Mire jut a haza földje

1.
A kefehajú hernyó

Igaz, talán egyszer vagy kétszer találkoztunk (akkoriban, ha jól emlékszem, az írószövetség vidéki titkára volt), de rendes embernek gondoltam Fábián Zoltánt. Tulajdonképpen semmit sem tudtam róla, s inkább segítőkész hivatalnokként jelenik meg emlékezetemben, nem pedig íróként. Arról sem tudtam, hogy kunsági történeteket írt, sőt Karcagon is élt. Most, a legújabb irodalmi lexikont böngészve látom, hogy Nyíregyházán született 1926-ban, s 1983-ban halt meg Szentendrén. Fogalmam sem volt, hogy a Zeneakadémián zeneszerzést tanult, s nem fejezte be tanulmányait. Az írószövetség titkára 1953-tól, 1969-től az Olvasó Népért mozgalomé, majd 1970-től ismét az írószövetségé. A lexikon szerint „Realista igényű műveiben elsősorban a paraszti élet átalakulását, a nagyvárosba kerülő paraszti fiatalok emberi-erkölcsi fejlődését ábrázolta”. Tucatnyi könyve jelent meg, elbeszélések, tudományos-fantasztikus regény, tanulmányok, kisregény, útinapló.

Van egy mondat az Új magyar irodalmi lexikonban, amely nekünk, nagykunságiaknak, érdekes lehet: „1950-53-ban könyvelő és tervstatisztikus különböző magasépítő vállalatoknál”. Ekkor lakott Karcagon. Meg már egy kicsit előtte is. Azt írja a Mesterek és kapcsolatok (Békéscsaba, 1981) című könyvének Szabó Pálról szóló fejezetében (14. p.), hogy „Ezerkilencszáznegyvennyolc őszén – amikor már Karcagon, malomban dolgoztam – valakinek az aljassága nagyon felháborított, s azonnal levelet írtam Pali bácsinak”. Gyanítom, ebből a felháborodásából született az a történet, amit Fábián Zoltán Utak (Szépirodalmi, 1952) című könyvének élén olvashatunk. Az író a karcagi malomban dolgozva juthatott a Molnárok című novella bizonyos elemeihez. A történet 1943 őszén játszódik, amikor ködös, esős az idő, messze keleten ágyúk dörögnek, „de mintha mindez nem létezne, olyan tespedt volt az élet, csak benn, a lelkek mélyén lefojtva izzott az újat, a szabadító csodákat váró érzések zsarátnoka”. Az író itt már sejtetni engedi a később bekövetkező társadalmi változásokat. Most közelít rá a mi vidékünkre: „N. kúnsági városban is dermedt volt az élet, akár egy tál aludttej”.

De mindez csak hangulati előkészítés, maga a történet most kezdődik: a kék malom leáll a csekély forgalom miatt, a dolgozók takarítanak, rendbe teszik a berendezéseket. Már minden malomkövet a helyére emeltek, az utolsónál azonban Mosó Imre veszélyt sejt, mert a gerenda félelmetesen recseg. Egy fiatal munkás kéri, támasszák alá a tartógerendát, ám a főmolnár ezt „nagyhangon, gőgösen” utasítja el. Természetesen bekövetkezik a baleset, kettétörik a mennyezetgerenda, Mosó Imre két lába pedig élettelenül hever a malomkő mellett. Ezt a szegény kis embert, akit gyorsan levisznek az irodába, öt gyerek várja otthon. Mosó Imrének csak egy gondolat jár a fejében: „Mi lesz a családdal?” A főmolnár persze most már sunyít, nem mer a három férfi szeme közé nézni. Az orvos kórházba viteti a balesetet szenvedett embert, a főmolnár pedig attól fél, ő lesz a bűnbak, ezért rendet akar tetetni a malomban, hogy eltüntesse a baleset nyomait, amire viszont az emberek nem hajlandók, kártérítést követelnek Mosó Imre számára. A főmolnár meg akarja ütni a hangadó fiatalembert, de az egyik munkás a nagykalapácsot tartja az ökle elé, s az acél bizonyul keményebbnek. Ez az a pillanat, amikor a főmolnár „látja az emberek köréje zárkózott falát, a szemekben fellobbanó gyűlöletet”. Ez a pillanat a novella csúcspontja. Az írás elején még csak izzott a munkásokban „a szabadító csodákat váró érzések zsarátnoka”, itt azonban már cselekvésbe váltanak át, mégpedig hamisítatlan osztályharcos cselekvésbe. Ne feledjük, az Utak című könyv az idézett novellával 1952-ben jelent meg, az írások tehát a legvadabb Rákosi-korszakban születtek, s ez meg is látszik rajtuk. A korabeli hatalom értékelte is a fiatal író munkálkodását, hiszen Fábián Zoltán még e könyve megjelenési évében megkapta a József Attila-díjat.

A novellában a negatív hős szerepét a főmolnárra osztotta az író, s ennek megfelelően is jellemzi ezt a figurát: „Nikotintól sárga fogai úgy meredeznek elő szájából, akár a reves piszkafák”, írja egy helyen. Ez az ember „munkásból lett hajcsár”, aki „szívtelenebb, mint tíz tőkés egyrakáson”. Ha még mindig nem undorodna tőle eléggé az olvasó, olvashatja az író további adalékait: a főmolnárnak szögletes lóképe van, ráadásul tokás, és a „haja, akár a kormozó drótkefe”. A baleset után „alamuszin csúszik-mászik, akár egy undok, kövérre hízott, zöldbélű hernyó”. A tíz tőkésnél is rosszabb hernyó, amikor az öntudatára ébredt munkásosztály az irodába kíséri a kártérítés elintézése céljából, „egyik pillanatról a másikra összelottyant, s amilyen nagydarab, olyan tohonya, tehetetlen, akár egy sarokbavágott zsák korpa”. Nem így a munkásosztály: „Szeges, vasalt bakancsuk keményen, élesen csattog a cementpadozaton...” A hangadójuk egy Gál Gábor nevű fiatalember, aki mindig megmondja a magáét a kormozó drótkefe hajú hernyónak is, öntudatos, hajlékony, magas termetű, s nem elég, hogy ilyen tökéletes, még figyelik is. Az igazsága kimondásában úgy kell visszafognia magát: „Ha valami őrültséget mond, könnyen elviszik, s akkor a rendőrség szimatol tovább. Az pedig már nemcsak neki lenne baj. Nem, nem! Nem szabad lebukni”. Fábián Zoltán egy illegális kun kommunista figuráját örökítette meg Gál Gáborban, nyilván benne izzott leginkább 1943-ban „a szabadító csodákat váró érzések zsarátnoka”.

