Háboru – hadifogság – forradalom

[„Igék az éjszakában”, „Búzák születése és halála”]

Bányai Kornél 1915. július 15-én hadapródjelöltként bevonult az esztergomi cs. és kir. 26. gyalogezredbe. Fél év múlva az ezred elindult a frontra. Bányai nem töltött sok időt a harctéren, 1916. augusztus 4-én fogságba esett Ooszországban.

Ez a néhány hónap azonban önmagában is meghatározó jelentőségü volt Bányai Kornél életében és költészetében. 1915-ben még igy irt a háborúról:

Fent az égen véres felhők.
Lent a földön vérvirágok.
Itt is nyilik, ott is nyilik
Ágyúgolyóásta árok.

Halálhörgés, moraj zúgás...
A vasgolyók táncot járnak –
De a magyar hősök bátran
Minden bajnak nekivágnak.

[A magyar hősökről][1]

A háború azonban nem olyan volt, amilyennek a könnyen lelkesedő diák elképzelte. A csalódás szertefoszlatta a lelkesedését, a testi és lelki megpróbáltatások pedig hónapok alatt érlelték felnőtté és költővé.

Az imént idézett naivan és gyerekesen lelkesedő vers megirása után alig egy év telt el, és megszületett a Halál közelében cimü költemény.

...
Itt jár a halál. Kopogását hallom...
Drótok fölött s a puszta árokparton
kiömlött vérnek meleg gőze száll...
A sziveket dübörgő veréssel
acéllá kovácsolja a halál... –

Hiába, én már mindent elfeledtem!
Sötét árkoknak sáros rabja lettem!
Csak állok s csendben valamire várok...
Kip... kop... kip... kop...
Golyók kopognak mellettem
és zajong az árok...

A gyors változás szemléltetésére érdemes még pár sort idézni a Három jaj cimü költeményből:

Minden büszke álmunk elrohant s mint tejút ritka köd
lobognak térbe fagyosan bukó csillagzatok fölött.
Bálványainkba lőtt a háború fülig sárban lakunk,
vészfékek és spanyollovak között nyugodtan alhatunk.

Jaj!

Bányai Kornél életében ez a korszak [1916-1920 között] a legmozgalmasabb. Egész életére meghatározó hatásokat nyújt.

A sorsdöntő öt év három alapvető élménye a háború, a hadifogság és a forradalom.

A háború nemcsak szétfoszlatta a lelkesedését, és felébresztette a hazug hazafiság narkózisából, de egy másfajta érzelmet is kialakitott benne, az élet, minden élet tiszteletét. A háborúban szerzett halál-élmény olyan megrázkódtatást váltott ki benne, amely az életnek szinte vallásos tiszteletét eredményezte. Az élet tisztelete nemcsak az emberi életre vonatkozik, hanem az élet egészére, sőt valami elvont élet-ideálra, amelyben alig tesz különbséget az élet konkrét létezési formái között. Ez a rajongó élet imádat költészetének egyik alapmotivuma lesz, sőt a későbbiekben minden élőről kiterjeszt minden létezőre. Az élet iránti rajongás az egész természet iránti rajongássá változik, s ebben a nagy totalitásban el is mosódik a határ élő és élettelen között. Az anyagiság lesz az élő alapvető meghatározója, az élettelen pedig öntudatra lel a kozmikus méretü egészben.

Az élet-rajongás első és legfontosabb parancsa: nem szabad ölni! A katona számára, ha elfogadja, egyenlő a dezertálással. Bányai Kornél még katona, de már kilépett a háborúból. Számára a költői és az emberi program sohasem válhat szét, el sem távolodhat egymástól. Ez minden becsületes költői életmünek föltétele, az azonban már ritkábban történik meg, hogy a müvész mindennapi életében is olyan következetességgel vállalja programját, mint Bányai Kornél. Példaként a háborúban való részvételét is emlithetjük, de később még számtalan epizódot találunk az életében, amely ezt bizonyitja. [Például a városból, Budapestről való lassú, de következetes visszahúzódása, és a város – falu antagonizmusának hirdetése, amelyre később még visszatérünk.]

Féja Géza emlékezéseiből[2] tudjuk, hogy Bányai milyen szigorúan vette önmaga számára a „ne ölj” egyáltalán nem valláserkölcsi indittatású parancsot.

„...egyik esztergomtábori estén azután elmesélte, hogy sohasem lőtt az ellenfélre, hanem mindig levegőbe irányozta fegyverét. Ám a harctéri izgalomban, bár akaratlanul, de hátha embert ölt? Ez a „talán” is lelkiösmereti gyötrelmeket okozot néki.”

Ugyanez a gondolat a fogságban is felvetődött benne.

Szüz föld, ifjú álmaim s apáim földje,
jó lenne megpihenni itt
s kedvemre bolyongva csókkal
illetni zöld zsombékjaid –

nem igy! nem igy! hogy talán embert is öltem!
agyamban döng a háború,
s mintha ez lenne büntetésem:
szétlőtt lélekkel iszonyú

fogságba törve visznek keletre...

[Omszk és Krasznojarszk között]

A versrészlet a Féja Géza által emlitett, és az imént idézett gondolatnak nemcsak egyszerü variánsát hordozza. A bár akaratlanul, de talán mégis életet oltott költő és a természet harmóniája itt megbomlik. Az emberi élet csak egy létezési formája, része az életnek, de a rész elleni bün után keletkezett büntudatot az egésszel szemben érzi. A bünnek pedig a költő szigorú erkölcsi elvei ezerint büntetést kell maga után vonnia. A büntetés az idézett sorok tanúsága szerint – fogság. Ez a gondolat azonban később már nem bukkan fel Bányai költészetében. Idegen lesz számára, nemcsak azért, mert a fogságbaesés ténye [azaz, hogy nem vállalta a harcot a kritikus időben, éppen az emberi élet megóvásáért] erkölcsi feloldozást is adhat neki, de főleg azért, mert egyre erőteljesebben kialakuló materializmusának ellentmondana az ilyenfajta fatalizmus.

A hadifogság élménye újabb szinekkel gazdagitotta költészetét. Első és legtermészetesebb érzése a reménytelenség és a kétségbeesés.

De hasztalan, tovább sodor kegyetlen
sorsom e tájról: rab vagyok,
a valahol a Sárga tenger partján
hazátlanul elhervadok.

[Omszk és Krasznojarszk között]

A saját sorsa miatt érzett kétségbeesés, saját rabságának tudata – mint minden élmény –, hamarosan általánosabb érvényt nyer Bányai Kornél költészetében. Észreveszi, hogy alig van különbség a saját sorsa és a Szibériában élő sok „nyomorgó, bús alattvaló” sorsa között.

