Szamaras Pista

Egyszer volt, hol nem volt, a Fanzugon túl, de Sirályülésen innen, volt egyszer egy kacska kezű szegény legény, akinek Ogán Pista volt a becsületes neve. A legény combos volt, mint a bagóca, galuskásan beszélt, és mindig az evésen járt az esze. Már amikor egészséges volt. De úgy esett, hogy nagyon köhögős lett egy időben, akármit próbált vele az anyja, csak köhögött. A család törte a fejét, mitévők legyenek. Hát az anyja elszaladt az öreg Orvos Nagyhoz tanácsért.

– Szamárnyállal bekent kenyérdarabot adjon neki! Meg itasson vele szamártejet!

Örült az anyja, hazaszaladt, mindjárt a szamár szájához kent egy kis kenyeret, és a fiának adta. Utána meg szamártejet itatott vele. El is múlt annak a köhögése egykettőre.

Egyszer, mikor Pista az árokparton rágcsált egy kis kenyérhéjat, arra ment Csorbán Jankó, egy erős, feltartott fejű legény.

– Mit eszel, komám? – kérdezte ingerkedve Jankó.

– Aki éhes, annak a kenyérhéj is mézes! – sóhajtotta Pista.

– Na, akkor csak egyed!

A kacska kezűbe beleszakadt a szó. Csak állt, mint szamár a hegyen. Így volt ez máskor is. Sokszor csúfolták, s ilyenkor nem tudott megválaszolni. Volt, aki súgni próbált neki, hogy segítsen visszavágni, de hiába. Valósággal megnémult. Jankó pedig odaszólt a sugdolózónak.

– A szamárnak szoktak súgni.

Így élt szegény Ogán Pista, csak a szamara nem bántotta őt, így aztán hozzá ment vigasztalódni. Olykor, ha csúfolták, keserűen jegyezte meg a kacska kezű.

– Könnyű a szegényt csúfolni, de nehéz felruházni!

Ám a következő mondatra már nem tudott megfelelni. Állt, mint Bálám szamara. Hallgatta a legények élceit, és nagyon szomorú volt. Odament a szamarához, Rózsihoz, felült a hátára, s otthagyta a gúnyolódókat. Elmentében hallotta, hogy már az állat miatt is csúfolják.

– Ha Krisztus urunknak jó volt a szamár, nekem is jó – vetette oda.

Mintha ez a csökönyös jószág megértette volna a kacska kezű mondatát, neki mindig engedelmeskedett, a vak is látta, hogy szereti a legényt.

Hanem egyszer nagyon megszorult az Ogán család, a kacska kezű édesanyja már semmit sem tudott a sok éhes száj elé az asztalra tenni.

– El kell adni a szamarat! – jelentette ki az asszony.

Az apa bólintott. Szamaras Pista (mert így is hívták!) nagyon szomorú lett. Kiment az árokparton legelésző állathoz, simogatta, ölelgette a nyakát, galuskás szavakkal becézgette.

Másnap neki kellett elvinnie Rózsit a Mihály napi vásárba, mert csak neki fogadott szót. Az apja követte őket, majd a vásárban odaállt az állat mellé, hogy alkudozzon a vevőkkel, a fiát pedig elküldte, keresse meg a sógort, itt kell lennie valahol. A kacska kezű legény elment, tolongott a tömegben, nyújtogatta a nyakát, de a sógort sehol sem látta. Egyre kisebb lelkesedéssel bolyongott, és már majdnem visszaért az apjához, amikor szembe találta magát Csorbán Jankóval, aki mindig ingerkedett vele. Húzta-vonta a szamarat, de az megmakacsolta magát. Mikor a legény meglátta Pistát, fújtatott egyet.

– Eltévedtél, mint szürke szamár a ködben? – lihegte.

– Lóra nem futja, már a szamár is jó? – kérdezett vissza gúnyosan az.

– Ez a dög? – törölte meg a homlokát Jankó. – Csak azért vettem meg, hogy ne legyen a tiéd.

A bagóca combú elkomorodott, némán állt a szamarát nézve. Még csak most fogta fel, hogy ez a legény elvette tőle.

