Verses prófécia

A legszebb, legnagyobb vers, ami a mi vidékünkkel, Kipcsakisztánnal foglalkozik, Kiss Tamás tollából született meg. Az 1912-ben Kisújszálláson született költő a Nyugat harmadik nemzedékének a tagja, József Attila-díjas, vagy húsz könyvnek a szerzője. A verseken kívül írt regényt, tanulmányokat, esszéket, gyermekkönyveket, cikkeket, készített interjúkat, műfordításokat...

A Kunsági elégia című költeménye a Régi reggelek című kötetében jelent meg először (Magyar Írók. Szerkeszti: Vajthó László. 4. szám. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda Budapest, 1938), s ekkor még csak a vers három része szerepel a könyvben, a harmadik rész is csupán három versszakkal. A Holdkikötő című kötetben (Összegyűjtött versek 1933-1976. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1978) már négy részből áll a Kunsági elégia, a harmadik rész korábban közölt három strófájához még hatot írt a költő, de ha a két kiadás szövegtestét összevetjük, láthatjuk, hogy az 1938-ban közölt versen is elég sok kisebb javítás történt. Kiss Tamás közlése szerint többször elővette a verset, mindig írt hozzá egy kicsit, így alakult ki 1941-re a végleges, ma is olvasható költemény.

A Kunsági elégia tulajdonképpen nem a Kunságról szól, az csupán a hátterét adja a költeménynek. Egy prófécia ez a vers: a szerző megjósolja benne a doni katasztrófát. A Nagykunság vidéke a vers idejében a jelen, ebben a jelenben virraszt a költő, aggodalommal telve töpreng népe sorskérdésein, s így jut el a profetikus jóslatig, amely a vers idejében a szívszorító jövő.

Milyennek látja szülőföldjét Kiss Tamás?

A régi, folyószabályozás előtti Kunság is felrémlik egy-egy kép erejéig: a költő szittyósban fürdik, öreg, nomád éneket emleget, amiket gyermekként még ő is dalolt, béka kurrog, „tág, rekedt / torkán zöld ároklé bugyog”. A vízrendezés utáni Kunságot idézi a szik, a nyájkolomp említése, a tücsökszó, a nagy puszta, a „pusztai, / nehézbeszédű emberek” s az általuk gyújtott esti tüzek, az „újjátört rögök”, de néhol egész versrészletek rajzolják föl a megművelt vidéket: „Tarlókon lomhán jár a csősz, / botját is otthon hagyta már. / Hatökrös nehéz szekerén / hazahordott mindent a Nyár”. A Kunságra utal néhol a tájnyelv használata is: ebben a költeményben a tücsök rí, a gyerek szittyósban fürdik, sőt a szerző az ajtajaiból irodalmi alak helyett a tájnyelvi ajtajaibúl alakot használja.

Mesterien teremti meg Kiss Tamás a mű borongós hangulatát, közben természetesen ennek révén is a Nagykunságot jellemzi. A költő késő esti, éjszakai meditációi adják a vers alapját. Körülötte ott a szülőföldje, ahol „Mint fürge gyík bujkál a szél / s szisszen az árokpart hajában”. A szél említése után a sok „s” és „sz” hang szinte megszólaltatja a versben a szelet. Szépnek találja a világot a szerző: „Zenél a föld, zenél a táj / s reá a csendes ég ragyog”. Az idő érzékeltetését bízza a költő az első rész utolsó versszakának kezdő mondatára: „Hogy este lett!” Ebből azt érezni, hogy elég hirtelen, talán kicsit váratlanul lett este, s e nem természetes jelenség miatt akár arra is gondolhatunk, hogy nem csupán a természeti sötétségről, a napszak változásáról van itt szó, s talán nem véletlen az áthallás a társadalmi értelemben vett sötétség felé. Elcsendesedik a táj, „Madár se jár már”, csupán a szél „kel, lengedez nyugtalan”. Fájdalmas összevetéssel kezdődik a második rész: „Milyen gazdag a nagy világ, / – így sóhajtok magamban én – / óh föld, fák, ég s ti csillagok, / s az ember mily kopott szegény!” A költő nincs egyedül ebben a szorongásos világban, töprengés közben alvó kutyáját simogatja. Rabnak érzi magát, a madarakat látja könnyűnek és szabadnak az „ibolyaszínű ég alatt”. A békés estében a fenyegető valóságra, az egyelőre még távol tomboló második világháborúra utal a harmadik rész első két sora: „Mikor lement a nap, vér-csöppet / hagyott az alvó ég szemén”. Ugyancsak baljóslatú kép a távoli vihart sugalló két sor a negyedik rész elején: „Villámlik, megbánja az ég / és visszarántja hirtelen”.

A sorskérdések a harmadik részben, a hangulati előkészítés után jelennek meg a versben: „árva vagyok, magyar vagyok, / költő vagyok, s nincsen hazám”. A hazátlanság érzése aztán nagyon eluralkodik: „...s minél jobban fáj valami, / én annál messzebbre megyek. / Míg körülszaglásznak kivert, / bús testvérekként az ebek”. A magyarság sorsa fáj a költőnek: „Látlak honom, te hontalan, / te gyermekednek mostoha, / ki jót adtál mindenkinek, / csak a magyarnak nem, soha”. E keserű megállapítás után az ország történelmi szerepét, a nyugathoz fűződő viszonyt gondolja újra: „Nyugat korongja szórta rád / hűvösen idegen porát, / s te védted kincsét a finom, / szivet-veszejtő kultúrát, / védted, csak isten tudja mért, / romolva századokon át. / Mindig a mások ügyeit, / mindig a mások otthonát”. A panasznak, a keserűségnek olyan fokára jut itt Kiss Tamás, mint a Bánk előtt álló Tiborc, hazátlanságuk is hasonló. Képzeljük bele magunkat a vers születésének időpontjába: „S más vért kért ellened a sors / vinni a nemzet ügyeit / idegen agy, idegen lélek / szívta el édes vizeid”. Kérdésessé válik a népvándorlás, a honfoglalás értelme ebben az önmarcangoló töprengésben: „Jobb lett volna tán odafenn / csendesen meghúzni magad, / lankás ugor erdők tövében / hálóra várni a halat. / Mint itt-, hol rongyolt zsebeidben / minden eltévedt szél motoz / s ha fázol, tulajdon erdőd / kemény botjával megbotoz”.

Ahogy a pusztai, hallgatag emberek kis tüzük mellett, „Így élte mindig tűz körül / külön kis életét e nép. / Itt pergett a történelem, / és itt születtek a mesék, / nem mondta még el, ami fáj, / sosem tudta azt, hogy hiába. / Vár, ahelyett, hogy visszamenne / a pernyék nyomán Ázsiába”. És most következik a hátborzongató prófécia, a vers írásakor még egyáltalán nem nyilvánvaló magyar tragédia megsejtése: „Már évezrede, hogy keresi, / s hiába – nem leli helyét, / viszik hát majd új háborúba / ontani vérét, erejét. / Hó alatt lesz a temetője, / kopjafája orosz vadon / s hömpölygeti ártatlan vérét / a csendes, mélyhullámú Don”. Kísérteties ez a látnoki erő, ez a félelmetesen pontos sejtelem, ami, sajnos, később a papír fehér mezejéről a végtelen orosz hómezőkre tevődött át, de már, mint a legvéresebb, kétségbeejtő valóság.

{fel}