Máglya

Égi madarak füttyét, trilláit, csicsergését fésülte ki haloványan fénylő hajából a tollászkodó, álmos hajnal, halkan szuszogott, ült még egy ideig, aztán fáradt sóhajtással feltápászkodott, s napi dolga után látott. Topogott, tett-vett, akár egy lestrapált asszony. Fény öntötte el a dús füvű legelőket, a mocsarakat, a titokzatos dalt dúdoló náderdőket, a vizes, ligetes berkeket, és a város utcáit is. A térre borítottak kétszekérnyi fát. Tisztán hallotta a hasábok döndülését a sarokban kucorgó madárhúsú asszony is, aki – madárétű lévén – csak foghegyelte az ételt, s a kis, rácsos ablakból a bezúduló fény erős pászmája vonta aranyba sápadt arcát.

*

– Kinek hínak, hová való vagy és mért fogattak meg?

– Nagy Katának hínak, az kunoktul való vagyok, és azért fogattam meg, hogy boszorkánynak vallottak lenni, mint ahogy az is vagyok.

– Valld meg igazán, ki vitt téged ezen ördöngös mestersígre, ki tanított reá, és minémű szövetséged volt az ördöggel?

– Engem Boza Ersók vitt ezen ördöngös mestersígre és ugyan ű tanított reá is. Minek utána Boza Ersók házához érkeztem vóna, az gonosz sátán kik férfi ruhában mán ottan vót. Megszólítván nevemrül, leszel-é velünk egy compániába? Melyre feleltem, hogy leszek. Arra az sátán az Istenemet megtagadtatta ilyenformán. Engemet az ház közepére térdre állítván, ő pedig mellém állott és ily szókkal: Isten, Istenem ne legyen, hanem tíged vallak Istenemnek.

– Hát azután mit cselekedett az sátán te véled?

– Pecsétet nyomott az bal lapoczkámra. Azután pedig feltaszítván, az fődön, az ház közepin paráználkodott velem, az teste pedig hideg s kemíny vót.

– Minémű közöd vót az sátánnal és hányszor?

– Számát annak nem tudom, mert sokszor vót közöm vele és mindétig macska kípíbe jelent meg, s úgy, mint ember felesígivel szokott ílni, én is úgy íltem vele, de neki felettébb hideg vót teteme.

– Minémű gonoszságokat vittetek véghez és kiknek okoztatok károkat testekben, avagy határokban?

– Nyúzó Jánosnak lyányát azír nyomtam meg sokszor, hogy fiamhoz nem akart fírhe menni. Magyar István lyányának bokája csontját azír vettem ki, hogy az én lyányomat csúfolta és azon haragombul cselekedtem. Szomszédim teheneit Szent György nap iccakáján megfejtem az sátán jelenlétiben, azt magam tehenének beadtam inni, így az enyim lett az haszna nagyobb részin azoknak is. Rocskábul is azír öntöztem az ház fedelit, hogy sok tejfele legyen az tejnek, ilyen szókkal: olyan fele legyen az tejemnek, mint az házfedél!

– Micsoda kenőcsöket adott az sátán és azokat hun tartod?

– Maga kente meg egyszer az lábam talpát, hogy jobban mehessek. Az többi kenőcsöt pedig odahaza az ágyam lábánál tartom és mostan is ott vagyon.

– Egyéb kenőcsöt adott-é ezen kívül az sátán és miért adta azt, kit oda haza tartasz az ágyadba?

– Hogy magam kezeit s lábait megkenvén és hónom alját, jobban repülhessek, mint az karczagi, gyarmati, zsadányi, kotogányi határokban többivel együtt repülve jártunk és ottan tánczoltunk.

– Hány esztendeje, miolta ezen gonoszságra adtad magadat?

– Aratáskor lesz öt esztendeje.

– Mioltátul fogvást megfogattál, az többi boszorkány társaidtul minémű szókat hallottál az tömlöczben, igazán mondd meg!

– Azt mondották, hogy akármiképpen kínoznak, sütögetnek, semmit ne valljak, mert ha megkínoznak is, abbul kigyógyulok, de máskíppen megígetnek.

