A magány. Homoki évek

[„Közelebb a földhöz”]

Bányai az Örök arc megjelenése után még négy évet töltött Esztergomban. Ezeknek az éveknek a története Féja Géza War többször idézett visszaemlékezései szerint az elszigeteltségből kitörni akarás krónikája. Féja szigetlakóknak nevezi magukat, mert nyaranként Nyárasd-Körtvélyes szigeteken töltik a napokat, de társadalmi elszigeteltségük is szigetlakókká teszi őket a városban.

Babits Mihály a legtehetségesebb fiatal költők között tartotta számon Bányait, aki gyakran meg is fordult az előhegyi villában. Móricz szintén megemlitette, amikor számvetést készitett az újonnan jött lirikus nemzedékről: „Megkérdeztem a napokban Babitsot, aki a poéták apja, kik a kedvenc fiai ebben az újonnan jött lirikus nemzedékben, s ragyogó arccal mondta: Van olyan raj, akire büszke vagyok, akinek röpte otthonosan száll liránk magasságaiban! És valóban Erdélyi József, Illyés Gyula, Bányai Kornél, Fenyő László, Marconnay Tibor, Sárközi György, Szabó Lőrinc, Török Sophie versei méltán foglalnak helyet a magyar költészet nagy anthológiájában.”[1]

Emlitettük az előző fejezetben, hogy Bányai Esztergomban tagja volt a Balassa Bálint Irodalmi és Müvészeti Társaságnak. A társaság támogatásával 1927-ben a Párizsi magyar Akadémia kiadta a Forrás cimü antológiát, amelyet Bányai Kornél szerkesztett.

Személyes ismeretség füzte a Nyugit úgyszólván minden tehetséges költőjéhez és prózairójához, de nemcsak a nyugatosokhoz. Egy-egy új könyvének dedikált példányát elküldte neki Móricz Zsigmond, Sárközi György, József Attila, Tamási Áron, Berda József, Tamás Aladár, Török Sophie, Erdélyi József, Gelléri Oszkár, Szabó Lőrinc.

Még többet mond a könyvekbe hellyel-közzel bejegyzett ajánlás. József Attila igy irt Bányainak: „Bányai Kornélnak szeretettel és tagadva itt ezeket, hogy vele is verekedjek, hogy vele is feszitsem a jövendő zengőkkel beaggatott ivét. Budapest 1927. dec. 28. ” [Nem én kiáltok 1925 Koroknay Szeged]

Tamási Áron üzenete: „Bányai Kornélnak, kedves barátomnak, az új magyar megújhodás erős hitével küldöm ezt a könyvet. Kolozsvárt 1929. jan. 30.” [Szüzmáriás királyfi Erdélyi Szépmives Céh Cluj-Kolozsvár 1928]

Az előbbi felsorolás nem teljes, mégis szinte a korabeli magyar irodalom valamennyi „táborát” felöleli. Bányainak sok ismerőse volt az irodalmi életben, igazi barátja azonban kevés, tábora pedig, amelyhez tartozhatott volna, egyáltalán nem volt. Ahány jóbarát: Pogonyi Antal, Féja Géza, Berda József, Sugár Béla, annyiféle út, a korabeli Magyarországon lehetséges utak közül.

A Nyugaton kivül azonban alig volt folyóirat, amely közölte volna a verseit. Minden csoport elismerte a tehetségét, de egyik sem érezte igazán magáénak.

1927-ben Bányai tanulmányt tett közzé Balassi Bálintról egy közös tanulmánykötetben.[2]

Nem véletlenül választotta tanulmánya tárgyául Balassit Bányai ritkán irt kritikát vagy értékelő tanulmányt. Az ehhez szükséges higgadtság, az idegen mü legbelső rétegébe való behatoláshoz szükséges türelem s az egyéniségnek bizonyos fokú háttérbe szoritása a megvizsgálandó mü lehetséges legobjektivebb megitélése érdekében, számára lehetetlen volt. Két kisebb kritikájáról szólva emlitettük, hogy Bányai ilyen irásai szélsőségesen impresszionista kritikák. Nem mérlegel, első látásra, az első benyomások alapján itél. Véleménye vagy himnikus dicséret, vagy teljes elutasitás, nem törődik a részletek mérlegelésével. Minden kritikája, tanulmánya önvallomás. Önmagáról mindig többet mond, mint a vizsgált müről, mivel mindenmüvet csak önmagához, saját költői világához füződő viszonyában vizsgál.

A müvek ilyesfajta megközelitéséből törvényszerüen következik, hogy Bányai arról irt kritikát, tanulmányt, amivel azonositani tudta magát, vagy amit teljes egészében elutasitott. A Balassi tanulmány az azonosulásból, vagy legalább a rokon vonások felfedezéséből és számbavételéből eredt.

Balassiról tett megállapitásai erőltetett aktualizálás nélkül érvényesek saját életére, költészetére is, sőt talán az önvallomás-jelleg olykor még az eredeti célkitüzésnek is fölébe nő, és a tanulmány kevesebbet mond Balassiról, mint Bányairól.

„A tragédiából lira lesz, a kudarcokkal zsúfolt szomorú hullásból nagy nyújtózás a végtelen felé.”

A „kudarcokkal zsúfolt szomorú hullás” Bányaira legalább úgy jellemző, mint Balassira. Bányai viasszavonulása nem más, szomorú hullás Budapesttől Homokig, s a kudarcok mindennapi életében éppen olyan gyakoriak voltak, mint költői pályáján. A „nagy nyúztózás a végtelen felé”, a kozmikus egységet átfogó költészet pedig talán még jellemzőbb Bányaira, mint Balassira. A „kozmikusság”, noha ezt ő nem tartotta saját költészetére különösen jellemzőnek, [...úgy hiszem minden költő t/ulajdon/k/éppen kozmikus...” – irta egyik levelében.][3] feltünt már saját korában is azoknak, akik olvasták verseit, és recenzióban, vagy levélben véleményt mondtak róluk.

