A háború árnyai

1.
A hivatásos lélek

A huszadik század első felében már elég szép számmal jelentkeztek a női írók, költők, jelezvén, hogy ezután nem csupán a kultúra fogyasztói, hanem teremtői is óhajtanak lenni. Műveiket a férfi pályatársak és olvasók hol elnéző mosollyal, hol üres bókokkal, hol vállon veregetve fogadták. Az irodalmi emancipáció sem lehetett a nők számára könnyű folyamat.

Feketéné Korény Lívia Az élet szekerén című verseskötete 1940-ben jelent meg Budapesten, az Országos Gárdonyi Társaság kiadásában, s a mű „nyomatott Bagó Mihály könyvnyomdájában”, Dombóváron. Az előszó írója szerint a költőnő „hivatásos lélek”, de hogy ez a fölöttébb bizarr kifejezés miféle tartalommal bír, azt már nem fejti ki. Simon Lajos, az Országos Gárdonyi Társaság elnöke előszavában a szerző tanulmányait, költői és dalszerzői sikereit, művészi vénáját és előadói készségét említi. Állítja, hogy a hölgy költészete közfigyelemre tart számot. Persze, ír konkrétumokat is: „A kötet szerzője különben középiskolai német- és magyarszakos tanár, ki a debreceni gróf Tisza István egyetemen végezte tanulmányait, ezt megelőzőleg a gráci és lipcsei egyetem hallgatója volt s már ott is hatásosan szolgálta a magyar irodalom szent ügyét. A debreceni egyetemi évei alatt is sokat szerepelt költeményeivel és előadó művészetével. Több ismert budapesti és vidéki irodalmi társaság tagja.”

Az élet szekerén persze Feketéné Korény Lívia járt Karcagon is – erről majd később. A kötet címadó verse eléggé nyilvánvaló szimbolikára épül, s ez különösen kitetszik az első versszakból: „Kocsim elé két ló volt befogva / s indult vélem vidáman, galoppba’. / Két tüzes ló prüszköl, rohanni vágy: / a tudásszomj s égő kíváncsiság.” Van benne valami Adyra visszautaló hanghordozás. A költőnővel vágtat a két ló: „sietnünk kell, mert az idő rohan!” – írja. Fárad, lassul, mégis hajszolja a lovakat: „Van egy titok, azt tudni akarom: / mi várhat rám ott a túlsó parton?...” Gondolom, egészen kézenfekvő a válasz: odaér, s ami várja, a halál. Az ember kajánul mosolyog, s némi morbid humorral megjegyzi, hogy ezen a ponton válik minden halandóból „hivatásos lélek”.

A kötet hangütését jelentő címadó vers után következik az Isten zsámolyánál című ciklus. A versek többnyire Jézussal, a hittel kapcsolatosak. Szép részletek olvashatók itt, például: „Szobrot farag útján könnyem árja, / apró kis cseppek vésnek, csak vésnek... / Ráírják majd a homlokra, szájra, / amit diktálnak a tűnő évek!” (Tisztítótűz) Vagy: „Hajamra hó hull, gyötrő lázba / agyamat száz gondolat szántja” (Legyen meg a te akaratod). A Ma nem kellenek Krisztusok címűben a háború foglalkoztatja, „az új Néró már énekel”, írja, de a vers végén arra vár, hogy „új Betlehemi-csillag gyúl”. A Hol vagy Uram? című versben is könnyen érthető jelképek, mégpedig Petőfire emlékeztető szimbólumok szerepelnek: a háború a vihar, az ország a hajó, amely az elemek tombolásában már-már elmerül. S ekkor felhangzik a költőnő fohásza: „kérünk Uram, szólj: Csend legyen!” Ebben a ciklusban a parasztarcokat büszkének és szépnek látja (Húsvéti áhitat).

A Hála-harangok című ciklus halottakat idéz, nagyszülőt, testvért, szülőket, csupa szeretett lényt, keresztfiait, s a gazdag érzelmi áradás hullámverésében felszínre buknak a szerző gyermekkori élményei. Lelkek között bolyong a hivatásos lélek.

2.
Súlyos járom

Sokféle jelzővel illették Magyarországon a szocialistának nevezett négy évtizedben az olyan verseket, amilyeneket Feketéné Korény Lívia is írt olykor, ám az biztos, hogy ezek a művek és költők kedves szót egyet sem kaptak. Pedig mit tett a köztiszteletben álló karcagi postafőnök leánya? Reagált a kor által felszínre vetett problémákra. A karcagi Kiss Antal utca 19. szám alatt is odafigyeltek a világra, tehát a világ, az ország eseményei, konfliktusai teljesen természetes, hogy nem hagyták érintetlenül az érzékeny és tehetséggel bíró költőnőt.