Még csak regisztrálja a közös rabságot, amelyben vigaszt csak a szeretet, az egymást segités adhat. A közös rabság összekötő kapocs közötte és az elesettek között. A szeretet csak enyhitheti a rabság súlyát, megszüntetni nem tudja. A sorsközösség tudata azonban feltétele a későbbi helyes választásnak. Ahhoz, hogy később forradalmár lehessen, már a rabságban el kell köteleznie magát azokhoz, akik véghez fogják vinni a forradalmat. Ennek az elkötelezettségnek, a sorsközösség felismerésének egyik korai példája a Rabok cimü vers:

A kis szobában szállt a lámpa korma,
elálmositott jóleső meleg –
S a három bús arcú tatár fiúk
kutyahüséggel mellém kuporodva,
csöndes beszédem hallgatták, – vigadtak –
örültek a rabok: a rabnak!

Emlitettük, hogy az Igék az éjszakában cimü ciklus összeállitása nem a költő müve. Éppen ezért, mint ciklust csak Bányai költészete kezdeti szakaszának vizsgálatában használjuk fel. Az 1917 utáni korosakban már mérvadóbbak a költő által is egységesnek tekintett ciklusok, s ekkor a fejlődést már inkább azok reprezentálják. A továbbiakban még hivatkozunk az Igék az éjszakában verseire, de a költő életmüvét már elsősorban a többi ciklus vizsgálatával tekintjük át.

A háború és a hadifogság élményének hatására alakuló költői életmü korai csúcsa a Búzák születése és halála, amely 1921-ben Budapesten jelent meg.

Az 19l6-1917-ben irott versekben még dominál az egyszerü hang, a kötött forma. Az érzelmek visszafogottak. A természetről gyakran ir itt is, mint ahogy később is szinte minden versében jelen van a természet. A Búzák születése és halála előtti korszakban azonban még csak szemléli és leirja a természetet, nem azonosul vele. Úgy ábrázolja, hogy önmaga kivül van az ábrázoltak körén.

Rozzant fakunyhók szerteszét dobálva...
Nyugatnak fénye néhány ház falán.
Az ucca deszkáin drága prémbe járok.
Rám nevet egy-egy vig orosz leány.

[Omszk]

Vagy a Rabok cimü költeményben:

Felhők robogtak nagy csillámekékkel
fákat hasitva csonka bérc felett.
Elaggott erdőn csillogott az éjjel
és sirt a szél: lázas, beteg gyerek.

Ennek hangsúlyozása azért fontos, mert később éppen a természetbe olvadás lesz Bányai Kornél költészetének egyik fő jellegzetessége.

Az Igék az éjszakában cimü ciklus eddig gyakrabban idézett első részében a verssorok rövidek, szabályosak, szinte minden versben használ rimeket. A kifejezésmód egyszerü, tagolt, világos.

A Búzák születése és halálában megváltozik a költő hangja. Az érzelmek játszi könnyedseggel szakitják szét a már bilincsként szoritó formákat, s egyszerre akadály nélkül ömlenek elő.

Az Igék az éjszakában ciklus második részének verseiben is észrevehető már ez a változás. Bár a versek sorrendje nem követi a megirás időbeli sorrendjét, a hang megváltozása eléggé megbizhatóan útbaigazit bennünket. A többször is idézett Omszk és Krasznojarszk között cimü vers egyes soraiból még a kétségbeesés, a reménytelenség érzése árad. A költeményt követő Szibéria, majd a Kövek cimü vers hangulata még mindig pesszimista.

A fordulatot az Igék az éjszakában cimü költemény jelzi először:

...és ekkor hirtelen az éjszaka bársony redői mögül
villámló ujjakkal felénk mutatott egy óriási kéz,
és eljöttek az igék, melyek szeretettel döntik
új ragyogásba a világot!

Majd az Induló a nap felé cimü vers:

Reggelt rikoltó öblös kürt vagyok, nem én fúvom s a számon
szépség riad ést szerteszéled...

Először az optimizmus váratlan, robbanásszerü kitörése lep meg. A reménytelenségnek egyszerre vége. A világ szinesebbé, zaklatottabbá válik. Eddig nem látott erők feszülnek a sorokban. Az élet-rajongás, a természet, a szépség imádata egyszerre tárgyiasabbá válik. Az elvontság, amelybe a két korábbi élmény taszitotta, eltünik, a versek élettel, mozgással, valami kozmikus erejü dinamizmussal telnek meg. Élet – halál – szeretet – természet ideákból valóságos jelentések hordozóivá válnak.

Ezt a változást közvetlenül a forradalom, illetve annak következményeként a fogságból szabadulás élményének tulajdonithatjuk.

A század elején kialakult avantgardista áramlatok ekkor még nem hathattak Bányaira. Diákkori verseiben nincs nyoma ilyen irodalmi hatásoknak, később pedig a fronton szintén el volt zárva tőlük. Van olyrm adatunk, hogy Krasznojarszkban sürün olvasta a hadifogolytábor könyvtárában található könyveket, és eljárt a város könyvtárába is, ahol német nyelvü könyveket is talált. A családi hagyomány és naplójának följegyzése szerint Bányai tudott németül, legalábbis olyan fokon, hogy megértette a leirt szöveget. Pogonyi Antal ezzel ellentétes véleménye[3] valószinüleg téves.

Lehetséges, hogy a hadifogság idején megismerkedett a német expresszionizmus néhány költőjének verseivel, de költeményeinek tanúsága szerint a forradalom maradt legfőbb ihletője.

A Szépség mezőin cimü versben ez különösen direkt módon mutatkozik meg:

Emberrel együtt lélegzik a föld –
nem jár parasztot nyúzni büszke úr.
Embert ölelve simul szerteszét
a fénnyel tört azúr.

Ember és természet harmóniája nem eleve adott állapot, azt csupán a felszabadulás tudja maradéktalanul megvalósitani. Ugyanez a gondolat bukkan, föl a Búzák születése és halála első költeményében is.

Az Univerzalizmus és A fáklyás ember Tóth Árpád Az új Isten cimü versére emlékeztetve a mindenségbe vetiti az „új, óriási ember” alakját.

Bányai a forradalomban felemelkedő ember ilyen ábrázolásával tulajdonképpen a korai munkásmozgalom bontakozó müvészetének munkásmitoszához közeledik, amelynek legtisztább kifejeződését a képzőmüvészetben találjuk meg. A korszak haladó müvészete a munkás mitikussá nagyitott alakját szegezte a lelketlen gépek, az elgépiesedett, elembertelenedett társadalom még érthetetlen, ezért szintén mitologizált világa ellen.

A költő megrészegül a hirtelen feltámadó erő, lendület, szépség varázsától, amelynek méreteit már csak kozmikus léptekkel tudja megrajzolni.

„Homályból nem törnek reánk kudarcok –
világokat ölel kemény karunk.
Uj, óriási ember jár a Földön,
szivárvány reszket izmos vállain.
Szemét szemétbe nem tiporja börtön,
büszkén tekint forgó világain.”

...

„Ki látott ennyi új energiákat?
Ki sejtett ennyi láncravert erőt?”

...

„Nagy szépségét láthatjuk az erőnek
csillagmezőkön, emberarcokon.”

