Magyar sorsok

1.
Az élet íze

Ott voltam a temetésén, pedig az élő Hegyesi Jánossal szerettem volna találkozni, s erre kedves ösztönzést is kaptam leányától, Bálintné Hegyesi Júliától. A látogatásom azonban a reménytelenül torlódó napi tennivalók miatt egyre halasztódott, mígnem késő lett.

Ha Györffy Istvánról el lehet mondani, hogy a magyar nép lett tudóssá benne, akkor Hegyesi Jánosról azt lehet elmondani, hogy a magyar nép lett politikussá benne. A hat elemis füzesgyarmati útőr (és csöppet sem mellesleg: költő!) 1944 decemberében, Debrecenben, a nemzetgyűlésben ilyeneket mondott: „Jöjjön akármilyen kormány, soha ne tévessze szem elől azt a példát, hogy az ügyes, okos, képzett kőműves, mielőtt az épület felrakásához hozzáfogna, szigorúan megvizsgálja a talajt és erőssé építi a fundamentumot, az alapot, mert ha ezt eltévesztette, ha elhanyagolta, az épület összeomlik. A mi nemzeti életünkben ilyen fundamentum, ilyen alap a magyar nép”. Mikor aztán 1949-ben nyilvánvalóvá vált, hogy Rákosiék rendszerében (bár mindig reá hivatkoznak) éppen ez a fundamentum a legkevésbé fontos, Hegyesi János, aki pedig a Tisztelt Ház jegyzője volt, hátat fordított az ország házának, és hazament Füzesgyarmatra.

Persze, a következő esztendők sem teltek gond nélkül. Hegyesi Jánost 1957 februárjában elővette a rendőrség: „...négy hónap múlva, az események után, mikor már semmi baj nem volt, félig agyonvertek. A gerincem törték el a rendőrségen” – vallotta 1986-ban.

A füzesgyarmati útőrnek később is volt miért bánkódnia. Van egy verse, amely a Berekfürdőn címet viseli, s ezt 1976. október 18-án írta a költő. A szegények gondjait nem csupán a politikus Hegyesi János vállalta fel, hanem a költő is. Berekfürdői pihenéséig már megjelent két könyve, a Zord időben és a Feleljetek nekem! című, és már alighanem készülőfélben volt az 1977-ben napvilágot látott Miért jöttem el? címet viselő verseskönyve is. A Berekfürdőn című verse így kezdődik: „Bereki szép nyárfák alatt, / Református üdülőben – / Töltöttem el néhány napot / Verőfényes őszidőben”. Tehát a Megbékélés Háza vendége volt a költő, s akkor ez a nagyszerű intézmény még sokkal szerényebben szolgálta a testi-lelki megújulás vágyától hajtott emberek kényelmét, mint most. A ma már jó félévszázados múltat maga mögött tudó konferenciaközpont Hegyesi János ottjártakor még komfortosnak csak jóindulattal volt nevezhető, mégis nagy élmény volt a falai között tartózkodnia az idősödő alkotónak, aki, a lánya közlése szerint, valószínűleg presbiteri minőségében töltött el Berekfürdőben néhány emlékezetes napot. Itt töprenghetett, számot vethetett magával.

A vers folytatásaként természeti képek, sárguló, hulló levelek sugallják az elmúlást, amit aztán a harmadik versszakban önmagára vonatkoztat a költő: „Életemben is ősz van már, / És bús sorsom vége felé, / Nagy bánattal jöttem ide / Jézus Krisztus színe elé. // Némán, csendben jaj de sokszor / Elsírtam már bánatomat: / Kit szerettem – elvesztettem, / Sírba vitte nyugalmamat”. A néhány berekfürdői nap azonban elűzi Hegyesi János bánatát, barátokra lel és „Rátaláltam Istenemre”, írja a hatodik versszakban. Felragyog az életöröm: „Őszi napfény ragyogása / Csillogott a fürdő vizén: / S bút feledve, ékelődve / Derültünk az élet ízén. // Ezért kedves nagyon nékem / Berekfürdőn töltött hetem: / S azt kívánom, ki velem volt, / Mindet áldja meg Istenem!”