*

Eddigi életében úgy élt, mint madár az ágon, most így érezte, pedig sokat fázott, szűkölködött. Lenézett: a lába alatti fahasábokra most dobták a fáklyát. Hallotta a tömeg lármáját, látta a gyűlölettől vagy a félelemtől eltorzult arcokat, aztán minden a forró pernye fellibbenő függönye mögé került. Már nem az ordítást hallotta, hanem a fahasábok pattogását. Nem a torz arcokat látta, hanem a parázs izzását, a felcsapó, testét körülnyaldosó közönyös lángnyelveket. Már nem az égő fa illata csapott az orrába, hanem a csontig égett hús büdös szaga. Nem a mindeddig elképzelhetetlen fájdalmat érezte már, hanem valami bizonytalan lebegést, mintha madár lenne, körözne a táj fölött, s madártávlatból látná a máglyát, a felszálló pernyét, ám egyre távolabbról, s lassan nincs körülette más, csak fény. Olyan a halál, mint egy madárvonulás, gondolta még, aztán eltűnt a vakító fényességben.

A kapcabetyár veszte

Egyszer volt, hol nem volt, a keservesi mocsarakon innen, de a kormáncsoki halmon túl, volt egyszer egy öreg juhász. Szíjas, inas ember volt, cserzett arcbőre alatt mintha rögtön a csontja lett volna minden hús nélkül.

Az egyik szép tavaszi napon a vén pásztor elbóbiskolt a nyája mellett. Amikor felrezzent, olyan furcsa érzése támadt! Nem tudta, miért, de valahogy rossz érzés költözött belé. Ahogy nézte a juhokat, mindjárt megsejtette, hogy ezeknek mintha híja lenne. Állt a selyem füvű mezőn, a tekintetét körbehordozta a nyájon. Számolt. Egyetlen híja volt. Vigyázott, ha esetleg figyelik valahonnan, ne vegyék észre, hogy rájött a lopásra. Állt, mintha mi sem történt volna.

– Igazi betyár nem lop juhot – morogta.

Óvatosan, inkább csak a szeme sarkából, körülkémlelt. A környékbeli fákon és a levegőben madarak dicsérték az Isten teremtett világát harsány énekükkel. A nádas lágyan ingott a szelíd szellőben, vízimadarak ricsajoztak benne. Embernek nem sejtette nyomát.

Ha juhász hajtotta volna el, ami megesik olykor a széles karcagi határban, nem elégszik meg egy birkával, morfondírozott magában. Ha rajtakapná az ilyet a tolvajláson, az csak nevetne.

– Csak meg akartam tréfálni, bátyám!

Elütné ennyivel. De ha nem venné észre a lopást, a juhász mélyen hallgatna.

– Ez csak egy kapcabetyár lehetett! – ütötte földhöz a kampóját.

Tudta, az ilyen mihaszna, gyáva őgyelgők lovat vagy marhát félnek elhajtani, csak a juhokra merik rátenni a kezüket. A pásztorok a betyárok aljának tartották az ilyeneket.

Egyre mérgesebb lett.

– Hogy a farkas legyen a kántor a temetéseden! – toppantott.

Óvatos lett. A szemöldöke alól észrevétlenül fürkészte a határt még naplementekor is, amikor behajtotta a nyájat a tanyába. Tett-vett a hodály körül, de egyre a környéket leste az alkonyatban. Már majdnem sötét volt, amikor bezárta a hodályt, s mint aki csárdába indul, dudorászva ballagott a város fele. De nem ment ám messzire! Megállt egy fa mögött, és megvárta, hogy egészen besötétedjék. Akkor visszalopakodott a hodályba, de oly hangtalanul, mint egy macska. Várt türelmesen.

Elnyugodott a világ.

Már kezdett volna álmosodni, amikor halk lépteket hallott.

– Jön már a tekergő! – gondolta az öreg juhász.

A kapcabetyár megállt, hallgatózott, majd mikor semmi gyanúsat nem észlelt, ásni kezdett a hodály fala alá. Már jó kis járatot kotort magának, de biztos akart lenni a dolgában, ezért nem ő bújt át a lyukon, hanem a botjára ráakasztotta a kalapját, s azt dugta be a hodályba. A juhász mosolygott.