Ez a kozmikusság azonban azzal jár, hogy a részek elvesznek az egészben. A kozmikus méretekhez szokott szem nem veszi észre a részleteket. Ez a jelenség az Örök arcban lesz uralkodóvá. Itt csak utalunk rá, hiszen az Örök arc előtt még megirta a Búzák születése és halála / A föld szimfóniája ciklust, ezt a furcsa „regényt”, amely 19 „fejezetben” a búza „életét” mondja el, de úgy, hogy részben a természet „születéséről” és „haláláról”, az élet megváltoztathatatlan körforgásáról is volt.

A Búzák születése és halála azonban olyan mértékben magán viseli az Igék az éjszakában ciklus második részében már ismertetett jegyeket, hogy mielőtt részletesebben megvizsgálnánk, föltétlenül bessélnünk kell Bányai Kornélnak a forradalomban játszott szerepéről, arról a hatalmas, egész életre szóló hatásról, amelyet a forradalom gyakorolt rá.

A forradalom kitörésének hire az omszki hadifogolytáborban érte, majd Krasznojarszkba került. A korábban elfojtott energiát lázas tevékenységben vezette le. Sürün járt a város könyvtárába, de a fogolytábor könyvtárát is gyakran látogatta. Ekkor ismerkedett meg a marxizmus klasszikusainak néhány müvével. A marxizmussal való ismerkedése, a táborban folyó agitáció, de főleg a forradalom nagyszerü dinamizmusa, amely versei tanúsága szerint esztétikai élmény is volt számára, természetszerüen a tábor baloldali köreihez közelitette. Ekkor kezdődött életének legmaradandóbb hatásokat adó két esztendeje, a lázas munka időszaka. Életmüvének jórésze ebben az időben született. Megirta a Búzák születése és halálát, az Örök arc egy részét, A halál zsoltárait, a Tüzek könyvét, irt sok olyan költeményt, ami nem került bele a ciklusokba, újságot szerkesztett, agitált a táborban és a környékbeli parasztok között.

Féja Géza azt irta erről a korszakáról, hogy „...beleszédült a forradalomba, anélkül, hogy maradéktalanul azonosulni tudott volna vele.”[4] Az állitás első része egyértelmüen igaz: a már-már extázisba hajló lelkesedés, az érzelmek állandó fortisszimója, amelyben a tudathoz minden csak a felszitott érzelmek szürőjén át juthat el, amelyben az értelem csak másodrendü szerepet játszik az érzelmek mellett. Ebből következik az idézetben szereplő „azonosulás” felemás módja is.

Miközben érzelmileg a legmagasabb fokon történt meg az azonosulás, viszonylag kevéssé értette meg a forradalom lényegét, legalábbis ennek jóval kevesebb nyoma van költészetében. Emlitettük, hogy a forradalmat elsősorban érzelmileg élte át. Bár önmagát kommunistának vallotta hazatérésekor, itthon távol maradt a politikai élettől, a mozgalomtól, s ez nem magyarázható csupán a körülmények alakulásával. Az irodalomtörténet Bányait a polgári humanista költők között tartja számon, mint a Nyugat második nemzedékének tagját. Szélos Klára egy recenziójában[5] az Adytól József Attiláig ivelő ut közbeeső állomásának, a nyugatosok és a szocialista lira közötti hidnak tekinti költészetét.

1918. novemberében Krasznojarszkba vitték. Itt a korabeli dokumontumok szerint a fehérek uralma alatt is viszonylag nyiltan folyt a tiszti táborban a bolsevik agitáció, illegális kommunista csoportok alakultak, majd ezek egységes szervezetbe tömörültek 1919. január 28-án.[6]

A baloldali érzelmü foglyok két lapot szerkesztettek, a Jeniszejt és az Embert. Az előbbi politikai, az utóbbi inkább szépirodalmi, müvészeti lap volt, 1919. januárjától júniusig jelent meg. Mindkettőt kézzel irták, csupán néhány példány készült belőlük.

A Jeniszej szerkesztői Dukesz Artúr, Ludvig Kálmán, Forgács Dezső, Dornbusch Richárd, Bányai Kornél igy irt erről a lapról: „A világhelyzet s a társadalomtudományi kérdések megvilágitásával kapcsolatban a kiválóbb orosz irók munkáiból hozott forditásokat.”[7]

A Jeniszej terjedelme 40-50 oldal volt, Pogonyi Antal visszaemlékezése szerint: „Csak azok az elvtársak kapták meg, akikben megbiztunk.”[8]

Bányai inkább az Ember szerkesztésében vett részt, Sugár Bélával, Dornbusch Richárddal, Pogonyi Antallal, Zalka Mátéval együtt. A lapban több verse jelent meg Homok álnéven, többek között a Megsimogatom a fákat cimü költemény, amely későbbi köteteiben nem szerepel. Pogonyi Antal több izben is emlitést tesz erről a költeményről. Ketten a sok közül cimü önéletrajzi regényében Bányai Kornél igy beszél erről a versről: „Azt szeretném ebben a versben elmondani, hogy milyen szépek, kedvesek a fák. Szilárdak, mint a hegy, mely hordozza őket. Nincsenek fegyvereik, nem ismerik a gyilkosságot, és bölcsek, mint az idő.”[9] Poponyi Antal másik visszaemlékezésében[10] többször is hivatkozik arra, hogy a Ketten a sok közül cimü regényben Bányai alakját és tevékenységét dokumentális hitelességgel rajzolta meg. Az Ember cimü lapról ez utóbbi visszaemlékezésében igy ir: „Azt nem lehet állitani, hogy az Ember marxista lap lett volna, hiszen mi akkor még elég keveset tudtunk a marxizmusról, viszont igen haladó lap volt. Ami Bányai szerepét illeti, ő minden megbeszélésünkön jelen volt.

A tábor baloldali köreinek tevékenységéről igy emlékezik meg A magyar internacionalisták a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban és a polgárháborúban cimü könyv:[11] „A krasznojarszki szervezet... Előadásokat tartott a kapitalizmus gazdasági berendezéséről, a tudományos szocializmusról és Marx Károlyról, az alkoholimusról, a szocializmus világnézetéről és a kommunizmusról, továbbá sorozatos természettudományi előadásokat a táborban ellenforradalmi részről tartott vallási szellemü torzitások ellensúlyozására.

A szervezet kiadott egy kéthetenként 50-80 oldal terjedelemben megjelent kommunista folyóiratot „Jeniszei” cimmel... A szervezet ezenkivül forradalmi tartalmú orosz röpiratokat forditott és terjesztett a tábor munkásai között. Összeköttetést tartott fenn a városi földalatti szervezettel és rendszeres anyagi támogatást nyújtott a krasznojarszki börtönbe zárt kommunista elvtársaknak.”

1919. julius 31-én felkelés tört ki. A hadifogolytábor mellett állomásozó 3. és 31. lövészezred lázadt fel, de a gyengén, és előrelátás nélkül szervezett akció körülbelül nyolcórás harc után elbukott. A felkelést nem a foglyok kezdeményezték, de többen a tábor lakói közül is részt vettek benne, ezért a cseh ellenforradalmárok felhasználták az alkalmat az általános leszámolásra. Elsősorban a bolsevikokat üldözték, de kivégeztek néhányat a kommunistákkal szembenálló magyar soviniszta, irredenta eszméket hirdető tiszti szervezet tagjai közül is.