– Erre mit mondasz, hékás? – rikkantotta kihívóan Jankó. – Mert ahogy elnézlek, úgy látom, a vásárban nem árulnak észt.

Ogán Pista szinte megroskadt, keserűen hallgatott. Egyre az járt a fejében, hogy ezentúl kedves jószága nélkül kell élnie.

– Szólalj meg, hé! – piramoskodott az erős legény. – Ha vissza tudsz vágni, visszaadom a szamaradat – jelentette ki öntelten.

– Úgy beszélsz, mint kondás a disznókkal – mérgesedett meg Ogán Pista.

– Hát mégis van hangod? – réjázott Csorbán Jankó.

– Büszke vagy. De hát üres kalász nagyon feltartja a fejét.

– Sírás lesz a nóta vége! – fenyegetőzött a feltartott fejű.

– Kutya ugatása, szamár ordítása nem hallik a mennybe! – legyintett Pista.

– Hogyhogy minden szavad talpra esik hirtelen?

A kacska kezű elvette amattól a szamár kötőfékét, megfordultak, már indultak volna, amikor Jankó utána lépett ordítva, az öklét rázva.

– Te!... Te!...

Ekkor a szamár rúgott egyet, s éppen telibe kapta a legény sudrimankóját. Nem szólt az egyet se, feküdt mozdulatlanul, hiába locsolták, csak jó sokára eszmélt.

A kacska kezű legény meg a szamár akkor már messze járt, poroszkáltak hazafele a karcagi utcákon. Soha többé nem váltak el egymástól.

Táltosból gebe

Nagy vásárok voltak régen Karcagon! Csak lóból annyit kínáltak eladásra, amiből három ménes is kitelt volna.

Az egyik ilyen vásáron egy gazdag igari uraság erősen nézegette a szebbnél szebb paripákat, de mindegyikben talált valami kis hibát. Már vagy kétszer körbejárta a vásárt, megnézte a lovakat innen is, onnan is, amikor meglátott egy szép, sárga lovat.

„Hogy nem vettem eddig észre?” – morfondírozott magában.

Nagyon tetszett neki a gyönyörű állat, ám ezt igyekezett eltitkolni, nehogy az a szegény ember, aki mellette áll, feljebb srófolja az árát. Körüljárta néhányszor, fitymálva nézegette, mint aki valami rossz gebét lát.

– Árulja kend ezt a lovat? – kérdezte.

– Árulom bizony, mert el szeretném adni – válaszolta a szegény ember.

Megint körbejárta az uraság a paripát, s igencsak fegyelmeznie kellett magát, hogy ne üljön ki az arcára az elragadtatás.

– Megvenném, ha nem nagyon tartja ki az árát.

– Ezt nízheti akármerről, csak szípnek látja. Nem is adnám el, ha... – harapta el a mondatot az eladó.

– Ha? – nézett gyanakodva az úr.

– Ha boldogulnék vele.

– Nem boldogul vele?

– Nem. Nekem olyan lúra van szüksígem, amelyik vasat eszik, és fára mászik.

„Na, ez se bolondul mán meg!” – gondolta magában az igari uraság, s gyorsan megvette ezt a ritka szép táltost, nehogy meggondolja magát ez a habókos ember.

Boldog volt: milyen gyönyörű paripát vett! És nem is kért érte túl sokat az a bolond kun. Fogta a kötőfékszárat, vezette az állatot Igar felé.

Amikor egy hídhoz értek, a ló megmakacsolta magát: az istennek se ment rá a pallóra.

– Makrancoskodsz? Majd megtanítalak én engedelmeskedni! – dühöngött néhány átkelési kísérlet után a ló új gazdája.

Nem használt sem az ütleg, sem a szép szó. Vakarta a búbját az uraság, törte a fejét erősen. Nem jutottak messze a vásártól, hát visszaszaladt, vett egy nyerget és egy kantárt. De ezzel is baj volt, mert a táltos nem vette be a zablát, hiába erőlködött az új gazdája. Aki látta a jelenetet, attól félt, menten szélütés éri az igari embert, olyan vörös volt a feje.

Odament hozzá egy hetyke karcagi legény.

– Még nem született olyan ember, aki ezt a lovat rávezeti a hídra, és a szájába zablát tesz! – mondta kárörvendően.

