Bengecseg

(Bengecseg: határrész Karcag keleti részén. Először egy 1720 körüli asszonyszállási határperben említik, hogy Bengecseg egy halom és egy laponyag neve a Taskond halom közelében. Kun eredetű szó, jelentése: örököcske. A Bengecseg-halmot rizstelep építése miatt elhordták. Ma a határrész és egy út őrzi a Bengecseg nevet. A vízszabályozás előtt e halom mellett folydogált a Hortobágy, melyen itt volt egy gázló, s ezért a területért hosszú határperek folytak Karcag és Püspökladány között. Ma Karcaghoz tartozik. Szűcs Sándor Régi magyar vízivilág című könyvében ír erről és a halomhoz fűződő mondáról Bengecsek halma címmel. Györffy István a monda egy másik változatát dolgozta fel A lőzérhalmi eset című művében.)

Nyikorogtak a szekerek a teher alatt, bőgtek a címeres szarvú barmok.

A vár elé kanyarodtak.

Izzadtak a piros bugyogós őrök, patakokban folyt a verejtékük, a nap szinte zabálta a testüket.

Szolnok várában Mahmud bég fogadta a Debrecenből hozott harácsot.

– Sádeže bu kadar getirdiniz, köpekler? (Csak ennyit hoztatok, kutyák?) – ordította.

Elinalt a szél, mint aki begazolt[1].

A pogány úr berzenkedett[2], egyre vörösebb fejjel szemlélte azt a néhány daruszőrű marhát, amiket a szekerek mögött terelgettek, és hevesen kiabált.

– Daha! Daha getirdiniz! (Még! Még hozzatok!)

A debreceniek egyik lábukról a másikra álltak.

– Mi is csak senyvedünk... – mondta bizonytalanul egyikük, de a bég ügyet sem vetett rájuk.

– Hortobágy’ta bulduyunuz šeyler buraya getiriniz! (Hozzátok ide a Hortobágyról, amit ott találtok!) – harsogta most már a katonáinak.

Azok máris ugrottak.

– Yolda cobanlarïnï toplayïnïz, onlar buraya čalïštïracak! (Útközben szedjetek össze pásztorokat, majd ők idehajtják!)

Egy csapat lóra kapott, elvágtatott kelet felé.

*

Csak a szél karattyolt[3] naphosszat, ők meg sem szólaltak. Ették a karimás kasát[4], nézték egy kicsit a tüzet, aztán fűaljt gyűrtek[5], lefeküdtek.

Zápor kerekedett, de hamarosan elvonultak a felhők.

Girhes[6] hold őgyelgett[7] az égen.

Az öreg felneszelt[8] álmából. Fülelt.

A nap olyan kényszeredetten készült fölkelni, mint a fáradt pásztor, ha megrugdossák a talpát: még előódalogni sem akaródzott neki.

– Talpra, hé!

Bengecseg felpattant, s csak akkor engedte le az ólmos botot, amikor megbizonyosodott róla, hogy a számadója áll előtte.

Az öreg nyugat felé intett a fejével.

A legény hallgatózott.

– Lovasok? – kérdezte.

Amaz bólintott.

Feszülten figyeltek, az öreg sokára szólalt meg.

– Pogányok.

A bojtár szeme kikerekedett: honnan tudhatja, hiszen nem is látja őket?

– Pogányok?

A számadó bólintott.

– Csak tapogattyák az utat.

A halvány derengésben Bengecseg szinte szívta magába a hangokat. Talán hatan-nyolcan vannak, gondolta. Járhattak már erre, de ritkán: óvatosan, bizonytalanul közelednek. Még elég messze járnak. Karcagújszállása felől jönnek.

– Hat lovas – mondta.

– Nyóc.

Sokáig figyelt ismét a zajokra, végül bólintott.

– Nyóc.

A nap felpislantott az ég alján, aztán – mint aki nemszeretem dolgot lát – gyorsan egy felhőt húzott az arca elé.

Egy-két cingár[9] fa ácsorgott az út mentén.

A szpáhik inkább a lovak ösztöneire hagyatkoztak a félhomályban. Szótlanul haladtak. Sár volt, csak a paták cuppogtak a szilvalekvár állagú habarékban[10].

Nyomukban nyugtalanul sappogott[11] a szél.

Egy szárazabb laponyagon[12] leszálltak a lóról, délkelet felé fordultak, leterítették az imaszőnyegeket, egy tócsába mártották a kezüket, a lábukat, végigsimították a homlokukat.

– Allahu ekber! Allahu ekber! Bismillahrahmanïrahïm! Esedü enna la iláha il Allah! Muhámed resülillah! (Allah, a könyörületes és az irgalmas nevében. Dicsőség Allahnak, a teremtmények Urának, a könyörületesnek és az irgalmasnak, aki az Ítélet Napját uralja! Néked szolgálunk és hozzád fordulunk segítségért. Vezess minket az egyenes úton, azoknak az útján, akik iránt kegyesnek mutatkoztál, s ne azokén, akiket haragvásod sújt, sem a tévelygőkén.)

A szószátyár[13] szél felkapta az imát, s repítette a pásztorok felé.

A pirkadatban látszott, hogy kicsit távolabb már nádtól borostás a táj.

A koloncos[14] szőrű komondor morogni kezdett.

Az öreg levette a fejfedőjét: már deres volt a fején a csimbók[15]. Visszatette a kalapot, megigazította az álladzóját[16]. Biccentett.

A hóka[17] lovon ülő durva arcú pogány rádörrent a bojtárra.

