Az éjféli kutya

Egyszer volt, hol nem volt, a Kis-Szénáson túl, de a Battonyás réten innen, volt egyszer egy tanya. A tanya gazdája csendes ember volt, sokat dolgozott a családjáért. Három legényfia már a segítségére volt, szántottak, vetettek, arattak, mikor minek az ideje következett. Kint aludtak az istállóban, ügyeltek a jószágra. A Miska gyerek azonban még csak nyolc nyarat ért, a három lány meg még kevesebbet.

Miska egy kismacskával jött haza estefelé, cirógatta, szeretgette, és az anyja elé állt, mondván, hogy hozta az eltekergett kandúr helyett, mert az már igencsak jobb gazdát talált. Az anyja beszaladt a házba, s kihozott egy tükröt.

– Tartsd ide!

A gyerek odatartotta. Az asszony addig igazította a tükröt, amíg a macska belenézett. Közben magyarázott a fiának.

– Ha az új macska megnézi magát a tükörben, nem megy el a háztól.

Hamarosan a gazda is bejött a legényekkel az ólból. Leültek vacsorázni, kanalazgatták a köleskását, ittak rá egy kis vizet. Ültek még egy kicsit a tűzhely parazsának világánál, aztán lefeküdtek.

Éjfélkor arra ébredt a gyerek, hogy az apja felkelt, ingben, gatyában kiment a ház elébe, négykézlábra ereszkedett, és elkezdett ugatni egy nagy fekete kutyát. Miska rémülten rázta az anyját, és húzta magával az udvarra.

– Hazajött a kutya? – kérdezte az álmosan.

– Dehogy jött!

Látja aztán az asszony, hogy mit művel az ura! Felkapott egy botot az eresz alól, jól oldalba hajította vele a fekete kutyát. Szaladt is az mindjárt, átugrott a kerítésen, s eltűnt. Az ura meg szó nélkül felállt, bement a házba, visszafeküdt aludni.

Mikor felserkentek, tettek-vettek a ház körül. Miska tejet tett maga elé, késsel kezdte aprítani bele a kenyeret.

– Ne késsel! – kiáltotta az anyja.

– Ne?

– Ne! Kihasadozik a tehén tőgye.

Váltig azon gondolkozott, mit mondjon az éjszakai esetről? Reggel aztán megemlítette az urának, hogy mit látott éjszaka, de az ember váltig tagadott. Ő nem! Ő aludt, nem járt az udvaron!

Na, jó. Mit volt mit tenni, várták az estét. Mikor legényfiaival a gazda bejött az ólból, asztalhoz ültek, ették a betyárost, ittak rá vizet, aztán ültek még egy kicsit a tűzhely fényét bámulva.

Amikor a kisebbek már elaludtak, Miska erősen törte az eszét. Nem lehet véletlen, gondolta, hogy a kutya meg a macska is egyszerre ment el a háztól, és még szinte ki sem hűlt a helyük, jött ez az éjféli kutya. Megérezték azok, hogy itt valami baj lesz a ház körül!

A gyerek óvatosan felkelt, araszolt az ablak felé. Az udvaron nem látott semmi mozgást. Az apja is békésen aludt a helyén. Arra gondolt, hogy ma éjjel talán nem jön el a fekete kutya. Múlt az idő, de a holdvilágnál egy teremtett lelket sem sejtett.

Amikor aztán a falon lévő koloncos óra elütötte a tizenkettőt, beugrott a kerítésen az a nagy fekete dög, és nyugodtan csatangolt az udvaron. De ekkor már mozdult is az apja! Felkelt, úgy ahogy volt, ingben, gatyában kiment az udvarra, négykézlábra ereszkedett, s ugatni kezdte a fekete ebet.

Az asszonyt már nem kellett költögetni, ugrott magától! Kirontott az ajtón, odavágott valamit a kutyához, mire az eltűnt a kerítésen át. Az ura meg, mintha mi sem történt volna, visszafeküdt aludni, és hajnalig húzta a lóbőrt.

Persze, megint nem emlékezett semmire.

– Apádon rontás van! – jelentette ki határozottan az anya.

A fiú bólintott nagy komolyan, hogy szerinte is. Nem sokkal később a gazda bement az ólból, a jószágok mellől a házba.

– Anyjuk! Fáj a torkom.

– Az ugatástól – vágta oda epésen az asszony.

Elővett egy kis ruhadarabot a ládából, öntött rá egy kevés petróleumot, majd egy fakanál nyelére erősítette, úgy dugta az ura szájába. Finoman megdörzsölte a torkát.