Az igari uraságnak ekkor jutott eszébe, hogy mit is mondott a ló előző gazdája. Fogta a fejét, de már hiába.

„Hát, mégiscsak igaz, hogy ez a gebe nem mászik fára, és nem eszik vasat!” – sóhajtotta kimerülten.

Szívta a fogát, mert az a szegény ember túljárt az eszén, ő pedig óvatlan volt, nem figyelt arra, mi rejtőzhet a szavak mögött. Pedig a szegény ember nem hazudott, megmondta a ló minden hibáját.

Szökött huszárok

– Ej, komám, itt még a szél is csak vakog!

– Az.

– De máma mondott valamit magyarul is.

– Osztán mit mondott?

Farkas Péter félrevonta a másik karcagit.

– Hát azt, hogy haza kék menni! Hí Kosút.

– Ha hí, akkor mennyünk! – válaszolta Gyökeres András.

Amúgy sem szolgáltak jó szívvel Althofenben a kötéllel sorozott legények, akiket hol Tirolba, hol Galíciába, hol Csehországba küldtek rendet teremteni. Mondogatták is egymásnak sűrűn, hogy mit keresnek a magyar huszárok ebben a császári ármádiában, mikor otthon várja őket a szép magyar haza, kettejüket pedig a széles karcagi határ, a föld, az eke.

A huszárok között nagy volt a sugdolózás, izgatottan tárgyalták az otthoni eseményeket, s a többség kereken kijelentette, hogy indulni akar haza. Akadtak azonban tamáskodók, akik csak vakaróztak, mondván, hogy a császári kamarilla kihirdette, halállal lakol, aki szökni próbál.

A két karcagi megkereste a Ceglédre való őrmestert, Szokolay Jánost, és kérték, vegye át a parancsnokságot, s vigye haza a csapatot.

– Nem addig van a’! – dörmögte Szokolay. – Elébb le kell fogni a császárhoz húzó tiszteket!

– Ez a beszéd! – rikkantotta Farkas Péter és Gyökeres András.

Már lódultak is, hogy a többiekkel együtt teljesedésbe vigyék új parancsnokuk tervét. Mire kettőt-hármat pislantott a ceglédi magyar, már ott állt előtte a sok magyar huszár, indulásra készen.

– Aki igaz magyar, velem jön a hazát védeni! – kiáltotta Szokolay János.

Mentek is mind, még azok is meggondolták magukat, akik korábban féltek a császár haragjától.

Kelet felé indultak, amerre a magyar hont sejtették. Most még a lovak is vidámabban lépkedtek, mintha tisztában lettek volna azzal, hogy hazamennek, az otthoni legelőkre. A huszárokról átragadt rájuk is az izgalom, türelmetlenül nyerítettek, táncoltak a nyalka vitézek alatt.

Kerülték a lakott helyeket. Tisztában voltak vele, hogy a császár katonái elállják az utakat, esetleg elbújnak az út mentén, és lesből lőnek rájuk. Tudták, ha így lesz, akkor sok huszár meghal, aki pedig megsebesül, esetleg csak elfogják, azt az osztrák hadbíró fogja halálra ítélni, mint katonaszökevényt. Az összes lovas tudta, hogy minden fa mögül, minden árokból, minden bokor mögül a halál les rájuk. Mégis mentek.

Az éjszaka vészjóslóan csendes volt. A huszárok álmatlanul füleltek. Ág sem reccsent, vadak sem jártak, riadt madarak sem verdestek a szárnyukkal, szellő sem moccant. Mintha valamire várt volna a világ.

A felkelő nap vért fröccsentett a tájra. Némán vonult a kis csapat kelet felé.

Már Marburg közelében jártak.

Idegesen lüktetett az égbolt.

A huszárok a tájat fürkészték.

Egy Gams nevű településhez közeledtek.

– Ott! – mutatott előre Farkas Péter.

– Mi van ott, komám? – kérdezte Gyökeres András.

De akkor már ő is látta. Ott állt felsorakozva egy nagy osztrák sereg.

– Ej, komám, de jó lenne még egyszer bort inni a Tíbuci csárdába! – sóhajtotta Gyökeres András.