A mult és a jelen egybemosódik a tanulmányban, néha közvetlenül is saját koráról s benne önmagáról ir.

„Állandó nyugtalanságban lobognak e lelkek, minden bizonytalan. Ez a harcos, kegyetlen, nagyfeszültségü kor süritve adja a multat, s lényegében továbbra is megmaradt tájainkon.

Az állandó nyugtalanság, a közeljáró halálnak sajgó érzése végzetesen magyar betegség. Irodalmunknak s minden tetteinknek örök vonása, mely előre is kétségessé teszi a sikert, életünk gyümölcsös teljességét.”

Néhány sorral lejjebb hozzáteszi: „Balassa sorsa szimbólum, tragikus magyar sors.”

Az élet teljességét, a sikert eleve kétségessé tevő tragikus magyar sorsnak, mint kikerülhetetlen végzetnek ilyen értelmü megjelenése Bányai gondolatvilágában, jelzi a költő utját az oroszországi nagy fellángolástól a homoki magányig. A valóságos helyzetet, a tényleges társadalmi viszonyokat kevésbé figyelembe vevő Bányai világképében ebben az időszakban megerősödnek az irracionális elemek. Korábban sem igazodott el kellően az ellenforradalmi Magyarország társadalmában, de Oroszországból hozott lendülete révén, amely éppen a kellő ideológiai megalapozottság hiján már akkor is gyakran vallásos rajongáshoz hasonló formában jelentkezett, felülemelkedett az ismeretlen világon egészen a kozmoszba, ahelyett, hogy kegkisérelte volna, hogy eligazodjék benne.

Később azonban a gyakori kudarcok lassanként felőrölték ezt a magával hozott dinamizmust. Amilyen mértékben megismerte a társadalom külső rétegét, látható arcát, úgy vált számára egyre inkább reménytelenné a belső mozgató erők, a lényeg megismerése.

A jelenségek meg nem értése vagy hiányos ismerete törvényszerüen vezet irracionalizmushoz. Bányai számára a „tragikus magyar sors” nemcsak és nem elsősorban egy divatos szólam átvétele volt, hanem a megismerésben egy hiányzó láncszemnek [igaz, a legfontosabbnak] a pótlásárára szolgált. Az ebben való megnyugvás azonban egyúttal azt is jelentette, hogy lemondott a kudarcok, az „...életünk gyümölcsös teljességét...” előre is kétségessé tevő végzetes magyar betegség okainak kutatásáról.

Az Óriás cimü versben a régi hang kisért, ám váratlanul elkomorul a költemény, mintha az addigi derüs képek csak mint a múlt képei léteznének, melyeket összevet a jelen valóságával.

Pillanatok s sziszegő
embertelen csönd csúszik a tájba,
Pillantásom riogó öreg kürt és mennybe csengő
iramok halála.

De a Halálos csókokon túl, a Virágos almafák, a Virágos temetőn, a Tavaszi szántás, és más versekben is hallható az elkomoruló hang, amely már az előző ciklusban is feltünt, de ettől kezdve mindvégig kisért verseiben.

A tanulmány védelmezi Balassi szerelmi költészetét. Bányainál a szerelem, és a szerelmes általában nem áll a költemény középpontjában. Bányai verseiben többnyire a társ, akinek megmutatja a világ, a természet szépségeit. Verseiben a kozmikussá nőtt természetben való feloldódás helyettesiti a szerelemben való feloldódást. A szerelem csak ezzel a mindent feloldó boldog beteljesüléssel jelenik meg verseiben. Mámora a halál mindent feloldó, mindent elrendező mámorához hasonlit, amely a későbbi versekben oly gyakran feltünik.

Szerelmi lirája rejtve, természeti képekben jelenik meg. Erre már a Búzák születése és halála tárgyalásánál utaltunk, de későbbi verseiben is találunk ilyen képeket.

Nem véletlen, hogy foglalkoztatja, milyen szerepe van a természetnek Balassi költészetében. Megállapitásai azonban, amellett, hogy jellemzik Balassi költői világát is, gyakran változtatás nélkül érvényesek saját költészetére.

„A természet Balassánál a zsoltárok jólismert világa: egység, amelyben élők és élettelenek, csillagok és versek isten dicsőségét zengik s szerelmesének, kiben a természet nagy szépségei összpontosulnak, diszül és háttérül szolgálnak.”

Bányainak szinte minden kritikusa, leghamarabb és legteljesebben Németh László és Féja Géza, foglalkozik a költőnek a természetet, sőt a mindenséget egyetlen hatalmas egészként felfogó szemléletével, bár „...élők és élettelenek, csillagok és versek...” egysége nála nem isten dicsőségét zengik, mint Balassinál. Bányai verseiből nem hiányzik a zsoltárszerü hang, de ezekben a költeményekben maga az örök természet, a minden nagy egysége az imádat tárgya. Ennek megfelelően kap a szerelem is más helyet Bányainál, mint Balassi költészetében. Bányai verseiben nem „...a természet nagy szépségei összpontosulnak...” szerelmesében, hanem a költő a szerelem szépségét leli meg a természetben.

A balassi hagyomány továbbélésére is utal, Balassi emberi és költői pályájának mutatis mutandis megismétlődéséről ir, bár nyiltan nem mondja ki, az olvasó a sok hasonlóság alapján törvényszerüen következtet úgy, hogy Bányai önmagára is vonatkoztatta a következő sorokat: „A vers őszinte tükrében Balassa valóságos arcát látjuk s teljes mélységében megértjük tragikus életét, mely azóta többször is megismétlődött irodalmunkban.”

