Jártak erre költők, írók

1.
Békés libák, csibék

Van egy verse Weöres Sándornak, amelyben emlegeti Kisújszállást és Karcagot. A Történelem és földrajz című szonett a földhözragadt realitás és álomszerű fantázia különös keveréke. Előkerülnek benne a gyermekkor képes kártyái, az öreg fiókból a bélyeggyűjtemény, térkép a talán évtizedekkel korábban ráragadt süteménnyel, gyászjelentés és egyebek. Ezek a kacatok mozdítják meg a költő képzeletét, s neki igazán nem kellett visszagyermekülni, hiszen örök gyerek maradt, akinek szabadon moccanó fantáziája valóságos artistamutatványok sorozatára volt képes öregkorában is. A versben egybejátszatja a térkép, a bélyegek s a többi tárgy mikrovilágát a nekilendülő képzelet földtől elszakadó ívével, s ettől az egész vers egy furcsa, szürrealisztikus lebegésben oldódik fel.

Weöres Sándor karcagi költő. Kár előkapni a könyvespolcon porosodó lexikont, mert abban az áll, hogy Szombathelyen született 1913-ban, majd Csöngén élt. Ennek ellenére talán nem szombathelyibb annál, mint amennyire karcagi. Igaz, nem is karcagibb. Nem is csöngeibb. Viszont legalább annyira norvég, kínai vagy itáliai is. Úgyhogy, ha azt mondom róla, hogy karcagi, talán nem is annyira az ő hovatartozását határozom meg, hanem a sajátomat. Ő mindenhol honos. És mindenkor. Szűk volt neki a földi tér, belakta az egész planétát minden időben, hol ősi barbár dalt, hol szimfóniákat vetett papírra. Otthon volt Sevcsenko hazájában éppúgy, mint Istar vagy Gilgames idejében.

Ugyanígy otthon volt Kisújszálláson is, vagy Karcagon. Tehát jogosan tarthatjuk őt karcagi költőnek. Vagy kisújszállásinak. Pedig nem járt sem Karcagon, sem Kisújszálláson, de neki annyi is elég volt belakni e két kun várost, hogy a vonat ablakából, Debrecenbe vagy Kijevbe menet, vetett egy futó pillantást az elsuhanó házakra. Weöres Sándor már ott, a vonaton, magáévá lényegítette Karcagot, máris mindent tudott róla, még azt is, hogy „a széles utcán békésen ballagnak libák, csibék”. Az ember azt hinné, hogy Weöres biztosan járt Kisújszálláson, ottani költőbarátjánál, Kiss Tamásnál. De nem. Viszont a költő szeme, miközben a gyermekkori holmik között kutat, talán nem véletlenül akad meg éppen Kisújszálláson, a térkép fölé hajoltában. Kiss Tamás, a szeretett barát vonzza oda akaratlanul is az egyébként a Mindenséghez szokott tekintetet. A másik kézenfekvő gondolata az lenne az embernek, hogy Karcagra is Kiss Tamás miatt talál rá Weöres Sándor pillantása. Kiss Tamás 1939 őszén (egészen karácsonyig) fiatal lelkészként helyettesítette a karcagi református gyülekezet egyik pásztorát, a Török Vince mellett szolgáló Szombathy Istvánt, aki nagyon beteg volt, s a következő esztendőben meg is halt. Talán tudott Kiss Tamás ittlétéről Weöres, de biztos, hogy nem látogatta meg. Egyszerűen arról lehetett szó, hogy amikor a költő a Történelem és földrajz című versében szereplő tárgyakat nézegette, s akarva-akaratlanul Kisújszállásra lelt a térképen, ott hevert mellette Karcag, s ez a véletlen pillantás segítette a szonettbe a nagykunok központját. Lám, milyen becses lehet egy város számára egy zseni mégoly véletlen pillantása is!

Weöres Sándor él, bár ennek ellentmondani látszik a rideg tényeket közlő lexikon. A rideg tények nem tudnak mit kezdeni az olyan nagy alakváltóval, mint Weöres, aki a Gilgames-lét, a Psyché-lét és a többi létezési forma után megunta a Weöres-létet is, s most éppen egy bárányfelhő vagy egy játékos szellő alakjában él tovább, netán hóvirággá változott, s most ott szerénykedik egy karcagi kertben, amely előtt „a széles utcán békésen ballagnak libák, csibék”.

2.
Szerelmes földrajz

Elragadó könyvében a keblére öleli Magyarországot Szabó Zoltán. A Szerelmes földrajz című munkája 1942-ben jelent meg először: szép gesztus az írótól ez a szeretetteljes ölelés éppen akkor, egy világpusztító háború idején. Az író A tardi helyzet című könyv jó szemű szociográfusa, több lap szerkesztője, a Márciusi Front tagja, aki a Magyar Nemzetben 1939 nyarától egy éven át szerkeszti a Szellemi Honvédelem címet viselő rovatot. Nem rajongott a németekért. Talán a veszélyérzet is vezette tollát, amikor a Szerelmes földrajzot írta: attól félhetett, hogy a nagy világégésben elpusztul mindaz, amit szeret, s amit egy szóval úgy nevezhetnénk, hogy haza.