A két lap szerkesztői közül is többen áldozatul estek a megtorlánmk, [Dukesz Artur, Ludvig Kálmán, Forgács Dezső] de Bányai Kornélt a cseh ellenforradalmárok nem üldözték, az eseményekben nem volt olyan szerepe, mint társainak.

Pogonyi a felkelés után is találkozott Bányai Kornéllal. „Egy kis vaskos füzetet mutatott, az ő sajátos nagy betüivel teleirt gyönyörü verseivel. Sokat felolvasott belőle. Persze nekem nagyon tetszettek. Aranyos naivitásában azt az ajánlatot tette, hogy ha egyszer vége lesz a hadifogságnak, menjünk együtt mi ketten Németországba, én forditsam le a verseit németre [ő nem tudott németül] ott majd kiadják és hires emberek leszünk. Alig tudtam neki megmagyarázni, hogy a versforditáshoz tökéleletes nyelvtudás kell, anyanyelv.”[12]

Korábban már emlitést tettünk Bányai nyelvtudásáról, és arról is, hogy Pogonyi Antal feltételezésünk szerint tévesen állitja, hogy Bányai nem tudott németül. Ennek az sem mond ellent, hogy barátját kérte meg a versek leforditására, legfeljebb annyit bizonyit, hogy az ő német nyelvtudásában jobban bizott, mint a sajátjában. Tekintve, hogy Pogonyi a visszaemlékezést fél évszázaddal az események után irta, ebben nincs semmi rendkivüli. Bányai nyelvtudása számunkra azért fontos, hogy legalább megközelitően tisztázhassuk általa a német expresszionizmusnak reá gyakorolt hatását. Hazatérése után ez a kapcsolat könnyen létrejöhetett, de a lehetősége bizonyos mértékben megvolt már Oroszországban is. Erre következtethetünk Pogonyi Antalnak abból a megjegyzéséből is, hogy Bányai éppen Németországba akart menni a háború után, és ott akarta kiadatni a verseit.

Krasznojarszk 1920. január elején szabadult fel. A kommunista és a kommunistákkal szimpatizáló foglyok nagyrésze beállt a Vörös Hadseregbe.

„Bányai Kornél nem lépett be a hadseregbe. Nem szerette a katonaságot. Viszont a kommunista pártba belépett, gyönyörü agitációs beszédeket tartott a hadifoglyok között Sugár Bélával együtt.”[13]

Korábban előrebocsátottuk, hogy Bányai Kornél a forradalmat elsősorban érzelmileg élte át, költeményeiben is főleg érzelmileg tükrözi.

Bányai nem olyan, elméletileg képzett, marxista, aki a forradalmat a köznapi tudat szintjénél lényegesen magasabb fokon élhette volna át. Ez a tudat a különböző empirikus ismereteken kivül elsősorban a társadalmi pszichológiát foglalja magába, és többek között érzések, hangulatok formájában tükrözi a valóságot.

A forradalmi lét forradalmi tömeg-pszichozist teremt, s a költő ezt verseiben érzések, hangulatok formájában fejezi ki, vagy legalábbis túlnyomórészt igy.

Egyúttal azonban a köznapi tudatban tovább élnek egyes elemek, mint a „mult csökevényei”. Bányainál ilyennek tekinthetők a háború, a halál-élmény hatására korábban kialakult pacifista vonások. 1920-21-ben a taskenti magyar agitációs propaganda osztály titkára volt, mert miként Pogonyi Antal irta: „Nem szerette a katonaságot.” Nem öl, sőt olyan helyzetbe sem akar kerülni, ahol ölhetne, holott valószinü, hogy tisztában van a kétféle harc közötti különbséggel, azaz politikai tudatának fejlődése megelőzi erkölcsi tudatának fejlődését, de cselekedetei egy részét az utóbbi még akkor is irányitja, ha szembekerül politikai tudatával.

Megfelelő elméleti, ideológiai megalapozottság hiján és szegényes gyakorlati tapasztalatokkal, amelyek bővebb megszerzésében a háború és a társadalomtól elszigetelő fogság megakadályozta, nehezen igazodott el a változó, olykor máról-holnapra homlokegyenest ellenkezővé változó viszonyokban. Többek között innen ered kamaszos „naivitása”, később pedig Magyarországon, fokozatos visszahúzódása a szellemi élet központjából egészen Homokig, a teljes szellemi magányba.

Az 1918-ban irott Búzák születése és halála ennek a korszaknak a legmagasabb szintü költői összegezése Bányai életmüvében. Költészetének szinte valamennyi jellegzetességét egyszerre vonultatja fel ebben az epika felé hajló lirai „regényben”, vagy „eposzban”. A Búzák születése és halálában „...a búza életútját próbálta megörökiteni” – irta Féja Géza.[14] Valójában ez a felszin, az első, a leghamarabb meglátható réteg. A búza életútja azonban szimbóluma minden élő utjának, a lét és a nemlét örök változásában, egy nagyobb egységben pedig az anyag örökös körforgásának szimbóluma. Az élő csak az anyag egyik, átmenetileg létrejött megjelenési formája, amely az élettelenből keletkezett – épült, s ismét élettelenné bomlik. Az élet ugyanúgy lappang az anyagban, mint a búza a magtárban szunnyadó búzaszemben.

A Búzák születése és halála még többnyire szimbolikusan fejezi ki azt a gondolatot, amely a későbbiekben több helyen is nyiltan kifejezést nyer. Az anyag folytonosságának tudata hozza létre Bányai költészetében azt a halál-képet, amely beletörődést sugall, éppen azért, mert a halál nem befejeződés, csupán a testünkké szerveződött anyag ujabb formába szóródásának kezdete. A Búzák születése és halála költője még nem ennyire következetes. Még nem jutott el a végső következtetésekig, de útja innen törvényszerüen vezet az imént csupán vázlatosan jelzett gondolatokig.

„A mozgástól gazdag anyag csodálatos tulajdonsága a

/ritmus, s örök ritmusban

fordul a megsürüsödő világ”

„...szelid mámorával a halálnak, s örök lendüléssel
ritmusok forgatják ujabb mélységekbe fáradt szemeinket”

Ettől csak egy lépés a Közelebb a földhöz ciklusban már nyiltan, egyszerüen leirt gondolatokig!

Mindnyájan együtt, virággal a lepke és széllel a lombok
elmúlunk mint a csillag: ég időtlen arcán nyári szeplő.
S ahogy bor tüzébe tömörült a föld s szenes pincékbe

/az erdő

csak változunk és helyet cserélünk.

[Őszi tüz]

A Búzák születése és halála tizenkilenc versből álló ciklus. Az 1. költeményben mintha az eposzok tárgymegjelölésével kezdené:

Földet hirdetek, nagy buja hantokat hozok.
Elétek rakom a párás göröngyök csodáit.