– Meg a Morgóba – tette hozzá a másik karcagi.

Feszülten vártak. Csend volt, csak legyek döngicsélését lehetett hallani. Szokolay János rohamot vezényelt. Paták dübörögtek, csatakiáltások harsantak, vezényszavak hallatszottak, fegyverek dördültek, lovak buktak fel, ömlött a vér, sebesültek jajgattak. Szokolay őrmester lova vergődött egy ideig, aztán kimúlt, a gazdája sebesülten feküdt a füvön. Körül hat lovas teteme hevert, két súlyos sebesült haldoklott. Ötvenöt huszár körül összezárult az osztrák gyűrű.

Linhart hadbíró mind az ötvenöt magyar huszárt halálra ítélte, de aztán azzal is megelégedett, hogy megtizedeljék őket.

A szökés vezetőit azonban 1849. július 5-én a hadbíróság gondolkodás nélkül halálra ítélte.

Álltak a vesztőhelyen. Megszólalt Farkas Péter.

– Ej, komám, ebbül mán nem lesz borozás.

– Ebbül nem.

– Most igencsak mennünk kell! Hí a Felettünk való.

– Ha hí, akkor mennyünk! – mondta elszántan a másik karcagi.

Emelt fővel, büszkén haltak meg. Az ítéletet július 6-án hajtották végre Marburgban. A vesztőhely a város temetője mellett volt.

A bécsi hadilevéltár őrzi a kivégzettek nevét: Szokolay János őrmester, Cegléd, huszonöt éves, evangélikus vallású; Lengváry Pál tizedes, Abony, huszonhat éves, római katolikus; Kőmíves János tizedes, Jászberény, huszonnyolc éves, római katolikus; Deák János tizedes, Solt, harmincnégy éves, református; Herczeg Károly huszár, Kecskemét, huszonöt éves, református. És közöttük volt a két kun lovas is: Gyökeres András tizedes, Karcag, huszonkilenc éves, református, s Farkas Péter huszár, Karcag, huszonnyolc éves, református.

A szabadságharc tüzértisztje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Gulyás Júlia nevű lány. Karcagon született erre a világra, itt nőtt fel, itt akadt meg rajta a szeme egy jóra való füredi legénynek. Egymásba szerettek, egybekeltek, így lett Gulyás Júliából Zábreczkyné.

Amikor néhány hónapos házasok voltak, az ellenség megtámadta az ország déli határát. A fiatal férj nyugtalan volt, csak járt a házban fel-alá, nem találta a helyét. Napokig vívódott, végül odaállt szép, fiatal asszonya elé.

– Tudom – mondta a felesége. – El kell menni.

– El – bólintott az ember.

Júlia annyit tudott, hogy Szolnokra vonult be a férje, s onnan a déli határhoz irányították. Aztán nem jött semmi hír.

Az ifjú asszony állt a házuk előtt, nézte az elkésett, délre repülő darvakat.

– Tavasszal tán megjön majd az én uram is – sóhajtotta.

Csillagos volt az ég. Megborzongott, fázósan összehúzta magán a ruhát. Rossz sejtelme támadt.

Nem tudott aludni, csak dobálta magát a fekhelyén. Másnap este megint az udvaron állt, nézte a mennyboltot, mint aki valami jelre vár.

– Gyere be, lyányom! – szólt ki az anyja. – Hideg van.

– Vörös udvara van a holdnak: három napon belül eső lesz.

Másnap estefelé eleredt az eső. Vigasztalanul esett egész héten. Az ónos felhők hideg, apró szemű szitálásától, ami olykor hevesebb dobolásba kezdett a tetőn, semmit sem látott az égboltból.

Múltak a hetek, odakint sár volt, majd fagyos szél süvített, s az egyik reggel már fehér hó borította be Karcagot. Kemény volt a tél. Júlia hallotta, hogy Pestről Debrecenbe menekül a kormány.

Még mindig nem jött hír a férjéről.

Az anyjával megbeszélte, s a házba elcsigázott honvédeket fogadott. Esténként kiállt a ház elé, és sokáig nézte a dél felé özönlő hófellegeket.