Szerelmi vallomás ez a könyv. Költők, írók kezét fogja meg Szabó Zoltán, s e leghitelesebb kalauzok által hagyja magát végigvezetni a hazán, az egyes tájegységeken. Időnként rácsodálkozik a vidékre, máskor új összefüggéseket fedez fel szikrázóan okos esszészerű eszmefuttatásaiban. Természetesen a Nagykunságot sem hagyja ki, hála Györffy Istvánnak, akinek a Nagykunsági krónikája vezércsillaga volt a vad vidéken való szellemi bolyongás során. Először a Régi puszták régi népe cím alatt foglalkozik velünk. „Habár tudósember írta, méltán állíthatod a költők könyvei mellé” – írja Szabó Zoltán a Nagykunsági krónikáról. Idegenvezetője könyvéből különösen megragadja az írót a Kunság viharos történelme és a vízi világ meg a rideg pásztorok. „A könyv különös tájakon vezet, különös emberek között” – állapítja meg. Mennyi egzotikumot tárhatott Szabó Zoltán elé Györffy a régi vízivilág megjelenítésével, a házőrző darvakkal, a sárhajókkal! No meg a rideg legényekkel, akik „külön világban élnek, világuk ország az országban”. A Szerelmes földrajz következő fejezete a Piperés réteken címet viseli. A címből már sejthető, hogy Csokonai Vitéz Mihály nyomán baktat a szerző. Megállapítja azonnal, hogy „A költő, aki Karcagtól Debrecen felé halad ez ázsiai világ száraz szigetein át, nem nagyon vet ügyet a vadon természetre.” A valóságban vad ázsiai puszta vette körül, azonban Csokonai „Versei földjén nem magukat rétbe vett emberek járnak, hanem Múzsák pihegnek, Gráciák mosolyognak, Phyllisek, Eratók, Daphnék, Lycidasok, Thyrsisek, langy esti szél futkos”. A Nagykunság valóságától, a rideg pásztorok világától „Csokonai pásztori világát roppant távolságok választják el” – írja Szabó Zoltán. Még egy helyen, A bihari rónán című fejezetben is emleget minket a szerző, méghozzá Kisújszállás és Karcag vízi világa kapcsán. Aranyról és Nagyszalontáról ír itt: a Szalontától nyugatra eső terület olyan, mint amit Györffy leír a Nagykunsági krónikában, állapítja meg az író. Ezt a csodálatosan gazdag állatvilágot ismeri nagyon jól Arany János, s innen írja bele életművébe szinte a teljes magyar faunát.

Valóban szerelmi vallomás ez a könyv. Szabó Zoltán azonban nem gügyög, nem ábrándozik, nem nyafog, nem liheg túlfűtötten, mondataiban nincs hamis pátosz, hazája iránti szeretete-szerelme nem vakítja el, nem készteti pózolásra, gáláns széptevésre, hazudozásra. Ő úgy szeret, hogy élesen lát, pontosan fogalmaz és közben nem csupán szépeket mond. A Szerelmes földrajz című könyvét olvasni kellene az iskolákban: tanulni lehet belőle a hazaszeretetet.

3.
Az Obtól a kis Kaposig

Illyés Gyula Kúnhalmok című versét olvasva olyan érzése támad az embernek, hogy ez a költőóriás nem a barbaricumi magyar nyelvet beszéli. Mondatai felsorolásokkal, közbevetésekkel vannak tele, kitérők lassítják az olvasó megértés felé igyekvő lendületét. Mintha valami nagy erőfeszítés árán küzdené előre magát a mondat, amely időnként kifáradva megtorpanni látszik, majd némi erőgyűjtés után újra nekiveselkedik, s az eddiginél is nagyobb erővel löki magát a szonett strófáin át a vers befejezéséig. Ennek a nyelvnek, görcsösnek tűnő mondatszerkesztésnek persze szerepe van, hiszen mintegy újra életi az olvasóval azt az erőfeszítést, melyet ez a nép megélt, amíg „a sokhalu, bő Obtól” eljutott a „kis Kaposig”.

Nem adja magát könnyen a vers, újra és újra nekiduráljuk magunkat, hogy megértsük, illetve megbizonyosodjunk arról, valóban a költő üzenetéhez érkeztünk el, avagy eltévedtünk valahol a bonyolult mondat labirintusában.