2.
Kunszállási szocreál

Fábián Zoltán az Utak című novelláskötetében egy pillanatra sem rejti véka alá, hogy ő bizony az új rend elkötelezett híve. Rákosi Mátyásnak a magyar frontkatonák közé repülőgépről ledobott cikkét olvassa áhítattal az Inzulin című novella betegszabadságra hazautazó katonája, aki egy mondatát kívülről is megtanulja a nagy cikkezőnek, s a történet természetesen oly ravasz módon kanyarog, hogy a végén, minő véletlen, nincs más út a főhős számára, mint a Rákosi-idézet szellemében cselekedni. Tulajdonképpen Fábián Zoltán sem tett mást: azt írja (Mesterek és kapcsolatok, Békéscsaba, 1981., 10. p.), hogy „Karcagon, a Rákosi-pert tanulva, egyetlen jó szót sem olvastam” a kommunistákról. Még az író szóhasználata is idomult a kor követelményeihez, például a háború végén az úri Magyarországot megtestesítő, s ennél fogva a negatív hős szerepére kárhoztatott gyógyszerészt így jellemzi: „...csak úgy fröcsög aranyfogakkal telirakott szájából a mákonyos szózuhatag...” Igazi osztályharcos jellemzés.

Az Egy ítélet margójára című írás helyszíne Kunszállás. Ebben egy szegény ember kis házának az egyik fala beomlott a viharos téli éjszakán. A házaspár éjszakánként saroglyával hordja haza a téglát egy már félig elbontott vasúti bakterháztól, s befalazzák a tátongó rést. Hamarosan megjelennek a csendőrök, bíróságra kerülnek, amely súlyos pénzbüntetésre ítéli őket. „Köszönjük a hozzánkvaló jóságát, járásbíró úr, – húzta el a szavakat élesen, gúnyosan, – majd megszógáljuk!” – mondja a főhős az ítélet kihirdetése után. És most jön a csattanó, amiből kiderül, hogy a húsz évvel ezelőtti ítélet papírjai alapján a történteket újraképzelő szegény ember bizony nem akárki: „Berakom a papírokat a többi régi, porlepte akta közé, az irattár legalsó polcára, oda, ahová ez az egész régi világ a maga uraival, bíróival, ítéleteivel, s rendjével egyetemben örökre elsüllyedt. – Én, Bíró István, egykori ‘vádlott’, ma Kunszállás új népi bírája”.

Az eddigi novellák a háború előtt vagy annak végén játszódtak, az Igazán itthon című írás azonban már az új rend híveinek boldog fészekrakása idejébe viszi az olvasót. Miközben a főhős, a felesége és a kissógor az ecsegi állomás felé szekerezett deszkáért, az író nézte a tájat: „Nemrég olyan kopár volt erre a puszta, mint az elátkozott ország, ameddig csak ellátott a szem, csenevész fű és lila sóvirág borította a földet. Mára meg!... A tanyaközpont jövendőbeli főterének közepén ott áll az egészségház, hatalmas ablakai büszkén villogtak a hajnali derengésben. Mellette ártézikutat fúrtak, s a kút éltető vize kedves csacsogással folydogál végig az épülő utcasoron, melynek közepe táján magasra emeli cserepes tetejét a fiatal pár háza”. A deszka természetesen mentes minden görcstől, az alkotó nemkülönben, amikor bemutatja a házaspár férfi tagját: „Az ember téeszcsé-tag volt, s mellé még traktorképzős is. De amúgy sem tartozott az utolsók közé. Hiába házas ember, de azért kerek kúnkalapját még mindig legényesen szemrevágta, s mélyenülő bogárfekete szemével úgy nézett széjjel a világban, mint aki magáénak érez maga körül mindent, ami él, ami virul”. Ebben a csasztuskás eufóriában ugyan mi mást énekelhetne az egyébként ugyancsak traktorosnak készülő kissógor a bakon, mint „Zúgjatok csak traktorok, / szánts, arass, te gép, / uj élet hajnalfényére / ébred a boldog nép”. A novella maradi, öreg, akkurátus ácsmestere is ezektől a fiataloktól tanul meg igazán dolgozni, ezt a súlyos üzenetet bízta írására a szerző, s hogy még boldogabb legyen a boldog vég, az olvasó végigizgulhatja az ifjú pár első éjszakájának idilljét az új házban.

És így tovább.

Karcagon az idősebbek emlékeznek Fábián Zoltánra. Rácz Lajos a munkatársa volt, az építőipari vállalat tervosztályán dolgoztak az ötvenes évek legelején: amikor készen volt a műszaki terv, Fábián Zoltán operatív terveket készített, vagyis kiszámolta, hogy mennyi anyagra, munkaerőre, bérre és egyebekre van szükség egy-egy terv megvalósításához, ezen kívül statisztikákat készített, meséli Rácz Lajos. Az akkor kezdő író a cég zenei mindenese lett, ő tanította be a dolgozóknak a mozgalmi dalokat, s nagyon szépen zongorázott. Karcagon Tóth Endre építőmérnökkel és Majoros Antallal barátkozott. Rácz Lajos úgy emlékszik, hogy 1952-1953 körül a fiatal tervstatisztikus-író beköltözött Szolnokra, a tröszt központjába. Az Utak című novelláskötet dedikációja szerint ez 1952-ben lehetett. A szerző azt írta a könyvbe egykori munkatársának: „Kedves Lajoskám az együtt töltött, együtt dolgozott napok emlékére fogadd ajánlásomat. Meleg barátsággal: Sz. 952. X. 20. Fábián Zoli” A dátum előtti „Sz” minden bizonnyal Szolnokot jelenti. Nem sokáig lehetett ott, mert 1953-ban már Budapesten él, s az írószövetség titkára.