Bányai Kornél esztergomi éveiről igy irt Féja Géza: „Egyre inkább látta, hogy ez a papokból, urakból és polgárokból habart társadalmi egyveleg legfeljebb megtüri, és jó, ha száraz kenyeret juttat néki.”[4] Bizonyitékul a Magyar Inferno cimü versre hivatkozik, amely ugyan még 1925 előtt jelent meg, tehát az Örök arc korszakában, de hü képet fest a költő rossz közérzetéről.

Napfény szüz áradásában ki gyémántként lobogtál
csak szén vagy itt, nagynéha mély izzással háborogva
s jövőt rejtő térképeid szürkébbek már a pornál.
Bal végzeteddel hasztalan csatázol itt a csendben
hiába is tolnád a vén mutatókat előre –
családok harca minden ami fül az emberekben.
Arasznyi sorsok gombolyodnak szerteszét a kőbe
asztaltól ágyig nyúlnak boldogan a horizontok
mint terzinák egymásba kulcsolódva összenőve

Féja Géza emlitést tesz Bányai nősülési terveiről is, amelyek kudarccal végződtek.[5] A város éppen csak megtürte a költőt, nem fogadta be. Részben ez volt az oka, hogy Bányai, barátai ellenkezésével sem törődve, elment Esztergomból.

A magánélet kudarcai mellett az irodalmi életben sem ért el újabb sikereket, sőt a meghóditott kicsiny területről is egyre jobban kiszorult. A nehézségek egyre nagyobbak voltak, a szoritásból már bármilyen áron igyekezett szabadulni. Az ár nem volt csekély. Homok, a Tiszaföldvár melletti tanyavilág Esztergomhoz képest a teljes magányosságot jelentette. Elveszitette barátait, elveszitette Budapest közelségét, a Babits előhegyi villájában folytatott vitákat s a nem túlságosan sokra becsült, de a semminél talán mégis többet jelentő esztergomi kulturális életet, bár ez utóbbi már inkább terhére volt az utolsó időozakban.

Mit nyerhetett cserébe mindezekért? Mint Féja Géza irja,[6] a Beniczky Iskolatestvéreknél a homoki intézetben nagyobb fizetést, és azt a lehetőséget, hogy a Beniczky nyomdában megjelentetheti harmadik önálló kötetét. Mindezek mellett, a versek tanúsága szerint nagyobb nyugalmat remélt, az esztergomi, éppen csak megtürtség állapota helyett emberibb, melegebb közössépet.

Az irodalmi élethez szinte már csak a Nyugat révén kötődött, de ez a szál is mind vékonyabb lett, különösen Osvát öngyilkossága után. A Hid cimü folyóirattal pedig, amely a Nyugat mellett egy időszakban a legtöbbet közölt tőle, maga szakitott, mert. nem értett egyet a szerkesztőkkel. Igy irt erről 1928, május 25-én kelt levelében: „Talán már értesültél róla, hogy Sz[abó] D[ezső] a napokban rendezett Ady ünnepélyt is a saját zsúrjává duzzasztotta. Ugy látszik, ez a jelenleg teljesen impotens ember minden tettével mogcáfolja azt, amit ir. Ez eddig tán még hagyján, de egy csomó ifjú embernek beszél lyukat a hasába és ez a baj! A Hidasékat is teljesen levette a lábukról, ami ugyan nem nagy dolog, de ezek után most aligha dolgozhatunk a Hidba.”

Ennek a kijelentésnek az igazi súlyát akkor mérhetjük le, ha számbavesszük, hogy mit jelentett a Hid Bányainak.

A folyóirat 1. évfolyamának 1. száma ir a tanulmánykötetről, amelyben Bányai Balassi tanulmánya megjelent. „A könyv első együttes megnyilatkozása az új utakat kereső fiatal magyar szellemnek, melyet a Franciaországban élő Ajtay köré csoportosult hazánkfiai képviselnek.”

A 2. számban Pásint Ödön irt a kötetről, Bányai Balassi tanulmányáról, többek között igy: „Bányai Kornél Balassa Bálintja a magyar irodalom Balassa-Szabó Dezsőig eső emelkedő vonalának artisztikus tanulmánya.” A folyóirat Szabó Dezső iránti rokonszenve az ilyen közbevetett félmondatokból is kitünik, de az effajta megjegyzések már korán alááshatták a jóviszonyt Bányai és a szerkesztők között.

A 4-5. számban Bányai Puszták lánya cimü versét közlik, a 7.-ben pedig egyszerre három költeményét [Szép Felvidék, Magyar virágok, Örök harc a földdel]. Féja Géza pedig „Bányai Kornél versei” cimmel Bányai költészetéről irt: „A fiatal lirában egészen sajátos helye van Bányai Kornélnak, A háború [bár egyáltalában nem háborús költő s lényeges izt sem kapott a háborútól] a háború benne természetesebb hangszerre talált minden háborús lirikusnál, mert felszabadultak benne a saját lázadó erdő-lelkének hangjai...”

A második évfolyamban az első négy szám mindegyike közölt verset Bányaitól.

A Hid körével történt szakitás hátterében Bányainak Szntó Dezsővel szembeni ellenszenve állt.

Kettejük eszmevilágában látszatra feltünően sok rokonvonás van, ennek ellenére Bányai ellenszenve logikusan következik egész fejlődéséből.

Nagy Péter igy jellemzi Szabó Dezsőt: „Ennek a lelki alkatnak, mely megtagadja a valósághoz simulás szükségességét, és csak a maga szubjektivitására hallgat, természetesen hü tükre a tényeket erőszakkal az érzelmek képére formáló expresszionista stilus.”

