A szúrós szemű fattyú

Egyszer volt, hol nem volt, a Nagy-Orgonda halmon túl, de még Ködszálláson innen, élt egyszer egy szúrós szemű fattyú, akit Bölöjte Gergelynek hívtak. A lovakat szerette rettenetesen. Úgy megülte a szélvészgyors paripákat a szőrén, hogy Batu kán kutyafejű harcosai sem különben!

Abban a korban volt, hogy ette a fene egy lány után, aki a város legszélső házában lakott. Álltak a kapuban Esztikével, fogták egymás kezét, csendesen beszélgettek.

Hanem a lány nagyanyja nem nézte jó szemmel, hogy ez a fattyú a ház körül forgolódik, mert félt a szúrós tekintetétől. Úgy érezte, hogy ez a Bölöjte gyerek átlát rajta, tudja a gondolatát, a legtitkoltabb szándékát is. Mézes-mázas volt a vénasszony, de mindig úgy fordult, hogy Gergely ne nézhessen a szemébe.

Történt egyszer, hogy amint a fiú ballagott kifelé Karcagról a tanyára, a telihold világánál útját állta egy ló. Fénylett a szőre, kényes tartása volt, tetszett nagyon a Bölöjte gyereknek. A ló bevárta, még azt is megállta, hogy megsimogassa, kicsit később pedig megveregesse a nyakát.

Azt gondolta Gergely, hogy szépen felpattan rá, és kiporoszkál a tanyára. Már kezdte beleélni magát, hogy lesz egy gyönyörű lova, amikor hirtelen rossz érzése támadt. Nem tudta, miért, de egy kis tétovázás után nekilódult gyalogosan, ott hagyva a lovat keresztben az úton. Alig haladt néhány métert, mintha máris megbánta volna, hogy ilyen könnyen lemondott egy ilyen gyönyörű állatról, s azon törte a fejét, hogy meg kéne fordulni. Ebben a pillanatban szólt utána a ló.

– Szerencséd, hogy rám nem ültél, mert soha többé nem láttad volna Karcag városát!

Nagyot nézett a szúrós szemű fattyú.

– Hát ez meg milyen lú?

Megfordult, hogy megnézze magának, de abban a pillanatban öregasszonnyá változott a paripa, és eltűnt Karcag irányába.

Másnap az apja elküldte Gergelyt a városba. Ült a szekéren, gondolkodott. A tegnap esti ló járt az eszében. Úgy érezte, kipécézte őt valaki, és rontást akar tenni rá. Már közel voltak Karcag szélső házai. Ahogy így döcög az úton, egyszer csak megállnak a lovak, de szakasztott úgy, mintha elakadtak volna.

Nézi a fattyú: elakadtak? Itt? A sima úton? Hiába rimánkodott a lovaknak, nem mozdultak, de még a kemény ostorozásra se! Ekkor már gondolta, hogy más hiba lesz itten. Óvatosan körbepillantott: látja ám, hogy Esztikéék háza közelében egy vénasszony guggol, és nevetve nézi az ő kínlódását.

– Na, megállj! – mondta. – Tudom mán, mi a baj!

Elővette a bicskáját, jól megmarkolta a nyelét, és előrement a lovakhoz, ott pedig jó erősen belevágta a rúd végébe. Na, több se kellett a vénasszonynak! Azon nyomban felugrott, a kezét vérző bal szemére szorította, és jajveszékelve beszaladt Esztikéje házába.

Abban a minutában elindultak a lovak a szekérrel.

Telt az idő. Az egyik alkalommal a Bölöjte gyerek lóháton léptetett a tanya felé, amikor átszaladt az úton előtte egy nyúl.

– Ez szerencsétlenséget jelent – dünnyögte.

Nem is telt bele egy hét, a szúrós szemű fattyút holtan találták a tanya mellett. Nem látszott azon semmiféle betegségnek a nyoma! A halála előtti napokban sem kornyadozott, még ugyan eleven volt, hiszen minden este elment Esztikéhez. Nem tudta senki, miért halt meg.

Ott feküdt Bölöjte Gergely kiterítve, mentek a halott-látók. Siratták nagyon. Hanem amikor belépett egy vénasszony, akinek a bal szeme le volt takarva vékony kötéssel, felpattant a halott szeme! Akkor mindenki megtudta, hogy Esztike nagyanyja a boszorkány, aki rontást tett a szúrós szemű fattyúra.