– Sen bizimle gel!

Az egyik török lekászálódott a lóról, előrébb sántikált, s megismételte a mondatot magyarul.

– Te velünk jössz!

Elcsodálkoztak: magyar ez a bicékelő[18]?

– A pogány kutyája lettél, hékás? – kérdezte az öreg.

Amaz nem válaszolt.

– Sen bizimle gel! (Te velünk jössz!) – ordította ismét a bakafántos[19] török.

A barmok nyugtalankodni kezdtek.

– Éhomra[20]?– kérdezte Bengecseg.

– Yemek yemeden önže? (Evés előtt?) – fordította a bice.

Felfortyant a drabális pogány, előkapta a handzsárt, s úgy ordított, hogy még a nádas is farolni kezdett.

A komondorok farokbehúzva inaltak el.

– Eriggy! – morogta az öreg.

A bojtárfattyú hosszan keckálódott[21].

– Haydi, ažele et! (Siess!) – förmedt rá a nagy dahó[22] pogány.

Erre nyakába akasztotta a kacabajkáját[23], s elindult. Csúszkált a habarékban, rögtön kastos[24] lett a ruhája.

A nap, mintha nem kéne haladnia, csak lebzselt az égen.

*

Közeledtek a halomhoz.

Már látták a lomha, szinte mozdulatlan Hortobágy folyót, s a közeli mocsárvilágból kihallott a vízimadarak cécója.

Ezen a határrészen rettenetesen nőtt a csetkáka[25].

Amint megérezte a vizet, megindult a hatalmas gulya, verte a port, hiába cserdítgette a karikását az egyik égimeszelő ladányi bojtárfattyú[26].

– A fikós[27] tojást is megenném most! – kiabálta két csördítés között.

A gázlónál ittak a marhák.

Bengecseg odaintette a többi legényt, súgott nekik valamit, azok bólintottak, aztán mintha mi sem történt volna, eloldalogtak egy-egy pogány irányába.

Itatás után megindították a gulyát a halom felé. Függönyt vont köréjük a felvert por.

Bengecseg a bice[28] magyarra engedte rá az ólmos botját.

– Pogányok kutyája! – sziszegte fojtott hangon.

A hatalmas termetű török nyugtalanul forgatta a fejét, a porfelhőt fürkészte, úgy érezte, hirtelen egyedül maradt, de a marhák bőgésétől nem hallott, a portól nem látott semmit.

A levegőben kavargó szürke masszából váratlanul bukkant elő Bengecseg, s mielőtt a pogány a handzsárt felemelhette volna, lesújtott.

A tetemeket bevitték a mocsárba, a vízbe lökték, a barmok egy részét keresztül hajtották rajtuk, s a törököket beletapostatták az iszapba.

Az egyik legény a kutyákat a kolompos[29] marha elé küldte, s visszafordították a gulyát.

A nap mosolygott odafent, mint egy csorbacsík[30] gyerek.

*

Még egy kukorifia[31] árnyék sem volt Karcagújszállásán.

A máskor izgága szél most egy nagy fa alatt heverészett álmatagon. Öblös karosszékében szuszogva bóbiskolt a bíró is. A súlyos, ázsiai nyugalmat velőtrázó kiáltás törte meg.

– Köpek, dïšarï gel! (Gyere ki, te kutya!)

A bíró úgy pattant ki a székből, mint akit a mennykő vágott ki onnan. Óvatosan kikémlelt az ablakon: ott állt a szolnoki bég egy egész hadsereggel!

– Ez egy tepedelem[32] ember! – nyögte keserves képpel.

– Önüme dur! Veya evlere ateš atažam! (Állj elém vagy csóvát[33] vetek a házakra!) – harsogta a pogány vezér.

A felrezzentett szél riadtan eliszkolt a mocsarak felé.

A bíró megigazgatta köpcös termetén a ruházatát, közben olyasmit motyogott a bajusza alatt, hogy nyomban megüthetné ezt a Kunság fölött piramoskodó[34] Mahmudot a guta!

A pogány nagyúr egyre happárézott[35] odakint.

A bíró jó ideig rezgelődött[36], végül rászánta magát, és nyájas mosollyal az arcán kilépett a napra.

– Bunun ičin ödežeksiniz! (Ezért fizetni fogtok!) – ordította a bég. – Fïyátï büyjük olažak! (Nagy árat fizettek!)

Karcagújszállása elöljárója erősen figyelt a fenyegetőző szóáradatra, majd egy idő után végre megértette, hogy a Hortobágy folyónál, de már az innenső oldalon, agyonütöttek néhány törököt, egynek meg is találták a holttestét.

– Köpekler, buna hatïrlayažaksïnïz! (Ezt megemlegetitek, kutyák!) – mennydörögte ismét Mahmud bég.

Erősen vakarta a búbját a bíró, hirtelen minden baja lett, leizzadt, viszketett az összes porcikája, kiszáradt a szája, majd pípot[37] kapott a szomjúságtól. Úgy érezte magát, mint aki már a sózóban van[38].

– Ževap ver! (Felelj!) – tette a handzsárt a nyakára egy katona.

A bíró először csak nyefegett[39], aztán köntörfalazott[40], majd a türelmetlen béget és a fegyver csillogó pengéjét látva, ijedtében eszébe villant egy gondolat.

– Fizetünk! – jelentette ki.

– Ödeyežeyiz – fordította a tolmács.

A Mahmud elégedetten elmosolyintotta magát.

