A költő és a valóság konfliktusa.
A visszahuzódás kezdete.
Budapest – Esztergomtábor

[Az Örök arc]

Bányai 1921 elején érkezett haza a forradalmi Oroszországból. Először Csehszlovákiába Lévára ment, ahol a csaladja élt. Apja időközben meghalt. A család nagy megdöbbenésére Bányai kommunistának vallotta magát, amint ezt később barátjának, Féja Gézának elmesélte[1]. Nem sokáig maradt Léván, illegálisan átjött a határon, és Budapestre költözött. Egy darabig bujkált, a rendőrségen sem jelentkezett, tartott az egykori tiszttársak bosszújától. Egy Ráday utcai ház ötödik emeletén húzódott meg H. Szabó Miklós festő-rajztanár barátjának mütermében.

Féja Géza ilyennek írta le az Oroszországból éppen visszatért Bányait:[2] „csinos, barna férfi volt, középtermetü, arányos alkatú, arcán az egészség pirja. Rövidlátó lévén állandóan csiptetőt viselt. Kutató tekintete hamar megenyhült, meleggé vált, szinte simogatott. Szerény modorával, fogyhatatlan emberségével gyorsan megnyert mindenkit, indulat alig akadt benne, inkább valami hivő felfokozottság telitette és éltette. A hazai ellenforradalom gyötrelmes esztendeiben sem hagyta el a jó remény. Példátlan arányú forradalomból tért haza és egy percig sem tudta elhinni, hogy korszakos lökése egyelőre megállhat, és a magyar feudális végvár mohos falai egykettőre össze nem omlanak.”

A bujkálás néhány hónapja után előmerészkedett rejtekhelyéről. Beiratkozott az egyetem jogi karára és mivel évente az előirtnál több vizsgát tett le, már 1923-ban megkapta diplomáját.

Több visszaemlékezés is valamiféle naiv rajongónak festi le Bányait, aki értetlenül mozog az ellenforradalmi Magyarországon.

„Léváról a frontra került, majd Szibériába, a hazatérő tehát nem rendelkezhetett kellő tájékozottsággal”[3] – irja Féja Géza.

Rengeteg időt és fáradságot áldozott egy halndó irodalmi folyóirat inditásának előkészitésére. Egykori tiszttársait, akik a fogolytábor unalmában olykor bekapcsolódtak egy-egy irodalmi vitába, megpróbálta – termeszetesen sikertelenül – társasággá szervezni. Bele akart illeszkedni a korszak szétzilált, megfélemlitett irodalmi eletébe, de tapasztalatlansága, vak bizalma olykor irodalmi szélhámosok körébe vonta.

Bányni életének e korszakáról Féja Géza tudósit a legnagyobb részletességgel és pontossággal:

„...nyakig merült a főváros túlméretezett irodalmi életébe. Hajnalig tartó terméketlen kávéházi vitákban vett részt, sőt az irodalmi alvilág zugolyaiba is betévedt.”[4]

Ismerte a korszak kávéházainak egyik jellegzetee alakját „Norbert bácsit”, aki esténként éhező, munkanélküli tisztviselőknek fejtette ki véleményét a „szellemi nemzésről” és a világot megváltó egyéb eszméiről.

Féja Géza elbeszélése szerint egy másik „prófétát” is felfedezett Bányai, azután gyorsan ki is ábrándult belőle. Ez a „mester” lelki klinikát tartott fenn, szellemidéző összejöveteleket rendezett, s évente tizszer megjelenő lapjában közölte, főleg nőkből verbuválódott hiveinek irásait. Persze csak akkor, ha azok fizettek neki a megjelenésért.

Jellemző Bányai tapasztalatlanságára, hogy minden furcsa, különc figurában azonnal forradalmárt sejtett. Féja Géza igy irt erről:

„Az Eötvös Kollégium előtt a Ménesi úton akkoriban még üres telek húzódott, közepén pedig idők óta jókora szikladarab hevert. Délutánonként feltünt az úton egy immár deresedő, de fölötte dús hajzatú és szakállú férfiú, mindig hajadonfőtt, a sziklához ment, leült, és a távolba meredt, leritt róla a prófétaság. Fölhivtam Kornél figyelmét a titokzatos szakállasra, ő forradalmárt sejtett benne...”[5]

Ez az epizód is bizonyitja, ami egyébként a versekből is kitünik, hogy az oroszországi forradalmi mozgalmakból hazatért Bányai korántsem volt ideológiailag képzett, tapasztalt forradalmár. A forradalom dinamizmusa magával ragadta, de a lényegéből keveset értett meg.

Nehezen találta meg az érintkezési pontokat az igazi irodalommal, sőt kapcsolata mindvégig esetleges, törékeny maradt, a Nyugatot kivéve, ahol Osvát Ernő felismerte tehetségét. Először 1922. júniusában közölte néhány versét A halál zsoltárai cimü ciklusból, és később is a Nyugat volt az egyetlen folyóirat, amelyik rendszeresen közölte a verseit, bár az utolsó években, Osvát halála után már ritkábban.

Többször is emlitettük Bányai naivitását, amely megnehezitette beilleszkedését a társadalomba és az irodalmi életbe is. Emberi és költői karaktere olyan közegben alakult ki, amely kevéssé készithette fel arra, hogy megtalálja a helyét az ellenforradalmi Magyarországon, vagy kezdetben egyáltalán tájékozódni tudjon benne. Az oroszországi forradalom rendkivüli körülményei közül nem is a korábban legalább gyermekként megszokott viszonyok közé tért vissza, hanem az ellenforradalom homlokegyenest ellenkező tendenciákat hordozó, de a megszokottól szintén eltérő légkörébe, amelyben sokszor még azok sem találták meg a helyüket, akik átélték kialakulásának periódusait.

Az az út, amelyet a háború kitörése óta megjárt, egészen kivételes helyzetbe hozta, kivételes egyéniséggé tette a korszak irodalmi életében. Anti-emigráns volt, aki éppen akkor tért vissza a forradalmi Oroszországból kommunistaként [legalábbis saját meggyőződése szerint kommunistaként], amikor az itthoni baloldali értelmiségiek már emigráltak. Önmagában ez a tény magányosságra kárhoztatta.

A részben elhallgattatott, sokfelé hasadt, a hamis tudat legkülönfélébb útvesztőiben vergődő irodalom a valódi viszonyokat meghamisitó, de legalábbis eltakaró ideológiai áramlatok reneszánsza idején még szilárd marxista világnézettel felvértezett emberek is tévedtek olykor. Bányai pedig éppen marxista ismereteinek töredékessége miatt maga is hordozott torz és torzitó tudatbeli elemeket, amint erre az előző fejezetben már utaltunk, s ez a tény megnehezitette állásfoglalását.

A Bányaihoz legközelebb álló szocialista és avantgarde irodalom idehaza nem jut szóhoz, központjai Bécs, Pozsony, Berlin, Kassa. A haladó polgári irodalom hatósugara kicsiny, az első időben úgyszólván csak a Nyugat képviseli. De a Nyugat sem képviseli a korábbi időszakhoz hasonlóan a polgári forradalmiság irodalmát. Megtört az egységes fejlődésvonal, a haladó polgári irodalom is elbizonytalanodik. Kevésbé tud ellenállni az álideológiák térhóditásának, az irók táborában gyakori a megtorpanás, megalkuvás, kiábrándulás.

Bányai megtalálta az utat a Nyugathoz. Elsősorban Osvát révén, aki felismerte tehetségét és meglátta benne az érdekes, korábbi körülményei folytán a korszakban egyedülálló személyiséget, verseit pedig egy érdekes egyéniségnek önmagáról, az életről szóló vallomásának tekintette.