Fábián Zoltán történeteit a mai olvasó nem hiszem, hogy különösebben értékelné. A Rákosi-korszakban azonban, s utána még valameddig, az új hatalom nem kifejezetten kiművelt emberfői elégedettek voltak ezekkel a sztorikkal, hiszen önmaguk és az általuk teremtett (ahogy hitték) minden világok legjobbikának dicséretét kapták az író munkáitól. Nem csoda, hogy a kunszállási történetekre rögtön odaadták a József Attila-díjat. Az ideológiai töltést jutalmazták, nem az esztétikai színvonalat. Annyit is ért az a díj.

3.
Könyvek, dedikációk, levelek

Ki tudja, mennyi dokumentumot, irodalmi emléket őriznek egy-egy településen a fiókok mélyén vagy a könyvespolcokon? Dedikált könyvek, írók levelei és tárgyai, esetleg kéziratai lapulhatnak egy-egy karcagi lakásban is, amelyek némi adalékkal szolgálhatnának az illető író vagy költő portréjának kiegészítéséhez. Feltéve, ha legalább rövid időre kikerülnének a majdnem biztos feledést jelentő fiókok homályából, hogy valaki közzétegye vagy feldolgozhassa őket.

Fábián Zoltánnak munkatársa volt Karcagon Rácz Lajos, erre utal könyvének dedikációjában is. Az író, már az írószövetség titkáraként, levelet is írt Karcagra Rácz Lajosnak: „55. IX. 2. Kedves Lajoskám! Leveledet megkaptam, s rögtön válaszolok is reá. Fodor Andris valóban a te osztálytársad lehet, mert olyan te korodbeli fiú. Alacsony, szökés, csendes. Ebben is (kivéve az alacsonyság) hasonlít hozzád. Jelenleg a Csillag szerkesztőségében dolgozik, a költői rovatnál. Ennek a székhelye az írószövetségben van, Gorkij-fasor 10. Ide írj neki, illetve, ha vizsgázni mész, itt keresd fel. Persze akkor engem is megkereshetsz. Sőt... Kíváncsi vagyok rád, úgyis, mint könyvelőre, úgyis, mint apára. Leveledben írt dolgokról sok mindent tudtam Ilonkától, de volt olyasmi is, amit nem mondott el. (Vagy én felejtettem el?! Az is lehet.) Minden esetre örülök, hogy révbe jutottál, s annak különösen, hogy ott élsz, ahol annak idején a világot próbáltuk megváltani. Ha nem is mással, legalább grafikonokkal. (Ez is valami, – nem igaz?!) A jó multkorában sokat jártál az eszemben. Ősszel a Könyvnapok egyikén Nagykállóba mentem el. Emlékeztem rá, hogy mindig biztattál, látogassak el szülőfaludba. Hát ellátogattam. Tetszett, s el is határoztam, hogy ellátogatok mégegyszer hosszabb időre. Hernádit ismerték, akikkel beszéltem, de téged nem. Persze, fiatal gyerek voltál, amikor elkerültél. Meg akikkel beszéltem eléggé uj emberek voltak. – Befejezésül még valami fontosat: nem tudom, ki a feleséged. Írdd meg feltétlenül. Ismeretlenül is kézcsókot küldök neki, a Marikádnak meg csókot. (12-13-a körül utazunk Pestre) Ilonkának üdvözlet. Téged ölellek: Zoli. Feleségem üdvözöl benneteket”. Rácz Lajos ugyan Biharkeresztesen született, de néhány hónapos korától kezdve Nagykállóban nőtt fel, így joggal tekinthette azt is szülőfalujának.

Ha már Fábián Zoltán levelében emlegette a Fodor András nevet, idézzük meg őt. Rácz Lajos birtokában van a kiváló költő és notórius naplóíró egy-két dedikált könyve, melyekben ráadásul emlegeti is egykori diáktársát. A Futárposta című tanulmánykötetben (Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980.) van egy írás (Egy internista emlékezete. Kaposvár 1939-1942, 312-320. p.), amely a tanulóévekről szól. A MÁV Internátus növendéke volt a költő, itt kezdett verseket írni, idézi is az egyik zsengét: „Az Á-tanteremnek utolsó padjában, ott ül Fodor Bandi nagy-búsan magában...” A második világháború kitörését követő időszakban az érzékeny Fodor Bandi amolyan naplófélét írt a katonás intézmény életéről. Ezt vetette papírra többek között: „Bármilyen idegen is volt a nagy, kopasz udvar, hamar megbarátkoztam vele... Fölvezettek az emeletre újonctársaimmal. Csak hálók voltak ott, meg két mosdó. Bent a hálóban öreg rókák megmutatták, hogy kell megcsinálni az ágyat. Aztán az étterembe mentünk vacsorázni. Nagy, hosszú asztalok mellé kerültünk, én éppen két osztálytárs közé. Vacsora végeztével visszamentünk a hálóba. Lopott pillantásokkal rájöttem, mi járja lefekvés előtt. Hármas hálónak hívták azt a szobát, ahol mi vagy huszonöten aludtunk. Csak négyen voltunk elsősök: Kiss Károly, Lakatos Kálmán, Pallósi József meg én, a többiek: Baranyai László, Károly Lajos, Kovács Antal, Makár Béla, Nagy László, Rácz Lajos, Sárossy István, Streicher Károly, Szekeres Ferenc, Ugray György a 4-es hálóban laktak.” A felsorolásban ott van annak a Rácz Lajosnak a neve, akit mi Karcagról ismerünk. „Bármi nagy szigorral kezeltek bennünket, valami mindig volt, ami megvigasztalt. Ez pedig a közösség volt! Két gyereké vagy százé? A mi közösségünk.” – írja Fodor András. A Futárposta című kötetbe pedig ezt jegyezte be: „Rácz Lajosnak, – akivel nem csak papír-forma szerint, szív-szerint is közös pályáról indultunk, kinek neve nem véletlenül szerepel már ebben a könyvben nyomtatott betűkkel... – Szeretettel ajánlom ezt a könyvet arra az alkalomra, amikor Kedves Családjában nevenapját ünnepelte: Fodor Bandi. Fonyód, 984. VIII. 22.” Még egy könyvében emlegeti Fodor András Rácz Lajost: A somogyi diák. Napló 1945-1947 a címe (Pannónia Könyvek, é. n.). A költő 1945. augusztus másodikán ezt jegyzi fel: „A Bartucz-féle könyvet olvasom az ágyban, majd fölkelvén megírok egy levelet és egy lapot. Rácz Lajcsinak az elsőt, Jávor Ferkónak a másikat” (35. p.). A két egykori diáktárs levelezett bizonyos időszakokban, erre utal a napló 1945. augusztus 27-i bejegyzése (42. p.): „Délelőtt elolvasom Bouvard és Pécuchet-t is Flaubert-tól, majd ebéd alatt élvezem a két levelet, mit Rácztól és Benedektől kaptam”. Sajnos, a költő 1997-ben meghalt, Rácz Lajos nem találja már meg régi osztálytársai között a találkozókon.

