A világháború előtt

Bányai Kornél igazi költői hangjának kialakulásában a háborúnak és a hadifogságnak olyan nagy jelentősége volt, hogy a bevonulása [1915. július 15.], illetve a frontra indulása [1916. február 15.] előtti években irott költeményeit kivétel nélkül a zsengék közé sorolhatjuk. Jóllehet már ebben az időszakban is megmutatkozik a verselgető diákok átlagánál magasabb fokú stiláris készsége és fogékonysága, a háborúban és a hadifogságban olyan átalakuláson ment keresztül, hogy utána alig maradt valami a korábbi években reá jellemző vonásokból. Ezeknek az esztendőknek rövid, vázlatos felidézése annyi haszonnal mégis jár, hogy megtudjuk, milyen emberi, költői alkattal került a háború forgatagába, milyen volt, mielőtt átélte a háború, a hadifogság és a forradalom emberformáló éveit. Költészetének sok későbbi jellegzetessége csak úgy érthető meg, ha nemcsak azt tudjuk, hogy mi hatott rá, hanem azt is, hogy ezek a hatások milyen embert értek, mennyire alakult már ki egyénisége, szellemi arculata, amikor kiszakadt korábbi környezetéből.

1897. augusztus 26-án Ujbányán született.[1] Apja Bányai Elek kistisztviselő, akit fia születése után hamarosan Lévára helyeztek telekkönyvvezetőnek. Négy gyereket nevelt, ennek ellenére a család jó, sőt egyre javuló anyagi körülmények között élt. Bányai Elek családi házat épittetett Léván a Béka utcában, és szőlőt vásárolt. Mint Féja Géza irja, erre szükség is volt, hogy igy mintegy megszerezze a polgárjogot a városban, és mint birtokos polgárt a kisváros társadalma befogadja. A család tagjai közül Bányai Kornél csak apjára emlékszik vissza verseiben, A legszivesebben naphosszat szőlőjében foglalatoskodó apa az egyetlen, akit még egészen későn, a Homokon töltött években is felidéz, amikor a Felvidékre és Lévára látogat, vagy visszaemlékszik gyermekkorára. Ő oltotta bele a természet szeretét, a természettel azonosulni tudás vágyát és képesságét, amely későbbi korszakaiban is egyik alapérzése marad költészetének. Az apa és a természet együtt van jelen az 1933-ban irott „Apám és az erdő” cimü versében is.

Csodára szomjasan ragyog szemem
lombok zöld fényében s túl a fákon ormokon
túlvilági fényességgel tünedeznek
mosolyognak rám a felhők.

Felzeng a vizmosás, fehéren, mint a csont,
ahol régen porladó apámnál jártam.
Háborgó gondjait feledve itt merült
velem a tájba boldogan.

Gyürt homlokára csönd, szivébe a fás föld
derüje szállott s most is agyamban reszket
arcának fénye, midőn titokban hizó
gombákat lelt a fák között.

Léván iratták be a gimnáziumba 1907-ben. A piarista gimnázium légköre kedvezett az első verseit iró Bányai fejlődésének. Hatodikos korában irodalmi kört szervezett a barátaival, majd 1912-ben Ébredés cimmel lapot állitottak össze, amely azonban kéziratban maradt. Több füzetnyi verse gyült össze 1913-ban és 1914-ben Orgonavirágok, Ifjú évek, és Versek cimmel. Ihletője leggyakrabban a természet, az iskola, és a barátok szük köre, majd 1914 nyarától a háború.

Költeményei rendszeresen megjelentek a Zászlónk cimü katolikus ifjúsági lapban, amelynek tehetséges pap szerkesztője, Izsóf Alajos hamar felfigyelt még kiforratlan, de korához és a lapba irogató diák-verselőkhöz képest máris figyelemre méltó tehetséget eláruló Bányaira.

Izsóf Alajos érdekes, ellentmondásos egyéniség. 1909-ben a Nyugat semlegesitésére inditott katolikus folyóirat, az Élet szerkesztője volt. A korszak katolicizmusának egészéhez képest meglehetősen rugalmas elveket követett. Teret adott egyes modern törekvéseknek is, és „liberalizmusa” [részben a Nyugat táborának megosztása érdekében] egészen egyes nyugatosok vállalásáig terjedt, például Kosztolányi modern forditáskötetének kiadásával. A Tanácsköztársaság idején állást vállalt, levetette a reverendát, és megnősült.

A világháború előtti években és a háború alatt a Zászlónkkal megteremtette a korszak legszinvonalasabb ifjúsági lapját. A korabeli viszonyokhoz képest háttérbe szoritotta a puffogó hazafiságot és a primitiv gügyögést. A lapban megjelenő irások szinvonalára gondosan ügyelt, nemcsak irodalmi müvek, hanem a legkülönfélébb cikkek esetében is. Fakadó rügyek cimü rovatában elkülönitve közölte a verselgető diákok zsengéit, de szinte minden számban hozott az emlitett rovaton kivül is költeményeket. Rendszeresen közölte Sik Sándor verseit, de megjelent a lapban Gyóni Géza Csak egy éjszakára, A nagy dáridó, Vasárnap a sáncon, Csodák, Őrségen cimü költeménye is.