A Nyugat köréhez tartozó barátai is elsősorban egzotikumnak, s mint ilyet, periférikus jelenségnek tartották Bányai költészetét. Oroszországból hozott forradalmi dinamizmusát hadifogoly messianizmusnak tekintették. Ugy vélték, hogy az odakint felgyült, levezetetlen energiák törtek ki idehaza szokatlan dinamizmusában, holott sokkal inkább arról volt szó, hogy idehaza nem talált teret az a tettvágy, amelynek Oroszországban a forradalom végtelen lehetőségeket nyitott. Nem véletlen, hogy taskenti napjairól, amelyeket már szabad emberként töltött, mindig, mint idillről beszélt.[6]

Bányai költészetében megvolt a markáns szocialista lira lehetősége, a hazatérése utáni időszakban azonban ennek a lirának nem voltak meg az előfeltételei Magyarországon. A konszolidáció későn jött, mire potenciális elvbarátai, legalábbis részben hazatértek, ő már Budapestről kiszorulva „elveszett” számukra Esztergomban, illetve Homokon.

Látszólag sikerült beilleszkednie a társadalomba. Állást vállalt, később családot alapitott. Valójában azonban mindvégig idegen maradt, ezért húzódott vissza fokozatosan előbb Esztergomtáborba, majd Homokra, ahol többek között egyszerübb, áttekinthetőbb emberi kapcsolatokat és viszonyokat remélt.

Az egyetem elvégzése után egy bútorgyárban dolgozott, majd egykori tiszttársa, Sugár Béla, akivel újságot szerkesztett Oroszországban, Esztergomtáborba hivta a világháború éveibe Esztergom mellett épitett hadifogolytábor helyén müködő fiúnevelő intézetbe.

Bányai Kornél életének és költészetének vizsgálatakor többször is felbukkan Sugár Béla neve. Bányainak kevés igazi barátja volt, de ezek közül is Sugár Béla tartott ki legtovább mellette. Nagyon keveset tudunk róla.

Féja Géza például igy idézi fel Sugár Béla alakját: „Sugár elhagyott, árva gyerekként indult az életnek, délelőtt iskolába járt, délután rikkancskodott, olyan sovány volt, hogy köznyelven halálnak hitták. Mégis sikerült elvégeznie a polgári iskolát, majd a tanitóképzőt, első éves tanárjelöltként vitték el katonának. Még a háború előtt megjelent egy verseskötete és komolyabb feltünést keltett.”

Az orosz fronton szolgáld, baloldali érzelmü fiatal tiszt hamar barátságot kötött a korban és gondolkodásmódban hasonló Bányaival. A. krasznojarszki táborban a bolsevik szervezet tagja, illegális újságok irója, szerkesztője és terjesztője. Bányaival indul haza, de útjuk rövid időre elválik, mert Bányai Oroszországból Lévára megy. Hamarosan fölveszik ismét a kapcsolatot, és később Sugár Béla hivja Bányait az esztorgomtábori fiúnevelő intézetbe, ahol Bauer József igazgató polgári iskolát szervezett az ott lakó proletárgyermekek, „a nyomor fiai” részére.

Sugár Béla a következő évtizedben is Bányai mellett állt. Igyekezett lebeszélni arról, hogy Esztergomból Homokra költözzön, de miután ez nem sikerült, a kapcsolat továbbra is megmaradt közöttük. Bányai ezután még több nyarat Sugár Bélánál töltött Esztergomban. Ezek a nyarak, a többszöri lévai látogatással együtt némileg lazitottak a homoki elszigeteltségén.

Sugár Béla elsősorban pedagógus volt, azóta teljesen elfeledett irodalmi munkássága is többnyire pedagógiai jelentőségü. Antológiát szerkesztett, iskolában előadható egyfelvonásosokat irt.[7] Munkásságának részletes felkutatása ifjúsági irodalmunk történetét is gazdagitaná.

Esztergomtábor Bányai életében már a visszavonulás kezdete. Budapesten nem tudott gyökeret verni, s ennek nemcsak a korabeli viszonyokban kell keresni az okát. Bányai mindig idegenkedett a várostól. A Búzák születése és halála tanúsága szerint is a város titokzatos, érthetetlen, félelmetes világ Bányai számára amely felőrli az embert. Esztergomtáborban barátok várták, olyan emberek, akik a maguk lehetőségei szerint segitették is, hogy eligazodjék a világban. Igaz, 1924-ben még egyszer megkisértette a város, Osvát Budapestre hivta, a Nyugat kiadóhivatalába, de ősszel már ismét Esztergomtáborban tanitott. Pedig itt lett volna a „kiugrás” ideje és lehetősége. A Nyugat 1922 júniusa óta gyakran közölt tőle verseket, és a napilapok, a Pesti Napló, az Est, a Magyarország szintén szivesen fogadták jelentkezését. Ő azonban az esztergomi Balassa Bálint Irodalmi és Müvészeti Társaságban kereste a továbbvezető utat.

Bányai a Nyugatnál nem talált mühelyet, követendő példákat, költészetébe szervesen beilleszthető, vagy a további fejlődésnek utat szabó, meghatározó hatásokat. Vonzotta a folyóiratnak vitathatatlanul nagy tekintélye, amelyet azonban még az az Ady és nemzedéke alapozott meg, akitől a Nyugat a húszas években fokozatosan távolodott. Bányaiban Ady mindvégig visszhangzik, kezdetben bizonyára az Ady-hagyomány is meghatározó szerepet játszott abban, hogy a Nyugathoz közeledett.

Radnóti példáján Bori Imre találóan jellemzi a Nyugat és a két világháború közötti időszakban indult költők kapcsolatát:

„...a XX. századi magyar költészet alapját a Nyugat nemzedék alkotásai jelentik. Századunk gyermekei költőkként ebből indultak ki, Radnóti is, évtársai is; az előtte jelentkezők ugyanúgy, mint azok, akik a harmincas évek derekán s utána tüntek fel, Szabó Lőrinctől Weöres Sándorig.”

Bányai esetében ez annyiban igaz, hogy a Nyugat inditotta, de számára a Nyugat egyetlen költőt jelentett: Ady Endrét.

Később a fogságból és a forradalomból hazatérve már kialakult világnézetet, költői tudatosságot és formai biztonságot hozott, hogy az Ady utáni nyugatosok, a mindvégig tisztelt Babitsot is beleértve, nem gyakoroltak rá lényeges hatást.

Az ekkori Nyugattal többek között Bányai azért sem azonosulhatott nagyobb mértékben, mert világnézeti különbségek is elválasztották tőle. A Nyugat a városi életformának szerzett polgárjogot a paraszti-vidéki jellegü magyar irodalomban, amint arra Bóka László is rámutatott.[8] Bányaitól távol állt ez a városi életforma, amely „Stilus és müvészi kifejezés, szemlélet és magatartás dolga is...”[9], költészete tehát végig csak periférikus jelenség a folyóiratban.

Bányai egész életében kereste a maga fórumát. Kereste kezdetben az ellenforradalmi főváros zürzavaros irodalmi életében, később a Párizsi Magyar Akadámia kiadványaiban, az esztergomi Balassa Bálint Irodalmi és Müvészeti Társaságban, sőt még Homokról is tett egy erőtlen, már meglehetősen szkeptikus kisérletet, hogy a szolnoki Irodalmi Kurirban megtalálja, illetve kialakitsa az akkor elképzelt fórumot.

Emlitettük, hogy a szocialista és avantgarde irodalom lehetett volna Bányai igazi tábora. Ez az irodalom azonban Magyarországon a háború után alig kapott teret, legjobb képviselői emigráltak. Bányai is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy nem Magyarországra jön vissza, hanem Németországba megy. Erről az elképzeléséről Pogonyi Antal visszaemlékezéséből tudunk. Nehéz megállapitani, hogy Bányai ilyen elképzeléseiben mennyi volt a kamaszos, hirtelen ötlet, és mennyi a viszonyok ismeretén alapuló meggondolás.