Kincsásók

Egyszer volt, hol nem volt, a Hadházi parton túl, de a Kövesháttól innen, volt egyszer egy tanya. Ebben a tanyában lakott egy fiatalember, akinek már most, nem egészen harminc esztendősen olyan volt a haja, mintha mákos cukorral hintették volna be.

– Fajtám – mondta annak, aki megcsodálta. – Az apám is korán őszült.

Az egyik mezítlábas estén éppen végzett a jószágok körül, s épp csak odaadta a forradásos arcú tanyaszomszédnak a fenőkövet, megmosta a kezét, amikor vendég kopogtatta meg a tanya ajtaját.

Egy öregember lépett be egy fiúval. Leültették őket, de ha már ott volt, a szomszédot is, az asszony tányért tett eléjük, egyet sem kérdezett, csak szedte a tányérjukba a hajdinakását.

– Aki maga néz a tálba, azt az étel nem táplálja – mosolygott a nő.

Mikor aztán jóllaktak, adták-vették a szót erről is, arról is. Hanem amikor az öregember elmondta, hogy a vele érkező fiú a hetedik gyerek a családban, aki ráadásul foggal született, és nagy tudománya van, mert meglátja az elásott kincset, a két tanyasinak összevillant a szeme.

Kedvük támadt kipróbálni a fiú tudományát, hátha igaz, s jól megtömhetik a zsebüket arannyal. Addig kanyarítgatták a szót, míg az öreg beleegyezett, hogy másnap szétnézzenek a határban, hátha ráakadnának valami kincsre.

Alig várták, hogy derengjen egy kis fény a keleti égbolton, talpra ugrottak. Botorkált a közeli tanyából a szomszéd is a göringyes dűlőúton, nehogy kimaradjon a jóból.

Amikor még csak félszemmel pislantott egy laposat a nap, elindultak. Az ősz hajú fiatal egy halom felé vezette őket, úgy gondolta, ha valahol van elásott kincs, csak ott lehet. Hamarosan odaértek. Az eddig szótlanul bandukoló fiú felment a halom oldalába, előhúzott az ujjasa alól egy nyeles, kerek acéltükröt, belenézett.

– Itt van – húzott a porba egy keresztet a lábával.

– Érdemlés után fizet az Isten! – súgta átszellemülten a forradásos képű.

– Lent van egy méterre. Ki lehet venni, de csak szó nélkül.

Tanakodtak, mitévők legyenek, végül úgy határoztak, este ássák ki a kincset, ne lássa senki az ő szerencséjüket. Egész nap csak lézengett a két tanyasi ember. Nem volt kedvük a munkához, de a jószágokat csak el kellett látni. Nézte a felesége a mákos fejű emberét, s megszólalt.

– Kénytelen munka kettős teher.

A férfiak az estét várták. Mikor aztán szürkülni kezdett, trappolt a forradásos arcú szomszéd, nehogy itt felejtsék.

Megvárták a teljes sötétséget, akkor indultak el ásóval a vállukon. A kun-kék éjszakát fürkészték, egyre csavargatták a nyakukat.

– Éjjel járunk, mint a bagoly – motyogta a mákos hajú.

– Ne féljenek, bátyám! – nyugtatta őket a fiú.

– Kileshetnek – suttogta a forradásos képű szomszéd.

– Nem lesz semmi baj – így a fiú.

– Honnan tudod, hékás?

– Nem láttam a kincs mellett semmi rosszat. Csak arra vigyázzanak, hogy szó nélkül ássák ki!

Végre a halomhoz értek, de a sötétben nem találták a jelet, amit a fiú húzott a lábával.

– Itt ássanak! – vetett véget a téblábolásnak a tudományos gyerek.

A két tanyai ember mélyen rúgta az ásót a földbe, türelmetlenül szaggatták a halom oldalát. Közben a fiú a csillagokat nézte: nincs az a kincs, ami ilyen szép lehetne, gondolta.

A mákos hajú gazdának koppant az ásója. Majdnem felkiáltott örömében, de még időben eszébe jutott a fiú intelme. Ki tudja? Hátha a hallgatást is komolyan kell venni, mint a fiú tudományát. Szuszogva ástak tovább. Már a tanyaszomszédnak is kopogott az ásója. A láda tetejéről lekaparták a földet. Kitapogatták a vaspántokat. Örültek rettenetesen.