– Fizetünk, ha mi tettük. De az a terület nem a mienk.

– Eyer biz sučluyuz, ödeyežeyiz. Ama o toprak bizimki deyl.

– Kime?

– Hanem?

– A ladányiaké.

– Ladány’dakilara.

A távolban felmordult az ég.

– Tőgyell[41] – nézte az ég alját Karcagújszállása első embere.

*

Már jó ideje elporzott Ladány felé a török futár.

A bíró várakozás közben szépen kicirkalmazta a beszédét, még istenkedett[42] is a basának, hogy Karcagújszállásán embert ölni!... Még ha török is az illető, ilyet nem szoktak elkövetni, békés nép lakik erre...

– Még a gyanútól is megrökönyödik az ember! – jelentette ki.

Mahmud bég azonban ügyet sem vetett rá, a sebtében felállított sátrában eszegetett nagy élvezettel, s a sátor bejáratánál álldogáló hitetlen elöljáró szavai már el sem jutottak hozzá.

A bíró kiókumlálta[43] magában, hogy mikor térhet vissza a futár, s úgy vélte, már nem kell sokáig húznia az időt. Addig is mézes orcával gazsulált[44], hajlongva gazsulérozott[45] a pogány előtt, s magában abban reménykedett, hogy valami vérmes fattyú legalább ezt a kontyos futárt nem tökítette el[46] az úton. Nézte a béget, aki úgy ült a szőnyegei és a párnái közt, mint a szotyos[47] szilva a földön. Elvigyorodott a kurta lábú kun.

– Sen gyaur köpek, ničin seviniyorsun? – nézett fel a pogány nagyúr.

A tolmács fordította szaporán.

– Minek örülsz, hitetlen kutya?

– Hogy megmutatkozik az igazság.

– Čünkü hak gösteriležek.

– Elči geldi mi?

– Megjött a futár?

– Közel járhat.

– Yakïn olur.

Kiléptek a sátorból. Odakint a szél fincoltatta[48] az ördögszekeret. Fürkészték a távolt.

A vastag nyakú bíró fohászkodott magában, hogy csak jönne már az a küldönc, mert különben itt ül a nyakukon a pogány istenviláguntig[49].

Nem sokáig ívelődött[50] ezen, mert a házak között feltűnt a vágtató futár. Leugrott a lováról, átnyújtott egy papírt a bégnek, aki elolvasta.

– Atlara! (Lóra!) – parancsolta.

Összekapkodták a himmi-hummijukat[51] és lóra pattantak.

– Köpek, haklïsïn – kiáltotta Mahmud bég. – Ladány’dakilar ödeyežekler!

– Igazat mondtál, kutya! A ladányiak fizetnek! – ismételte a tolmács.

Elvágtattak.

A karcagújszállási bíró nagyot sóhajtott, rövid kezével megtörölte a homlokát, s egyre az elporzó sereget leste.

– Kutyaguránc[52] ember ez a Mahmud! – sóhajtotta.

Lassan előmerészkedtek az emberek, a nyakukat kelet felé csavargatva tárgyalták az eseményeket. Egy Bengecseg nevű legényt emlegettek, aki a társaival elaltatott néhány pogányt az egyik halom mellett. Dicsérték a bírót, hogy milyen jól kivágta magát a szorult helyzetből, s ezzel megmentette Karcagújszállása házait a tüzes csóváktól.

Már tutult a szél, mint valami kelekótya csürhés. Az égen nagy fekete felhő-konda tolongott. Vihar galázolta[53] a nádast.

Arra, keletre, Ladány fele, cudar világ lehetett: csörgött-csattogott a tüzes korbács a tájnak a hátán.

Mákos Balázs

Túzok-laponyag

(Túzok-laponyag: karcagi kunhalom, mai neve Kis-Gergely-halom. Valószínűleg a túzokok gyülekezőhelye lehetett. Mai nevét a Gergely nevű határrész után kapta. A kunhegyesi határhoz közel található, a Bige-fertő keleti oldalán, Karcagtól nyugat-északnyugati irányban. A halmot talajforgatással megbontották, részben szántott, rajta ősgyep is van. A közelében tölgyes erdősáv, csatorna és út található. A Kis-Gergely-halom régészetileg feltáratlan. Jelentős botanikai értékei miatt 1986-ban megyei védettséget kapott. Tájképi értéke nincs, irodalmi, néprajzi, kultúrtörténeti vonatkozásait nem ismerjük.)

A melegtől még a nap is kornyadozott az égen.

A férfi kis liphec[54] ember volt. Elégedetten állt a Túzok laponyag tetején, gyönyörködve nézte a gabonát, ami talán még soha nem mutatott ilyen szépen. Futtatta tovább a tekintetét: a Bige fertő mocsara olyan volt, mint a kievesedett emberi test. Valami kis szélkölyök macerálta a nádast. Megborzongott: gyerekkora óta félt a vizes világtól.

Ismét az aranyló kalászokat nézte: micsoda termés lesz most! Az életére gondolt, amivel kezdeni kéne valamit. Talán aratás után.

Őrá nem mondják többé, hogy kuzmírkodik[55]! Hogy egy küllőférező[56], kopcihér[57] ember! Méghogy ő galuskásan beszél! Most megalapozza a jövőjét! Soha többet nem fogja hallani, hogy ő egy kerge[58] ember!

Hirtelen úgy érezte, meggebed a szomjúságtól.

Tátogott, kapkodta a levegőt.