Egykori osztályfőnöküket azonban ott találja. Az 1911-ben született Takáts Gyula költő 1940-től 1947-ig Kaposváron tanított, többek között Rácz Lajost is földrajzra és történelemre. Rácz Lajos 1939-től 1943-ig járt a kaposvári gimnáziumba, de nem ott érettségizett, mivel a háború miatt visszament Nagykállóba. A négy kaposvári év alatt azonban Fodor András mellett ült az iskolapadban. Az egyik osztálytalálkozón dugott oda Takáts Gyula, a Nyugat harmadik nemzedékének kiváló poétája a ma Karcagon élő egykori diákjának egy könyvecskét, mondván, hogy ne mutogassa, mert nagyon kevés van belőle. A verseskönyv címe: Kimondani. A kiadvány háromszáz példányban készült „Takáts Gyula születésének hetvenedik évfordulójára szeretettel és a költő iránti megbecsüléssel szedték és nyomtatták ezt a kis könyvet a Pécsi Szikra Nyomda dolgozói”. A könyvárusi forgalomba nem kerülő könyvet Szántó Tibor szerkesztette és tervezte. A dedikáció: „Rácz Lajosnak szeretettel Takáts Gyula. 982. 06. 27.” A költő néhány lapot is írt a régi tanítványnak, aki vagy születésnapja, vagy kitüntetése alkalmából köszöntötte régi osztályfőnökét. Az első: „986. 03. 17. Kedves Lajos, figyelmedet és jókívánságaidat megköszönve ölel Takáts Gyula”. A második: „991. 03. 24. Kedves Lajos, gratulációdat köszönöm és egyben kellemes húsvéti ünnepeket kívánok. Ha erre jársz, keressél fel, üdvözöl Takáts Gyula”. A harmadik: „Kedves Lajos, jókívánságaidat köszönöm. Mutatóul itt küldöm ezt a levlapot. Neked is minden jót kívánva ölel Takáts Gyula bátyád. 998. 03. 10.” A képeslap másik oldalán Takáts Gyula Magyar mediterrán című képe látható, ezt küldi mutatóul Karcagra a kiállításához gratuláló Rácz Lajosnak. Az egykori osztályfőnök ugyanis a poétaság mellett a festő és a grafikus mesterséget is magas fokon űzte. Szerencsésnek érezheti magát az, akinek ilyen tanárai, osztálytársai voltak.

4.
Nyomorország sötét haramiái

Nem tudom, hányan ismerik a Nagykunságon Pálinkás Andor nevét. Nyilván kevesen, pedig életének egy szakaszát itt töltötte Kunmadarason. Ez az életpálya Székesfehérvárról indult, ahol 1932. május 29-én fényképész apa és háztartásbeli anya gyermekeként megszületett Pálinkás Andor, hogy nekivágjon a számára rengeteg megpróbáltatást tartogató életnek. Szülővárosában járt iskolába, a ciszterci rend Szt. István Gimnáziumában érettségizett 1950-ben. Ezután átképzős esztergályos volt, „majd a Vasvári Pál rep. szak. tiszti iskolára jelentkeztem” – írja könyve fülszövegében. Így folytatja: „Innen, az avatás után, fegyver és bomba szakos mechanikusként a kunmadarasi katonai repülőtérre” került „az akkor újonnan kapott, ám özönvíz előtti TU-2 bombázókhoz”. A fiatalembert 1955. október 21-én letartóztatták, és a budapesti Fő utcai börtönbe vitték. Ahogy írja, koholt vádak alapján 1956. január 27-én elítélték: három év börtönt és mellékbüntetéseket kapott, s ezt az ítéletet a másodfokú bíróság is helybenhagyta. Miközben Pálinkás Andor a büntetését töltötte, kitört a forradalom, és őt 1956. október 31-én kiszabadították a Gyűjtőfogházból. A bukás után nem volt pardon, le kellett ülnie a büntetését, s az 1959-es első amnesztiával szabadult. A börtön után még évekig rendőri felügyelet alatt állt. Az életét esztergályosként élte le. Van három fia és öt unokája. Meg egy könyve, amely két részből áll. Az első rész a Versek a börtönből 1950 címet viseli, a második pedig a Börtönversek 1956 címet. Ez a verseskötet a szerző kiadásában, 1995-ben jelent meg.