Az viszont tény, hogy abban az időben ez az orazág volt az európai avantgarde egyik legfontosabb központja, amely igen sok magyar alkotót is magához vonzott a forradalmak után.

Ha a magyar avantgarde-ról beszélünk, mint Bányai lehetséges táboráról, elsősorban Kassák nevét kell emlitenünk. Kassák és Bányai költészetében a felszin szembetünő különbségei ellenére vannak rokon vonulatok, különösen Bányai Búzák születése és halála és Örök arc ciklusának megirása idején, vagyis a tizes évek végén és a huszas évek elején.

Bori Imre Kassák költészetében a tizes évek közepétől kezdve körülbelül egy évtizedig olyan jellegzetes vonásokat mutat ki, amelyek mutatis mutandis Bányainál is megvannak, csak legfeljebb néhány évnyi késéssel jelentkeznek. Bori az elemzésben[10] többek között igy jellemzi Kassák akkori költészetét: „...képei legtöbbjében az igék szerepe az elsőrendü. Mig a Nyugat-nemzedék költészetében a jelzők voltak a vers ’energiás szavai’ Kassáknál az igék azok...” „...általában is dinamizmust, mozgást, aktivitást sugallnak ’mozgó képet’ adnak s mintegy a keletkező pillanatot tolják a vers előterébe, a kassáki kettőzéseket a stilus, a kifejező eszközök területén is érvényesitve, hiszen igy egy voltot képező sikba rajzolja a keletkező másikat, s ezzel a szimultaneizmus korai jelentkezéseként az egyidejüségek dobbanásaiként a kettősségek hatásait csalja elő.

Az egyidejüségek e függőleges vetitése futurista- expresszionista igehasználatnak sajátosan a költőre jellemző minőségeket adott; a gesztusban lehetővé tette, hogy költői természete és látásmódja megnyilatkozhassak, s egy ’nyilt világ’ és szabadon alakuló világkép jelenjék meg a versekben. Ehhez természetesen hozzájárult a vizszintes egyidejüség ’apollinaire-i’ változata is, a körkép jelleg... Ha meg is szabadult az epikus vers Csizmadia Sándor jelezte módjától, vagy a Nyugat-nemzedék lirai-epikai verseszményétől, a ’történés’ mozzanata továbbra is fogva tartotta [majd egy évtizedig végeredményben ez Kassák költészetének legdöntőbb sajátja], és ezt éppen a szimultaneizmus ’körkép-technikája’ segitségével liraivá tudta tenni, a sétáló figyelem kifejezésének eszközévé, versbeli épitkezése fontos, szinte döntő mozdulatává, lelkialkata megnyilatkozásává, világlátása tükrévé.”

Bányai költészete szinpompásabb, bizonyos értelemben gazdagabb, mint Kassáké. A különbség abból adódik, hogy Bányainál az igék és a jelzők egyformán a vers „energiás szavai” s igy a mozgás, aktivitás sugallása mellett a „mozgó kép” nemcsak dinamikus, de szinte keleti gazdagságú, szinpompás is lesz. Ez nem egyértelmüen előnye Bányai költészetének. A módszer állandó alkalmazása modorosságra vezethet. Ezt a veszélyt a kortársak közül Németh László és Sárközi György is észrevette Bányai költészetében.

Ha Bányai költészetének elődeit keressük, kiderül, hogy részben azokra bukkanunk, akik a magyar aktivizmusnak is előfutárai voltak:”Uj ’életes’ esztétika születik az aktivizmusban; a magyar avantgarde fölszivja Whitman és Verhaeren életimádatát, a francia unanimisták egyetemesség-sóvárgását, Apollinaire fájdalommal átszőtt szimultánizmusát, de ösztönzően hat reájuk Ady és a fiatal Szabó Dezső életszemlélete és stilusa is...”[11]

Életimádat, egyetemesség-sóvárgás, szimultánizmus, Ady, Szabó Dezső életszemlélete, stilusa: Bányai költészetében is meghatározó jelentőségüek. Még közelebbi a hasonlóság, ha a Kassák-manifesztumokban megfogalmazott néhány tételt Bányai költészetére vonatkoztatjuk: ”Az új irodalom témája a kozmosz teljessége!... Az új irodalom glorifikált ideálja a végtelenbe derülő Ember!”

Nincs megbizható adatunk arról, hogy Bányai ismerte A Tett és a Ma költészetét. Valószinübb, hogy nem ismerte, vagy legalábbis nem olyan mértékben, hogy tudatositotta volna a közös vonásokat. A lévai diák Adyért és a Nyugatért lelkesedett, a hadifogságban el volt zárva a hazai irodalomtól. Amikor Bányai hazatért, Kassák már Bécsben szerkesztette a Ma-t, amikor pedig Kassák hazatért, Bányai már Homokra készült, a teljes elszigeteltségbe.

Korai korszakának szabad versei sem föltétlenül Kassákra utalnak, hiszen a szabad vers nem jelentett elszakadást a Nyugat stiluseszményétől. Elegendő, ha Tóth Árpádra, Kaffka Margitra, Füst Milánra utalunk.

Az aktivizmus előfutárai Whitman, Verhaeren, az unanimisták nemcsak az aktivizmus közvetitésével hatottak a magyar irodalomra, ezért Kassák mélyebb ismerete nélkül is eljuthatott a hatásuk Bányaihoz.

Kassák „...az egyidejüen érzékeltetett dolgok, érzelmi állapotok, érzéstöredékek együtteséből sző egybe váratlan hatású, összetett, füzérszerü képeket... uj rend, új belsőbb logika tudójának vallja magát.” Az alapelemekig szétbontja a vers anyagát, hogy az alapelemekből egy új rendszert hozzon létre. Költészetének lényege a rend, még ha ez a rend olykor szembe is kerül „...a közmegegyezésszerü logikával.”

Bányai nem hoz létre új rendet, nem ás le az alapokig, nem rombolja szét az épületet, hogy a kövekből újat emeljen.

Nem törekszik a világ ujjáformálására, megelégszik a regisztrálással. Első korszakában, a Búzák születése és halálában a természet valóságos rendjét, harmóniáját mutatja meg. Később a káoszt regisztrálja, a titokzatos, félelmekkel teli világot, majd az utolsó, a „Közelebb a földhöz” korszakban minden korábbinál konkrétabb módon a halálba dermedő alföldi falvak világát.

A Búzák születése és halálát 1921-ben adta ki saját költségén. A könyv szinte semmiféle visszhangot sem keltett. A következő év azonban meghozta számára a kibontakozást. Fél év alatt több verse jelent meg a Nyugatban, mint később évente. Ebben az évben a folyóirat két kritikát is közölt tőle.

A két kritikáról érdemes külön is néhány szót ejteni. Az első [október 16-án] egy verseskötetről,[12] a másodikat [december 1-én] Jaritz Józsa gyüjteményes kiállitásáról irta. Mindkettő szélsőségesen szubjektiv, impresszionista kritika, amely többet árul el a kritikusról, mint a birálat tárgyáról. Számunkra éppen ezért van különös jelentőségük.

Raith Tivadar verseskötetéről egy értelmüen elmarasztaló a birálata. Elmarasztalásának alapja az, hogy a versek szerzője nem ad választ a kor sürgető kérdéseire.

„...hiába keresek választ mindazokra a kérdésekre, melyek a világháború rőt fényében csodálatos gazdagsággal és sürgető türelmetlenséggel bukkanak elő a hazug és ostoba demokrácia jótékonyan leplező homályából.”