Hanem a láda nehezebb volt, mint gondolták, hiába erőlködtek, nem tudták kiemelni. Kitágították a gödröt, próbálták a láda alá dugni az ásójuk nyelét. Szakadt róluk a víz. Már majdnem sikerült megemelni a ládát, mikor a forradásos arcú férfi elszólta magát.

– Jól feszítsd meg, hé!

Ebben a pillanatban nagy dördülést hallottak, mint mikor a fejük fölött zeng az ég, de most nem fentről jött a hang, hanem a föld mélyéről. A láda megmozdult, süllyedni kezdett, nagy robajjal omlott rá a föld, alig tudtak a gödörből kiugrani.

– Na, ez a kincs itt veszett! – mondta a fiú.

– Isten, segíts! – fohászkodott a forradásos képű.

– Amiért elszólta kend magát, lesüllyedt a halom gyomrába, meg még annál is lejjebb.

Ezzel az öreg meg a fiú el is tűnt.

A két tanyaszomszéd lerogyott a halomra. Amikor két óra múlva a nap a szemét törölgetve álmosan kikukkantott a látóhatár fölé, egy mákos hajú meg egy forradásos képű embert látott mozdulatlanul ülni a halom oldalában. Csak sóhajtoztak. Csak keseregtek.

– Ebül kezdtük, kutyául végeztük – állt fel az ősz hajú ifjú, s elindult a tanyája felé.

A korhely bojtár

– Túl virgonc a kutya – nézte a számadó a kis pulit.

– Kölyök – vetette oda a bojtár.

– Esőt érez.

Kórizs Sankó csak legyintett, mint aki nem hiszi az elhangzott jóslatot, de nem szólt. Szép kék ég ragyogott fölötte. „Még hogy eső” – dünnyögött magában. A nyáj szétterülve legelt, az öreg puli unottan ásítozott és vakarózott.

– Na, én megyek! – szólt oda a számadónak.

– Estére itt legyél!

A legény bólintott.

– Megázol – intette az öreg.

Sankó csak rántott egyet a vállán. Elindult. Még távolabb is hallotta a számadó énekét:

„Felleg borítja az eget,
Karcag felől jég fenyeget,
Zivatar lesz, attúl fílek,
Hogy a nyájam mind elszíled”.

Repedezett földön lépkedett a város felé. Hónapok óta egy csepp eső sem hullott, a fű már rozsdaszínűre égett, az időnként feltámadó szél port cipelt magával mielőtt erőtlenül lehanyatlott volna.

Kőrizs Sankó gondolt egyet, rövidebb útra tért, a mocsár felé vette az irányt. A nagy aszályban a jól megtermett, embernél is sokkal magasabbra nőtt nádkotúk oszlopai között lépkedett, porlott a lába alatt a barnás-fekete korhadék.

Maga mögött hagyta a kotúk oszlopait, már a nagy szárazságban megfeneklett lápon ment, ami alatt egy-két esztendeje még két méter mély volt a víz. A szemével tájékozódási pontok után kutatott, hogy majd visszafele jövet biztosan tudja az utat. Egy szép, nagyra nőtt, sűrű rekettyebokron akadt meg a szeme, tudta, ez majd eligazítja este is. Kitartóan bandukolt tovább.

Beért Karcagra. Megkereste a számadó házát, az asszonynak átadta az öreg üzenetét, aztán már fordult is, kapkodta a lábát a vásártér felé.

A vásárba érve sóváran leste a sok mutatós portékát, a szép nadrágokat, a cugos cipőket, a kun süvegeket, a subákat, a korsókat, a csizmákat. A szűrszabó portékájánál meg egyenesen gyökeret vert a lába! Mennyei zene volt füleinek a mester mondata.

– Ha ezt a szűrt a nyakába kavarintja egy fattyú, annyi szeretője akad, hogy nem győzi űket selyemkendővel!

Kicsit odébb gyönyörű ködmönök kellették magukat.

– A ködmönnek három ujja van, hogy lehet az, hékás? – kiáltotta vidáman az eladó.

A legény gondolkodott kicsit, aztán megvonta a vállát.

– Hát úgy, hogy két ujja van, meg a hátujja! – nevetett.