Még foga volt az időnek, mikor hírt kapott férje sebesüléséről. Nem tétovázott, eldöntötte, hogy megkeresi. Pakolt egy kis élelmet, s a batyuba tette öccse ruháját is, ami éppen jó volt rá.

– Isten megáldja, édesanyám!

– Jaj, édes lyányom! – pityeredett el a mama.

Lassan haladt a hajó a Dunán dél felé. Zábreczkyné Gulyás Júlia állt a fedélzeten, arcát vágta, haját tépte a szél, de ő egyre a partokat fürkészte, mint aki valami jelre vár. Végül Bajánál kiszállt, s gyalog indult tovább. Itt már a front közelében járt. El kell jutnia sebesült urához, mondogatta magában! Hogy ez sikerüljön, férfiruhát öltött, aztán beállt a honvédseregbe.

– Jurátus lennél, öcsém? – kérdezte tőle egy tüzér.

– Az. Jurátus – bólintott az újonc.

– Mi a neved?

– Zábreczky Gulyás Gyula.

– Honnan?

– Karcagról.

Dél-Bácskában esett át a tűzkeresztségen. A fiatal honvéd hamar kitűnt ügyességével és leleményességével, nagy hasznát vették Dembinski seregében a tehetséges tüzérnek. A tisztek is szerették a vidáman éneklő, szivarozó, tréfás kedvű Zábreczky Gulyás Gyulát.

Hanem a férfiruhával és szivarfüsttel leplezett ifjú hitves a férjét nem találta meg. Ment volna, hogy tovább keresse, de nem hagyhatta ott a csapattestét a szökés gyanúja nélkül.

Egy fagyos februári nap reggelén észak felé meneteltek, amikor hírt kapott: elesett a férje a piski csatában!

A tréfás kedvű tüzér hirtelen megkeseredett, izzott benne a bosszúvágy. Egyre vakmerőbb katonai vállalkozásokra jelentkezett, és kitüntette magát bátorságával és leleményességével, olyannyira, hogy hamarosan már tisztként szolgálta szabadságáért küzdő hazáját.

Így virradt rá 1849. február 26-a. Dembinski és Windischgrätz seregei néztek egymással farkasszemet Kápolna térségében.

Felhők sötét seregei meneteltek az égen. Zábreczky Gulyás Gyula nézte a semmi jót sem ígérő fellegeket, s a párjára gondolt. Így indult a csatába.

Titkolta sebesülését, attól félt, a súlyos seb ellátásakor menthetetlenül kiderül, hogy nő.

Ült a lován, vonult a sereggel Poroszlón át Tiszafüred felé. Egyre rosszabbul volt, de nem emiatt aggódott, sokkal inkább attól tartott, hogy esetleg felismerik férje füredi rokonai. Idegesen léptetett az utcán, igyekezett takarni az arcát. Már-már fellélegzett, amikor váratlanul meglátott egy markotányos lányt, a karcagi Bene Erzsókot. A sebesült úgy érezte, mintha a villám vágott volna belé, de hamar visszanyerte önuralmát, s apró jelekkel kérte Erzsókot, hogy hallgasson. A markotányos lány alig észrevehetően bólintott.

Zábreczky Gulyás Gyula főhadnagy egyre rosszabbul lett, elhanyagolt sebe miatt kritikus lett az állapota. Aradra vitték, egy tábori kórházba. Ott tért magához. Múltak a hetek, s a lassan erőre kapó lábadozó hallotta, hogy Világosnál letettük a fegyvert.

Többé nem látták mosolyogni.

Amikor felgyógyult, visszatért Karcagra. Belépett az öreg ház ajtaján. Az édesanyja elejtette a tejesköcsögöt meglepetésében.

– Jaj, lyányom!

Átölelték egymást. Az anyja faggatta, hogy hol járt, mit csinált, de neki is csak annyit mondott, hogy az urát kereste. Nem említette senkinek sem, hogy honvédtiszt volt.

Ősz volt megint. Esténként kiállt a ház elé, nézte az égen kurrogó darvakat. Dél felé vonultak.

A ház előtt találta a tavasz is, látta, hogy megjöttek a darvak. Szomorúan sóhajtott egy nagyot, bement, de másnap ismét az eget kémlelte. Egész életében.