„...az évezredek óta megoldásra váró életproblémák universalis lehetőségek forradalmi felvetődése idején, az egész emberiséget mozgató új hit, új emberideál kialakulásának korszakában semmivel, vagy csak nagyon is súlytalan érvekkel tudja igazolni létezését.”

Forditott ars poeticát olvashatunk ki ezekből a sorokból. Az elutasitásban benne van az igény is. Ha az idézett megállapitásokat összevetjük a „külsőségek pompája” a „csillogó szórakéták” elitélésével, teljes pontossággal kialakul a kép. Elkötelezettséget vár a költőtől. Ez az igény szokatlan a Nyugatban 1922-ben.

„...nem tehetek róla...” – irja a recenzió végén – „...de a jórészt üres lapok között mindössze csak egy szépen öltözött nyárspolgárt látok...”

Bányai polgárellenességéről Féja Géza is több helyen szól már idézett irásaiban. Szerinte a Homok álnevet is a „rá kényszeritett” polgári név elleni tiltakozásul használta.

Polgárellenessége azonban nem csupán ilyen külsőségekben mutatkozott meg. A valóságtól elforduló, a forrongó világ kérdései elől önmaga szépségeszményébe zárkózó polgári müvészéteszmény volt Bányai kritikájának fő célpontja.

Ez az elutasitás önmaga számára a „sürgető türelmetlenséggel” felbukkanó kérdésekre adandó választ irja elő költői programként. Jórészt Bányai körülményeiből adódik, addig megtett útjának az általánostól eltérő jellegéből következik, hogy az önmaga által kitüzött költői programot maga sem tudta maradéktalanul végrehajtani. Felmerül benne a kor felvetette kérdések megválaszolásának igénye. Ezzel kiemelkedik a korszak irodalmi átlagából az önmagáért való müvészet térhóditásának idején, annak ellenére, hogy a kor kérdéseire adott válaszai ebben az időszakban sok torzitó elemet hordoznak.

Jaritz Józsa gyüjteményes kiállitásáról irott kritikája azonnal példát is szolgáltat erre. Ismét előbukkan a Kelet – Nyugat ellentét, amelyet a Búzák születése és halála vizsgálatakor már emlitettünk.

„...Kelet győzelmes, termékenyitő bevonulását hirdeti a nyugati analitikus, bensőséges tartalmiságot, emberideált, röviden istent nélkülöző világlátás romjain.”

A Kelet-Nyugat ellentét ebben a megfogalmazásban már nem szükithető le a falu-város, kizsákmányolt-kizsákmányoló, még kevésbé a szocializmus-kapitalizmus ellentétére, annak ellenére, hogy mindezek az ellentétek benne vannak, csak feloldva a „világlátás” kevésbé konkrét, kevésbé meghatározott fogalmában.

Bányai nem vallásos a szó köznapi értelmében. A nyugati, istent nélkülöző, világlátás helyett a Kelet győzelmes bevonulásáért lelkesedik. A megfogalmazás homályos, a lelkesedés olykor költői szárnyalásra csábitja prózában is. „A ritmus adó ösztön túlkiabálja a gondolat adó értelmet” – ahogyan Németh László irta róla.[13] Pedig ezek a sorok igen lényeges dologról, Bányai világnézeti alapjairól vallanak.

Bányai Kornél költészetén végigvonul egy monumentális, de szimpla alapérzés, az egyetemesség érzése. A nyugati filozófiákban – úgy érezte – elveszett ez az egyetemesség, ezért fordult a Kelethez.

Bányai némileg panteisztikus szinezetü materializmusa mechanikus, felfogásának lényege szerint az anyag változásainak végtelen számú variációjában az egymást követő fokozatok között létrejövő minőségi különbség esetleges. Az emberből növény lehet, a növényből ember, a szétbomlott test atomjainak újraszerveződése csak a véletlentől függ. Ezt az örökös variálódást érzékeli elsősorban, nem érzi meg a fejlődést, az egyszerübb formációktól a bonyolultabb felé haladást. Ezért tekintheti a természetet úgy is, mint élő organizmust, amely él, meghal, ujjászületik, de önmagát mindig csak azonos szinten képes reprodukálni. A Búzák születése és halálában láthattuk ezt a természetszemléletet, s nem véletlen, hogy ott a kezdet és a befejezés megegyezett. Az eredmény ugyanaz maradt. A végtelen számú variációból törvényszerüen körforgás született.

Jaritz Józsa képei iránti lelkesedése éppen olyan hőfokú, mint elutasitása a „szépen öltözött nyárspolgár”verseivel szemben. Lelkesedését extatikus látomásokban rögziti, amelyek végképp szétfeszitik a kritika müfaji kereteit, és versbe állnak össze:

„Csodálatos, de még ezeket a jórészt egysikú képeket nézem, mintha világok mozdulnának, behorpad a tér, csillagok zuhannak, fák nőnek a földből, titkos messzi echók dörögnek, hárfákon játszik a szél, és új kapcsolatokba lép egymással és a világgal az önmagában istent találó ember.[14] A Nyugat kiadóhivatalában csupán néhány hónapig dolgozott, s a budapesti intermezzo után még 1924-ben visszatért Esztergomba. Kapcsolatai, úgy tünik, erősebbek az irodalmi élettel, mint valaha. Osvát változatlanul gyakran közli a verseit, Babits is a fiatal nemzedék egyik igéretes tehetségeként tartja számon. Esztergomban kiadta második kötetét, az Örök arcot, amelyben az 1920-25 közötti öt esztendő termésének javát gyüjtötte össze. A kötetet Osvát Ernőnek ajánlotta.

A Búzák születése és halála igen sok jegye tovább él az Örök arcban, illetve tágabb értelemben az 1920-25 között irott költeményekben. Az Örök arcban tovább él, sőt teljességre jut a monumentalitás iránti igény. A Búzák születése és halálában meglévő ritmus egyik fontos eleme volt a közel-távol szabályos váltakozása. Az Örök arcban ebből csak a „távol” marad meg. A világ egyszerre kitágul. A tekintet a kozmikus végtelent is képes befogadni, s egyúttal a költő távolabb is kerül mindentől. A kis, emberi dolgok majdnem teljesen eltünnek, elnyeli őket a távolság. A költő messzire, vagy messziről néz, ezért sokat lát, de csak a nagy dolgokat veszi észre. Megnövekszik az érzelmek hőfoka is. A távolság nem a felülemelkedés hüvös tárgyilagosságát jelenti. A korábbi lassú ritmus felgyorsul, bár ez a gyorsabb ritmus nem lesz változatosabb, sőt bizonyos monotóniába fúl.

Az egyetemes szemlélet, a részleteket egyetlen nagy egészbe olvasztó szimultán látás ebben a korszakban lesz Bányai költészetének jellemzője. Ha a Búzák születése és halálában még úgy látott kapcsolatot az ember és a természet között, hogy az anyagi folytonosságra helyezte a hangsúlyt, tehát az anyagi egységen belül teret adott egy bizonyos fajta diakronikus szemléletnek, az Örök arcban a szinkronia kerül túlsúlyba. A dolgokat már elsősorban nem úgy tekinti, mint az anyag egymás után épülő és bomló, más-más formába szerveződéseit. Elhalványul a különbség a forrnák között, vagy legfeljebb csak a kozmikus méretek különböztethetők meg, s csupán az anyagi egység tudata marad. Ebbe a nagy egységbe az ember is, néha már szinte felismerhetetlenül beleolvad. Az embert a kozmoszra vetiti a költő, s a kozmoszt az emberre.

Bent villog az agy, csurran a vér, egymásba fogódzva
vivnak előttünk rejtelmes harcokat a sejtek.
Öreg ismétlődések, jól bevált módszerek sorakoznak,
s nem tudom, melyik nagyobb: a naprendszer, vagy a aziv?!