Újra a Bige-fertő felé tévedt a tekintete, de szinte azonnal visszarántotta. Gyerekként sokszor képzelődött a nádrengetegről, s a különféle szörnyek mindig innen rontottak elő.

Elindult.

A halom lábánál békésen legelészett egy gazdagyalázó[59] ló.

Lassan haladtak a kátyogós[60] úton.

Karcagújszállására érve megtörölte a homlokát, felnézett az égre: maródinak tűnt a nap, alig vánszorgott odafent.

Bement a házba. Mohón ivott, aztán gondosan begörbötte[61] az ajtót.

Karcagújszállása

(Karcagújszállása: mai neve Karcag, amelynek 67 ezer holdas határában a hódoltság korában még több falu volt. Forgách Zsigmond nádor 1618-ban kiadott oltalomlevelében megnevezi a huszonkét elpusztult nagykunsági falut, közöttük van Bocsa, Magyarka, Karcagújszállása, Asszonyszállás, Orgonda-szentmiklós, Ködszállás. A krimi tatárok 1697. szept. 12-én elpusztították Karcagújszállását, lakói közül egyes források szerint 650, mások szerint közel 800 embert fűztek rabszíjra. Az 1699-es összeíráskora bizottság 78 embert talált Karcagújszállásán)

Csak a szél jöszmékelt a házak között.

A férfi boldogan ballagott a porban, és egyre gyühézte az eszét: hova kéne eldugni a termést a pogány elől?

Két jármos tinó küszködött a teherrel.

A férfi úgy érezte, a karcagújszállási házak mintha máris nyájasabban pillantottak volna rá kis ablakaikkal.

Elképzelt egy asszonyt, aki esténként várja őt, ételt tesz elé, utána pedig kedvesen birbitél[62] a mellkasán.

Kihúzta magát, úgy lépegetett a házak között.

Itt egy jóféle[63] asszony lakik, mondta magában. Ebben a házban meg egy tasziszlábú[64] leány. Emerre egy olyan, aki mindig hengyókálja[65] magát. Amoda egy bűrzsák[66] él. Itt egy szép leány lakik, csak az a baj, hogy már legyeskedik körülötte valaki...

Rúgta tovább a néptelen utca porát.

Énekelni kezdett: hasította[67] a dalt.

Az egyik ház takarásából pogány fegyveresek toppantak eléje.

– Hemen sevmezmisin, köpek! (– Mindjárt nem örülsz, kutya!) – kiáltotta egy furcsán bandzsalító török.

A férfi nem értette, széttárta karját, rázta a fejét.

A pogány nem vesződött tovább a magyarázkodással.

– Bunu götürürüz. (– Ezt elvisszük) – mutatott a termésre. – Bunlar da. (Meg ezeket is) – bökött a tinók felé.

Újabb török lovasok bukkantak elő. Vitték a termést innen is, onnan is. Jajszó verte fel Karcagújszállása házait.

A férfi a porban térdelt, könnyezve verte a földet.

– Örökös ángária[68] az életünk! Egy szem búzát sem vetek ezután!

Erősen cirkalmazott volt az ég alja.

Gergely-halom

(Gergely-halom: Karcagtól nyugatra-északnyugatra, a Gergely-dűlő északnyugati részén található, Karcag, Kunmadaras és Kunhegyes határán álló határhalom. A környék egyik legjelentősebb kunhalma volt 1982-ig, de ekkor elhordták a keleti és a déli oldalát töltésnek, sőt a halom oldalába kincs után kutatva gödröket ástak munkagépekkel. Ősgyep és akácos is található rajta. A halom közvetlen környékén legelő és akácos, csatorna, út és magassági jegy van.

A halom régészeti feltárása nem történt meg, de a megbontott falból középkori telep nyomai bukkantak elő. Tájképi értéke már nincs. Irodalmi, néprajzi, kultúrtörténeti vonatkozásai nincsenek.)

Kisütött a nap.

Földfakadás idején elindult a férfi. Még csikarta az arcát a szél. Bevette magát a nádrengetegbe, halakon, vadakon élt.

Hol az Ürömréten tűnt fel, hol a Karga-fenék környékén látták, hol a Karajánoson bolyongott, mint valami nyugtalan lélek. Bármerre ment, a nyakába kanyarított tarisznyából elszórt egy-egy maréknyi mákot a mocsárból kiemelkedő, ember nem járta hátakon, laponyagokon.

A tavaszban ujjongva bizsergett a rét.

A sás és a nád között állandóan bozsékolt[69] a szél, a férfi néha összerezzent, megdermedt, óvatosan körülkémlelt. Mindenhol veszélyt sejtett.

Amikor a tavaly még szántott földekre ért, összeszorult a torka: a művelésnek semmi nyoma nem látszott.

– Bondoros[70] világ lesz az idén! – sóhajtotta keserűen.

Ment tovább.

A Gergely-halom lábánál áhítattal nézett fel a domb tetejére: milyen magas és hatalmas! Úgy érezte, amíg világ a világ, ez a halom állni fog. A pogánynak már a hírét sem ismerik majd ezen a tájon, amikor ez a szép domb még mindig itt trónol a vidék fölött, és szemmel tartja az egymást váltó nemzedékeket. Ilyeneket gondolt.

Fölment a halom tetejére. Szétnézett: csak a szél cürhődött[71] a földeken.

A távolból vonítást vélt hallani. Végigszaladt rajta a hideg. Most vette észre, hogy fázik. Egy kis köce[72] alatt vacogott.

Felpillantott az égre: érezte, elaggodik a délután. Az ég alján bidergett a nap.