Az egész ciklus alaphangját az 1. költemény adja meg. Ez helyezi el térben és időben az egészet. „...fátyolos bús szemetek szépséget áhit... ” – irja a költő, s az áhitott szépségek megmutatását igéri. Ez a szépség azonban nem tér és idő nélküli elvont szépség. A búza életútja mindig ugyanaz, a költő azonban egészen pontosan megjelöli, hogy hol és mikor mutatja meg ezt a csodát, sőt a csoda csak ott és akkor válik igazán csodává, ahol és amikor ezt megmutatja.

„Még csontok hevernek rozsdás vasak között” – irja, és „Még karikásak a szemeink a haláltól”.

A háborúnak véget kell érnie, hogy a „csoda”, az „új szépség” megszülessék. „...magyar mezőkről szökken az erő!” s a legfontoanbb:

Nagy átkok ültek rajtunk és megsodort a kin.
De most lássátok és örüljetek, hogy mennyi de mennyi
csuda gyönyörüség,
szépség,
hallatlan, mennyi nagyszerüség
lobog itt, mozdul itt veletek a földön!

A csoda a háború utáni magyar földön születik tehát, ahol az átkok és a kin után végre, „lobog” „mozdul” a szépség, a nagyszerüség. A többes szám második személyü megszólitás az iménti idézet második sorában, és a többes szám első személyü igehasználat, illetve a határozó többes szám első személyü ragja az első sorban, nem hagy kétséget, hogy azokkal „lobog” és „mozdul” a földön a sok „csuda gyönyörüség”, akikkel a költő azonositja magát, az elnyomottakkal, elesettekkel, rabokkal. A felszabadulás viziója az 1. vers, és ezzel az egész ciklus alaphangját is megadja.

Bányai költészetét formálta a marxizmus is, de költői szintézisének nem vált legerősebb alkotóelemévé. Munkásságának ebben a szakaszában végig jelen van valami romantikus szabadság-eszmény.

Falu és város örök ellentéte, szembeállitása a ciklusban szintén a romantikus forradalmiság jellemzője. Bányai költészetében nemcsak a korai Búzák születése és halála hordozza ezt a gondolatot, költészetének ez mindvégig egyik lényeges alapeleme maradt. A 13. versben például igy jelenik meg a város:

Amott váron reszket, lapul a földekhez ég súlya
alatt, nagy mogorva város, kalászos földekről életet
dézsmáló, éhes szürke rém. Vaskarjai rengve csapód-
nak a kék ködü sikba, s jaj, piszkos karmával életünk-
be nyúl!

Bányai számára a város teljes egészében ellenséges, félelmetes, ismeretlen és kiismerhetetlen világ. Kizsákmányolók és kizsákmányoltak ellentéte nála mint város – falu ellentéte, sőt, mint Nyugat és Kelet ellentéte jelentkezik. A forradalom számára Kelet harca a „kalmár” Nyugat ellen.

A 13. versben irja:

Kelet naptól ékes, végtelen rónái, nagyságot hirdető
vizei, erős ormai belőlünk dörögnek új népvándorlást
városoktól zúgó, kalmár Napnyugatra

Világképéből szinte teljesen hiányzik a proletariátus, az osztályharc pedig torz formában tükröződik. Ez a Búzák születése és haláláig megtett út, az élmények, tapasztalatok egyoldalúságának törvényszerü következménye.

A ciklus szerkezete; epikus, a természet megszabta sorrendben mutatja be a búza „életútját”, Ezen a szükre szabott pályán a „cselekmény” drámaiság nélkül fut. Nincsenek egymásnak feszülő gondolatok. A falu – város emlitett ellentéte felbukkan ugyan több helyen is, de nem ez adja meg az alaphangot. Az ellentmondás hiánya egyúttal a fejlődés lehetőségét is kizárja. Bányai a természet halálát és újjászületését mint örök körforgást ábrázolja. A 19. vers harmadik részétől kérdve „Tegnap még csókoktól lángolt fel az arcunk...” majdnem szószerint egyezik a ciklust tulajdonképpen elkezdő 2. vers megfelelő részével.

A ciklus öt fő részre osztható.

Az 1. vers a bevezetés, mint emlitettük, elhelyezi térben és időben a ciklusban leirt cselekményt, egyúttal megadja a megfelelő érzelmi, hangulati töltést, sőt meghúzza az ábrázolás világnézeti koordinátáit is.

A második rész [2-5. vers] a tél uralma alatt tetszhalálban lévő természetet ábrázolja. Az elmúlt nyár emléke még vissza-visszatér, de ezekbe az emlékképekbe mind erősebben szövődnek bele a tél képei. Az ábrázolásmód nem egységes. Egy-egy versen belül egyetlen pillantással fogja át a világot a legkisebb látott részektől a legnagyobbakig.

A 3. versben például:

„Pókok szövik álmuk száraz levelekben, azép kerekre
tákolt hálókról és dongó zöldhasú legyekről.”

Négy sorral lejjebb pedig szinte átmenet nélkül a végtelenbe fut a pillantása:

„Olyan furcsa és idegen most a tintás felhőkön átütő
kékség”

Ez a váltás egy-egy versen belül is többször megtörténik. Az epikus ábrázolás ilymódon a fimszerü „vágások” gyakori használatával bizonyos drámaiságot nyer a közel-távol ellentétének állandó felhasználásával. Ezzel a korántsem pejorativ értelemben emlitett „müvi” drámaisággal éri el azt a hullámzó, monotonnak tünő mozgást, amely később költeményeire is oly jellemző lesz, s amelyet Németh László és Sárközi György is emlitett Bányai utolsó két kötetéről irott birálatában.[15]

A 6-9. vers a tavasz és a koranyár képeivel, a búzák születésével és növekedésével a ciklus harmadik részét alkotja. A 6. vers a télben tetszhalott természet ébredését mutatja, de a mező még üres. A mozdulatlanság fölengedett, de az ember még nem jelenik meg. A mozgás is csak rejtett, alig észlelhető. Cserebogár lárvája mozdul a föld alatt, felszálló ködök, fogyó hófoltok, tavaszt érző madarak jelzik.

A 7. versben jelenik meg az ember. Megjelenése teszi teljessé a természet ébredését. Megkezdődik a munka. Az ember beavatkozik a természet rendjébe. Ismét súlyosabb képekben bukkan fel a város.

A gép, amelyet a város küldött, belemar a földbe. „Dübörgő szörnyek, komor szántógépek, városi állatok háboritják a mezőket, trágyás rögöket.”

A megtermékenyülés képeit sorakoztatja a költő. Bányai nem irt szerelmes verset, de természeti képeiben gyakori a rejtett, csupán hangulatokban előtörő erotika. A 7. versben a szántás és vetés leirásában a szüzi föld megtermékenyülésének fájdalma és öröme közepette a természet, mint élő organizmus jelenik meg. Mozduló és mozdulatlan, élő és élettelen egyetlen hatalmas egészbe forr össze, s ez az egész él, mozog, a vers hullámzása mintha egy hatalmas élő test egyre gyorsuló lélegzése lenne.