Hirtelen nagyon éhesnek érezte magát. Elindult a sült kolbász finom illata után, és a sátorra akadva nagy élvezettel falt. Téblábolt a vásározók között. Hamarosan komákkal találkozott, s a nagy örömtől mindjárt megszomjaztak.

A csapszékben az alku végén egymás tenyerébe csapó jó néhány eladó és vevő itta az áldomást. Egy ismerős juhász lépett ki az ajtón, megszólította a befelé igyekvő Kórizs Sankót.

– Fiam, inkább a jószágho kék menni!

– Mír?

– Égiháború lesz – mondta a pásztor.

– Honnan tudja?

– A szamár a vakondtúrásokon hencsereg – mutatta az öreg.

Valóban a csapszék előtt hempergett és ordított egy szamár. A legény felnézett az égre: egyetlen felhő sem volt odafent. Rántott egyet a vállán, s belépett a csapszékbe. „Még hogy égiháború!” – dünnyögte.

Ittak, idő teltén már énekeltek is:

„Bort iszok én, látod pajtás,
Nem élek én búval, mint más.
Mert ha búval élnék, mint más,
Megölne engem a sírás”.

Ami ezután történt, arról nem szívesen beszélt a legény, de egy tanácsi jegyzőkönyv tanúsítja, hogy nem a jószághoz igyekezett.

„Inspector úr szóval jelenti, hogy a vásárból jövén az éjszaka számos ifjak találtattak korhely kóborlásban, azonközben rútul káromkodtak, sokféle iszonyú teremtette mondásokkal mocskolták őt, sok dühösködéseket tettek úgy mint Kórizs Sándor fia, Nemes Péter fia, Berczi Gergely fia, kiket áristomba hajtatott. Ezen fiúk azzal mentik magukat, hogy a vásárban a bortól megittasodván nem tudták mit cselekszenek, mely helytelen mentség lévén harminc pálca ütésekkel fenyíttetik.

Inspector úr jelenti, hogy Nagy Sámuel nevű fiú, ki a korhely ifjakkal találtatott, feladattatik, hogy a városban minden passzus nélkül kóborol, rosszalkodik, valamely nyomorult leányon erőszakot is tett, teherbe ejtette. Maga sem tagadja a fiú a leánnyal való közösködését, s mint hogy semmije sincs a gyermek tartására fizetendő, tizenöt pálca ütésekkel büntettetik, nem lévén bizonyos hazája, a városból kitiltatik, ki is kísértetik Karcagról”.

Már délelőtt volt. Sáros úton csúszkált Kórizs Sankó, néha megborzongott a hűvös szélben. Időnként megállt, fájdalmas arccal tapogatta a hátulját, káromkodott magában.

Csak remélte, hogy az éjszaka kitört égiháború nem zavarta szét a nyájat, mert ha igen, a számadó megnyúzza őt, amiért nem ment vissza időben a jószágok mellé.

Mit fog hazudni neki? Azt mégsem mondhatja meg, hogy az áristomban hallgatta a csapkodó istennyila utáni dörgést, a szél üvöltését, de azt sem, hogy ma reggel harmincat kapott a hátsó felére, miközben azt kiabálta: „Majd akkor mírjenek rám pálca ütíseket, ha mernek, mikor egy hét múlva vígigtáncolok az uccán huszárruhába!”

Kolokány és sás között csörtetett a nyáj felé. A láphoz ért. Amint az összefonódott, korhadt szárakra és gyökerekre lépett, rögtön elmerült a lába. Nagy eső volt, a víz megemelte a lápot.

– Na, itt nem megyek át! – sóhajtotta.

A nagy szél elszakította a láp egy részét, s az úgy úszott a tisztán, vagyis a sík vízen, akár egy csónak: a rekettye volt a vitorlája.

Gondolkodott erősen: nem mer a számadó szeme elé kerülni, ismerte be magában. Szíjat hasítana a hátából.

Most is fújt a szél, s az úszó sziget lassan haladt a vízen. Távolodott, mint az ő álmai.

Tudta, belőle már nem lesz juhász.

Elindult vissza Karcag felé. Hamar eltelik egy hét, gondolta. Végignézett magán, s elképzelte, hogy feszít majd a huszárruhában.