– Gyere csak, gyere! – biztatta a tolvajt magában, s rá sem hederített a kalapra.

Erre mindjárt bátrabb lett a kapcabetyár, s azt gondolta, nincs bent a birgés. Nekidurálta magát, nekihasalt a lyuknak, tolta magát előre. Amikor a falon túl felbukkant a feje, kampójával a juhász akkorát odasózott neki, hogy hangot sem ejtett, köszönés nélkül távozva ebből az árnyékvilágból kilehelte a páráját.

A juhász kijött a hodályból, kívülről megkereste a tolvaj holttestét, s a lábánál fogva húzta egészen a mocsárig, s ott behajította a nád közé. Tudta, az ilyen tekergő embert nem keresi senki.

Visszaballagott a tanyához. Állt az ezüstös holdfényben, az eget nézte. Csendes volt az éjszaka. Már éppen elindult, hogy aludni térjen, amikor felvonítottak a farkasok.

A táltos kincse

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy girhes, beteges ember, aki a Magyarkai-halom és a Hegyesbori-halom közelében lakott. Olyan volt ez a férfi, mint a szélfútta kóró, még a ruhája is csak a nagy viharban libbent neki a testének. Sokszor törte a fejét szegény, hogy már őneki hamarosan végleg bealkonyul, de mi lesz ezzel a hat gyerekkel? Ki neveli fel őket?

– Olyan vagyok mán, mint vízen a bugyborék! – mondogatta, ha hogyléte felől érdeklődtek.

Segíteni akart a családján rettenetesen. A szomszéd tehene szájából kivette a szénát, hogy odaadja a sajátjának: tudta, ezzel elveszi annak a tejét, az övének pedig sok teje lesz. Ezt még a nagyanyjától tanulta. Ennél azonban valami nagyobb segítségre gondolt, de hogy mifélére, azt még maga sem tudta.

Kint aludt a jószágoknál. Egyszer arra riadt, hogy pontban éjfélkor bejött az ól ajtaján egy ember. A félhomályban úgy látta, az egyik lába olyasmi volt, mint a tehéné.

– Hát kend meg ki fia, borja? – kérdezte rémülten.

– Ne féljen kend! – nyugtatta a tehénlábú.

– Mit akar?

– Segítsen!

Na, akkor már megeredt a nyelve a jövevénynek. Elmondta, hogy hamarosan jön majd ide egy nagy fekete bika, akivel neki viaskodnia kell. Ha majd azt látja a gazda, hogy a fekete bika kerekedik felül, segítsen neki egy keveset, nem bánja meg, mondta sokat sejtetően. Azzal már ki is fordult az ólból.

Még időben, mert már ott kaparta a tanyaparlagot egy hatalmas fekete bika. Akkor a tehénlábú ember is egy szempillantás alatt veres bikává változott, és összecsaptak.

A girhes kis ember reszketve nézte a küzdelmet, s jajgatott magában: ugyan hogyan segíthetne ő, egy ilyen gyenge, beteg ember, hiszen még a bikának a dühös fújtatása is felborítja! De ha nem segít, mi lesz a családjával? Mert a tehénlábú ember biztosan nem hagyja bosszulatlan!

A bikák rúgták a földet a nagy erőlködésben, felszántották a szarvukkal a gyepet. A fekete bika erősen öklelte a verest, látszott, hogy már mindjárt letiporja.

– Jaj, nekem! – sopánkodott a gazda. – Mit tegyek?

Szétnézett. Észrevette az ólajtó mellett a vasvillát. Felkapta, cidriző inakkal a fekete bika közelébe óvakodott, és belevágta a villa hegyét a jószág legérzékenyebb pontjába. Az állat hatalmasat bődült, s abban a pillanatban eltűnt.

A veres bika visszaváltozott emberré.

– Jöjjön kend velem! – hívta a gazdát.

– Hová?

– Megmutatom a kincset.

A közeli halomhoz vezette a tehénlábú ember. A halom oldalában leütött egy ágat.

– Itt ásson kend!