Az őstehetségnek is nevezett Hegyesi Jánost élete nagy részében mellőzték. Megjelent ugyan még Az utak őre című, cikkeit, visszaemlékezéseit közreadó könyve 1985-ben, majd a Rögös utakon című, verseit, prózai írásait tartalmazó könyve 1990-ben, de a tekintetükkel szinte csak fővárosi írói műhelyeket pásztázó szerkesztők már nem láttak el Füzesgyarmatig. A mai középnemzedékhez tartozó írók nevében a szintén viharsarki Sarusi Mihály regényíró kimondja Hegyesi Jánosról: „...példaképnek tekintjük”. Ez a szűkszavú közlés talán némi elégtétel lehetett az idős írónak, aki még tudta, milyen a magyar út.

A Berekfürdőn című vers a magánember Hegyesi János lelki krónikája, s a köz ügyeivel foglalkozó verseihez hasonlóan ez is tényszerű. Ez a kemény kis ember nem nyafog itt sem, nem siránkozik, tényszerűen közli bánatát, és máris vigasztalódásról beszél. Aki a magyar út őre, nem is tehet mást. Gyanítom, az sem, aki a magyar úton jár.

2.
A visszanyesett fa

Talán nem véletlen, hogy a népi írókhoz kötődő Hegyesi János több versében is emlegeti Karcagot vagy a Nagykunságot: a mi tájegységünk szomszédságában lakva nyilván meg-megfordult a kunok földjén, s erre egy ideig még az is okot adhatott, hogy jeles bibliográfussá nőtt lánya Karcagon volt könyvtáros.

A Tisza partján című versét 1968-ban írta: a vers szerint nézi a hidat, a vizet, a halászcsónakot, s emlékezik. Az első világháború után Kun Béláék seregében ő a 33-as gyalogezredben szolgált. Az életem – történelem című önéletrajzában így ír az itt történtekről: „Sorban vonultunk be Kassára, Eperjesre, amikor parancs jött, hogy harc nélkül vonuljunk vissza, majdnem lázadás tört ki. Mindenki fel volt háborodva, hogy ami területet felszabadítottunk, azt minden ellenállás nélkül adjuk vissza. Azzal áltattak bennünket, hogy akkor a román csapatok harc nélkül visszavonulnak a Tiszántúlról. Ám hamarosan Szolnoknál találtuk magunkat. Ott törtünk át a Tiszán és Karcag határáig szinte meg sem tudtak állani előttünk a román reguláris erők”.

A Tisza partján című versben a költő ezt az áttörést idézi meg emlékeiben, amikor „ifjú tűz vitte hadunk rohamát”. Így ír: „Meg sem virradt, megrendült a föld, / harminc és feles ébresztő jele, / rengett a város, száz ablak betört, / és meg sem álltunk, csak Karcag fele”. Ami ezután következett, arról így beszél önéletrajzában: „Akkor ismét jött egy érthetetlen visszavonulási parancs... A visszavonulás alatt Fegyvernek, Szapárfalu közt voltak hevesebb harcok és én Szapárfalu alatt sebesültem meg egy mellettem becsapódó ágyúgolyótól. A sebnél nagyobb baj volt a nagy légnyomás. Autóval vittek a szolnoki állomásra, ott sok sebesülttel együtt vonatra raktak és én a szombathelyi kórházban tértem eszméletre”. A versben ugyanez természetesen tömörebb: „Ki tudja, hogy volt – Karcagnál történt, / ma sem értem még, mi következett: / visszavonulni parancsra, tüstént! / Így fordult meg a híres ütközet. // Vissza engem már autó hozott, / mert egy bősz gránát épp mellém csapott. / Véres szemekkel néztem Szolnokot – / a Tiszát és a lebukó napot”. Itt köt vissza a költő az évtizedekkel korábbi emlékektől a jelenbe, ahol ismét megjelenik Szolnok, s a Tisza, a híd, amik mindig megidézik a múltat, ahányszor csak itt jár. Itt-ott még megemlíti a költő a Nagykunságot, például a Vitáris Péter lázadása vagy az Úrvacsora című versben (amit Erdélyi Józseffel való költői versenyben írt). A költői erő miatt talán nem maradnának annyira emlékezetesek e művek, ám az, hogy minket emleget bennük, mindenképpen fontossá teszi őket a Kipcsakisztánt kedvelők számára. Hegyesi János, a paraszt-poéta valóban rögös utakon járt egész életében, ahogy könyvének címe is mondja. Nem volt tehetségtelen ember: figyelmünkre érdemesek újságcikkei, politikai beszédei, novellái is a versei mellett. Talán, ha kevésbé mostoha sors adatott volna neki! De hogyan teremjen egy fa, amit, alig hajt ki, máris visszanyesnek? Akár a magyar sors jelképe is lehetne!