Pingyó-halom

(Pingyó-halom: Karcagtól délnyugatra, a Bócsai legelő peremén, a régi 4. számú főút közelében volt, de melioráció során elhordták. Nevének eredete bizonytalan.)

Cibálta a szél a nádas üstökét, repítette a nádcsörmőt.

A zápor hol az egyik, hol a másik határrészen rendezett cuhárét[73].

Hamarosan elvonultak a felhők, kitisztult az ég, lángot vetett a nap, párás forróság öntötte el a tájat.

Verejtékben fürdött a Pingyó-halom.

A férfi a rengeteg mákgubóban gyönyörködött, megcsörgette egyiket is, másikat is, szinte becézgette és simogatta őket.

Izzadt.

Úgy érezte, csak bakaraszra[74] van a halom fölött a nap.

Egy bábaszarka röpködött a közelében, villogtatta fehér hasát.

A távolban a rónán gázolt a barom.

A férfi mosolyogva nézte, s igen szépnek találta a teremtett világot. Az élvezetet csak a szemébe csurgó verejték zavarta meg.

Megtörölte az arcát, lefeküdt a földre, simogatta a Pingyó-halom áldott földjét, amiért ilyen gyönyörű mákot termett neki.

Amikor felébredt, már délután volt.

Elindult.

Ajnározta a kondát a rét.

A Karajánosnál elszaporodott a békalencse, és mint forraláskor a tej, a víz felszíne bebőrödzött.

Gázolt, kötésig vízben.

A totyakos nap meg-megállt az égen.

Mindenfelé vízimadarak tipickéltek[75].

Egy szárazulaton kókadt fák kornyadoztak a nagy melegben.

A férfi éhes volt, egyre jobban korgott a gyomra, hát szedni kezdte a fákról a kóduscsipát[76], s úgy ette, mint a gyerekek.

Szeme a szárazulatot pásztázta, s arra gondolt, hogy mennyi mák elférne itt is!

A nádasban csendesen motyorékolt[77] a szél.

Karcagújszállása

(Város Jász-Nagykun-Szolnok megyében, Szolnok és Debrecen között félúton. A legkorábbi nyelvtörténeti adat 1506-ból való: Karczaghwyzallasa [Gyárfás István: A jász-kúnok története]. A Zsigmondkori oklevéltárban szerepel egy Karchagh személynév 1400-ból, így feltehetően a Karcagszállása, Karcagújszállása név ennek az embernek a szálláshelyére utal. A ma használatos rövid alak első előfordulása 1799-ből való: Kartszag [Vályi András: Magyar Országnak leírása]. A Karcag szó kun eredetű, jelentése pusztai róka.)

Már menni készült az élemedett korú nyár.

Fodorháj[78]-felhők vonultak az égen.

Rosszkedvű szél csámborgott a házak között.

A férfi becipelte a házba a tizenkét zsák mákot, aztán kijött, s olyan gangosan lépkedett végig a falun, akár egy rátarti csikós.

– Tizenkét zsák mák! – mondta elégedetten, csak úgy, magának.

Odamosolygott egy leányra.

– Egy ilyen koszlobár[79] ember ne nízegesse az én lyányomat! – racsított[80] a lány anyja.

A férfiban lecsihadt a büszkeség, szó nélkül elkotródott, igyekezett észrevétlenül elinalni a háza felé.

Még a szél is úgy perézsmitált[81], mint egy asszony. Egy lovas legény vágtatott végig a házak között, kiabált.

– Jön a pogány! Jön a pogány!

Összeszaladt a falu népe, izgatottan tárgyalták a riasztó hírt, s azt, mit tehetnének, hogy a török ne vigyen el mindent. Végül abban maradtak, hogy az értékeiket behordják a templomba, ott lesz legnagyobb biztonságban.

Szép lassan lekászálódott a nap az égről.

Cipekedtek a családok, vittek mindent, amit fontosnak gondoltak, s amit meg akartak menekíteni a török elől. Éppen betették dolguk végeztével a templom ajtaját, amikor a török lovascsapat megállt mellettük.

Pogány fülekbe lőtyölt[82] a szél.

– Ačiniz, köpekler! (– Nyissátok ki, kutyák!) – parancsolta az egyik lovas, akinek mulatságosan lupuj[83] feje volt.

A karcagújszállásiak nem akarták érteni.

– Ačiniz! (Nyissátok ki!) – ordította, és a fegyver után nyúlt.

Ezt már megértették. Panaszkodtak, sápítoztak, s vonakodva ugyan, de kinyitották a templom ajtaját.

A török csapat beözönlött, s ott találtak egy férfit gyertyával a kezében, aki tizenkét zsákot igyekezett a háta mögé elrejteni.

– Ičinde ne var, göster! (Mutasd, mi van benne!) – mutatott az egyik zsákra a handzsárral a lapos fejű török.

A férfi kibontotta a zsákot, az egyik kezével fogta a zsák száját, a másikkal odatartotta a gyertyát. A félhomályos templomban a pogány fegyveresek rámeredtek a mákra.

– Barut! (Puskapor!) – ordította a csapat vezére, és rohanni kezdett az ajtó felé.

Egymást törve, tiporva menekültek ki a templomból a törökök, lóra kaptak, s elvágtattak Szolnok felé.

A karcagújszállási nép csak leste a templom ajtajában büszkén megjelenő gyertyás férfit.

– Balázs! – mondta valaki, s hangja tele volt ámulattal. – Mákos Balázs!