A tényeket az érzelmek képére formáló expresszionista stilus a 20-as évek elején Bányaira is jellemző. Ennek alapja azonban Bányainál nem a valóság elutasitása, hanem a hazai viszonyok helytelen felismerése. Igy találkoztak a XX. századi falumitoszban, amelynek hazug voltát Bányai csak a húszas évek legvégén ismerte fel.

Kezdetben Szabó Dezső hatása meg is erősithette Bányait tévedésében. Később azonban, amint kezdte megismerni a valóságos viszonyokat, mindinkább eltávolodott Szabó Dezsőtől, sőt szembefordult vele. Nem véletlen, hogy a Hiddal Szabó Dezső miatt történt szakitás a Bányai költészetében bekövetkezett korszakváltás, a „közelebb a földhöz” időszak kezdetére esik.

Ezen az alapvető különbségen kivül más is közrejátszhatott abban, hogy Bányai ellenszenve egyre növekedett: igy Szabó Dezső erőszakos egyénisége, amellyel az „...Ady-ünnepséget is a maga saját zsúrjává duzzasztotta.” Ez az esemény az Adyt mestereként tisztelő Bányait különösen felháborithatta.

Az internacionalizmus szibériai iskoláját kijárt Bányai elutasitotta Szabó Dezső zürzavaros fajvédő ideológiáját is.

Nem tudjuk, hogy Bányai ismerte-e Szabó Dezső munkásságát az 1910-16 közötti időszakban, „...amikor nem a faji gondolat véres zászlaját lobogtatta, hanem a demokráciát, a humanizmust, sőt a szocializmust hirdette...” Ha akkor diákkorában nem is ismerte, utóbb valószinüleg tájékozódott Szabó Dezső korábbi munkásságáról, és ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy egy darabig még illúziókat táplált vele szemben.

Bányai 1929 szeptemberében költözött Homokra. 1929. december 7-én megházasodott, felesége Apáthy Mária. Két gyermekük született, 1930-ban, illetve 1933-ban. Homokon előbb a mai Döbrei János úton, majd az Ujkincsem szőlő 27 számú házban laktak a Muzsikás dülőn.

Homokon föllélegzett az utolsó esztergomi évek nehézségei után, később azonban rájött, hogy saját sorsában sem hozott lényeges változást ez a menekülésszerü távozás. Három esemény adott neki bizonyos elégtételt, de ez is csak átmenetileg.

Vajthó László 1930-ban antológiát szerkesztett Mai magyar múzsa cimmel,[7] amelyben Bányai is szerepel Alföld cimü költeményével. 1932-ben az elismerés végre anyagilag is biztositott számára valamit. Ezer pengőt kapott a Baumgarten alapitványból. Érdemes számbavenni, kikkel együtt részesült ebben az elismerésben. Öten kaptak négyezer pengőt: Füst Milán, Gellért Oszkár, Szabó Lőrinc, Nagy Lajos, Halász Gábor, ezret pedig szintén öten: Bányai Kornél, Gelléri Andor Endre, dr. Kertés Manó nyelvész, dr. Fürst László jogi iró, Reichardt Piroska költőnő.

Ez az esztendő még egy elismerést hozott Bányainak: öt verse jelent meg az Uj anthológia cimü kötetben,[8] az Omló kövek zenéje, Vadember, Kenyérország, Alföld I-II, Madárdal.

Mindez azonban alig változtatott irodalmi elszigeteltségén. A Nyugatban egyre kevesebb költeménye jelent meg, sőt 1934-ben, halála esztendejében csupán egy, a Tokajban, az is másfél hónappal a halála után, október 16-án.

Az 1925-34 közötti időszakot egységes egésznek tekinthetjük. A megjelent utolsó kötet, a Közelebb a földhöz – bár jelentős állomás – korántsem zárja el az életmüvet. Ez a könyv már biztos igérete annak az újfajta müvészi fejlődésnek, amely Homokon kapta meg az igazi impulzusát, éppen a „közelebb a földhöz” programmá válásával.

A Közelebb a földhöz cimü kötet az 1925-l930 között irott versek legjobbjait tartalmazza. Vékony füzet, 33 vers jelent meg benne. Kritikai visszhangja igen csekély volt, Sárközi György recenziója[9] az egyetlen rangos méltatás.

Sárközi rövid irásában nem elemezheti behatóan Bányai költészetét, s még kevésbé teheti, hogy a kötetet mint a költői pálya egyik állomását vizsgálja.

Megjegyzései inkább csak impressziókat rögzetenek. Elsősorban az Örök arc örökségét veszi észre. „Bányai versei unalmasak először. Unalmasak, mint egy fényesen csengő, de végtelenül kitartott, mozdulatlan hang, amelyből sehogy sem akar melódia kerekedni.” A továbbiakban az Örök arc vizsgálatakor még emlitett jellemző vonásokat sorolja elő: eszelős monotónia, részletekbe nem bocsátkozó monumentalitás, egyetemesség, állandó izzás, szó-extázis.

Ez azonban a verseknek csak az egyik vonulata. Ez a szembetünőbb, de már nem a fontosabb és az érdekesebb. Bányai éppen azzal lépett tovább az előző korszakhoz képest, amiben különbözött a Sárközi által megrajzolt képtől.

A „Közelebb a földhöz” cim program. Bányai ebben a kötetben sokat megőriz ugyan az Örök arc jellegzetességeiből, de el is távolodik előző korszakának hangjától. A kötet ennek az eltávolodásnak egyik állomását jelenti, azt az állapotot, amelyben egyszerre kétféle hangon szólal meg.