– Ne ugasson kend, akkor meggyógyul.

Früstöknél aztán a legényfiúkkal megbeszélték, hogy éjjel elfogják azt a fekete kutyát, és felakasztják a kútkoloncra.

– De csak bal kézzel nyúlhattok a kötélhez! – kötötte a leikükre az anyjuk.

Azok bólogattak, hogy értik, aztán mentek dolgukra. De hiába, egyre csak az éjfél járt a fejükben.

Alig ütötte el a tizenkettőt a koloncos óra, máris az udvaron termett a fekete kutya. A férfi meg, ahogy szokta mostanában, ingben, gatyában ugatta az udvaron. A legényfiúk óvatosan hurkot vetettek a fekete ebnek, de valamelyik jobb kézzel nyúlt a kötélhez, így az ő nyakára csavarodott, a kutya pedig elszabadult, átugrott a kerítés tetején. Mire leért a kerítés túloldalán a földre, kutyából átváltozott a harmadik tanyaszomszéd feleségévé.

– Tán kutyát akartak akasztani? – szólt vissza, és köpött egy nagyot feléjük.

– Ez a banya rontotta meg apátokat – mondta az asszony, s bement a házba.

Az ura már édesdeden aludt a helyén. Reggel megint nem emlékezett semmire. De a fekete kutya nem jött többé.

A dohánycsempész és a fináncok

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember, aki a dohánnyal kupeckodott. A hatalmas karcagi határban, annak is az Őzes nevű részén lakott egy tanyán, elég messze a várostól ahhoz, hogy a fináncoknak sűrűn ne szottyanjon kedve felkeresni őt.

Ahogy az egyébként sűrűn megesett vele, egyszer elfogyott a pénze. Vakarta a fejét, de csak a szokásos megoldás jutott eszébe.

– Na, fiam, reggel Karcagra viszünk egy kis dohányt!

Azzal két zsákot mindjárt meg is tömött dohánnyal. Reggel aztán a két zsákot fellökte a szekérre ülésnek, s elindultak.

Döcögtek a rettenetesen rossz úton, ettől aztán a sav lötyögött a gyomrában hol ide, hol oda, és ő ültében összekucorodott, úgy marta a gyomorfalát. Amikor az Ágota csárdához értek, a kupec, alig haladt túl egy vastag akácfán, annak közvetlen közelében megrántotta a gyeplőt.

– Hó!

– Bemegyünk? – kérdezte a fia.

– Eszünk.

Leszálltak. A dohánycsempész jól megnézte magának a csárda előtt álló szekeret, ami elé három lovat fogtak. Körbepillantott, gyanakodva végigfuttatta a szemét az egész környéken, majd megnyugodva belépett.

Odabent elővette az ember a tarisznyából a kenyeret, a szalonnát, a hagymát, és bort is rendelt. Falatozni kezdtek. Ahogy így eszik, kilesve az ablakon látja ám, hogy két finánc a közeli tengeriből figyeli a csárdát. Nem szólt az ember semmit, csak figyelt rágás közben. Látta, hogy lopakodik a két finánc a szekerek felé, először az övét vizsgálgatják erősen, s rálelnek a zsákokban a dohányra. Amikor a másik szekérhez mentek, a kupec megkérdezte a fiát.

– Éhes vagy még?

– Mán nem.

– Akkor eridj ki, osztán a szekérkast kösd ki jó erősen a nagy akácfáho!

– Mír?

– Ne kérdezz! Kössed!

A gyerek az ajtóban találkozott a belépő fináncokkal, akik szinte észre sem vették, hogy kisurrant mellettük az ajtón.

– Kié a kétlovas szekér? – kérdezte az egyik.

A kupec nyugodtan felnézett, megtörölte a bajszát, a bicskával lekanyarította az utolsó falat kenyeret, s így szólt.

– Az enyim.

– Na, akkor kend bevisz minket Karcagra!

– Jól van.

Komótosan megrágta a szájába tett falatot, összecsukta a bicskáját, ivott egyet, megtörölte a bajszát, s felállt.

– Na, gyüjjenek az urak!

A fináncok hátul helyezkedtek el, ő pedig a fiával elől, ahol eddig is ültek. A kupec istenesen megostorozta a lovait, erre azok szinte a levegőbe rántották a szekeret, s elindultak, mint akiket puskából lőttek ki.

A kikötött kas a fináncokkal együtt levágódott, a két hivatalos ember csak úgy hencsergett a földön. Mire magukhoz tértek a meglepetésből, s feltápászkodtak, a kupec szekere már olyan messze vágtatott, hogy utána lőni sem volt érdemes.