[Ének az ember szemeiről]

Ez a szemlélet jellemzi a Vasénekü testvéreim, az Örök arc, a Rettentő csodálatos világ, A világ forgó csodáiról, az Öreg játék, a Minden szépségek éneke c. versét, és még egy sor költeményt, majdnem valamennyit felsorolhatnánk példaképpen.

Ez az örökös monumentalitás egyúttal monotonná is teszi a verseket. Elvész a részletek hitelessége, a költő föladja a részletek végtelen variációjában rejlő lehetőségeket.

„Annak a költőnek, aki ezt a hangot ütötte meg, nem szabad megijednie az egyoldalúságtól. Olyan Berzsenyi ő, aki csak Fohászkodást ir.” – Németh László irta róla ezeket a sorokat.[15]

Az egyoldalúság törvényszerüen egyhangúságot eredményez. Ez az egyhangúság azonban nem hibája a kötetnek. Ha az olvasó bele tud illeszkedni a ritmusba, áthatol a versek külső rétegén, éppen ez az „eszelős monotónia”, – ahogyan később Sárközi György nevezte a Bányai versek ritmusát – teszi izgalmassá a költeményeket.

Csak ritmusa van, dallama elhalkul, elmosódik. A ritmus azonban megerősödik, szinte egyeduralomra jut a költeményekben. Olykor a szavak görgetegében még a gondolat is töredékessé lesz.

Mindeneket hatalmas egységbe olvaszt a sötétség
mely végtelenből napok sivatagjait villantva vándorol
s a föld mélységeiben csak homlokom körül
táncolnak fények, mint pillangók lángok udvarában

[Forgó ég alatt]

A mondatok végén ott „imbolyog” ugyan az állitmány, mint Németh László irja, de nehéz eljutni hozzá.

Mindenütt rémitő zúgás hömpölyög földet és eget zabáló emberek
robogása meztelen tánc a néma csira is ős dühvel lázad élet
szüntelen dacával a mázsás falakban angyalt álmodik a homlok

[Iv]

A Bányai saját kiadásában megjelent kötet három ciklusra oszlik: Rettentő csodálatos világ – Malomkövek között – Az ég ostroma. A három ciklus egy-egy versről kapta a cimét, azokról a versekről, melyeket a költő nyilván a kötet pilléreinek tekintett.

A Rettentő csodálatos világ „...az őskert, a világgal ismerkedő és önnön lényének, létének értelmére ismerő ember liráját adja – tulajdonképpen visszateremtett ősköltészet.”[16]

A „visszateremtett ősköltészet” a vers külső rétege, a felszine. A modern ember szorongásának, félelmeinek kifejezője.

A Búzák születése és halálában és a korábbi korszak költeményeiben a félelem korántsem foglalt el olyan helyet érzelmi világában. Ha fel is bukkant olykor, okozói még a maguk konkrét mivoltában mutatkoztak, mint a vihar, a villám, a jégeső. A természet nem volt ellenséges. A hétköznapok örökké ismétlődő, megismerhető, és egyszerü világa volt. A tavaszra mindig nyár jött, a nyárra ősz... A búza mindig kihajtott, és búzát termett. Az egyszerü, áttekinthető világban a félelmek is ismerősök voltak. A Búzák születése és halála embere olykor fél a természet erőitől, mert azok hatalmasabbak nála, de félelme mindig tárgyias, nem válik rettegéssé, mert mindig ismeri félelme okát. Védekezni nem tud ellene, de legalább tudja, hogy a természet erői hol, mikor, milyen mértékben veszélyeztethetik, úgyszólván el tudja őket helyezni értékrendszerében.

Az ázsiai eszmélés után visszatérő Bányainak azonban az „új világgal” kellett ismerkednie, és ez az új világ éppen ismeretlen erőivel keltett rettegést benne. A Búzák születése és halála meghitt ismerős világából új „rettentő csodálatos” világba került.

A rousseaui tanokon nevelkedett, a természettel sokoldalú meghitt kapcsolatban lévő, a természet titkait kutató, a hadifogságban naplójába növényekről, virágokról jegyzetelő költő, aki „Megsimogatom a fákat” cimmel irt verset, egyszerre a város félelmetes, kaotikus forgatagában, titokzatos, láthatatlan, de iszonyú erői között találja magát. Ez az érzés a tizenkilencedik századi romantikusokat érintette meg először, majd végig kiséri a századforduló modern polgári irodalmát. Bányai költészete azért is egyedülálló jelenség irodalmunkban, mert talán egyetlen költőnk sincs, aki a természetből [Léva, Szibéria] olyan hirtelen, átmenet nélkül, felnőttkorban, kialakult egyéniséggel került volna a modern városi életformába.

Reá tehát kétszeresen érvényes minden, ami a modern polgári irodalmat, és részben a romantikát is jellemzi: „Az ember úgy érzi, ki van szolgáltatva egy vele ellenségesen szemben álló világ titokzatos erőinek, ezekkel viszont leginkább csak vágyát, akaratát tudja szembeállitani – és néha még azt az ösztönös hitét, hogy mindennek segitségével talán mégis diadalmaskodni fog. A romantikában és majd a modern polgári müvészetben ennek élménye egyaránt világképpé teljesedik ki.”[17]

„A társadalmi viszonyok emberellenessége, a megváltoztatásukba vetett hitek szerte foszlása, és a tudomány fejlődése egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a térben is kitáguló kozmosz-kép [mennyivel szélesebb és bonyolultabb ez, mint a láthatár szélén a látott-érzett jelenségeknél véget érő „világ”!] riasztó érzéseket keltsen a vele magára maradtan szembenéző emberben.”[18]

A magyar költészetben Vajda számára jelent meg először ilyen idegen, titokzatos, félelmetes módon ez az érzés, de egységes világképpé Ady verseiben alakult.

A „Sirni, sirni, sirni” megnevezhetetlen, tárgytalan rettegése tehát nemcsak a világ, az egyéni sors hasonlóságából, de a költői eszményképtől, az elődöktől is áramlott Bányai költészetébe.

Tamás Attila irja Adyról, hogy „...modern, buta valót öldöső költészete nagyszerü értékei ellenére helyenként egyszersmind az irracionalizmus ködös mitosz-világának határán jár.”

Bányai, költészetének egy bizonyos szakaszában [az Örök arc korszakban] mesteréhez hasonlóan fogékonynak mutatkozik az irracionalizmus iránt. Ez az a korszak, amelyben már jórészt kiégett az Oroszországból hozott forradalmi tüz, de a költő még nem fordult ismét a „kis dolgok világa” felé. Munkájának értelmét még nem a magyar föld halálos dermedtségének világgá kiáltásában keresi. Egyúttal ez az az időszak, amikor Bányai már végérvényesen leszámolt a forradalmat holnapra váró illúzióival, Ugy érezhette, megtörtént az, amit addig sohasem hitt el, a forradalmi hullám megtorpant a régi rend magyar végvárának mohos falainál. Bányai nem veszitette el a változásba vetett reményét, de úgy látta, hogy az ellenforradalmi rendszer konszolidációja, majd a jobboldali hullám előretörése valahová a távoli, ködös messzeségbe helyezi az annyira áhitott forradalmi változást.

Város és falu, Nyugat és Kelet szembenállása Bányai világképében önmagában is rendkivüli módon kedvezett a mitoszteremtésnek. A változásba vetett töretlen bizalom maga is irracionálisnak tünt, különösen szilárdan megalapozott tudományos világnézet nélkül, hiszen a látszat mindenben ellene szólt.