Az eltávolodás az örök arctól az egyszerüség, a kis dolgok világa felé irányul. Azt az utat járja, amelyet Németh László 1927-ben, mint a kibontakozás útját jelölt meg számára.[10] Féja Géza a két kötet különbözőségét igy fogalmazza meg: „Az Örök arc ódái, a Közelebb a földhöz inkább elégikusan borongó... kevesebb a gondolat mámor, több a közvetlen, személyes élmény és emlék.”[11]

A korábbi izzásnak a legtöbb versben csak valami halvány visszatükröződése érződik. A költemények hangulata többnyire borongós, elégikus, bár egy-egy fellobbanás még visszaidézi a régi hangot [Tavaszi seregek támadása, Földek fia]. De még az effajta versekben is van egy-két sor, amelybe belopózik a ború [Magyar virágok, Isten termékeny kacagása csendül].

Legnagyobb versei már ebben az korszakban is elégiák. Régebben a tavasz, a születés volt verseinek gyakori témája, most az ősz, a pusztulás, a romlás [Elsüllyedt tájak, Szép halál, Halott világ, Őszi tüz, Omló kövek zenéje, Szőlőhegyek téli csöndje].

Ezek az elégiák még elsősorban a költő lelkiállapotát vetitik témájukra. Az igazi, megrázó halál élmény, a pusztuló alföldi falvak megismerése még ezután következik.

Megszaporodik Bányai költészetében az Ázsia-emlék, de a korábbiaktól eltérő hangulati tartalommal. Korábban a Kelet, Ázsia a tisztaság, a dinamizmus, a derü megtestesitője volt a dekadens Nyugattal szemben. Most az Ázsia-emlék is borongás, elégikus. Ennek bizonyitására elegendő összevetni Az ég ostroma, az Iv, valamint az utolsó kötetben található Ázsia, de még inkább A Káma vizénél, vagy az Ázsiai emlék cimü verseket.

Ezekben már nem mint Ázsia fia, mint Ázsia dinamizmusának örököse jelenik meg. A megfáradt ember fiatalkori álma csupán a Kelet, s mindaz, amit ez akkor jelentett számára. Egyre halványodó emlék, amelyen már csak elmerengni lehet.

Szó-extázisa veszit, erejéből, az egyszerü, szelid érzelmek is helyet kapnak verseiben. A forma feszesebbé, zártabbá válik, egyre gyakrabban használ a klasszikus versmértékre emlékeztető formai elemeket. Ez a változás részben kapcsolódik a klasszicitás iránti igény reneszánszához, ahhoz az „új klasszicizmushoz”, amelyről Babits ir, s amely úgyszólván valamennyi költőnknél érvényesül ebben az időszakban. Megfigyelhető Radnótinál, de bizonyos mértékben még Kassáknál is [Földem virágom].

A szilárdabb forma Bányainál törvényszerüen következik a szavak önálló kongásának elhalkulásából.

A „mivesség” iránti megnövekedett idényt bizonyltja az enjambement megfogyatkozása a költeményekben. Az Örök arc vérseiben az enjambement még igen gyakori, később azonban ritkábban fordul elő, s ezzel is csökken Bányai verseiben a szavak lávaszerü ömlésének érzete. Ugyanezt éri el a rimek gyakoribb használatával is. Két szó összecsendülése mindig megakasztja egy pillanatra a srovégeken a szavak száguldását. Az Igék az éjszakában verseiben még vannak rimek [Halál közelében, Három jaj, Omszk, Rabok, stb.]. Rimei ekkor már némely esetben keresettnek tünnek:

Követ törő tavasz zúg óriás ébresztő óra cseng
a jaj minden homlokokban téli hó fakul huhog a csend.
Földből nehéz búzák sarjadnak itt emberből csak jajok
nehéz jajokkal szinte föld alá roskadva jajgatok.

Később a rimek ritkulnak, s hosszú időre szinte teljesen el is tünnek Bányai verseiből. A Búzák születése és halála ciklus 8. versének játékos rimei, különösen az első szakaszban ritka kivételek ebben az időszakban:

Esőcseppek égi gyöngyök,
táncot ropnak erdőn-réten,
Kopogtatva és zörögve
poros lila-barna rögbe
merülnek el mindörökre.

Az Örök arc sok költeményében vannak ugyan rimek, de inkább csak az 1923 után irottakban, s néha még ezekben is csak egy-egy távoleső sor vége cseng össze:

Ágyú sirt dajkadalt földrengés ringatott hadifogság csörömpölt
zörgött kezünkben Szibéria Murmánvaaút romboló savakkal.
Forradalom és ellenforradalom mi kell még emberrengés
csak mi láttuk itt a felszakadt mély frissen ütő erét mi jöhetünk
követ kőre rakni tettekkel és szavakkal.

A Közelebb a földhöz ciklusban a rim általánossá válik, viszonylag ritka kivétel a rimtelen vers [Alvó falvak, Eget lehető arcok, Áldás, Tavasai seregek támadása, Omló kövek zenéje, stb.]. Ebben a korszakban azonban a rimek hiánya sem ugyanazt jelenti, mint korábban. Az Omló kövek zenéje, a szőlőhegyek téli csöndje például rimtelenül is sokkal „mivesebb”, mint a korábbi ciklusok versei.

A klasszicitás iránti igény ebben a korszakban tudatos költői programmá válik Bányainál. Egyik levelében ezt igy fogalmazta meg: „Nagyon kiváncsi volnék sz[ives] véleményére, hogy nem vett-e észre irásaimban némi klasszicitásra való törekvést. Ez roppant érdekelne, mert talán ez az, ami minden irásomra egyformán jellemző.”[12]

Igaz, hogy ugyanebben a levélben Bányai tiltakozik a pesszimizmus vádja ellen.

Utolsó verseiben valóban fel is oldódik ez a pesszimizmus. Az elmúlás, a halál érzett közelsége nem okoz kétségbeesést. A beletörődő ember rezignált mosolya át-áttör az elégikusan borongó hangulaton.