A Versek a börtönből címet viselő ciklus egyes darabjai 1949 és 1955 között íródtak. Hogy milyen veszélyes tud lenni a vers, jól mutatja Pálinkás Andor sorsa. A mi barátunk című versében ilyeneket ír: „Vörös bitorló! / Vérünkben úszva tartjuk / alázatosan tőkéjére / fejünk / és dicsőítve a vörös rongyot, / csókoljuk kínzóink kezét!” Abban a korban életveszélyesek voltak az ilyen sorok. A könyvben ez a vers dokumentumként lett leközölve, tehát maga a gépiratos vers, a cím fölött annak a cégnek a neve, aki akkoriban talán legtöbbet olvasott (BM. III/5. osztály), a gépirat minősítése „Szigorúan titkos! Tárgy: Pálinkás Andor verse: hiteles másolat”. Alatta a biztonság kedvéért: „A másolat hiteles: Budapest, 1955. dec. 3-án. Virág György áv. fhdgy. vizsgáló” A lap alján géppel írva: „A fenti verset 1949-ben írtam. A másolat hitelességével egyetértek és azt aláírásommal hitelesítem. Pálinkás Andor előzetes letartóztatott”.

Ebben a kötetben még egész sor ilyen eretnek hangú verset közöl a szerző dokumentumként, az ávós tisztek által hitelesítve tettét. Az Árad a Duna! (1954) című versében rendkívül találó metaforát használ az ötvenes évek Magyarországára: „Nyomorország”. Hát hogyne csípte volna az a maréknyi vers az elvtársak, s még inkább az ávósok szemét! Az ifjú költő pedig, úgy tűnik, nem nagyon volt tekintettel a besúgóktól támogatott, üldözési mániában szenvedő hatalomra, egymás után írta hátborzongatóan őszinte verseit. Az Ütött az óra címűben már egyenesen azt írja, hogy „...egy percet sem szabad várni! / Fegyvert ide aztán hamar / fel szabadságharcra magyar!” Még akkor is hihetetlenül kockázatos volt ilyesmit papírra vetni az ötvenes években, ha a szerző gondosan eldugta őket az avatatlan tekintetek elől. Ez az időszak a sötét haramiák kora volt, olyanoké, akik mindenkiben ellenséget láttak, mindenki gyanús volt, egy verseket írogató fiatalember pedig különösen. Mit tett ez az ifjú? Elgondolkodott, töprengett: „Csontos népe az elnyomásnak, / nézd a világ hány négyszögöl / és milyen kicsi jutott neked”. Kétségtelen, hogy Pálinkás Andort sokszor elragadja a fiatalos hév, az indulat, ám versei akkor lesznek színvonalasabbak, ha sikerül megfékeznie dühét, tompítania elkeseredettségét, s Nyomorország napi mérgeitől elemelnie az alkotást. Ilyen például a Tárogató (1954) című vers. Az idők mélyéről, mondhatni, amolyan balladai homályból szólal meg a tárogató, melynek síró hangja aztán versszakról versszakra konkrét történelmi eseményhez kapcsolódik. Előbb a Rákóczi szabadságharc bukása utáni keserűség szólaltatja meg a hangszert („Sírt a vesztett szabadságról, / kegyetlen labanc világról”), majd az 1848-49-es forradalom és szabadságharc bukása okán emlegeti a költő („Régi hangszer, hol vagy, szólj már! / Összeroppant Világosnál”). Az utolsó strófa kicsit misztikus, kicsit balladás hangja már az 1956-os forradalom felé haladó országhoz szól: „Valahonnan réges-régből, / ködös századok mélyéből, / tárogató sír a mába / holdvilágos éjszakába. / Hallgatom csak, álomébren / szerencsétlen Magyar Népem!” Akár a többi vers fölött, a Tárogatón is ott látható a BM III/5. osztály (természetesen szigorúan titkos és fölöttébb éber) tevékenységének a nyoma.

A Versek a börtönből című ciklus darabjai közül jó néhány egészen biztosan Kunmadarason született. Nehéz elhinni, hogy ezek az ávósriogató és fölöttébb radikális művek éppen egy olyan katonai objektumon vagy annak közelében íródtak, amilyen a kunmadarasi repülőtér. A sors iróniája, hogy valószínűleg így történt, hiszen a költő 1952-től 1955 végéig, letartóztatásáig, Kunmadarason élt, a repülőtéren dolgozott, s attól olyan száz-százötven méterre lakott. A versek mégis megszülettek, s Nyomorország üzent általuk.

5.
Iván Kádár és Fjodor Münnich

Egy karcagi öregdiák, Sarkady Sándor 1956-ban írott verseit (Igazság pajzsával. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1991) érdemes megismernünk. A költő ekkor még nagyon fiatal: „Legénytoll pelyhek államon, / Huszonegy év a vállamon” (Huszonegyedik születésnapomra). Kisemmizettnek érzi magát, s nem csupán a szegénysége miatt: „Feslett a gúnyám, koplalok – / Nem várnak zsíros holnapok. // Nincsen hazám, csak államom...” Ez utóbbi mondat nagyon súlyos, de nincs benne semmi fiatalos túlzás, egyszerű tényközlésről van szó. Milyen haza az, ahol üldözik, internálják, bebörtönzik az embereket, elveszik nemzedékek munkájával felhalmozott javaikat?... Márpedig a Rákosi Mátyás nevével együtt emlegetett korszakban hihetetlenül sok igazságtalanság történt, az imént említett dolgoknál sokkal vérlázítóbb cselekedetek is. Nem véletlenül nyomatékosítja hát iménti kemény kijelentését Sarkady Sándor a harmadik versszakban: „Huszonegy év a vállamon, / Árvává tett az államom: / Apámnak börtönt mért adott? / Az anyám élve mért halott?” A személyes érintettség hitelesíti a kijelentés igazságát, de még ezzel sem elégszik meg a költő, a negyedik strófában megismétli súlyos kijelentését: „Huszonegy év a vállamon, / Nincsen hazám, csak államom: / Rablók, bitangok állama – / Népem is koldus általa”. Ezért az utolsó sorért kellett háromszor is nyomatékosítani a kijelentést, amely, láthatjuk, túlnő az egyéni sérelem szintjén, s egy egész nép kisemmizettségére utal. A költő a befejező két szakaszban elhatárolódik a bérdaloktól, azoktól, akik „A júdáspénztől lelkesek”, s végül egy fohászfélét vet papírra: „Óvja meg az én istenem / Rongyos, de tiszta életem!” Természetesen azért, hogy igaz maradhasson, s egyszer majd szabadon szólhasson.