Mikor már biztonságos távolságra elhaladtak, visszavettek a vágtából. A fiú egy kötelet forgatott a kezében, nézegette, csóválta a fejét. A csárdabeli párbeszédükre visszautalva kérdezi az apját.

– Hát ezír?

– Ezír – nevetett a dohánycsempész.

Egy bécsi úr Karcagon

Egyszer volt, hol nem volt, a Karajánoson túl, de a Kunlaposon innen, volt egyszer egy Karcag nevű város. Történt, hogy az egyik este egy kereskedő érkezett vonattal. Előtte már sok helyen megfordult. Kényszerűségből. A bécsi szappangyárban hívatta az igazgató, s megkérdezte, beszél-e magyarul? Mondta, hogy beszél. Erre kiadta az ukázt, hogy utazzon Magyarországra és gyűjtsön megrendeléseket a gyár részére. Mit tehetett volna Májer úr? Vonatra ült, s járta a magyar városokat és falvakat. Most hozta meg a vonat a nagykunok híres központjába.

A bécsi úr megkérdezte a vasútnál, hol talál egy szállodát, mire elmagyarázták neki, hogy merre menjen. Elindult a jelzett irányba, botorkált a sötétben, mert világítás az bizony nem nagyon akadt az utcán. Időnként csaknem felbukott egy-egy gödörben, ugyanis járda sem volt ebben a városban. Szerencse, hogy felhőtlen volt az ég, így a holdvilágnál jó sok gyaloglás után csak eljutott egy nagy térre, ahol rálelt a Bárány szállóra. Kapott egy szobát. Igaz, nem olyan pompásat, mint Bécsben kapna, de aludni jó lesz, gondolta.

– Mit tud adni vacsorára? – kérdezte.

– Csak rántottával szolgálhatunk, tekintetes úr – mondta a szállodás.

Májer úr nagyon éhes volt, hát bólintott, hogy jó lesz, csak hozzák hamar. Hozták is egykettőre a jó zsíros, hagymás rántottat. A bécsi uraság gyorsan befalta, még a kenyérből is majdnem elfelejtett harapni, annyira éhes volt. Még ízlett is neki, pedig nem szokta a gyomra az ilyen nehéz ételt. Feszengett egy kicsit a széken vacsora után, aztán hozatott egy pohár bort, hátha oldaná benne ezt a teltség érzést. Mert úgy sejtette, ez a magyar vacsora megfeküdte a gyomrát. Felhajtotta a bort, de nem érezte magát könnyebben, hát kért még egyet. Ezt megismételte még vagy kétszer, és már egészen virágos hangulatban vonult el a szobájába.

Nagyon fáradt volt a sok utazás miatt, el is aludt nyomban. Hanem ahogy közeledett a hajnal, szörnyű hascsikarásra ébredt. Nagyot csikordult a gyomra, majdnem olyanformán bugyogott benne a vacsora maradványa, mint üstben a fövő szilvalekvár. Egyéb se kellett a finom bécsi uraságnak: szaladt az udvarra és az illemhelyet kereste a holdvilágnál, de nem lelte. Nem halogathatta tovább a dolgot, hát lekucorodott egy félreeső helyen. Igen ám, de ahogy hozzáfogna sürgős nagydolgához, azt kiáltja valaki.

– Látlak!

Ahogy ezt hallja Májer úr, elkezdett hátrálni. Megint hallja.

– Látlak!

Erre ismét hátrált néhány métert, de csak jön a kiáltás.

– Látlak!

Farolni kezdett újra. Addig curikkolt, hogy beleesett egy pernyés gödörbe. Ebben a pillanatban megint felharsant a hang.

– Látlak!

Erre már elfutotta a méreg a bécsi urat.

– Látsz a fenét, hiszen már magam sem látom magamat! – kiáltotta.

Gyorsan elvégezte a dolgát az egyik sarokban, pernyét húzott a csomóra, aztán indult volna aludni. Hanem a gödör olyan mély volt, hogy nem tudott kimászni belőle. Ott virradt rá.

Csak reggel tudta meg, hogy Karcagon a toronyőr óránként kikiáltott a torony mind a négy ablakán: „Látlak!” Ezzel jelezte, hogy ébren van.

Szappan megrendelést aztán egy darabot sem tudott kikönyörögni a nyakas kunokból. Azt mondták, főznek az ő asszonyaik olyan szappant, a császáré sem különb! Délben már kocogott is az állomás felé Májer úr, még az ebédet sem várta meg. A rántotta is, meg a kunok is megfeküdték a gyomrát.