A 8. versben az eső és a napfény fejezi be a megtermékenyitést „életet bont néma porból”. Ez a vers formailag eltér a ciklus többi részétől. A szabadvers lassan folyó hosszú sorait, amelyekben az egyedüli kötöttséget csupán a prózán helyenként átütő tétova ritmikusság jelentette, egyszerre gyors ritmusú, kötött és rimeket hordozó sorok váltják fel. Ez a gyors ritmus az esőcseppek kopogását utánozza.

Esőcseppek, égi gyöngyök
táncot ropnak erdőn – réten.
Kopogtatva és zörögve
piros lila-barna rögbe
merülnek el mindörökre

A vers sorai felező nyolcasok. Az ősi magyaros forma ellenére sem hatnak azonban népiesnek, mert a rimek változó száma és elhelyezése a szakaszban a népdalhoz képest bizonyos rafináltságot eredményez.

A soroknak van bizonyos trocheikus lejtésük is, bár ez csak diszkrétebben, másodlagosan érvényesül.

A 9. versben a mag kikelését, a búza megszületését irja le. A születés misztériumát az elkövetkező megpróbáltatások előérzete sem teszi kevésbé ünnepélyessé. Ezt az ünnepélyességet fejezi ki a ritmikus próza nagyobb kötöttsége. Korábban csak néha, váratlanul bukkant elő egy-egy kötött ritmusú sor, most egész szakaszokban nyomon követhető a lüktetés. Bár nem tördeli külön sorokba, a ritmus alapja többnyire egy hatszótagú egység, amelyet metszet oszt két részre a hangsúlyos verselés szabályai szerint, a szótagok 4/2 vagy 3/3 arányában. A metszet gyakran vág szét szavakat, sokszor csak bizonytalanul állapitható meg, hogy a kétütemü hatos „sor” felező hatos-e, vagy 4/2 a szótagok megoszlása.

Bányai szinte átmenet nélkül kever prózát a hangulatos verselés szabályainak megfelelő sorokkal, de felhasználja az időmértékes verselés adta lehetőségeket is.

A 9-es számmal jelölt versnél azért érdemes hosszabban időzni, mert szinte iskolapéldáját adja a formák Bányainál oly gyakori változatosságának. Nem véletlen, hogy ez a formai gazdagság éppen az élet keletkezéséről szóló versben tárul föl.

A költemény egy ritmikailag közömbös, prózai kijelentő mondattal kezdődik:

„Egy reggel csirák szagától terhes a szél.”

Ebben a mondatban azonban a legfontosabbat, az élet keletkezését jelenti be. A forma és a mondanivaló ilyen látszólag inadekvát volta a könnyen lázba jövő Bányainál a lelkesedés, az elragadtatottság legmagasabb fokát jelenti. Ez a mondat a ciklus egyik fordulópontja. A korábbi izzást arányos módon ezzel az érzelmi telitettséggel már nem lehet lángoló szavakkal fölülmúlni. Elcsuklik a hangja, megrendültségében érzelmeit már nem tudja nagy szavakba önteni, ezért suttogni kezd, és a lehető legegyszerübb szavakat mondja.

A prózai mondat után pillanatnyi szünet következik. Tudatosul a jelentése. Az érzelmi feszültség fölenged, egyúttal ismét kifejezhetővé válik, sőt már fokozható is. A következő mondatban ez a fokozás ismét megközeliti a maximumot.

Kivillanó nyelvek indulnak magasba, harmat szikrázik
lobogó hajnaltól: búza!

A mondat három fő ritmikai egységre oszlik, az első kettőn belül még két-két egység különböztethető meg.

Kivillanó nyelvek / indulnak magasba // harmat szikrázik/
lobogó hajnaltól / / búza!

A sor rövid szótagokkal kezdődik, majd a szótagok egyre hosszabbak, egyre ünnepélyesebbek lesznek. A „lobogó hajnaltól” hosszú szótagja utáni cezúra mintha a vizsgálódó tekintet számára hagyott idő volna. A fölismerés örömteli sikoltásával zárja a mondatot az utolsó szó: „búza!”

A hangsúlyos sorok után ismét egy prózai mondat:

„Testüket aranykulccsal tárta föl a nap!”

Ez a vers első mondatára vezet vissza. A következő mondat ugyanis ismét magyaros ritmusú:

„Életre mely fénybe / napsugaras jövendőkért
érik”

A sok magas magánhangzó önmagában is vidám hangulatot áraszt, s ezt fokozza a táncos ritmus.

A két prózai és a két ritmikus mondat együtt, egy nagyobb egységben szintén ritmikusan felel egymásnak. Ez a négy mondat adja egyúttal a vers első részét.

A statikusabb prózai és nekilóduló ritmusos mondatok után egy mindent elsöprő lendületü drámai látomás következik. A költő a jövendő megpróbáltatásait idézi fel.

Ennek a drámai második résznek a versformája kétütemü hatos. Az első mondat az előző derüs hangulatú sor után átmenet nélkül jön, mint a váratlan nyári zápor:

„Viharok jönnek majd / vakitó villámmal / suhogó korbáccsal /
kékre vert felhőkkel / jajgató felhőkkel / zenélő sirassal /
s fákat szenesitve / repesztenek ketté”

Suhogó korbács, kékre vert, jajgató felhők: a vihar képeiben mintha egy élőlény megkorbácsolásának történetét mondaná el a költő. A természetnek élőlényként történő ábrázolása még egyértelmübb az elsőhöz hangulatilag szorosan kapcsolódó második mondatban.

„Szél szuszog majd rajtuk / szél futkos keresgél / és ők
meghúzódva / egymáshoz lapulva / egyre nőnek nőnek / magas-
ságba törnek / élnek a jövőért / más új szemekért”

A drámai indulatok alábbszállnak. A vihar elvonult, csak egy kis szellő maradt utána. A búzák, mint halálos rémületből ocsúdó, egymást kereső állatok, vagy emberek, összebújnak. Az élet megy tovább, a vihar nem akaszthatja meg. Az átzúgó orkán csak epizód, múló jelenség, az élet azonban örök. Célja önmagában van, a búza a jövőért él, s a jövő a más új szemeket jelenti. A természet örök körforgását fejezi ki ez a mondat. A hatszótagú egységek után a „más új szemekért” ritmusváltása a legfontosabb mondanivalóra irányitja a figyelmet.

A drámai közjátékot az idézett mondatban érzelmileg oldja fel Bányai, ennek a résznek az utolsó mondata pedig meghozza a hangulati oldódást is.

„Sötét börtön után kék magasság, lengő levegő, csodás
magyar ég!”

Ez a mondat értelmileg nem mond újat az előzőkhöz képest. Funkciója csupán a szakasz érzelmi feszültségének feloldása.

A 9-es számú vers második szakaszát egy narrativ sor vezeti be:

„Egyre sürübben röppen égbolt csúcsára tüzes madarunk:
a nap.”