Csupán utalni szeretnénk rá, hogy éppen ezekben az években don Quijote alakja úgyszólván jelképpé vált a magyar irodalomban [például Szabó Dezsőnél, de Szerb Antalnál is], a reménytelenség tudatában is reménykedő, a minden látszólagos észérv ellenére is bizó ember jelképévé. Amikor a világ megváltoztatásába vetett hitnek alig maradt reális alapja, könnyebbé vált az irracionalizmus beáramlása a gondolkodásba és az irodalomba is.

A Rettentő csodálatos világ első részében a félelem okozói konkrétak.

...csillagok indulnak üstökös hajol ránk
torzonborz felhők legelésznek sokszor megvadulnak
s villámló agyarral lobogó sörénnyel robogva döngetik
kék tájait az égnek...

Később azonban egyre jobban eltávolodik a konkrétumoktól. A félelmek kozmikus méretüvé növekednek és forrásukat is a kozmoszba vetiti a költő. A csillagképek már szimbólumok.

A Bika dühtől parazsas szemével homlokunkra ront.
Ugrásra készen vigyáz az Oroszlán
s ránkdörmögnek a Medvék és megugatnak a Kutyák.

A. félelem ellen csak az elzárkózás, a „torlaszos lakás” véd.

...csak akkor enyhül örök rettegése az éjnek és napnak
ha torlaszos lakásunkba dőlve a friss füveken
fáradt szemeink lecsukódnak és új szines csodákat
álmodunk és szebb világba lépünk!

Bányai élete örök keresése volt a „torlaszos lakás” -nak.

Az ismeretlennel és félelmessel teli városból visszahúzódás a vélt nyugalomba, ahol álmodhatja a szebb világot és a szines csodákat. Nem arisztokratikus visszavonulás az elefántcsonttoronyba, hanem a rettegő menekülése a biztonságot igérő menedékbe.

A vers képei egy rossz álom vizióit idézik. A fenyegetés, ami a komor természeti képekből árad, nem közvetlen, nem meghatározott. Ugrásra kész minden, amitől a költő retteg, de ez az állapot statikus, nem idézi fel a közvetlen, pillanatnyi veszély érzetét.

Micsoda lengő alakok táncolnak ha vérzik az este
barna barlangok fürge források körül...
Komoran hallgató vizek szintje alatt lent a homályban
mozdul valaki vértes hal ragyog kimeresztve szemét
s vizszintü szörnyek lopakodnak ijesztve az embert.

A félelmet növeli, hogy a fenyegetés nem válik közvetlen veszéllyé, csupán „utánunk les a romlás”. Éppen azért vagyunk tehetetlenek, mert a sok veszély közül nem tudjuk, melyik ellen kell védekeznünk, melyik a legnagyobb, a következő pillanatban vesztünket okozó.

A Malomkövek között cimü költemény a kötet második ciklusának cimadó verse. Féja Géza azt irta erről a ciklusról, hogy „...a jelent ábrázolja, a bukott forradalmakat követő félelmetes emberi letörtséget. A költő bátran bevallja, hogy valamikor a fogság drótjai között különb emberi reménység parázslott benne, mint itthon az ellenforradalom országában...”[19]

A cimadó versben a jólismert falu-város ellentét áll a középpontban.

Én már régen elfeledtem a napfény illatát s az első ibolyát
amit barlangos szemeibe tüzött a tavasz
s a pávás pillangó hány ezredik ami elröpült?

Azóta karmos város nőtt belőlem mint csigára ház
félrevert harangok kondulnak fejemben és zokogva dönti
ijesztő árnyékát életemre kémény és torony.

Uj módon bukkan elő ebben a versben a város-falu ellentéte. Áttételesebben, elvontabban s kifejezőbben is. Nem egyszerüen arról van szó, hogy a költő a városba került, s most ismét párhuzamot von az egykori falusi idill és a város riasztó élete között.

„...karmos város nőtt belőlem... ” – irja és ez adja meg az egész vers értelmezésének kulcsát. Magáról a költőről van szó, aki most már belül érzi a város riasztó, zürzavaros félelmetes lármáját és ijesztő árnyékait. Ezután másként értelmezzük az előző, idilli sorokat is. Ott sem a természetről irt, hanem saját korábbi harmonikus életéről, melyet most mintegy a belső zürzavar és félelmek elleni védekezésül idéz fel.

A város képei azelőtt is többféle értelmezést engedtek meg, de valamennyi a külső világra vonatkozott. A költő most belső, érzelmi-tudati világának diszharmóniájáról ir, s ennek kifejezésére használja fel a város képeit.

Bányai szimbólumrendszerében a város a magány, az elesettség, az elveszettség, a szenvedés, a kizsákmányolás, a rabszolga lét kifejezője volt. Ez a szimbólumrendszer most gazdagodott azzal, hogy a belső, lelki meghasonlást is képes kifejezni.

A Búzák születése és halálához képest van bizonyos fejlődés Bányai város-ábrázolásában, s ez a Malomkövek között cimü költeményében is megmutatkozik. A Búzák születése és halála ábrázolása szerint a város azonos a Rosszal, s vele szemben a falu, mint a Jó szimbóluma jelenik meg. Ennek a leegyszerüsitett szembenállásnak a lényege változatlan marad az Örök arcban is, de a város ábrázolása árnyaltabbá válik, olyan mértékben, ahogyan a költő megismeri mindennapjainak életét. A város még mindig a Rossz Bányai verseiben, de különbséget tesz a város szerencsétlenjei és az „aranyra éhes duvadak” között. Ebben az értelemben a Rossz is kettős jelentést kap: a korábbi Gonosz jelentés [amelyet a városra teljes egészében alkalmazott] mellett megjelenik a Rossz, mint helyzetnek, állapotnak a jelentője.

A Malomkövek között cimü versben a városon belül két „tábor”-t mutat be egymás mellett. Az egyik oldalon ott vannak az „irástudók”, akiknek: „...fekete álarcaiban kigyós szemek forognak / mérgezett igékkel mardossák emberből az istent”, az „aranyra éhes dúvadak”, a „pezsgős tivornyák” hősei, akikből „mámor és kéj röfög”, s ide tartoznak a „Csókjukat áruló párnás nőstények” is.

A másik tábor képe elmosódottabb, általánosabb.

„...ványadt emberi sorsok...” „...kenyérért morgó igás milliók” Egyetlen konkrét és életteli alak a hadirokkant: „...falábán topogva erre nylkorog a rokkant katona / szeme két sikoltás s ibolyaszagú újságokat lóbál.”

A Búzák születése és halála elemzésében azt irtuk, hogy Bányai világképéből szinte teljesen hiányzik a proletariátus, és a forradalmat úgy értelmezi, mint város és falu harcát.

Az Örök arc néhány versében már felismeri a városon belüli ellentéteket is, bár inkább csak az ellentmondás szintjén. A legfontosabb továbbra is a város és falu ellentéte marad számára, a Malomkövek között cimü vers első kilenc-tiz sora is erre utal.

A városon belüli ellentétek hordozói, kizsákmányoltak és kizsákmányolók, nélkülözők és élvezők megrajzolása többnyire kevésbé lényeges, külsődleges jegyek alapján történik, vagy teljesen hiányzik, s éppen az elnyomottak esetében. Közöttük az egyetlen hitelesen megrajzolt figura a hadirokkant, aki viszont sorsának esetleges, nem törvényszerü voltával nem a legfontosabb alak a város elnyomottjai között.

Bányai nem sokat vár a város elesettjeitől, a gyárak rabszolgáitól, az Embermalom által szétmorzsolt életektől. Drámai képet fest róluk, de ez a kép egyúttal reménytelenséget is sugall. Bár önmaga sohasem vesziti el a reményt, hogy a világ megváltozik, a változást a „naptól szagos” mezőktől várja, a város megnyomoritottjainak felszabadulását meghozó változást, a forradalmat is.