A katona meg a halál

Egyszer volt, hol nem volt, a Zádor éren innen, de a Hortobágy éren túl, volt egyszer két legény. Az egyik barna volt, a másik fekete. Tanyaszomszédok voltak a Tolvajos háton, öklömnyi koruk óta csak egymással komáztak. Amikor az egyiket elfenekelték az iskolában, akkor a másik is kapott, mert rosszalkodni is csak együtt tudtak. Egyszerre mentek katonának is.

Masíroztak a karcagi laktanyában szorgalmasan, olyan egyszerre léptek ezek ketten, hogy abban nem volt hiba. Azt mondja egyszer az őrmester.

– Felszerelést puculj! A puska csöve ragyogjon, a bajnét csillogjon!

Tudták ebből, hogy gyakorlatra mennek. Mentek is. Csak este álltak meg a Tíbuc-halomnál.

A két koma fűaljt gyűrt, nézték a csillagokat, és arról beszélgettek suttogva, hogy de jó lenne most otthon lenni, jóllakni fordított kásával, és hallgatni az öregek meséjét. Aztán egyszerre hagyták abba a sutyorgást, s egyszerre aludtak el.

A fekete mindjárt álmodni kezdett. Ment a karcagi piacon, nézegette a menyecskéket: egyik szemrevalóbb volt, mint a másik. Akadt köztük jó erős, puttonyos farú, szépen ringó bögyös, volt, amelyiknek meg olyan az illata, mint a tavaszi mezőé. Elhaladt mellette egy fehérnép, akinek olyan tüzes szeme volt, hogy a szalmakazal is lángot fogott volna a pillantásától. Muszáj volt utána fordulni.

Hát, megfagyott az ereiben a vér! Ment utána a halál, s a kezében szorongatta a nagy kaszáját!

– Hű, az anyja keservit, mit akar ez tűlem? – riadozott.

Szaporázta a lépteit. Óvatosan hátra sandított. Látja ám, hogy a halál is siet, talán még jobban, mint ő. A fekete legény teljesen lefőtt a rémülettől. Mit tehetett volna? Elkezdett szaladni. Mikor hátracsavarta a fejét, látta, a halál is szalad, kicsin múlott, hogy még nem érte utol.

A piac sarkán álló nagy házban éppen akkor takarították a pöcegödröt, egy nagy kádba hordták ki az udvarról az ürüléket. Jó tele volt már a kád. A fekete legény látta, hogy mindjárt megfogja a halál, hát inkább beleugrott a kádba, nagy levegőt vett, és lebukott a csúnyaság alá.

Odalent aztán gondolkodott. Abban reménykedett, hátha nem bírja majd a vén kaszás az orrfacsaró bűzt, és elmegy.

Ahogy így törte a fejét, elfogyott a levegője, hát gyorsan az ürülék fölé emelkedett, s nagy levegőt vett.

– Bruj!

Erre a komája felserkent, s erősen törte a fejét, mi baja lehet ennek, hogy brujgat? De a másik csak álmodott tovább.

Ahogy teleszívta a tüdejét levegővel, látta, a halál felemelte a kaszáját, hogy lecsapja a fejét. Na, ennek a fele sem tréfa, gondolta, és megint alámerült a pocsékságba. Ott nyugta volt, csak ne fogyott volna ki belőle a szusz! De kifogyott, így megint felütötte a fejét.

– Bruj!

– Hé, komám, hát tígedet mi lelt? – rázta meg a barna legény.

Lassan csak felérzett a fekete. Szagolgatta a kezét, ruháját, törölgette az arcát, utána meg nézte a tenyerét.

– Kedves komám, de jó, hogy felkőtöttíl! Rettenetes álmom vót. Ha fel nem kőtesz, belefulladtam vóna abba a pocsíkságba.

Elmesélte aztán, hogy mit álmodott. Feküdtek, nézték a csillagokat. Szerencse, hogy legalább álmodni külön szoktunk, gondolta mindegyik. Aztán elaludtak. Egyszerre.

A hadifogoly karácsonya

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy inas, csontos karcagi legény. Ahogy berukkolt a Jóska gyerek, mindjárt elvitték a Piavéhoz. Ott a komájával együtt járőrbe küldték. Szemetelt az eső. Mikor a következő magyar álláshoz értek, ágyúzni kezdtek a taljánok.

– Menjünk innen, komám, mer mán szíjjel dúrta a gránát a traverzát! – szólt a legény.