Ez a sor egy ismétlődő történés leirásával nemcsak a nyár hevének fokozódását, de az idő múlását is érzékelteti. A sornak megvan a kellő érzelmi-hangulati töltése önmagában is, hiszen az „égbolt csúcsára” „egyre sürübben” repülő „tüzes madár” önmaga is kifejezi a mind rövidebb éjszakákkal megszakitott forró nappalok egymásutánját, de Bányai érzelmi skáláján ez még csak az egyszerü közlés szintje. Az érzelmeket innen fokozza tovább a rövid szakasz következő mondatában.

„A ritmus mindig vadabb, mindig szilajabb, egyre sová-
nyodik, fogy az árnyék, s arasznyira ugrik alvást hozó,
harmatozó éjjel.”

Ebben a részben tényszerüen nem mond újat. Az előző sort ismétli meg, érzelmileg magasabb fokon. A mondatnak nincs az előbbiekéhez hasonló szabályos ritmusa. Bányai nem él a ritmus gyorsabb lüktetésében kinálkozó formai lehetőségekkel. Ha a szabálytalan, szinte szaggatott mozgás képzetét idézi fel bennünk, inkább a nagy erőfeszitéstől kimerült test szabálytalan, kapkodó lélegzetvételét. A mondat elején gyakran előforduló t-d-g hangok pedig az ugráló, megerőltetett sziv verését. A természet élőlényként való ábrázolása itt ismét egészen világos, a költő a napot madárhoz hasonlitja, de az árnyék soványodása, az éjszaka ugrása is hangulatilag ezt a szemléletet erősiti.

A vers harmadik – utolsó – részében a „cselekmény” nem halad tovább. A következő mondatokban némileg el is szakadva a vers többi részétől, bár annak logikai és hangulati folytatásaként, Bányai összefoglalja egy elvontabb szférában mindazt, aminek kifejezésére a búza örök születését és halálát csupán eszköznek választotta. Most már nem a búzáról van szó.

„Mert minden ritmus.”

Ez a mondat a harmadik szakasz elején röviden összefoglalja, kifejezi nemcsak a következő mondatok, de az egész ciklus legfőbb gondolatát.

A következő mondatban a „Mert minden ritmus” kijelentés ismétlődik, de már nem az egyszerü kijelentés szintjén.

„A mozgástól gazdag anyag csodálatos tulajdonsága a
ritmus, s örök ritmusban fordul a megsürüsödő világ!”

A búza születésének és halálának örök ritmusából elérkeztünk a világmindenség örök ritmusáig. Igy tágul Bányai költészetében kozmikussá a gondolat, igy ér el a legkisebbtől a legnagyobbig, hogy mindent egyetlen egységbe fogjon össze.

Jóllehet a búza „regényének” „cselekménye” még csak a csiránál tart, a költő már a csirát nevelő természet ritmusából mintegy előlegzi a „minden ritmus” kimondását. Ennek a kijelentésnek igazi költői bizonyitékát a búza életének születéssel és halállal szakaszolt örök ritmusa adja meg. A költő azonban nem vár az utolsó pillanatig, hogy a kész mü végén mondja ki azt, amit bizonyitani akar.

A „minden ritmus” kijelentése a ciklus fordulópontja. Itt megváltozik a költő módszere. Eddig megrajzolta a természet képeit, mintha induktiv módszerrel, ehhez a kijelentéséhez kereste volna a tényeket a természetben. Most, miután kimondta a legfőbb gondolatot, módszere is megváltozik, deduktivvá válik, a felsorakoztatott tények már a kimondott tétel bizonyitására szolgálnak. Erre szolgál a legtágabb értelemben a búza születésének és halálának egész „regénye” is.

„Tavaszon keresztül nyárra nő a tél. Őszön keresztül
téllé omlik a nyár. Éjjelek buknak hajnal rőt tüzében,
s nappalt szinesit sugárzó alkonyat. Minden ritmus,
szelid mámorával a halálnak, s örök lendüléssel ritmu-
sok forgatják újabb mélységekbe fáradt szemeinket.”

A „minden ritmus” gondolatnak újabb variációja ez az érzelmileg szorosan összetartozó négy mondat.

A legfontosabb gondolatot egyetlen rövid mondatban fejezte ki. Ezt oldotta föl először még értelmileg mélyitve, árnyalva, kevésbé költői mondatban, majd a további oldásban eljut a pusztán, vagy legalábbis elsősorban érzelmi szintre, amelyben a ritmus adó ösztön már túlkiabálja a gondolat adó értelmet, ahogyan Németh László jellemezte. Itt már nem a gondolat a fontos, hiszen ugyanazt mondja, mint az előző mondatokban, hanem az, ahogyan mondja. Ezeknek a mondatoknak a létjogosultságát a prózából lassan kibontakozó, először még bukdácsoló, majd egyre határozottabbá váló kötött ritmus adja meg. Az utolsó mondat végén az utolsó négy szabályos hatszótagú ritmikai egység a végtelenbe vesző monoton ismétlődés kifejezője.

A versformák ilyen csapongó, rendszertelen váltakozása képes csupán kifejezni a már-már extázisba hajló életörömet. Egyetlen versforma következetes alkalmazása olyan béklyóba szoritaná, amelyet nem képes elviselni.

A 10. és a 11. vers lirai betétnek tünik. Nem a búza növekedésének újabb szakaszát mutatja meg, a „cselekmény” megáll.

A 10. vers a bomló tavasz és a „szép üde lányok” futása Botticelli Tavaszára emlékeztet.

„Lábuk a térdük napba ütődve csillog előre. Fénybe
lobogva úszik a szoknya. S mindenütt apró szirmokat
szórnak.”

A 11. versben a madárijesztő „...földek öreg rabja, földek éber őre, földek prófétája...” szájába adja a „minden születésére” mondott áldást. Az áldás a vers a versben.

„Áldott legyen földnek minden akarása, minden ragyogása,
minden lihegése, áldott legyen ez a nagy feketeségi min-
den új életbe olvadó kis porszem, minden ezertehulló,
búzába szökellő rög.”

Élő és élettelen összeolvadása, egysége, egymásba való átmenete ebben az „áldás”-ban éri el egyik csúcspontját.” A monista életérzés vallássá költése”, amit először Németh László vett észre verseiben,[16] már jóval az Örök arc előtt is egyik igen lényeges eleme volt Bányai világképének.

A 12. vers a búza növekedését kiséri nyomon.

A 13. vers a búzára leselkedő veszedelmet, a várost mutatja, a messziről, értetlenül néző ember szemével. A város „kalászos földekről életet dézsmáló, éhes, szürke rém”. Bányai világképének erre a jellegzetességére már utaltunk. Falu és város nem kiegészitik egymást, de ellenségesen állnak szemben nála. Ez a szemlélet, amely általában reakciós ideológia hordozója, Bányai világképében más tartalmat nyer. A város a kizsákmányolás megtestesitője. Emlitettük, hogy Bányai látóköréből szinte szinte teljesen hiányzik a proletariátus, egyéni tapasztalatainak korlátozottsága és a körülményekből adódóan töredékes marxista elméleti felkészültsége miatt. Ezért lehetséges, hogy a forradalmat a falu [tágabb értelemben a Kelet] harcának véli a város [Nyugat] ellen.