Azzal eltűnt. A girhes, beteges ember pedig visszament a tanyába, fogta az ásót, vitte a halomhoz. Ásás közben sűrűn megállt, hogy kifújja magát, de a gödör azért egyre mélyebb lett, végül koppant az ásó. Egy kis ládát talált tele arannyal, ezüsttel. Vitte haza boldogan, de alig bírta. Szakadt róla a víz, lihegett, mégis cipelte. Már egészen közel ért a tanyájához, mikor virradni kezdett. Úgy érezte, elhagyta minden ereje. Letette a ládát, pihent egy kicsit. Szűkölve vette a levegőt, forgott vele a világ. Rosszul érezte magát. Néhány perc múlva nekifohászkodott, felvette a ládát, vitte. A tanya ajtajánál összeesett. Nagyon rosszul volt. Még felnyitotta a láda tetejét, hogy ha kilép a családja, rögtön lássák, hogy mit hozott. Ebben a pillanatban bukkant fel a nap a puszta szélén, belekukucskált a ládába: felragyogtak a kincsek.

– Hát ez? – lépett ki a felesége.

– Egy táltostul van – mondta erőtlenül.

Mosolyogva halt meg. Tudta, hogy nem szűkölködnek majd a gyerekei.

Poéta a hóban

Csokonai 1794 karácsonyán Karcagra jött legációba. A nagy tekintélyű Varró János uram megszerette, szinte már a saját fiának tekintette a szegény vers-varrót, így a költő az isteni tisztelet végeztével nem is az oskolába ment, hanem egyenesen a Varró házhoz.

Az utcán csikorgott a talpa alatt a hó.

Olyan volt számára ez a karcagi ház, mint a sziget egy hajótöröttnek. Ha túl a Dunára, vagy onnan visszafele vándorolt, itt megpihent, napokig, néha két-három hétig is elidőzött a nagykunok metropolisában. Úgyhogy az elcsigázott poétának minden útján megdobbant a szíve, amikor meglátta végre azt az áldott Karcagot.

A legációban lévő költő hosszú deák ruhájában érkezett Varró uram házához.

Itt aztán degeszre ehette magát! A Varró család tagjaiból és néhány barátjukból egész kis kompánia gyűlt Csokonai köré. Iszogattak, élcelődtek. A poharakban meg nem pimpósodott volna, hiszen nem sokáig állt – ahogy a poéta nevezte – a vinum de Kardszag, a szomjas társaság tagjai inkább a gégéjüket áztatták vele. Nagy volt a vígság.

Korán sötétedett, gyertyát kellett gyújtani.

Hamarosan meglobbant a gyertya lángja. A madarasi jegyző nyitott be. Mindjárt maguk közé ültették, s az egészségére emelték poharukat. Szó szót követett, és a szomszédvár hivatalos emberének invitálására, szánkóra ültek néhányan. Közöttük volt a költő is. A nagy testű Varró uram bundáját adták rá, meg ne fázzon Madarasig.

Csillagokkal dúsan hímzett égbolt borult föléjük. Vézna fák vacogtak a néptelen utcán.

Csilingelve csúszott a szán tova, nyargaltak a lovak a város széle felé, s vígan volt a társaság a nagy hidegben, pedig már cinkét fogott a poéta orra is. Ekkor a szánkótalp egy nagy rögre futott, ami megdobta a járművet: Csokonai lerepült a szánkóról, a nótárius háza előtt beleesett a mély hóba, és csak nézte, ahogy futnak tovább a lovak a vidám társakkal, akik észre sem vették a költő váratlan és gyors távozását.

A legátus bizony alig tudott felállni a nagy bunda súlya alatt, s alaposan megizzadt, mire hazacipelte a hatalmas ruhadarabot a Varró házhoz.

Mit tehetett egyebet? Vigasztalódott egy kis borral.

Amikor aztán elment Karcagról Csokonai, ahogy leszálló madár a pihéjét, egy versét hagyta maga után. Úgy kezdődött, hogy „Kedves Úr!”, s a balul kiütött szánkázását rímelte meg benne. Nem is akárhogy! Úgy ütődnek egymásnak a rímek, ahogy a szánkótalp ütődött a rögnek.