Behúzódtak egy négyszögletes kis dekungba. A legény a sarokban gubbasztott, a fején a vaskalap, kopogott rajta az eső. Erősen szólt az ágyú.

– Átmegyek a harmadik dekungba, kis idő múlva gyere utánam, komám!

Így tettek. Egy idő múlva kinézett a karcagi legény: hát a jobb szárnyon már az összes magyarnak az ég felé állott a keze!

– Gyere, komám, másszunk ki!

– Mír? Tán támadunk?

– Nem. De mán foglyok vagyunk!

– Foglyok a fenét, hogy vónánk foglyok?

De csak azok lettek. Egy lágerbe vitték őket. Alig kelt fel néhányszor a nap, bevagonírozták őket, meg sem állt velük a vonat Foggia környékéig. Kihajtották őket a gyepre, elkezdték megolvasni a foglyokat. Minden tizediknek ki kellett lépni. Hát a Jóska gyerek éppen tizedik lett. Kilépett. Haladt a számolás tovább. Állt ott egy barátságosabb talján őr, attól próbálta mutogatással megtudni az inas, csontos legény, hogy mi történik azokkal, akik kiléptek?

– Puuu! – utánozta a lövést az olasz.

Na, ennek már a fele sem tréfa! Vakarózott a legény erősen, hogy mit tegyen. De alig olvastak százig, jött egy lovas vágtatva, s átnyújtott egy papírt a parancsnoknak. Na, vissza az egész! Megint bevagonírozták a foglyokat, meg sem álltak velük a messinai kikötőig. Egy táborban kovártélyozták el őket: harminchatezer fogoly lakott itt. Nem tudtak rendesen tisztálkodni, úgyhogy kis idő múlva beléjük esett a tetű.

– Egyet se búsuljatok! – mondta a karcagi legény.

Szerzett egy kis kénport a gazdától, ahová kivezényelték dolgozni. Egy szobába betették a magyar foglyok ruháit, meggyújtotta a kénport. Attól kezdve tiszták lettek megint.

A gazdának sok munkása volt, de a munka dandárja következett, kellett a foglyok segítsége is. Hozzá fogtak kaszálni. Az inas, csontos legény ujja teljesen elnyomorodott, mert összedarabolta a sarlóval. Mert azzal csetkelték a búzát. „Nem ismerik ezek a kaszát?” – ívelődött magában a karcagi fogoly, aztán kapta magát, elment a kovácshoz. Akkor már elég jól beszélt taljánul, hát megkérte, hadd dolgozzon itt egy kicsit. Készített is olyan kaszát, hogy amikor azt megsuhintotta a búzaföldön, csodájára jártak a taljánok! Ezzel már egy-kettőre learattak.

Meg is becsülték a taljánok a Jóska gyereket, jól tartották, még meg is hízott kicsit. Igen ám, de maláriába esett! Mindig rosszabbul lett, lefogyott, már jártányi ereje sem volt. Jöttek hozzá a látogatók, hozták a finom ételt a talján asszonyok, bort az emberek, de a legény még a szagát sem állhatta semminek. Egy szép fekete fehércseléd tudott csak utóbb belediktálni egy kis tejet. Na, ettől már kezdett kiegyenesedni a karcagi fattyú! Éppen jókor, mert kihirdették, hogy indul egy transzport haza! Olvasták a neveket, az inas, csontos gyerekét is. Sorba kellett állni. Látják az orvosok, hogy nagyon cudarul néz ki a karcagi legény, gondolkoztak, hogy hazaengedjék-e, de aztán intettek: „Mehet”. A többiek kivitték a vonathoz, mert jártányi ereje sem volt. Belökték a vagonba, ami csak ruha a kezükbe akadt, mind rátették, mert már rázta a hideg. De kibírta valahogy.

Pápa mellett volt a leszerelő tábor. Mikor onnan szabadult, a pápai állomáson várta a vonatot, de ott annyi fogságból jött ember ácsorgott, hogy szinte hajlott alattuk a föld. Napokig utazott. Karácsonyeste volt, amikor hazaért. Hullott a hó. Benézett az ablakon. Az apja szótlanul, komoran ült a széken, az anyja csöndesen sírdogált a sarokban. Bekopogott. Az anyja nyitott ajtót. Nem ismerte meg rettenetesen lesoványodott, meggörnyedt fiát.

– Édesanyám! – szakadt ki a legényből.

Átölelték egymást. Az anyja érezte, hogy a fiát rázza a hideg. Hiába. Még egyiknek sem volt ilyen gyönyörű karácsonya!

{fel}