Bár a falusi idill képei is elő-előbukkannak még a Búzák születéoe és halálában, ez [az 1. vers félreérthetetlenül utal erre] a felszabadult falu idillje.

Bányai nem irt szerelmes verset, de már utaltunk rá, hogy természeti képeiben gyakori a rejtett erotika. A 14. vers egyike azon keveseknek, amelyben megjelenik a nő, akinek megmutatja „... a szerelmes földek életét...”. A fejlődő búza képére a sóvárgó kamasz lelkivilágát montirozza,

„...öreg titkokat sugdosnak a búzák. Kamasz sóvárgással
nézik szarkák lila lábát. Napsugarak arany patakjában
azurszemü szüzre forognak: búzavirágot mind megölelnék!

A virág megtermékenyülését a nász képeivel érzékelteti.

„...szerelemtől fáradt, lihegő mezőkre altatón borul,
csillagokat ásit a nyári menny.”

A 15-17. vers az aratás, a behordás és a cséplés képeit rajzolja meg. A 18.-ban a télre készülődő falu jelenik meg, helyenként, az örök körforgás érzékeltetésére a képek a 5. vers képeivel azonosak.

„Búzaszemek ülnek egymás hegyén-hátán megkötött zsákok-
ban, nehéz tömlöcökben. Napra várakoznak, mely robbantó
sugárral, mint nagy aranykulccsal megnyitja a testük...”

A ciklus befejező darabja a 19. vers visszatérés az induláshoz: a búza halála, amely azonban csak tetszhalál, mert tavasszal a magból új élet fakad, a körforgás folytatódik. A halál nem végleges állapot, mert minden újjászületik a természet örök változásaiban. Ezért nincs kétségbeesés az őszi képekkel kezdődő versben. Nemcsak a búza születik újjá, de a „dérsütött virágok lehorgasztott szárán, száraz levelén” összezsugorodott még is. Felbomló teste tavasszal virágként, búzaként születik újjá. A halál csak átmeneti állapot az anyagi lét különböző formái között. A lélekvándorlás tanának materialista megfelelője ez, tökéletesen beleillik Bányai egyetemességre áhitozó szemléletébe.

A Búzák születése és halála nem kiforrott mü. Költője már megtalálta saját hangját, de ez a hang még iskolázatlan. Az elragadtatás paroxizmusában gyakran stilusromantikába téved, jelzői gáttalanul ömlenek. Amikor nem birja erővel az állandó fortissimot, gyakran Adyhoz fordul költői eszközökért. Saját hangja azonban már eléggé kialakult ahhoz, hogy ezek az adyzmusok többé-kevésbé megkülönböztethetők legyenek verseiben.

A Búzák születése és halála megjelenésének idején a természetkultusz általános jelenség irodalmunkban, olykor homlokegyenest ellenkező világszemléletek kifejezőjeként. Csak utalni szeretnénk arra, hogy mit jelent a természet például Szabó Dezoő számára, mennyire mást Babitsnak, Tóth Árpádnak, Juhász Gyulának.

Bányai Kornél természetkultuszával egyik sem rokonitható egyértelmüen, bár a részletekben felfedezhető egy-egy hasonló vonás.

Ha az akkoriban szintén pályakezdő Szabó Lőrinc Föld, Erdő, Isten cimü kötetével hasonlitjuk össze a fiatal Bányai verseit, elsősorban a Búzák születése és halálát, a kimutatható azonosságok és különbségek segitenek Bányai helyének kijelölésében.

A Föld, Erdő, Isten 1922-ben jelent meg. Ekkor már megjelent a Búzák születése és halála, s Bányai az Örök arc forrongó, lobogó verseit irta.

Részletes összehasonlitás helyett egy lényeges hasonlóságra és egy eltérő vonásra hivjuk fel csupán a figyelmet.

A Föld, Erdő, Isten és a Búzák születése és halála költője is harmonikusan látszik beilleszkedni a természetbe, de megőrzi önmagát. Csupán megmutatja a természet szépségeit, de szinte hangsúlyozza a különállását, legtöbbször azzal, hogy mintegy keretbe teszi a verset, amikor felhivja egy társ figyelmét a táj szépségeire. Bányainál emlitettük már ezt a Búzák születése és halála elemzésekor.

„Megmutatom most, asszonyom, a szerelmes földek életét,
a föld szépségeit. Te, aki mindig magadba tudtad ölelni
a falvak dörömbölő hivatottságát, a föld nagyszerü re-
neszánszát s a város halálos dáridóiban, gépek ködében
megroggyant emberei között, izmos, szépséges egészsé-
gekről álmodoztál – jöjj velem most a jószagú mezőkre!

...

Nézd, amott gyep, puha pázsit csábit a csókra. Kalá-
szos füágyon virágok hevernek. Égő csipkebokrok lobog-
nak a dombon.”

[Búzák születése és halála 14.]

Szabó Lőrincnél közvetlenebbül érezhető a klasszikusok hatása:

„Nézd csak testvér – : csillag gyúl a füvek közt
eleven csillag! nézd a glóriában
szeretkező sok szentjánosbogárkát!...”

[Föld, Erdő, Isten III.]

Hasonlóságot mutat a szerelem és a természet képeinek áttünése, egymásba olvadása is.

„Érzed az esti virágok izgató simogatását?
[Most lehellik lelkünkbe illatos testüket a rétek.]
Kezünkben a szerelem édessége csókolózik,
Mikor ujjaink véletlenül összeölelkeznek.”

[Föld, Erdő, Isten XIV.]

Az imént emlitettük, hogy Szabó Lőrincnél közvetlenebbül érezhető a klasszikusok hatása. Az idézetekből a különbözőség is kitünik. Szabó Lőrincre derüs kiegyensúlyozottság jellemző ezekben a versekben, Bányaira a zaklatott érzelmek kiáradása. Már itt sem azonos úton haladnak, de később még jobban eltérnek egymástól. Bányai az Örök arcban beleolvad a természetbe, megsemmisül ebben az egzaltált feloldódásban, amelyben az ember kozmikussá válik, a kozmosz pedig öntudatra lel.

Bányai útja később ismét közeledik ahhoz a világhoz, amely a Búzák születése és halálában kitárul, csak természetesen jóval magasabb szinten. Ekkor a „Közelebb a földhöz” verseiben, ismét fellelhetők a hasonlóságok a Föld, Erdő, Isten egyes részeivel. Ez a visszatérés azonban már az úgynevezett „új klasszicizmus” jegyében történik. Itt csak megemlitjük Bányai Szép Felvidék, Apám és az erdő, Hegyes hazámban cimü verseit, amelyek ennek az „új klasszicizmusnak” a hatására bizonyos hasonlóságot mutatnak a 18-20 közötti esztendők költeményeinek hangjával.

{fel}