Bányai Kornél elismerését bizonyitja, hogy versei nem a „Fakadó rügyek” rovatban, hanem Sik Sándor és Gyóni Géza költeményeivel egyenrangú helyen és tipográfiával jelentek meg.

A bevonulás előtt, 1915 első felében közölt versek, ha még csak sejtetve is, már hordoznak valamit a későbbi költemények jellegzetességeiből. Természetesen csak formailag, költői kifejező eszközeiben emlékeztet a későbbi versekre. Ez legjobban a Zászlónk 1915. február 15-i számában közölt Várunk valamire cimü versében érezhető:

Csodás időknek hajnalában állunk,
Népek születnek és haldoklanak...
S valami szent, dicső dologra várunk
A hókoszorúzott bércormok alatt.

Uj dalok suhannak át a földön
Nem zokog tovább a régi bánat,
Ismét boldog nép tekint az égre
Partjain a kékhabú Dunának.

Szent Istvánnak Szüz Máriás földjén
Ismét a régi tüzzel áldozunk,
S a jelennek fényes sugarában
Egy közelgő, nagy jövőről álmodunk.

Nehéz elkülöniteni a költői hivatásra készülő Bányai és az érett Ady hangját ebben a költeményben. Egyes szókapcsolások, de egész sorok is bizonyitják, hogy Ady milyen hatást gyakorolt az eszközöket kereső fiatal költőre, anélkül azonban, hogy az megértette volna Ady költészetének lényegét.

A „csodás idők” összetétel, a „S valami szent, dicső dologra várunk”, vagy a „Nem zokog tovább a régi bánat” sor közvetlenül utal Adyra.

Több mint másfél évtizeddel később Babitsnak egy megjegyzése igen sokat mond Ady és Bányai Kornél nemzedékének kapcsolatáról: „Nem mintha az Ady-forradalom, amely az iskolapadban érte őket, nyomtalanul szállt volna el fölöttük. De számukra ez is már az iskolához tartozott. S az iskola csak eszközöket adhat.”[2]

Versforma és gondolat inadekvát voltát az olvasó elsősorban mint epigonizmust érzékeli.

A formában már bravúrokra képes, bár elsősorban Ady hangján. A világot azonban még egy gimnazista szemével nézi, ezért nem tudja feloldani versforma és gondolati tartalom kontrasztján Távol áll attól, hogy az Ady-hatást tartalmilag is szervesen beépitse költészetébe.

Gondolatilag sem ez a költemény, sem a későbbi versek nem haladják meg a korszak lelkesitő „hazafias” verseinek átlagát. A bevonulás, majd a harctérre indulás előtt álló költő még alig tud és ért valamit a háborúból. Bár okait kutatja, megelégszik a hagyományos magyarázattal, amelyet még nem szembesithetett a valósággal.

A Zászlónk 1915. március 15-i számában Nemzetünk helyzete cimmel prózában irt a háború okairól. Gondol átmenete megfelel a hivatalos felfogásnak: a háború oka Oroszország, amely meg akarja szerezni a Dardanellákat. Végkövetkeztetése: minden erőt latba kell vetni Oroszország ellen, mivel, – mint idézi a hiressé vált mondást: – „Konatantinápolyba az ut Berlinen én Bécsen át vezet.”

A szöveg után külön cim nélkül közölt vers kifejező eszközök szempontjából jóval ezegényesebb, mint a Valamire várunk cimü költemény. Gondolat és versforma kontrasztja megszünik, de oly módon, hogy a forma süllyed le a gondolat szintjére.

És senki sem sirt, nem busongott.
Nem szidta Istent gyáva hang.
Eltünt, feloszlott, semmivé lett
A pártviszály, harag s a rang.

Ezek a sorok, vagy a később megjelent A magyar hősökről cimü vers sorai indirekt módon bizonyitják, hogy Bányai Kornélt még ebben az időben sem lehet egyszerüen Ady epigonnak tekinteni. Részben Adytól indult, szinte tőle tanult verset irni. Arra azonban képtelen volt, hogy tartósan Ady hangján szóljon a hozzá méltó gondolatok nélkül. Inkább elvetette a tőle tanult eszközöket.

Az Ady-örökséget csak akkor használta fel ismét, amikor a tőle kapott eszközök, amelyeket mindinkább át is alakitott a saját igényei szerint, méltó tartalom kifejezői lehettek.

Ő maga később igy irt Adyról: „...verseiben jövőbe rohan a magyarság múltja, századok zenéje vált izes gyümölccsé. A magyar irodalom az epikában Móriczcal, a lirában Adyval lombosodik uj szüretek felé.”[3]

{fel}