Bányainak a proletariátusról alkotott képében van valami múlt századi anakronisztikus vonás, amely a Tanácsköztársaság bukása, még inkább az ellenforradalmi konszolidáció után ujjászületett irodalmunkban, és végül a népiesek egy részének ideológiájában nyerte el végső formáját. A népiesek parasztorientációja többnyire nem volt munkásellenes, de azt az álláspontot képviselte, hogy a munkásság nem képes a társadalmi változásért vivott harc vezetésére. A mult században ennek a véleménynek a munkásság anyagi és szellemi nyomora, gyengesége volt az alapja, a huszas-harmincas években pedig az elbukott Tanácsköztársaság „tanulsága”.

Bányai szerencsétlen szenvedőknek látja a munkásokat, élő halottaknak, eleven csontvázaknak, akik testi-lelki rokkantságuk miatt eleve képtelenek arra, hogy sorsukon változtassanak.

Dolgok ragyognak képek szobrok márványos paloták
és üres csontarcukban halállal nyöszörgő gerinccel
sürögnek alkotóik és csak haloványan dereng belőlük a lélek
mint tejüvegből a fény s papirból a viznyomás.

Nemcsak a munkásokról alkotott képben, a henyélő gazdagság és a robotoló nyomor ilyen szembeállitásában is van valami a múlt századi, sőt a Marx előtti szocializmus primitiv osztályábrázolásából.

Az ellenforradalmi Magyarországon bizonyos külső jegyek alapján Bányai ilyennek látta a munkásosztályt. Elesettnek, magatehetetlennek, reménytelennek. A valóság torz tükröződése ez, s Bányai ezt a képet teszi általános érvényüvé.

A kötet harmadik ciklusának cimadó verse Az ég ostroma. Féja Géza a kötetet az emberiség lirai történelmének nevezi. A három ciklus a múlt-jelen-jövő képeit rajzolja meg, illetve az utolsó „...az egységért lázadó, a Kozmoszba lépő, a világ meghóditására induló uj emberiségnek az énekes könyve.”[20]

Az új, a felszabadult ember himnusza Az ég ostroma a Hatalmas Ivhez, amely Bányainál a dinamizmusnak, a lendületnek a szimbóluma. Az erő, a mindenhatóság tudata adja meg a költemény alaphangját. A „világot tartó lendület Hatalmas Iv” az erő kozmikus méretüvé növeléséből származik. Ez a Hatalmas Iv valami öröktől fogva létező, az embertől független, de a felszabadult, az alkotó energiáját szabadon kihasználó ember képes arra, hogy erejét ilyen kozmikus méretüvé növelje.

Hozzád leszünk hasonlók fiaid kik eddig mély falak tövén
sirattuk sáppadt életünk és halált nyöszörögtünk.

Bányai ezzel a két sorral a versnek történelmi távlatot ad, elhelyezi az időben. Azt a pillanatot ragadja meg, amelyben a felszabadult ember még csak gyürkőzik, hogy a kozmikus erők méltó társává váljék.

A Bányai költészetiben oly inmerős Kelet motivum ebben a versben is megjelenik, sőt talán itt kapja meg legpontosabban értelmezhető jelentését.

Az egész vers a magyarságról, a magyarság nevében szól. A második versszakban találunk legtöbb olyan utalást, amelyből erre következtethetünk.

Itt állunk ifjan szabadon Kelet Nyugat között egy ivelés
Kelet napot küldő térségiről világra hulló dallam.
Vérünkben ősi küldetés mögöttünk már a sir a századok
elzúgtak rég apáink vérében: nehéz olajban.

Bányai a magyarság hid szerepének „Kelet Nyugat között egy ivelés” hirdetésével a bontakozó harmadikutas irodalom felé közelit, bár a hid szerepnek nála korántsincs olyan konkrét politikai tartalma, mint sok kortársánál. Nem jelent különállást, semlegességet, hanem egy bizonyos állapotot inkább, a keletről nyugatra tartó győzelmes vonulás egyik állomását.

„Hozzuk a földek illatát Kelet egét melyben ó lobogónk:
a tüz pirosló lángjaival éjjel ködébe rontva reszket.
Hozzuk a nagy vizek zúgását erdők dalát ember dacos
szebb álmait s nem húzzák vállaink gyilkos keresztek.”

A Kelet Az ég ostroma cimü versben is megfelel a romlatlan ősi természetes állapotnak, a falunak, az erdőnek, a nagy vizeknek. Eddig is világos volt, hogy a Kelet győzelmes bevonulása a forradalom győzelmét jelenti. Az ég ostroma képei is ezt sugallják. A vers jól kifejezi Bányai sajátos forradalmiságát, amely a tüzpiros lobogó ellenére sem azonositható maradéktalanul a szocialista forradalommal. Inkább valami romantikus forradalmiság fejeződik ki benne, amelyben bőven helyet kap a nosztalgia az egykori „tiszta” „egyszerü” „természetes” élet iránt. A természet ősi tisztaságát beszennyező kapitalista „város” ellen tehát nem egyértelmüen az előrelépés, hanem a korábbi állapot iránti nosztalgia nevében is tiltakozik.

Bányait forradalmi élményei bizonyos mértékben szükségszerüen vezették a helytelen elméleti következtetések felé. Szibériában ugyanis a szocialista forradalmat mint parasztforradalmat élhette át, és kellő elméleti tájékozódás nélkül számára ez vált a forradalom általános modelljévé. A sajátos „keleti” forradalmiság tehát nem valami, a proletár forradalmisággal tudatosan szembenálló ideológiai alapont nyugszik, hanem a végső következtetés helytelen alapokon való felállitásán. Bányai nem vitatkozott a kommunistákkal a munkásosztály szerepéről, a forradalom jellegéről. Önmagát kommunistánuk tartotta, a forradalomról kialakitott elképzeléseit pedig a valóságból, tapasztalataiból levont reális következtetéseknek. Azt nem vette észre, hogy személyes tapasztalatait rendhagyó, sajátos helyzetben, a szibériai forradalom idején szerezte. Olyan forradalmi mozgalomban, amelyben, proletariátus nem lévén, vagy csak elenyésző számban, a parasztság volt a fő erő. Ezzel az élményanyaggal törvényszerüen közeledett azokhoz, akik a parasztságban látták a jövő alakitásának erejét.

Az Örök arc nem keltett nagy feltünést, bár jelent meg róla néhány recenzió. Németh László és Féja Géza, már idézett irásukban egyformán Berzsenyihez hasonlitják a versek iróját.

Féja Géza még közvetlenebbül hasonlitja Berzsenyihez:

– „Bányai Kornélban Berzsenyi öröksége, a magyar óda ujhodott meg, ő is szüntelenül a Létbe lép önmagából. Keleti gazdagságú és bübájú képzuhatagai pedig Vörösmartyt jutatják eszünkbe...”[21]

Egy-egy sorában még a nyelvhasználat is ódonabb, nehezebb veretü, ebben is az emlitett költőre hasonlit:

Vérünkben ősi küldetés mögöttünk már a sir s a századok
elzúgtak rég apáink vérében: nehéz olajban.

Az ódai szárnyalás a kötet valamennyi versére jellemző. Bányai csak a leghevesebb érzelmeket engedi szabadjára, csak a leglángolóbb szineket alkalmazza. Ez az olykor valóban keleties kép, szin, érzelemgazdagság szabad verseiben is éppen úgy jelen van, mint a kötött formában irott költeményekben. A Vasénekü testvéreim Örök arc ciklusában a versek többsébe még szétveti a kötött formákat, gáttalanul ömlik elő, mint egy lávafolyam, de néhány költeményében már Németh László meglátja a kibontakozás útját: „jamboid lejtésü szabad verse hosszú jambus sorokba higgadt s a rendezett sorokban képei is megállapodnak, valóbbakká válnak, időnként már-már befejezettek.”