Jóval később, amikor a család egyik vendége kezébe került a kisded munkácska, megkérdezte.

– Ezen költemény egy hervadhatatlan levél költész-irodalmunk fáján?

– Csak egy kis elmefuttatás – mondta Varró uram. – A hatásköre családi, de a huszonegy éves Csokonai írta.

Ő már tudta, hogy a legátus nem akárki!

A deák tudománya

Egyszer volt, hol nem volt, Ködszálláson innen, Cserháton túl, volt egyszer egy tehetős gazda. Valami dolga akadt a piacon, hát elindult a tízesztendős fiával meg a kocsissal a tanyáról a városba. Május eleje volt, melegen sütött a nap, szép zöld bársonyba öltözött a határ.

Alig kanyarodtak ki az útra, látták, hogy kicsit előttük az útfélen pihen egy deákforma alak.

– Elfáradt szegény – mondta a fiú.

– Vegyük fel, gazduram! – szólt a kocsis.

A gazda azonban csak rázta a fejét, a nagy hasán összekulcsolta a kezét, úgy szuszogott a hátulsó karos ülésen.

– Hajtsál csak, hé! – kiáltotta. – Gyorsabban!

Elhaladt a kocsi a deák előtt, s az öreg még a fejét sem csavarta az ifjú felé. Alig haladtak azonban vagy száz métert, megtorpantak a lovak. A kocsis hiába nógatta őket, nem mozdultak egy tapodtat se.

– Ostorozzad! – parancsolta a gazda. – Nem a tiéd.

Hiába suhogott az ostor, a két ló csak toporzékolt, rúgott, vágott, ágaskodott, az Istennek sem akart elindulni. Ahogy a gazda hátranézett, látta, hogy a deák szép nyugodtan elindult utánuk. Amikor elhaladt a kocsi mellett, a két ló hirtelen lecsendesedett, s engedelmesen elindult Karcag felé.

Azonban alig tettek meg száz métert, megint megálltak. A gazda kikapta az ostort a kocsis kezéből, és dühösen ütötte-vágta a lovakat, szinte belefáradt. Hasztalan erőlködött: azok egy lépést sem tettek előre. Már attól féltek, hogy szétszedik a hámot vagy eltörik a rudat. Csak nyerítettek, ágaskodtak, egészen addig, amíg a deák el nem sétált mellettük. Akkor megnyugodtak, szép csendesen elindultak ők is.

– Garabonciás! – súgta a gazda fia.

Haladtak ugyan vagy száz métert megint, ám akkor ismét lecövekeltek a lovak. A kocsis emelte az ostort, de a gazda rászólt.

– Hagyd! Nem mennek ezek a deák nélkül sehova.

Ahogy a deák beérte őket, a gazda szíves szóval invitálta.

– Szálljon fel, öcsém!

– Köszönöm, gazduram.

– Hová igyekszik?

– Karcagra mennék, Varró uramhoz.

Mint a parancsolat, úgy húztak a lovak. A fiú nézte a deákot: sovány volt és fáradt. A gyerek félt, hogy még történik velük valami rossz az úton. Az ilyen garabonciástól minden kitelik, gondolta. Csak ne essen semmi baj Karcagig, fohászkodott magában. Megnézte a deák szemét: nyílt, tiszta tekintetet látott, úgy érezte, derűvel, szeretettel van tele a pillantása. Amikor a Varró házhoz értek, a deák megköszönte a fuvart.

– Szíves örömest, öcsém! – mondta a gazda.

Az ifjú lekászálódott a kocsiról, de a gazda még utána szólt.

– Olyan deákforma embernek nézem.

– Az lennék.

– Sokat tud: lovat állít, tán embert is szalaszt...

– Oktalanul nem teszem – mosolygott a deák.

– Ha tudnám a nevét, sokszor megemlegetném – hízelgett a gazda.

A deák ráncba gyűrte a homlokát, mint aki nagyon gondolkodik, aztán megszólalt:

„Aki kérdi, száz láncalján
Ős redemptus, nem is mai,
Debreceni deák vagyok,
És a nevem Csokonai”.

{fel}