Hamar elröppentek a számára kiszabott évtizedek. Töpörödött, ősz hajú öregasszony lett belőle. Senki nem tudta Karcagon, hogy a szabadságharc egyik hőse él közöttük.

Bene Erzsók nem árulta el a titkát senkinek.

Hanem amikor a háza előtt holtan találták Zábreczkyné Gulyás Júliát, akkor megszólalt, s elmondta az igazságot. De akkor már senki sem hitt neki.

Kálmán hadnagyai

– Jön a muszka!

Ez a hír járt szájról szájra Karcagon 1849. július 27-én. Még azt is suttogták a jó kunok, hogy Kossuth Madarason éjszakázott a falu keleti szélén lévő Nagy Gergely féle házban.

Beleborzongtak az emberek: csoda, hogy el nem fogták! Egy órányira sem voltak tőle a muszka előőrsök!

Kálmán kapitány is hallotta a kósza híreket, de tisztán akart látni, s intézkedéseihez nem a városban elsuttogott pletykákra akart hagyatkozni. Hívatta is rögvest két hadnagyát, s erősen rájuk parancsolt, hogy menjenek ki a muszkák elébe, s kémleljék ki, erre haladnak-e, hol járnak, és igaz-e, hogy Füredet elfoglalták?

A két hadnagy elindult. Nem nagyon örültek a megbízatásnak, de a parancs az parancs. Hogy ne érezzék magukat annyira védtelennek, vittek magukkal egy-egy üveg bort.

Ballagtak Madaras felé. A nap égette a tarkójukat, verejték lepte homlokukat.

– Eső kéne! – szólt a pödrött bajszú.

– Az – felelte a harcsa bajszú.

Baktattak tovább. Nézték a hőségben kornyadozó fákat, a mező fölött remegő levegőt. Kikerültek egy-egy sással benőtt fertőt, közben füleltek. Egyetlen madár sem szólt, hangot nem adott volna egyetlen állat sem! Biztos a muszkák miatt, gondolták.

– Szikkadt.

– Mi?

– A föld.

– Az.

A harcsa bajszú hirtelen rádöbbent, hogy ő is kiszikkadt. Előkapta a bort, jót húzott belőle. Megtörölte a száját, de úgy találta, még mindig cserepes az ajka, hát megitta a liter bor még megmaradt részét is.

– Komám, én nem félek tíz muszkától!

Az jó, bólogatott magában a másik, mert én bizony félek. Arra azért vigyázott, hogy a másik ezt ne vegye észre rajta.

Néma volt a természet.

– Közel lehetnek a muszkák – fülelt a pödrött bajszú.

– Közel.

Hamarosan egy madarasi atyafi közeledett feléjük, akitől megtudták, hogy Kossuth már elment Szentes felé, a muszkák pedig valóban nagyon közel vannak. Mentek tovább. A pödrött bajszú ina egyre jobban remegett, s hogy ne lássa rajta a társa a félelmet, odaadta az ő liter borát is. Na, annak se kellett több! A harcsabajszú a szájára emelte a flaskát, s amíg egy csepp volt benne, ott is tartotta.

– Ej, komám, nem félek én húsz muszkától se!

Alig mondta el dörgő hangú áriáját, futamodásnyira tőlük felbukkantak a muszka katonák. Valósággal hemzsegett tőlük a rét.

– Bátor ember vagy – nyögte ki síri hangon a pödrött bajszú, s elindult visszafelé.

– Hova ilyen sietősen, komám?

A pödrött bajszú csak intett a fejével a muszkák felé, s a harcsa bajszú amint meglátta a feléje özönlő sereget, mindjárt megértette, miért indult Karcag felé a társa. Megrettent.

– Komám, nem tudod, melyik fára akasztottam a tarsolyomat?

– A nyakadban van!

– A bor is elfogyott, jobb lesz, ha megyünk! – remegett a harcsa bajszú hangja.

Futásnak eredtek.

Azóta járja a mondás Karcagon, ha valaki dicsekszik, de a bátorság rögvest elhagyja, mikor szükség lenne rá.

– Bátor, mint a Kálmán hadnagyai!

{fel}