Ezt a nevet magasztalta mindenki a tömegben.

Feljött a vaszka[84] hold.

Apavára

(Apavára: határrész neve a karcagi határ délkeleti részén. Egykor település is lehetett itt. A Csillag út mellett álló kunhalom is viselte az Apavára nevet, melyet a vízszabályozásokig nagy kiterjedésű mocsárvilág vett körül. A karcagi hagyomány szerint háborús időkben ez menedéket jelentett a környék lakóinak. A karcagiak innen eredeztetik a halom nevét: apáink vára volt nehéz időkben. Többen úgy tartják, egy földvár állott egykor ezen a helyen. Az Apavára halmot rizsföldek építése miatt elhordták. Az Apavára-halom nevéhez két irodalmi emlék fűződik: részben itt játszódik a cselekménye Boross Vilmos Ketel vitéz című elbeszélésének, ezen kívül Apavára címmel Szűcs Sándor is feldolgozta a halomhoz fűződő mondát Régi magyar vízivilág című könyvében. Ma már az Apavára nevet a határrész, egy kis erdő, és egy kis – azóta megszűnt – vasútállomás őrzi a 4. számú főút mellett, a Hortobágy-Berettyón átívelő vasúti és közúti híd közelében, ám itt szinte soha nem állt meg vonat.)

Az őrhalmok felől tajtékos lovak vágtattak. Ahogy eves fogba a fájdalom, úgy vágott be a hír.

– A tatárok?

Megborzongtak a fák.

Váratlanul riadt csend borult a máskor önfeledten zajongó vízi világra.

Hirtelen kiürült az ég.

Elnéptelenedett mező, nádas.

Az emberek csak álltak bénán, szemükben felizzott a félelem. Csak lassan eszméltek, és ismét, rettegve, hitetlenkedve, elsuttogták a szót.

– Tatárok.

A holmik már szinte tudták a dolgukat, batyukba rendeződtek, felpördültek a sokat próbált hátakra.

Vonultak csöndben, csak néha sírt föl egy gyermek.

– A tatárok!

A szél felkapta a szót, szaladt vele a messzeségbe.

A végtelen nádasban úgy eltűntek, mint kutyában a bolha. Óvatosan, szinte tapogatva cuppogtatták a talpuk alatt a rónát.

Ragyogott a magas ég.

– Ürömrét rengetege! Apavári-derék lápja! Botonás náderdeje! Keserves mocsara! Oltalmazzatok minket! – kiáltozta a Kormáncsok-halmon, az egyik pihenőnél a legvénebb kun.

Tudták, az ő szava a felső világig elhallik.

Mielőtt a mocsár dágványokká mélyült, csónakba szálltak vagy nádkévékből összerótt tutajokon folytatták útjukat a rengetegben.

*

Apavára halmán, ahogy a pásztorok, nádkunyhókat építettek, amelyek este anyásan ölelték magukba a futottakat.

Ráérősen lekabátolt a sötét: az éjszakának nem akart vége szakadni.

Az őrszem feszülten figyelt az elhagyott falu felé.

A Nap olyan váratlanul tűnt fel az égen, mint egy tüzes nyíl.

Asszonyok vájtak lyukat a halom oldalába, ebben sütötték a kenyeret.

A szükség!

Suhancok keresték a vadmadarak tojásait. Halakat fogtak.

A halom tetején férfiak álltak, kémlelték a távolt.

– Hogyan, Ketel?

A fiatal kun letérdelt, rajzolgatott a földre, közben magyarázott. A többiek töprengtek, bólogattak.

Gyorsan faltak valamit.

Szürke felhők nyomultak az égre.

Ketel és egy szép leány állt a nádas szélén, sokáig némán nézték a másikat.

– Klára – szólt Ketel.

– Ketel – suttogta Klára.

Az ifjú és társai mögött összezárult az erdőnyi nád.

Csönd lett a halmon.

Álltak.

Súlyosan döngették mellkasukat a másodpercek.

*

Hanyatlóban volt a nap, amikor egyre lombosodó füst szállt föl a falu felől. Az asszonyok felzokogtak.

– Jaj, fiam!

Klára reszketett.

– Jaj, Ketel!

A lemenő nap csodálatos fényeket lövellt a tájra.

– Amikor a legnagyobb a pusztulás, olyankor süt legszebben Tengri napja – mondta a legvénebb kun félig nyitott, fehérbe fordult szemmel.

Valahol farkas üvöltött. Egész csorda válaszolt rá.

A vén kun keletnek fordult. Kiverte a hab a száját. Lassan táncolt, forgott, nyögött, dobbantott, kiáltozott.

Nézték.

A véres eget gyászba vonta a füst, amely a magasban kavargott az összeverődött hollók és varjak gyűrűjében.

Váratlanul sötét lett, mint egy kurgán mélyén.

*

Csak egy maradt meg.

A hajnali őrszem húzta ki a vértől lucskos csónakból.

– Vizet!

Súlyos sebek meséltek a harcról.

Klára a sebesült fölé hajolt, a tört tekintetet elkapva suttogta.

– Ketel is?

A haldokló csak a szemével intett igent.

A lány megtántorodott, mint mikor a föld összerándul.

*

Az üszkös romok még füstölögtek.

Vakított a nap.

Paták dübörögtek.

Lakmározó madarak rebbentek fel az összemarcangolt tetemekről.

Tatár lovasok torpantak meg a nádrengeteg előtt. Nagyokat horkantak, nyerítettek a lovak.