A bátor legény

Egyszer volt, hol nem volt, a Pap éren túl, de a Hegyesbori fenéken innen, volt egyszer egy legény, akit Csöbök Sanyi néven tiszteltek. Nem akármilyen fattyú volt ez! Mikor este belépett Karcagon a Morgó csárdába, elcsendesedtek a bent lévők, mint a verebek, mikor sast látnak. De nem bántott ő senkit. Odaült egy kivénhedt pákászhoz, aki olyan öreg volt, hogy már a nevére sem emlékezett senki, csak azt tudták, hogy tudott gyógyítani jószágot is, embert is. Csendesen iszogatott vele a legény, hallgatta a régi világról szóló történeteket. Köréjük gyűltek mások is. Egyszer azt mondja az öreg.

– Osztán bátor vagy-e, hékás?

– Az hát! – vágta rá önérzetesen Csöbök Sanyi.

– Mer ismertem egy legínyt, az bátor vót. Íccaka kiment a keresztútho, leült az út közepire, osztán várt.

– Ezt én is megteszem! – ugrott fel a Sanyi gyerek.

Már ment is, mivel elég későre járt az idő. Ballagott a Füredi úton a keresztút felé. Mikor odaért, leült az út közepére, ahogy az öreg mondta. Várt, de nem történt semmi. Mi bátorság kell ehhez? – gondolta a legény. Hanem éjfélkor azt látta, hogy mind a négy úton vadállatok rohannak felé. Majd elmennek, gondolta a Csöbök gyerek, és nem mozdult. Mikor azok a rettenetes, fogukat csattogtató és vicsorgató vadállatok odaértek volna hozzá, semmivé váltak, mint egy látomás.

Ennyi az egész? – kérdezte magában a legény, aztán felállt, elindult a tanyájuk felé. Éppen hazaért, mire felserkent a tanya népe.

Este aztán megint beballagott a Morgóba. Leült az öreg mellé.

– Jól van – bólintott a befont, zsírtól csepegő hajú vénség.

– Mi van jól?

– Elíg bátor vagy, de...

– De?

– Az a legíny, akit én ismertem, másnap is kiment a keresztútra.

Csöbök Sanyi szó nélkül felállt, s kilépett a sötétbe. A Füredi út keresztútjának megint leült a közepére. Várt. Éjfélkor látja aztán, hogy mind a négy irányból egy-egy tüzes hintó robog felé. Majd elmennek, gondolta, s ült nyugodtan. Hát mikor a hintók már éppen elgázolták volna a legényt, eltűntek, mint egy rossz álom. A Sanyi gyerek meg felállt, leporolta magát, és indult a tanyájuk felé. Éppen odaért, mire etetni kellett.

Aznap este megint bement a Morgóba.

– Elíg bátor vagy! – szívott egyet a pipájából az öreg. – De...

– De?

– De akit én ismertem, egy lakatlan tanyát is keresett, megkerülte bal fele kilencszer, osztán minden körbe bekiátott az ablakon, hogy: „Lakik itt valaki?” Három íccaka ment ki ahho a tanyáho, osztán mindig körbekerülte kilencszer.

– Na, Isten megáldja! – állt fel a Sanyi gyerek.

Elindult a Konta-halom fele, mert tudott arra egy lakatlan tanyát. Oda is ért még éjfél előtt. Mikor aztán éjfélt sejtett, megkerülte a rissz-rossz tanyát bal fele kilencszer.

– Lakik itt valaki? – kiáltott be az ablakon minden fordulónál.

Nem történt egyéb, csak odabentről nyöszörgést hallott. Így aztán dolga végeztével hazafelé vette az irányt. Másnap megint szedte a lábát a Konta-halom irányába. Éjfélkor körbejárta bal fele a lakatlan tanyát kilencszer.

– Lakik itt valaki? – kiáltott be körönként.

Hát ezen az estén egy halottat nyújtottak ki az ablakon! A Csöbök gyerek harmadik éjszaka is megtette ugyanezt. Akkor meg egy rettenetes nagy fekete bika feszegette az ajtót. Mikor aztán a legény elindult hazafele, a bika is ment vele, a sarkánál döfködte, öklelte a szarvával a földet. A legény meg csak ment takarosan, mint aki nagyon ráér. Úgy volt vele, hogy majd megunja a bika ezt az öklelést, és akkor eltűnik. El is tűnt, mire hazaért.