1956-ban született az Új, gyáva Néró című verse is. Ebben a levitézlett Nérók kapcsán említi, hogy „Ki életeket volt elvenni bátor, / Ha rá került a sor, nem félt a haláltól”. Ezzel állítja szembe saját korának zsarnokát: „De ez a korcs utód, / E náluk néróbb Néró, / Most, hogy harsogni kezd / S tajtékot hány a vértó, / S bosszúért hörgenek a habzó szájú hullák, / Féreg módjára görbed, úgy rebeg mea culpát”. A harmadik versszakban megvetően szól a „korcs utód”-ról, aki „Magát megölni gyáva, / És félreállni önző”, kétségbeesetten ragaszkodik a magas polchoz, a jelenléte „Tisztuló életünkre / Bűzös mocsárként terped”. A vers zárásaként a költő megátkozza korának Néróját, aki, ha valaki nem jött volna rá, nem más, mint Rákosi. A következő ötvenhatos versben, a Föl! címűben sem írja le Rákosi nevét, viszont egyértelműen utal rá: „Romokba dőlt a véres oltár, / Nem száll a bűnhöz újra zsoltár, / Az őrült főpap végre holt már – / De itt lapít a sunyi sakter”. Az első három sor szépen összecsengő tiszta rímei után a negyedik sor tompán koppan, ezzel mintegy kiemelve a vers-zenéből, a költő ráirányítja a figyelmet a gyűlölt zsarnokra. Az őrült főpap, aki már halott, nyilván Sztálin lenne. Rákosi „A pusztulásban lelt gyönyörre, / Népünk javát leöldökölve, / Kezét az arcunkhoz törölte”. És mit tettünk mi? Nem lázadtunk, állapítja meg keserűen a költő: „Kushadtunk, mint a vert ebek, / Tűrtünk lázító terheket”. Ezután keményedik meg a szerző hangja, most szólal meg a lázadó: „Föl már, az isten verje meg! – / Üssétek le a véres saktert!”. A meghunyászkodott, gyáva gyilkos „Dugná most hátra már a bárdot”, szeretné megúszni a népharagot, ám a költő a negyedik és az ötödik versszak végén is bosszúért kiált, felszólítja a népet, hogy „Pusztítsd el a tarfejű saktert”. Kétségtelen, hogy ez a bizonyos tar fej a Rákosié.

A Változatok július 18-án című versben viszont már leírja ezt a rosszemlékű nevet. Az első versszak eufórikus öröme annak tulajdonítható, hogy „Leköszönt a főbitang!” A második szakaszban az öröm, ha lehet, még fokozódik: „A hatalmas örömtől / Szívem szinte dörömböl”. A fiatal költő lelkesen kiáltja a világba, „Hogy lemondott Rákosi!”. A harmadik strófában nyugtázza, hogy használt az átok, a tiltakozás, hiszen „Rákosi lelép...” Aztán elgondolkodik a dolgon: „Hanem ami / Azt illeti / Népem, magyar nép, / Jobban tetted volna, jobban, / Ha magad rúgod le onnan”. A vers zárásaként óva int a hiú reményektől. Rákosi „lebukott a trónjáról”, ám a helye még ki sem hűlt, „Máris helyén ül Gerő, / A híd- és a nép-verő. / Rajta ég a Káin-bélyeg, / Testvérgyilkos, hitvány féreg, / Nem kell hagyni ártani, / Minél előbb le kell ezt is / Váltani!” A Töredék című vers csupa borzalom, a letiportak jeremiádja.

A Naptár című vers dátumokkal van tagolva. Az első időpont: 1956. október 23. A költő lelkesen kiált: „A Tűzokádó mégis csak kitört. / Rongyos talpaktól dübörög a föld”. Az ifjú szerző bizakodó, hisz a győzelmükben, az utolsó sorban, nem véletlenül, emlékeztet a hangja a Petőfiéhez: „A szent szabadság végre hát az úr!”. Az okt. 29-es dátum után kiderül, hogy a költő nem csupán szemlélője a forradalomnak: „Vonulunk, büszke nemzetőr-csapat”. A nov. 1-e alcím után már rossz sejtelmeiről tudósít: „Orkán közelget. Minden fény kihalt. / Az ég felettünk zengve feketül. / A vártán állva várjuk a vihart, / Szabadon még, de egyes-egyedül”. A nov. 4-i dátum után következő vers igazolj a az előbbi rossz sejtelmeket: „A döbbent hajnal nesz nélkül pirul, / S a baljós csöndben váratlan-vadul / Az átkos ágyúk felmorajlanak, / Budán és Pesten házak omlanak”. A nagyvilág is csak „Borzadva néz”, tankok vonulnak az ifjú forradalmárok ellen, akik „Meztelen mellel várjuk a halált...” – írja Sarkady Sándor. Nov. 9-én két sort jegyez fel, a halál sorai ezek. Nov. 15-én mintha csillanna valami remény: „És nem haltunk meg. Újra él hazánk. / A harc után most fegyverünk a sztrájk!”. Nov. 26-án már újra forradalmi hangon lázítja a népet: „Tipord el földed undok szégyenét, / Iván Kádárt és Fjodor Münnichet – / A férgeket még meddig tűritek?”. A költő ismét fegyverbe szólítaná a népet, mert jobb meghalni, mint szovjet gyarmattá lenni. A vers zárása: „S késői, könnyes, ámuló korok / Mesélik majd, hogy élt egy nemzedék, / Ki nemzetéért adta életét”. Az ifjú költő ebben a versben ugyan inti a népet, hogy „Drágán fizetsz meg minden alkuért”, jól tudjuk, a nép alkut kötött Iván Kádárékkal. Most, a rendszerváltozás óta, fizetünk érte.