– Onlar o žerde szahlaŋan! (Ott bújtak el!) – mutatta a mocsárvilágot az egyik lovas.

– Ha! (Úgy van!) – bólintott a vezér. – Bizlerge o žerni köztermeksün bir kisini tutun! (Fogjatok valakit, aki odavezet!)

Valami furcsa, susogásos rívás rémlett a mocsár felől.

Táncoltak, visszahőköltek a harci mének, majdnem levetették hátukról lovasukat, mint akik nagyon megrémültek valamitől.

*

A pásztorruhát öltött Klára még visszaintett a halmon állóknak, csónakba szállt, s evezni kezdett nyugat felé.

Mint valami alagútban, úgy surrant tova az összehajló nád között.

Megriadt vízi madarak menekültek zajosan.

Néha megállt, megpihent, megnézte arcát a víz tükrében, próbálgatta férfiasra igazítani a vonásait, a nézését.

Hirtelen úgy érezte, izzó szempárok figyelik.

Farkasok.

Belevágta az evezőt a vízbe, röpítette a csónakot. Mikor kifulladt, visszanézett. Már nem érezte a tarkóján azokat a pillantásokat.

– Nem éhesek – mondta hangosan.

Evezett tovább, de néhány csapás után döbbenten abbahagyta.

– Ezek Ketelékből laktak jól!

Elsírta magát.

Delelőre hágott a nap, amikor partra szökkent.

A távolban látta a köröző, le-leszálló dögmadarakat. Tudta, ott volt Karcagújszállása.

Letérdelt a víz szélén, ismét megnézte az arcát, keményítette a vonásait.

Az egykori falu felé indult.

*

Klára egy lovon ült, a nyakán hosszú szíj, melynek a végét egy kutyafejű harcos markolta. Mögöttük tatár lovasok gázoltak be a nád közé.

– Erre! – intett hátra a lány.

A sekély rónán jól haladtak, már belevesztek a rengetegbe, nem látszott semmi, csak a nád és az ég.

Arannyal hintette őket a nap.

A tatárok felcsillanó szemmel néztek egymásra: megérezték a füst fanyar szagát.

– Erre! – intett ismét a lány.

A víz szinte észrevétlenül lett egyre mélyebb, s a füstöt szimatoló kutyafejűek hirtelen hínáros mocsár kellős közepén találták magukat. Elmerültek a lovak, kapálóztak, a harcosok vad ordibálással próbáltak menekülni.

– Gyertek! – visította Klára. – Gyertek!

A nád rejtekéből csónakok siklottak elő, s a kunok a vízből előbukkanó tatárokat buzogányokkal mentették meg a hosszú szenvedéstől.

A délutáni nap sugaraiban vöröslött a víz.

Holttesteket húzgáltak ki a felszínre, aztán visszanyomták őket.

Az egyik rúd egy szíjba akadt. A szíj másik végén Klárát találták meg.

Halott volt.

*

Az idő csak ténfergett a Nagykunságon, mint valami leölt családú, tébolyodon anya, altatódalt dúdolt egy vénséges vén fűzfának, aztán hirtelen nekiiramodott a kihalt határnak.

Garabonciások

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer a Bige-fertőtől délre, de a Pingyó csárdától északra egy gulyás, akit mindenki csak az öreg Bökmes néven tisztelt. Leginkább a bócsai határrészen szerette legeltetni a marhát, talán azért is, mert azt mesélte a nagyapja, hogy itt valamikor falu volt, míg el nem pusztította a pogány, s ebben éltek a Bökmes család tagjai.

Gyönyörködve nézte a szétterülő gulyát. Gyerekkora óta a címeres szarvú, kormos pofájú és nyakú marhákat látta a legszebb teremtményeknek. Állt a gyepen, süttette magát a nappal, s el sem tudott képzelni ennél szebb életet.

Történt egyszer, hogy a kenyér hamarabb elfogyott, mint ahogy számították. Bökmes Mihály a bojtárokra bízta a gulyát, s elindult Karcagra gyalog, mert a lovat az egyik marha megdöfte, s az lesántult. Otthon pihent egy kicsit, amíg az asszony kikészítette a kenyeret, aztán elindult visszafele, mert már lassan estébe fordult az idő.

Ahogy ballag takarosan, látja ám, hogy nyugat felől vadul gomolygó felhők gyülekeznek az ég alján.

– Még megázok! – jegyezte meg hangosan, és szaporázta a lépteit.

Tudta, már túl nagy utat megtett ahhoz, hogy visszaforduljon. A felhők özönlöttek feléje, mint a pogány sereg a bócsai ősei felé. Nagyon közeledett a vihar, ráadásul gyorsan besötétedett. A feltámadt szél cibálta a fák üstökét, vágta a port az úton járó szemébe. Villámok csördítettek oda a lustán heverő síkságnak, nagyokat reccsent a mennybolt.

Hirtelen koromsötét lett, az öreg Bökmes csak a villámok fényénél tudott tájékozódni. Tudta, hogy már csupán futamodásnyi távolságra lehet a gulyától. A vihar azonban már teljes erővel tombolt. Bömbölt a fákat csavargató szélvész, az esőt mintha dézsából öntötték volna, úgyhogy a gulyás a tarisznyáját a szűre alá fogta, hogy szét ne ázzon a kenyér. Csúszkálva igyekezett az úton, amikor a nagy mennydörgésen és szélzúgáson át emberi hang ütötte meg a fülét.

– Üljön fel kend!

Nem hitt a fülének, csak állt és meresztette a szemét a sötétbe.