A múlt harcain, a „csatás idők” emlékén való elmerengés egyik jellegzetes korai példája az Omló kövek zenéje cimü vers. Példa egyúttal arra is, hogy az indulatok elcsendesedésével hogyan tünnek elő Bányai verseiben a klasszikus költészetre emlékeztető jegyek. Az Omló kövek zenéjében az olykor megváltozó, de egy egységen belül általában következetesen érvényesülő ritmus, és különösen a strófazáró adoniszi sorok adnak klasszikus izt az egész költeménynek.

A történelmi mult és a jelen keveredik a költeményben. A dicsőség emlékének látványa a költőt a jelen reménytelenségére ébreszti. Időrendben a történelem romló, pusztuló emlékétől vezet az ut a belenyugvásig, amelyben a múlt, jelen és jövő egybemosásával a cselekvés hiábavalóságát hirdeti.

A múlt és a jelen ellentéte vezeti be a konklúziót:

„Vértes katonák érce helyett csak a tücsök pengeti ódon
dalait, hohogó szól kotorász...

Igy lesz minden harcokból anyánk kezével simitó nyugalom
s minden gyönyörü békévé omlik acél szájában a sikló
éhes időnek.

A szakasz első felében kritikus ponthoz ér. Az éhes idő acél szájában a hősiesség az „ugyis mindegy” gondolatnak megfelelően lehetne komikus is. De Bányai nem a groteszket, a komikust választja. Nem annyira a „csatás idők” emléke iránti tiszteletből, inkább a nagyobb összefüggésekben gondolkodó ember elnéző mosolyával. Ez a magatartás nem mond ellent a „közelebb a földhöz” programnak. Bányai a korábbi időszakhoz képest közelebb került az úgynevezett kis dolgok világához, de megőrizte az anyagi egységnek, a világ folyamatos keletkezésének és elmúlásának, minden létező egymásba olvadásának tudatát. Utolsó versei, miként Féja Géza irta: „...derüs nyugodt koccintgatások a halállal.”

A mozdulatlanság, a halál képeit idézik a további szakaszok. Bányai következetesen ragaszkodik világképéhez. Aki az életet csak mint mozgást tudta igazán érzékelni, annak számára a halál törvényszerüen a. mozdulatlansággal azonos. A világ széditő kavargása lassul, de ez a lassúbbodás együtt jár az életerő kimerülésével.

Az alföldi mozdulatlanság, a dermedt, halódó falvak látványa összecsengett benne saját életerejének csökkenésével. „Lehiggadása” nem a bölcs férfi magatartása a lángoló ifjúval szemben, hanem a halni készülő emberé. A „Közelebb a földhöz” kettős értelmet nyert közelebb a valósághoz, és közelebb a testet asszimiláló és uj életre hivó földhöz, a sirhoz.

A halál, a temető, a sir egyre gyakrabban jelenik meg a versekben.

A temetők megnőnek s egy birodalom homályos képei
a mélyben szunnyadókra bókoló keresztek és a házak,
földhöz húzódva, alvó embert őriznek és jeleznek,
porba merülő sorsokat, miken régen betellt a mérték.

[Alvó falvak]

Minden halottak gazdag televények,
belőlük ring életünk koronája,
belőlük csiráznak uj hangok az ürben s csengő gyümölcsök
gurulnak a szomorú tájra.

[Elsüllyedt tájak]

Ez az utóbbi részlet talán valamennyinél jobban összefoglalja Bányainak a halálról vallott gondolatait. Ezek a gondolatok nem ujak költészetében. Szinte ugyanezekkel a szavakkal beszél a halálról a Búzák születése és halála több részében is. Csak ami ott teória volt, az most fenyegető valóság. Ott születés és halál örökös egymásutánját, egymást kiegészitő folyamatát irta meg, itt már csak a halál marad, mint következő állomás.

Bányai halál-élményét a háború befolyásolta, de nem determinálta. A fronton megtanulta elviselni a halál közelségét. Ez a „megszokás” azonban nem magyarázná, hogy a saját közelitő halálával miért tudott olyan derüsen szembenézni.

Bányai számára kétféle halál-élmény létezett. Az egyik a folytatás nélküli megsemmisülés, a másik az értelmes, a hasznos halál. Erről irja Szép halál cimü versében:

Életünk értelme: szép halál,
állandó szüret, aratás csikorgó ég alatt.
Ó mennyi nagyszerü igéret,
lombos élet,
tékozló lendület
hasadt a mélyből s tört ujra halomba
embert tápláló gazdag televénnyé!

......

Örök törvény ez: minden szóródás: halál
erők pazarló áradása szépiti a földet
s egyre teljesebb ivü
gyürükben csendülnek világunk dolgai.

A halál gondolata csak akkor válik elviselhetővé, ha az ember tudja, hogy halálából más élet fakad, ha a halál nem a teljes vég, a semmi kezdete. A test és a lélek „embert tápláló gazdag televénnyé” lesz a halál után, s az ember tovább él az utódokban. Verseiben azonban a halál utáni továbbélés sokkal anyagibb természetü annál, hogy egyszerüen azonositani lehetne bármiféle vallási elképzeléssel.

Ha Bányai embert tápláló gazdag televényről beszél, amely a holttestből alakul, akkor itt a földről is beszél, a szó leghétköznapibb értelmében. A felbomló sejtből, molekulákból új test épül, növény, állat, vagy ember. Ez a halál utáni élet folytatásának rendje. A halál és a születés itt összekeveredik. Az anyagnak ez az átalakulása a halál és a születés misztériuma. Bányai visszatér a kezdetekhez. A Búzák születése és halála is ugyanezt a titkot kutatta, de akkor inkább a születés csodája érdekelte. Most a halálról ir, s lényegében ugyanazt mondja, mint akkor.