3.
Rímes sírás

Szerencsére mindig akadtak olyan gyerekek, akiket jobban érdekelt az öregek beszéde, mint pajtásaik játékai. Az ilyen gyermeket elverni sem lehetett a nagyidejű emberek mellől, akik érdekesebbnél érdekesebb történeteket meséltek a régi időkből, a szájtáti gyermek pedig úgy itta magába ezeket, mint homok a vizet. Így őrződött meg a hagyomány. Ezt-azt papírra is vetettek néha, tömör, lényegre törő jegyzeteik avittas Bibliák vagy kalendáriumok végén olvashatók. Előfordult olykor, hogy a nép egyszerű gyermekének költői ambíciói támadtak, gondoljunk csak a múlt század második felében élt karcagi juhászra, Varga Mihályra, aki versbe szedte bánatát, fájdalmait.

A karcagi Ökrös Istvánt a féltés késztette írásra. Egyik versének a címe: Rímes sírás a kunhalmokról. A vers önmagáért beszél: „Derék kun vitézek, kik alatta hevertek, / Döngő traktoroktól újra táncra keltek, / Porló csontjaikat össze-vissza túrták, / Nagy gépekkel szántó téesz-tag unokák. / Mert amióta egybeszakadt a karcagi határ, / A szép kunhalmoknak alig találni a nyomát”. Fel is sorol a vers mellett negyvenegy kunhalmot, talán azért, hogy legalább a nevüket megmentse. Okos cselekedet volt, mert annak a bizonyos kunhalompusztító téesz-korszaknak nem volt elég a sok gyönyörű térszíni elem föld színéről való eltörlése, legalább ilyen hévvel és erővel igyekezett a népi emlékezetből is legyalulni mindent, ami a múlthoz köt.

Nem csak a kunhalmok lettek veszélyeztetettek tehát, hanem a hagyományok is, s nem jelentenek kivételt ez alól még a földrajzi nevek sem. Ökrös István írt hát egy rímes írást Karcag város határneveiből Határemlékem címmel 1977. február 14-én, s a végén szükségesnek látta odaírni, hogy „Szerkesztette, rímbeszedte: Ökrös István Tsz nyugdíjas, Karcag, Hold u. 1. szám alatti lakos.” Gondolom, ez az intelligens gazdaember belülről sok olyan dolognak volt tanúja, amiért oka volt félteni a számára oly kedves Karcag határának még a neveit is. Az első versszakban még messzebbről szemléli a várost: „Karcag a Kunságban nagy határú város, / Két megye, hét község a vele határos: / Kunmadaras, Püspökladány, Nádudvar, Kenderes, / Bucsa, Kisújszállás, azután Kunhegyes.” A második szakaszban adja okát, hogy miért szedte rímbe a határneveket: „Városunk határa viselt sok szép nevet, / Külön megjelölve dombot, lankát, eret. / Ezek a szép határnevek lassan mind eltűnnek, / A nagy téeszekkel feledésbe mennek. / Ne hagyjuk hát őket feledésbe menni, / Megpróbálom az utókornak szépen versbe szedni.” És ezután rímbe szed százhuszonhat határnevet, köztük gyönyörű, ősi kun szavakat is. Végül lezárja a verset: „Nagy és szép e városhatár, ezt büszkén mondhatom, / Rajta emelkedett száznéhány kunhalom, / Igaz, az utcája többnyire mind sáros, / De e szép határnevekkel Karcag híres város.”

Az 1909. július 22-én Karcagon született Ökrös Istvánra, azt hiszem, nem illik „a nép egyszerű gyermeke” kifejezés. A nyolc gimnáziumból négyet végzett el, s csak azért nem többet, mert a föld magához parancsolta, dolgoznia kellett az apja körülbelül húszholdnyi területén. Ő azonban nem földműves akart lenni, hanem hivatalnok. Lett is, először a közellátásnál, aztán máshol is, és amikor ebben a nehéz korszakban már mindenben csalódott, visszatért a földhöz, de már a téeszbe. Már 1932-ben is írt verseket, később még inkább. A parasztpolgárság egyik képviselője volt. Szerette szülővárosát, a féltés vezette tollát. Írásaiban úgy sorolja a kunhalmok és a határrészek neveit, mint valami ráolvasást. A karcagi föld fogadta be, miután 1988. január 18-án meghalt. A téeszek, akik addig a gyökereket rombolták, maguk is rommá lettek azóta. Nagyon kéne most a parasztpolgár. Nagyon hiányzik Ökrös István féltő szeretete.

{fel}