– Üljön fel kend a szekérre! – hallotta megint maga mellől.

Látni nem látta a hang gazdáját, de kitapogatta a szekeret, felkapaszkodott a saroglyába.

– Így ni! – hallotta a bakon ülő hangját.

Nekilódultak. A villámok fényénél az öreg Mihály észrevette, hogy nem is egy, hanem két ember ül a bakon. Nyújtogatta a nyakát, hátha megismerné őket, de hiába, azok egy szót sem szóltak, csak az utat figyelték, hátra nem fordultak volna, hogy meglássa az arcukat.

Hanem az egyik nagyobb villám fényénél azt is észrevette a gulyás, hogy mintha nem lovak lennének a szekér elé fogva, hanem sokkal apróbb fehér állatok.

Az öreg rosszat sejtett.

Várta, hogy majd megint jó nagyot villámlik. Megemelkedett kicsit, meresztette a szemét, hátha elöntené a tájat a fény egy pillanatra legalább. Amikor nagyot villant az égből lecsapó korbács, Mihály bácsi tisztán látta, hogy lovak helyett ludak nyargalnak szinte röpülve a szekér előtt.

Rettenetesen megrémült az öreg Bökmes.

– Hinnye, az áldóját, hát garabonciások szekerére ültem! – gondolta magában.

Leugrani félt, mivel attól tartott, hogy kitöri a nyakát. Ahogy így tipródott, hogy mit tegyen, egy nagy ágas-bogas villám csapott le a közelben, és rögtön utána szörnyű nagyot csattant. Az öreg rémületében felkiáltott.

– Jaj, Istenem!

Ebben a pillanatban eltűnt a szekér, ő pedig a lábszárig érő sáros vízben találta magát. Ha tudta volna, hogy Isten nevének említése ilyen hatással van a garabonciásokra!

Pirkadatig ott állt a vízben mozdulatlanul, a kenyeret a szűre alatt szorította. Attól félt, hogy még mélyebb vízbe, esetleg árokba lép.

Mire megvirradt, az eső is elállt. A világosban az öreg Mihály csodálkozva látta, hogy teljesen ismeretlen vidékre hozták a garabonciások. Elindult. Találkozott egy emberrel.

– Mondja mán, atyámfia! Hun vagyok?

– A kabai határba.

Káromkodott egy cifrát az öreg, és elindult nyugat felé. Tudta, hogy arra van Karcag. Bezzeg most nem jött egyetlen szekér sem, hogy felvegye.

Kurucok Karcagon

Bizony sokszor voltak nehéz helyzetben a kunok, de pártfogójuk csak ritkán akadt. Egyszer azonban akadt.

Alig léptek a sok megpróbáltatást hozó tizennyolcadik századba, nagy baj szakadt rájuk. Nem elég, hogy az a nem elégszer elátkozott Lipót császár eladta a Nagykunságot a német lovagrendnek, még a katonáit is elküldte, hogy szedjék be az adót.

Jöttek is, de nem virággal, hanem ágyúval! Nehogy ellenkezni merészeljen a nép.

Még a nap is elbújt a felhők mögé, úgy megrettent.

Mentek házról házra, s ahol megfordultak, ott még a párnában sem maradt toll! Az asszonyok jajveszékeltek, a gyerekek sírtak, a férfiak meg harapták a szájuk szélét, nehogy csúnyát találjanak mondani.

Hűvös volt, valósággal csikart a szél, a karcagiak mégis izzadtak.

Egyszer aztán a szikrázó szemű kunok nem bírták tovább magukban tartani a dühüket, és rátámadtak a német vasasokra. Azok sem voltak restek: még az ágyút is a karcagiak ellen fordították, s közéjük pukkantottak, biztosak voltak benne, hogy ettől az inukba száll a bátorságuk.

A város határában egy kuruc csapat lovai taposták az utat. Meghallották a dördülést.

– Ágyúszó! – fülelt az egyik.

– Karcag felől hozza a szél – állapította meg egy másik.

– Rámentek a labancok a kunokra! – kiáltotta egy harmadik.

Na, több se kellett a negyven vitéznek! Vágtára fogták az addig ráérősen baktató lovaikat, s egykettőre Karcag közepén termettek. A kardok szempillantás alatt kiröppentek hüvelyükből, s aprították a németet, ahol érték. Többségüket levágták, csak néhány tudta megmenteni az irháját.

– Üsd, vágd, nem apád! – kiáltotta az egyik karcagi ember, és igen sebesen forgatta a cséphadarót.

Mert a karcagiak segítettek a kurucoknak, nem tudták volna elnézni, hogy ezek a derék fiúk hadakoznak, ők meg gyáván elbújnak, hogy majd csak a küzdelem végén merészkedjenek elő.

Mikor aztán közösen elvégezték a nehezét, szusszantak egyet. Az égről eliszkolt a felhő, a nap pedig kivillantotta mosolyát a város fölött.

A kunok látták, hogy az egyik dalia egy szép zászlót emel a magasba.

– Édes fiam, kinek a zászlaja ez? – kérdezte egy öreg kun.

– Ez bizony Rákóczi Ferenc urunké! – felelte a kuruc vitéz.

– És mit hímeztek reá?

– Pro pátria. Pro libertate. A hazáért. A szabadságért.

Tudták a kunok, hogy hol a helyük. Rákóczi zászlaja alá sereglettek, még hadnagy is került ki közülük. Vitézül harcoltak. A hazáén. A szabadságért.

{fel}