A barbaricumi olvasó küszködik Illyés nyelvével. Érthető, hiszen a köznapi érintkezésben egyszerűbb közlésekhez szokott, melyeket célratörőbb nyelven, rövidebb mondatokban, visszautalások, közbevetések nélkül juttatnak el hozzá. A mondat, mire igazán nekiiramodna, már meg is érkezett a megértésig. Szereti a legrövidebb utat közlő és befogadó között, ám ez nem azt jelenti, hogy szegényes. A barbaricumi nyelv egyszerűsége ellenére igen érzékletes és árnyalt, láttató erejű és sajátos zamatú.

Ennek egy szélsőségesen lecsupaszított változata az, melyet Móricz Zsigmond használ az Erdély-trilógiában, a Kipcsakisztán vizes világába tévedő katonák és a rideg pásztorok párbeszédében, ahol már egyszavas közlésekre kopárodik a nyelv. Ez azt mutatja, hogy a célratörőn élő kunsági emberek célratörőn szeretnek fogalmazni, s kerülnek minden fölösleges szót, kitérőt. Ez a takarékos nyelvhasználat sokszor megelégszik hiányos mondatokkal, melyek aztán a beszélgetőtárs tudatában kiegészülnek, s a párbeszéd zökkenők nélkül folytatódhat.

Amikor tehát a praktikusan tömör nyelvhasználathoz szokott olvasó belekezd Illyés Gyula bonyolult mondatába, menten belegabalyodik, elveszti a fonalat, izzad, nyög, szuszog, kezdi elölről. Úgy jár a cím miatt számára oly ígéretes verssel, mint járna a hegyekkel, melyek emelkedőin tétován lépkedve, lihegve keresné a biztos támaszkodási lehetőséget kínáló pontokat, végül a nem is oly magas oromhoz vezető út felénél már megadná magát az Alföld lapályához szokott lúdtalp.

A kifulladt olvasó már megmászta két versszak emelkedőit és lejtőit, de még mindig csak annyit tud, hogy az Obtól a kis Kaposig megtalálhatók a kunhalmok, melyeket Illyés vakondtúrásoknak és a mesék babszemeinek nevez, s azon töpreng, mi hozott ide minket. Amikor a harmadik strófához ér, rábukkan végre a lényegre: a kunhalmok „a mi – katedrálisaink!” Aztán a költő egy agyontagolt mondaton rázatja végig az olvasót: „Oh, csak, módunk szerint, / így sárból! – oh ti, piramisaink!” Mifelénk elintéznék ennyivel: erre futotta.

A tizennégy soros vers végén Illyés őseinkre visszautalva írja: „Idegem hallja nomád / dobotok tompa tam-tamját: tovább!” Szinte dübögnek ennek az idézetnek a magánhangzói, jelezvén, hogy a költő nagyon is tudatosan alkotta meg ilyenre, és éppen ilyenre a kunhalmokról szóló versét. Ha az olvasó biztatásnak veszi a „tovább” felszólítást, és a megértésig küzdi magát a versben, mint a kunhalom tetejéről a síkságot, belátja majd a múltat, a magyar sorsot, küzdelmet, a kis Kapostól a sok halú, bő Obig.

4.
A kálvinista müezzin

A Nyugat esszéíró nemzedékének egyik kiválósága, Cs. Szabó László Erdélyben című könyvében szentel néhány sort Kipcsakisztán fővárosának, Karcagnak.

Az 1940-ben íródott lírai naplójegyzetekben például ilyeneket ír le: „A sárga nap beleütközik egy gémeskútba, ömlik a vére. Kossuth magához szorítja a kardot. Egy őr a református templom toronyerkélyén a kürtjébe fúj. Most a tűzvészre figyel, hajdan a határra vigyázott, a török lovasokat jelentette. Nádas, zsombék, ingovány, láp mögé lapulva a nagy faluk csak fél szemmel aludtak. A határ tele volt gyanús fekete pontokkal: török, tatár lovasokkal, vásárosokra leső hajdúkkal. Körbejár a kálvinista müezzin, kiáll a sarokra, negyedóránként a tülkébe fúj”.

Ha ma kiállna a toronyba a kálvinista müezzin, vajon mit látna? Piti tolvajokat, akik felhasítják a török és a német kamionok ponyváját, s elvisznek bármilyen árut, miközben a pilóta cigánylányokkal hetyeg a jármű elején. Eszeveszett ámokfutókat látna az országutakon, és rengeteg szemetet a határban.

S ha a szellemi látóhatár felé is elpillantana, akkor látná, hogy például Cs. Szabó László is írt egy keveset erről az alföldi városról, s ezt bizony a torony négy sarkáról ki kellene kürtölnie. Egy nagy író az olasz reneszánsz, Shakespeare, a klasszikus angol festészet mellett figyelemre méltatott egy poros, sáros alföldi nagy falut is.

Mert ő csak annak láthatta.

Mi, itt élők, Karcagnak. Sőt: Karcagisztánnak.

{fel}