6.
Véres, undok sár

A Bujdosóének című vers 1956 őszéről íródott, s ebben már a forradalom bukásáról beszél Sarkady Sándor. A hangja dalszerű, szegénylegényes, a tartás emlékeztet a Világos után betyárnak álló negyvennyolcas honvédek dacos ellenszegülésére. Az első versszakban az orosz tankok pesti pusztításáról, a másodikban a tőrbe csalt Maléter Pálról van szó. A harmadikban utal 1848-ra: „Nagy Imrének hull a könnye, / Mire jut a haza földje? / Kádár az úr, Kádár-Káin / Kossuth Lajos unokáin”. A záró szakaszban a költő kijelenti, hogy inkább elbujdosik a Bakonyba, „Mégse leszek muszka fránya, / Münnich Ferenc katonája”.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc megtorlása elkerülhetetlenül bekövetkezik. Sarkady Sándor ír egy verset 1957. március 15. címmel, amit Hajdú Lajosnak, az ugyancsak karcagi öregdiáknak ajánl. A hangütés rajongó, elragadtatott: „Hónap, tavaszi kürtös, / Jégtörő, barka-fürtös, / Oh, hogy szerettelek, / Te felhő-szaggató, / Te lombot-aggató, / Napfényes Március!” A második versszakot szembeállítja a költő az elsővel: „Új cárok kancsukája, / Hitünkért szörnyű gálya, / Tehozzád nincs közöm, / Te lélekszaggató, / Te embert-aggató, /Rút, mosti március!” Ennek a szakasznak az első sora félreérthetetlenül az oroszokra utal, az ember-aggatás pedig a megtorlásra, s a versszak utolsó sorában nyomatékosan közli, hogy a rajongva szeretett márciusok közül az 1957-es rettenetes. A harmadik strófa elején röpke képet ad a jelenről: „Fertőbe fúlt az élet, / Retteg, lapul a lélek”. Az aggódó költő sokak kérdését teszi fel itt: „Lesz még itt Március?”. Az utolsó két versszakban minden pillanatnyi szörnyűség ellenére igennel válaszol erre a kérdésre. Még tud bizakodni.

Sokkal keserűbb vers a Tegnap volt húsvét... című háromsoros: „Tegnap volt húsvét, feltámadt Krisztus – / De holt nemzetet ki támaszt itt föl?”. A harmadik sorban Istenhez fordul. A vihar és a hajó című vers 1957-ben íródott, s ebben csupa olyasmit mível a költő, ami ingerli a bosszúálló hatalmat. Az akkori jelenről igen sötét képet fest a mű elején: „A rágalomnál feketébb / A felhő-lepte, sanda ég, / Nekivadult bitang szelek / Hamis vádat süvítenek”. Később aztán kiderül (s ez legalább ennyire dühítő lehet a pribékek számára), hogy Sarkady Sándor még mindig hisz a szabadság eszméjében. Ráadásul mindezt egy képversben mondja el, ami nem csupán a megtorlás idején, de még egy-két évtized múlva is idegesítő irodalmi jelenség volt a szocialista realizmus mindenhatóságára felesküdött kultúrpolitikusok számára.

Elgondolkodtató, szívszorító vers A fegyelmi tárgyalás után című. Az történt a költővel is, mint ezernyi más magyar emberrel 1957 körül: „Bitang bérencek, száz köpenyű szolgák / Hideg hangon a vádakat sorolták”. Azt tette ő is, mint a legtöbb megvádolt: „Szépíthetem sok hazug szavamat – / Fényes Október, megtagadtalak”. Hogy miért? Ahogy írja: „Porig aláztak”. Ami itt olvasható, az nem más, mint az önvád, az önmarcangolás verse: „Megalkudtam. / Fáj a gyalázat”. Ebben a helyzetben ugyan miből meríthetne erőt, ha nem egy történelmi személyiség példájából? A költő Galilei példáján töpreng: „Úgy álltam ott, mint / Galilei / A vérre szomjas ostobák előtt, / S ki tudván tudta, hogy forog, / Azt mondta mégis: ‘Nem mozog’ – / Ebből meríts erőt!” Az önmagával viaskodó alkotó tudja, hogy „Egyszer még egyenes lesz / Meggörnyedt derekad”. Komor versek következnek az Igazság pajzsával című kötetben. A csendes őrült című az egész emberiség fölött mond ítéletet. A Hitetlenül című négysoros mindent elmond Sarkady Sándor akkori válságáról és a körülötte lévő világról: „Céltalan lett az élet. / Az évek szélvert szirmai lehulltak. / Csak az akác virágzik – / Amit majd fejfánkul gyalulnak”. A Magok hó alatt című vers is 1957-ben íródott, Ady születésének nyolcvanadik évfordulójára. Különösen a vers zárása érdekes: „Lapulj a hóban hív tanú, / Kuporgasd véres hadisarcod, / S fel ne emeld valahogy / Szegény adys arcod / Az ó emberű új világra”. Egy másik karcagi öregdiáknak, Egri Kálmánnak ajánlotta a Remény fogytán című verset: „Én elmondtam már százezerszer, / Hogy véres, undok sár az ember”. Az ítélet a második szakaszban sem lesz enyhébb: „Hogy egy baltával nekivágott / És átformálta a világot? / Lehet. De ő nem változott. / Engem az isten el nem áltat: / Itt csak a bűn lett rafináltabb, / Az ember ó és átkozott”. Egy ilyen világból, egy ilyen emberiségből nem kér a szerző: „Az ember-szeplős, éktelen / Bolygón még sírhelyet se kérek”. Kemény szavak, de az a szörnyű kor nem is érdemelt mást.