Aznap este megint bement a Morgó csárdába.

– Jól van – mondta az öreg.

– Mi van jól?

– Bátor fattyú vagy.

– De?

– Nincs de.

Aztán elmondta, hogy ha elugrott volna a keresztúton a vadállatok vagy a hintók elől, széttépték volna, vagy elgázolják, attól függően, hogy melyiktől ijed meg. De ha megszaladt volna a bika előtt, az is eltapossa.

– Tudományos ember lettél, hékás – így az öreg.

Csöbök Sanyi ivott egy kis bort, aztán ráncolta a homlokát, erősen gondolkodott, mert nem tudta biztosan, mit kell tennie most, hogy tudományos ember lett.

– Azt mondta kend, ismert egy legínyt, aki bátor vót.

– Azt.

– Aki kiállotta a próbákat.

– Ki.

– Kend vót az?

Az öreg csak somolygott, de nem mondott se bűt, se bát. De a legény tudta, hogy csak ő lehetett. És azt is tudta, hogy embereket meg jószágokat fog gyógyítani, mert az öreg így adta át a tudományát.

Kolera

Az Orgonda-halmon túl, de a Pincés-halmon innen, egy takaros kis tanyában élt egy Juli nevű leány. Az apja a földet művelte és a jószágot gondozta, az anyja segített neki és a ház körül tartott rendet. Velük élt a leány öregapja is, aki egy esztendeje már napközben is sokat feküdt, mert nagyon legyengítette az aggkor. A kisebbik leány Juli, tizennégy éves, Eszti, a nővére pedig, aki már jegyben járt egy jó dolgos fattyúval, két évvel idősebb volt. Lett volna nekik több testvérük is, de az egyiket elvitte a fejvízkor, a másikat a vörös himlő, a harmadikat a guga, a negyediket pedig a hagymáz.

Vakított az égen a nap. Az apjuk a ház végénél kivágta a régen elültetett akácfák közül az egyiket, megfelelő méretűre szabta, nagyolni kezdte.

– Mi lesz ez, idesapám? – kíváncsiskodott Juli.

– Fűtűl való fa.

– Kinek?

– Öregapádnak.

Dolgozott tovább. Megedzette a fát a tűzben, hogy keményebb legyen, s hamarabb befesthesse. Közben Juli, ahogy szokta, bement az öregapjához, megitatta, enni adott neki. Az öreg szeretettel megsimogatta a kislány fejét.

A nagyobbik leány a karcagi piacon forgolódott az anyjával. Az emberek izgatottan tárgyalták, hogy a környékbeli falvakban kiütött a ragadós nyavalya, a kolera, de már Karcagon is van egy halott, mert az előző napon, augusztus 14-én kiszenvedett Mándoki Ferenc gazda. A két nő idegesen igyekezett vissza a tanyára.

Múltak a napok, és nem történt semmi különös. Kezdett felengedni a családban a félsz, úgy gondolták, ez a mostani ragadós nyavalya talán mégis elkerüli őket.

Az egyik este a férfi kibarkácsolta a fűtűl való fát, befestette bécsi korommal, s várta, hogy száradjon.

A nagylány tett-vett a konyhában. Hirtelen megállt a munkában.

– Idesanyám! Fáj a hasam.

– Nagyon?

– Nem – válaszolta Eszti, de akkor már szaladnia kellett kifelé.

Hirtelen elöntötte a bélsár, nem tudta visszatartani.

– Jaj, Istenem – fohászkodott a lány. – Mi van velem?

Szégyellte magát. Nem is öklendezett, mégis hányni kezdett egy idő után, sugárban ment belőle a folyadék már alul-felül. Az anyja fogta a fejét.

– Nem baj, nem baj – ismételgette riadtan.

Kicsit meleg volt a nagylány homloka. Csak vánszorogtak az órák, ám nem nyom nélkül: Eszti szép, hamvas arcbőre összeszáradt, csupa ránc lett, a keze pedig olyanná vált, mint az anyjáé mosás után. Kimerülten feküdt az ágyban, ázott a saját ürülékében, mozdulni sem volt ereje.

Másnap reggel már beesett szemmel nézett vissza az anyjára. Az orra kihegyesedett, nyelve a szájpadlásához tapadt, szinte már beszélni sem tudott. Az anyja törölgette a lány hideg bőrét.