Az Örök arcban sok a „higgadt” jambus sor, sőt olykor egy-egy már klasszikus sorképletre emlékeztet, jóllehet ezekből nem épit a klasszikus verselés szabályai szerinti strófákat.

Költészetének ez az itt még alig mutatkozó jellegzetessége későbbi költeményeiben egyre nagyobb jelentőséget nyer.

A forma zártabbá válásának egyik példája a Sikoltások a világ szépsége előtt cimü vers. Ebben Bányai sokkal jobban uralkodik a formán, mint az Örök arc ciklusban általában. Nem készen kapott sor-, vagy strófaszerkezetet használ, a formát önmaga teremti meg.

A költemény hat versszakból áll, egy-egy versszakot négy sorból épit fel. A szakaszokban végig azonos képlet érvényesül. Három sor jambikus lejtésü, a negyedikben két daktilus van, és a sort egy hosszú szótaggal zárja.

Világok ive rajtam.
Gigászi gyöngyfüzérben
fonódik rám a mennybolt.
Homlokomon csupa kő!

Babits irta a modern jambikus verselésről: „...a jambusnak legklasszikusabb verselőinknél is [legalább Petőfi óta] nincsen más egészen szoros szabálya, mint az utolsó lábnak kell tiszta jambusnak lenni; a többi szótag akármilyen lehet.”[22]

A költők még ezt a megkötést sem vették figyelembe. Bányai sem ragaszkodik a sorvégi tiszta jambushoz. Versei többségében nem is lehet szó jambus sorról, legfeljebb jambikus lejtésről, gyakran csak annak illúziójáról, amelyet egy-egy jambikus lejtésü sorról a beidegződés visz át a következő sorra.

Az idézett szakaszban az első három sorban és a negyedikben azonnal észrevehető ellentét feszül. Az első három sorban a játékos ritmus és a „gyöngyfüzér” szó derüs, játékos hangulatot teremt, erre felel a súlyosabb negyedik sor. Ezt az ellentétet érzékelteti a költő a ritmusváltással. A dinamikus jambusi lejtés után a daktilus nehezebb, komolyabb érzelmeket kelt.

Az ellentét a második szakaszban is megvan, sőt érzékletesebben fejeződik ki:

A föld fehér bokáin
tüzes terekbe táncol.
Virág disziti mellét.
Teste öreg temető!

A drámai hatású strófazáró sorok mindenhol felkiáltójellel zárulnak. Ezekben fejeződik ki a költő legfontosabb mondanivalója. A három derüs hangulatú, a játékos kedvü ifjúságot idéző sorra drámai erővel csap a komor negyedik sor.

A harmadik szakaszban az előző gondolatot folytatja. Még mindig a földről van szó.

Asszony csipője zsoltár
hajába szőke napfény
szemébe friss virágok.
Csókja sebes falevél!

A derüt, a szerelmet idéző sorokra a fájdalom, a halál hangulatával felel. Az utolsó sorok elé szinte odakivánkozik az ellentétet jelölő „de” szócska.

Az első versszak önvallomás, a költő a saját helyzetét, a világban elfoglalt helyét jelöli meg, de úgy, hogy személyét az emberiség szimbólumaként értelmezi. A második-harmadik szakaszban a kozmikus méretek uralkodnak. A földről, a világ ellentmondásairól van szó, de a hatalmas, kozmikus képekben még elvész az ember, aki csak az ötödik és a hatodik versszakban jelenik meg. Megjelenése a vers alapgondolatát árnyalja, de az előzőkhöz képest nem mond újat.

Egekre száll az ember,
tengert tiporva gázol,
dacolva túr a földbe.
Ujjain csurran a vér!

A kozmosz erőinek méltó társává növekedett embert jeleniti meg a költő, az embert, aki azonban a hatalmába került erőket pusztitásra használja, s igy nem tud a természet spontán erői fölé emelkedni, tudatosságával nem tudott kiemelkedni a természetből annyira, hogy élesen meg lehetne húzni közöttük az elválasztó vonalat.

Bányai általában nem lát haladást a technika fejlődésében. A gyár számára egyenlő az embertelen, rabszolga sorba döntő robottal, s vele szembe a mezők technikától érintetlen természetességét állitja.

Több helyen utal arra, hogy a falu boldogságot árasztó képeit a felszabadult faluban képzeli, de arról sohasem ir, hogy milyennek képzeli a felszabadult várost. Versei azt sugallják, hogy a felszabadulás magát a várost szünteti meg. Csak az embert őrlő malom teljes megsemmisitése biztosithatja áldozatainak felszabadulását.

Bányai megsejti a civilizáció veszélyeit, megretten az elszabaditott hatalmas erőktől, de tiltakozása egy fejletlenebb, primitivebb állapot idealizálásán alapul. Elméleti alapja a géprombolókéhoz hasonlit.

Utaltunk már Bányainak a természetet egyetlen nagy egésszé formáló szemléletére. Ebben az egészben nincs különbség ember-állat-növény, sőt egyáltalán élő és élettelen között. Ez a gondolat ismétlődik ebben a versben, de mélységesen pesszimista csengéssel, az ember kicsinységének, jelentéktelenségének, tehetetlenségének kifejezésére.

Gyárakban ég a munka.
Villám világit: élet
új állat: gép inában.
Emberek élete rom!

Hiába teremtette meg az ember a technilca csodáit, önmaga életét nem tudja megteremteni. Ez a versszak, és az előző szorosan összetartozik. A természeti képeket, a természetben meglévő ellentmondásokat idéző második-harmadik szakasszal együtt fejezi ki a fejlődésbe vetett hitnek, az ember tudatosságának, az öntudatlan természetnél értékesebb voltának tagadását.

Az utolsó szakasz első három sora egyetlen sóhajtás, amelyre maga a költő azonnal megadja a választ, s ez a válasz reménytelenséget sugall.

Jó volna új tüzekkel
egymást szeretni, élni
kivül-belül ragyogva!
Arcomon éjszaka sir!

Ez a hang, ha nem is jellemző általában az Örök arcra, nem számit idegennek a ciklusban. Bizonyitékul idézhetnénk a Sirás a sötétből, az Idő sodrában, Az ember tragédiája, Michelangelo, Mint lepke ősz felé. A hang halála, S. O. S., Testvérem a kőrengetegben, Szelid csöndes ének a halálról cimü költeményekből.

Néhány esetben ugyanazzal a motivummal fejezi ki pesszimizmusát és optimizmusát is. A halványan derengő lélek képe, amely csak úgy tünik elő, mint papirból a viznyomás, két versben teljesen eltérő tartalom kifejezésére szolgál. A Malomkövek között cimü költeményben pesszimista gondolat hordozója. A hasonlattal a munkások lelkére, de inkább öntudatára utal.

...csak halványan dereng belőlük a lélek
mint tejüvegből a fény s papirból a viznyomás.

A hasonlattal Bányai a munkások elesettségét érzékelteti. Ugyanez a hasonlat azonban más környezetben éppen az előbbiekkel ellentétes gondolatot fejez ki. A Gellérthegyen cimü költeményben ez áll:

Egy test a város, ember feszül belőle, piszokból is
áttetszik arcából a lélek, mint papirból
a halvány viznyomás...

Bányai költészete az Örök arcban két jól elkülönithető vonulatra oszlik. Egy optimista, himnikus, dinamizmustól feszülő, és egy reménytelenséget, lemondást sugalló, halált váró és mint megváltást remélő vonulatra. Ismerve Bányai végletességbe hajló természetét, nem tünik különösnek, hogy mindkettő a legteljenebb érzelmi telitettséggel jelenik meg.

A továbbfejlődés útja a két élesen elkülönülő vonulat közeledése, majd önszeolvadása a homoki években irott költeményekben.

{fel}