Esztergomból, sőt még Homokról is többször hazalátogatott Lévára. Az egyre magányosabb költő talán a család összetartó kötelékét kereste a magányban, talán boldogabb éveinek szinhelyére vágyott vissza. Erről ir a Galambtanya cimü versben. Elsősorban a tartalom Bányainál szokatlan szubjektivitása tünik fel.

Régen Szibériában
most sik alföldi rónán
ugyanegy lelketszitó
rabság acélja hull rám.
Most is magam maradtam
s jól hallom: lábaimnál
torlódik, bong a tenger.

A verset 1932-ben irta. Ugyanebben az évben született a Hegyes hazámban, Szikince, sőt valószinüleg a Szép Felvidék, a Léva dombjain és az Ifjú nyarak nyomában cimü vers is. Apám és az erdő cimü költeménye 1933-ból való. Valamennyiben uralkodik a gyermekkor világa iránti nosztalgia. A halálos dermedtségbe merevedett Alföldön felidézett emlékképeiben, de a valóságban is úgy jelenik meg számára a hegyes Felvidék, mint az elveszitett aranykor földje.

Ez a nosztalgikus elvágyódás a halálra egyre gyakrabban gondoló Bányainál nem véletlen. Többször is emlitettük már, hogy nála születés és halál csupán az anyag új és új formába szerveződésének egy-egy állomása. A halálra készülő költő számára a gyermekkorra és a szülőhelyre emlékezés az újjászületés vágyának szimbóluma. Ez még akkor is igaz, ha az újjászületésben a test anyaga nem emberi formába alakul:

Felgyült hitekkel gazdagon, legyek mint illatos csupafény
búzakereszt a földeken, megrakodva új életet szitó
piros kemény magokkal!

[Ifjú nyarak nyomában]

bennük is és bennem is: ime mindenütt vizcseppek éneke,
elemek tisztasága árad...

[Forrás]

Fürtökbe száll a vérem s csontjaim fehér porából acélszemü
súlyos kalász terem

[Pogány mesék világa]

Nem véletlen, hogy több 1932-33-ban, sőt néhány korábban irott versben is van legalább néhány sornyi vagy szónyi utalás arra, hogy a szülőhelyén szeretne meghalni. Ebben az óhajban a születés – halál – születés örök egymásutánjának tudata rejlik. A halál ugyan, bárhol éri az embert, az anyagi világ nagy egységébe olvadást jelenti, a szülőhelyen azonban ehhez valami többlet járul, mintha a költő az újjászületés után, fa vagy virágként is a már ismert környezetben szeretne maradni, hogy az anyagi folyamatosság és egység mellett talán megmentsen, megőrizzen valamit a szellemiből is.

„A természetben nyilvánvalóan a létezés elvének oly általános s megjelenési formáiban oly konkrét vonatkozásai érdekelték, s törvények vigasztalták, amelyek a létezésben érvényüket mutatják s a lét elpusztithatatlanaágát példázzák.”[13]

Bányai költészetének szinte állandó jelzője lett a „kozmikus” szó. Életében is észrevették ezt, halála után is gyakran elhangzott, és elhangzik ma is. A megállapitás a korai korszakokra egyértelmüen jellemző, A Közelebb a földhöz ebben nem hoz alapvető változást. Bányai költészetére továbbra is jellemző a kozmikusság, de a makrokozmosz helyett most a mikrokozmoszba vezet. A végtelenség két iránya, a végtelen nagy, és a végtelen kicsiny egyaránt helyet kap ebben a költészetben. A naprendszertől elér az atomig, az anyag átalakulásának titkáig.

Bányai igazi költészete a forradalomban született. Bori Imre is figyelmeztet a költő és a forradalom különleges viszonyára, amikor arról ir, hogy az elementárisban és nem a konkrétben kell keresni a forradalom reá gyakorolt hatását.[14]

Ha a forradalom dinamizmusa volt az élet, a 30-as évek Magyarországának mozdulatlansága törvényszerüen a halál képzetét keltette benne.

A 30-as évek elejétől kezdve egyre jobban úrrá lesz – főleg az értelmiség egy részén – a fenyegetettség érzése. Kezdetben ez még csak sejtelem, nem konkrét veszélyhez kapcsolódó. Bori Imre ezt Radnótiról irott tanulmányában elemzi.[15] Radnótit a halálsejtelemnek első hulláma 1933-34-ben éri el. Bori a Mint a bika cimü verset emliti ezzel kapcsolatban. Bányait, versei tanúsága szerint hamarabb elfogta a megmagyarázhatatlan félelem és halálsejtelem, amely 1933-34-re már a közeli halál biztos tudatává vált. Bányainál természetesen – a világban bekövetkezett egyre félelmetesebb változások mellett betegsége is elősegitette ennek az egyre konkrétabbá váló halálsejtelemnek a megerősödését.

Jóllehet a betegség bizonyosan közrejátszott életkedvének megfogyatkozásában, hiba volna, ha jelentőségét eltúloznánk. A 37 éves Bányai számára a 30-as években a cukorbaj nem jelentett volna halálos betegséget. Barátja, Féja Géza szerint szándékosan hanyagolta el, tudatosan készült a halálra.[16]

Ha megvizsgáljuk, hogy milyen forrásból származik az utolsó, a homoki korszak halál-költészete, legalább három egyformán ható okot kell föltétlenül figyelembe vennünk. A betegséget és az ezzel járó testi-lelki kifáradást, forradalmi reményeinek meghiúsulását, és a részben ehhez kapcsolódó, de önállóan is ható élményt, a falu lassú haldoklását, azét a faluét, amelyet Bányai korábban a megújulás forrásának minden szépség és erő hordozójának tartott.