– Húz a görcs – súgta szenvedő arccal Eszti.

Alig múlt dél, s a lány úgy érezte, hogy a szíve, akár egy szabadulni vágyó rab, kétségbeesetten dübögteti mellkasát. Orra, ajka, ujjvégei, de még a bőre is kékes színű lett, az ájulás környékezte, s ez az érzés már nem is hagyta el.

Felhőkkel takarta el a szemét a nap.

Este már az asszony is ágynak dőlt, a kisebbik lány állt mellette, és sírósan kérdezgette.

– Mit aggyak, idesanyám?

A férfi a ház végénél kivágott két másik akácfát is, megfelelő méretűre szabta, nagyolni kezdte őket. A korábban megkezdett fűtűl való fa homlokát kivirágozta, alá pedig felvéste az Eszti nevét, majd egy verset.

„E szíp virágszálnak
Alig vót reggele,
Minden öröm, remény
Elenyészett vele”.

A nap sápadtan nézte a tájat, kósza felhők pityeregtek az égen. Amikor Esztit eltemették, hallották a hírt, hogy Karcagon úgy hullnak az emberek, mint ősszel a legyek. A férfi komoran edzette a fát a tűzben, aztán kibarkácsolta, befestette bécsi korommal, s az egyik fűtűl való fát gondosan kivirágozta, rávéste a felesége nevét. Sötét este volt már, de a ház végéhez ment, s kivágott egy újabb fát, leszabta, nagyolta.

– Kinek lesz? – kérdezte Juli.

– Nekem – morogta a férfi.

– De idesapám nem is beteg!

– Mán fáj a hasam.

Szeptember volt már, 1831-et írtak. Az anyjától az apjához ment Juli, utána meg vissza, de néha átnézett az öregapjához is. Itatta, törölgette a szüleit, egészen addig, amíg az anyja le nem csukta a szemét örökre. Néhány nap múlva az apja is követte.

A leány az udvaron találta az öregapját, aki reszkető kezével, időnként meg-megállva, pihegve egy kicsit, éppen egy fűtűl való fán dolgozott.

– Mit vés, öregapám?

– Ráírom az apád nevit.

Súlyos felhők csüngő hasát karistolták a tanya körül tornyosuló jegenyék. Néhány napja mintha mindig szürkület lett volna. A madarak hallgattak, a tanya előtt a tyúkok kapirgáltak egy kicsit reggel, aztán bizonytalanul elindultak az óljuk felé, mintha máris alkonyatot sejtettek volna.

Juli tett-vett a tanya körül, ellátta az öregapját, de az egyik nap váratlanul őt is elővette az enyhe hasfájás, hamarosan már a hasmenés is. Az öregapja állt az ágya mellett, simogatta az arcát és a haját.

– Ne fijj, kislyány, csak igyál! Ne törőggy semmivel! Igyál!

Csodák csodájára, a leányka meggyógyult. Alig mozdult ki a házból, csak beszélgettek csendesen az öregapjával. Megjött az eső, később reggelente valóságos köd-folyó hömpölygött az Üllőlaposban, aztán hó lepte be a tájat, hideg volt, jégcsapok híztak a nádtető alján, metsző szél süvített, s hordta a havat az utakra, majd megint vastag köd lepett be mindent. Juli öregapja egyre gyengült, február végén simította meg utoljára a kislány haját.

A leány azon gondolkodott, ki tudja-e majd vágni az akácfát, hogy fűtűl való fát faragjon az öregapjának? Kiment a ház végéhez, de ott már egyetlen akácot sem talált. Megfelelő fát keresett. Az istálló ajtajának támasztva rálelt egy kifaragott sírjelre. Az öregapja neve állt rajta, alatta pedig két sor, reszkető betűkkel.

„Aki poromat keresi,
E sírhant alatt megleli”.

Kisütött a márciusi nap. Juli mélyeket lélegzett, szellőztette a tüdejét és a házat. Körüljárta az épületet. A tanya elhagyottnak látszott, omladozott a fala, a kútgém fájdalmasan nyikorgott. Most vette észre, hogy a házhoz vezető ösvényt már kezdte benőni a fű.

Ahogy feljebb emelte a fejét, Eszti jegyesén akadt meg a szeme.

{fel}