7.
Ködben eltévedt sirály

Néha az ember meglehetősen váratlan helyeken bukkan olyan irodalmi adatra, amely kapcsolatos Karcaggal vagy a Nagykunsággal. Mezőkövesden járva megismerkedtem valakivel, aki ebben a tekintetben nagy meglepetést okozott. Meg sem fordult a fejemben, hogy a matyók fővárosában éppen olyan emberrel hoz össze a sors, akinek volt már némi lírai mondanivalója a kunok fővárosával kapcsolatban. Pázmándi László (mellesleg rendőr, a bűnügyi osztály nyugalmazott vezetője) megajándékozott a Szavak alkonya (Miskolc-Mezőkövesd, 1995) és a Száműzött álmok (Mezőkövesd, 1999) című versesköteteivel. Ezek olvasásakor ért a meglepetés.

A Szavak alkonya 47. oldalán olvasható a Találkozás című vers, s a cím alatt ez áll: „B. L.-nak”. Pázmándi László közlése szerint a verset a Karcagról Hollandiába disszidált Botos Lajosnak ajánlotta. Egészen prózai a vers előtörténete: Pázmándi Lászlót, más rendőrtisztekkel együtt, még a rendszerváltozás előtti ántivilágban, elküldték Hollandiába, hogy tanulmányozzák a rend ottani őreinek a munkáját. Ebben egy tolmács volt a segítségükre. Ő volt Botos Lajos.

A vers hangütése kicsit talányos, lebegtetett, ezzel is kíváncsivá teszi a költő az olvasót: „Megláttam végre képek és álmok után, / Napfény, szeptemberi szél kíséretében”. A pontnál már toporzékol az olvasóban a gyermek: mit látott meg? A harmadik sorban kapjuk meg a választ: „Láttam a tengert, az északi partoknál, / Álltunk színek és távlat igézetében”. A tengerrel való találkozás, az óriási víztömeg látványa minden ember életében különlegesen nagy élménynek számít, természetes hát, hogy egy poétát is megfog. A második versszakban azonban kiderül, hogy nem a tenger miatt íródott a vers. Itt tűnik fel a költeményben az a bizonyos Botos Lajos, aki a Nagykunság központjából Hollandiába került az eltiport forradalmat követően: „S velünk hallgatott elszorult torokkal / Kísérőink egyike – 56-os magyar, / Majd emlékeiből feltört a régi találkozás, / Közös hazánkból át országokon és Hollandián”. A vers harmadik strófájában következnek a hazáját elhagyott ember fájdalmas élményei: „Két napig ült a parton, nézte a tengert könnyein át / Poggyászként mentve igazát és rádöbbent, nincs tovább. / Küzdött a nyelvvel, gyötörte a magány, hontalanság, / Úgy élte életét, mint ködben eltévedt sirály”.

Nagyon nehéz lehetett szegény Botos Lajosnak és a hozzá hasonlóan nyugatra menekült magyaroknak, hiszen, ahogy a vers is mondja, „mentve igazát” választotta többségük a hontalanságot, jobb esetben az új hazát. Ha egy ilyen messzire sodródott magyar a honfitársaival találkozik, általában feltörnek belőle az élmények. Ez történt ebben az esetben is a negyedik szakasz tanúsága szerint: „Később ültünk a magas móló éttermében, / Ittunk, – belőle fakadtak a szavak, / S verték szívünket, mint a tengerár –, / Mesélte életét és Hollandiát”. Botos Lajos, ahogy a vers sejtetni engedi, csak mondta, egyre csak mondta a sorsát: „Elmondta csendben, hogy gyakran álmodik, / Szülőhaza, múlt és álma csak magyar, / S várja még néhány otthon töltött nyár, / És egyre több felvésett név a sírköveken. / Emlékeiben fénylik időtlenül Karcag”. Aki magyarul álmodik, éljen bárhol, magyar. Ebben a rendes kerékvágásból kizökkentett élethelyzetben, ami a hontalanság, a haza felértékelődik, erősebb kontúrokkal rajzolódnak be az emlékezetbe az egykori élmények, kapaszkodó lesz az idegen környezetben minden aprócska itthonról kicsempészett emlék, élni segít az otthoni gyermekkor és a lázas ifjúkor eseményeinek képe, s természetes, hogy ezek színhelye, a szülőváros, felfénylik az emlékezetben. Pázmándi Lászlótól tudom, hogy Botos Lajos azóta járt itthon, talán nem is egyszer. Az idő múlására a karcagi sírkövek emlékeztetik a hazalátogatót, hiszen egyre több kedves nevet olvashat rajtuk. A találkozás konkrét képével folytatódik a vers: „Nézzük a hullámzást, iszunk és hallgatunk / Nekem kélő csoda, számára szívszaggatás”. Két magyar ül a tengerparton, s a találkozás mindkettejük számára felkavaró élmény. Hogy mennyire, azt a vers zárása mutatja: „Napokra rá búcsúest, hol tolmácsoltál, / Régi szélmalomban, mely vendéglő ma már. / A honfitársak félkörében nehéz volt a szíved, / S mint asztalon a gyertya lángja, hangod remegett”.

Nagyon érdekes, hogy egy magyar poéta számára nem az először látott tenger, nem Hollandia a szép, régi városokkal, csatornákkal, tengert zabolázó gátjaival, nem a híres kikötőváros vigalmi negyede a kirakatban üldögélő meztelen lányokkal, nem a világhírű sajt, tulipán vagy a focimeccsek, nem a reformáció emlékei és jelenléte adta a legnagyobb élményt, hanem egy ember. Egy ember, akinek a sorsa felzaklatta a matyóföldi szerzőt, s talán még a haza, a szülőföld fontosságát is nyomatékosította benne Botos Lajos. Aki történetesen karcagi volt.

{fel}