Ez az utóbbi fejeződik ki a legteljesebben utolsó korszakának költészetében. Az Alvó falvak, Alföld, Alföld nyitott egében, Tanyák, Bányai költészetének legnagyszerübb darabjai.

A versekben szinte szociografikusan pontos képet rajzol a pusztuló faluról.

Merülő világ ez: holttenger, pőre sik,
tanyák sötét gondú világa –
mely önmagát emésztve mozdulatlan
sorvad a Kárpátok örvös
kőgátjába zárva.

Méltó gyásszal omlik az este is, tört
virágként ellobban, és távol
mint vizbefuló elhaló kiáltása remélik
pár gyönge fény a homályba süllyedő
tanyák ablakából.

[Tanyák]

Az idézet elején egy Ady-vers sora bukkan fel „Erdővel, náddal pőre sik” [Az eltévedt lovas]. Az Ady-visszhang a vers többi részében is felbukkan, bár nem ennyire szó szerinti megegyezéssel.

Például Az eltévedt lovas hetedik szakaszának utolsó két sora „De nincsen fény, nincs lámpa-láng. És hirük sincsen a faluknak.” szintén összecseng a Bányai-idézet utolsó soraival. A hasonlóság mellett azonban a különbségek is szembetünőek. Ady eltévedt lovasa és a táj, amelyen gázol: szimbólum, több és kevesebb, mint a Tanyák tája. Bányai a szociográfus pontosságával irja le az önmagát emésztő, süllyedő világot, s ezzel a népi irók közé tartozó lirikusok költészetéhez közelit.

Korai költészetét birálói méltán tarthatták retorikusnak, hiszen benne a szó varázsa okozott extázist, hiányzott mögüle a valóság ismeretének hitele.

Mint már emlitettük, egyik birálója az Ady és József Attila közötti ut közbeeső állomásának, a nyugatosok és a szocialista lira közötti hidnak nevezte. Az utolsó korszakban valóban közeledett ahhoz a hanghoz, amelyet József Attila neve fémjelez a magyar irodalomban. A hasonlóság nem véletlen, mint ahogy nem véletlen az összecsengés A halottak élén Adyjának költészetével sem. Az egyforma félelmek hasonló hangot szólaltattak meg a költőkben.

Bányai hosszú ideig idegen volt a két világháború közötti Magyarországon. Később a hazai élmények inkább erősitették félelmeit. Bányai, aki Féja Géza szerint nem hitte, hogy az oroszországi hatalmas földindulás megtorpanhat a régi világ magyar végvárának mohos falainál, megérte az ellenforradalmi rendszer konszolidációját, az 1930 körüli időszak forradalmi reményeinek szétfoszlását, a kommunista mozgalom megtizedelését, Sallai és Fürst kivégzését, és a fasizmus németországi hatalomrajutását.

Az utolsó években egy borkereskedő könyvelője volt. Személyes kapcsolatai alig maradtak az irodalommal. A versek tanusága szerint készült a halálra, de ez nem vezetett a világtól való elzárkózáshoz. Mindvégig élt benne a falukutatók tényfeltáró szenvedélye, s ezt nemcsak a versek alapján állapithatjuk meg.

1932-ben az önmaga legalkalmasabb kifejezési módjait kereső Szandai Sándor szobrász irodalmi lapot alapitott Szolnokon Irodalmi Kurir cimmel. A folyóirat jórészt utánközlésben a korszak legkiválóbb iróinak, költőinek müveit közölte, többek között Bányai Kornél Alföld nyitott egében cimü ciklusát. A kapcsolat felvételekor Szandai Sándor levelet irt Bányainak, aki válaszában vázolta elképzeléseit egy vidéki folyóirat feladatairól.

„Az irodalmi decentralizáció kérdése ma mindennél aktuálisabb: legujabb irodalmunk kifejezetten vidéki gyökerü. Nem lenne haszontalan dolog, ha ez a táj, emberek stb. melyek Szolnok szférájába esnek, eljuthatnának a teljes müvészi megjelenésig. Amennyiben ez lenne az Irodalmi Kurir feladata – fontos missziót tölthet be... A lapban tanulmányok jöhetnének az Alföld aktuális problémáiról, a Tiszáról, a Szolnok megyei s általában a Tiszamenti [ma Szolnok a Tiszavidék centruma] szociális kérdésekről, birtokelosztásról, etnográfiai, települési, antropológiai [a Jászság és a Kunság] stb. kérdésekről.

Rengeteg feldolgozatlan anyag, érintetlen területek!

A lapba magam is irnék ilyen irányban. Egyelőre sajnos alig van időm...”[17]

Bányai 1932. március 12-én irta a levelet. Az idézet azt bizonyltja, hogy ha Homokon el is veszitette eleven kapcsolatát az irodalmi élet fő áramával, nem veszitette el kapcsolatát a valósággal. Nem csökkent érdeklődése a korszak legfontosabb kérdései iránt, sőt maga is tervezte, hogy ir környezetének viszonyairól. A szándák azonban nem érett tetté. Nem volt meg a falukutatók szociográfiai munkájához szükséges függetlensége, de Bányai egyébként sem volt jó tanulmányiró. A hirtelen asszociációk, érzelmi fellobbanások jellemezték. Nem volt meg benne a kutatáshoz szükséges türelem és önfegyelem. Ha tanulmányt nem is irt, a korabeli viszonyokról hirt adott verseiben, a süllyedő, halálba merevedő falvakról, a falukutatók által is megrajzolt pusztulásról.

A halál gyorsan végzett vele. 1934. augusztus végén szállitották a szolnoki kórházba. 1934. auguszts 31-én halt meg, 37 éves korában.

{fel}