Feketéné Korény Lívia Az élet szekerén című verseskönyve 1940-ben megjelenvén ugyan miért ne foglalkozna a háború, az öldöklés rémségeivel vagy az Észak-Erdély visszacsatolása fölötti örömmel: Az Árvíz 1940-ben című mű a konkrét eseményen igyekszik túl emelni a verset: „Feléd sikolt a gyászos tenger: / mért nem javulsz már, Ember?... Ember!...” Hamar rájön az olvasó, hogy a versbéli árvíz tulajdonképpen a háborút jelenti. A végén fohászkodik a költőnő: „Uram! segíts, mert elveszünk!...” A Levél Elséhez című munka Feketéné Korény Lívia finn barátnőjéhez íródott, s ebben is a kor eseményei foglalkoztatják a költőnőt. Az apróhirdetés című versben a kor nehézségei csapnak ki a sorokból: „...holnap már vendég az inség, / mely házhoz jön, bár sohse hívják / s órákat ad a keserűség.” A szerző ebben az alkotásában csakúgy, mint a kötet egészében azonosul az alul lévőkkel. Már verseiben is elborzasztja a háború: „Befedem a szemem irtózva: ne lássak!...” (Segélykiáltás). Máshol: „Járvány, pusztulás, öldöklés, / bujdosás és halálhörgés, / porrá-zúzó ágyú-dörgés, / füstös romok / s a templomok / tornyáról száll bús könyörgés...” (Rontások). Csoda-e, ha a második világháború idején a költőnő leír egy ilyen sort: „A valóság: az súlyos járom” (Csodatükör). Riasztó a környező világ: „Árnyak dúlt hona” (A primadonna). Néhol meditál az élet értelméről, saját jövőjéről: „...messze be a hideg télbe, / hajamat vonják hófehérbe / és aztán vége?”

A háborúról szóló versekkel még nem is lett volna gondjuk Rákosi vagy Kádár esztétáinak, ám az Erdély visszacsatolását ünneplő versek valóságos vörös posztót jelentettek volna a vörös széptanosok szemében, de aligha jelenthettek, mivel, gyanítom, nem ismerték Feketéné Korény Líviát és műveit. A költőnő, akár a többi magyar, örül Erdély visszatérésének, ez érezhető a Magyar fenyők című versből is, az Üzenet a határon túlra című és A komáromi tárgyalások megindulásakor: 1938. okt. 13-án alcímű versében viszont már fölöttébb harcias hangot üt meg: „Most számolunk! ...És vissza mindent! / Pozsonyunk, Kassánk és velük / elrablott magyar véreinket! // Most számolunk! ... És vissza mindent! / Ungvár, Komárom és a többiek...” Rengetegen gondolkodtak erről a témáról ugyanígy abban a korban. Feketéné Korény Lívia több versében, például az Isten hozott Erdély! címűben foglakozik ezzel a kérdéssel, az imént idézett soroknál visszafogottabban.

Sajnálhatjuk, hogy ez az elfeledett költőnő nem írt verset városunkról. Vagy mégis? A Fények címűben így ír: „...ide kötnek / a legszebb emlékek... / Óh! ezerszer áldott / kisvárosi fények!...” Lehet, hogy itt karcagi fényekről van szó?

3.
Sötét bokrok ravatalán

Néha-néha egy-egy adys villanás mutatja, hogy nem csupán versbéli Adyt szavaló kedveséhez állt közel ez a költőóriás, hanem Szabó Margithoz is. A Mélyből jöttek című kötetében azonban egy ennél meglepőbb hatást is föl lehet fedezni: az ember azt hinné, hogy egy Karcaghoz hasonló fekvésű és nagyságú mezővárosban teljesen ismeretlenek az avantgard eredményei. Úgy tűnik, nem így van. Szabó Margit kötetéből nyilvánvaló, hogy ő ismerhette legalább Kassák Lajos és a köréje szerveződött csoport munkáit, erre utal a nyelvhasználata. Ilyeneket ír le: „villámos felhők”, „örömös, mámorító május”, „robotos város”... A Tett, illetve a Ma című folyóiratok szerzőinek a modorában.

A költőnő valóban szerényen, nehéz körülmények között élhetett. Érezhető rokonszenvvel tekint sorstársaira, együttérzése nyilvánvaló a megalázottak és megszomorítottak iránt. Ma azt mondanánk, szociális érzékenység jellemző Szabó Margitra. Kötetének versei közül példának hozhatnánk itt az Egy gazdaglelkű szegényemberhez vagy Az éhség üldözöttei címűeket. Az Egy asszonyhoz címet viselő versében így ír: „...Nem szégyen az élet fehér útján / Foltos ruhában, szegény batyuval / Szerzett fekete kenyér.” A szegénységen kívül még egy témában reagál a kor valóságára: a kitörő második világháború írathatta vele az Istenem űzd el... című versét. Nem kétséges, a költőnő békepárti. Vannak még olyan versei is, amelyekben a szerző moralizál. Sajnos, elég sokat, pedig a moralizálás általában nem tesz jót a költészetnek. Az övének sem.

Kötetének nagy részét a szerelemmel kapcsolatos versek teszik ki. Az érzés hevessége, a bánat mélysége, a megcsalatottsága miatt érzett fájdalom kínzó jelenléte sok esetben valóságos igazgyöngyöket terem. Milyen szép kifejezést használ: „Felzajlottak bennem emlékeid” (Megrohantak az emlékek). Vagy: „Tavasz. Áprilisvég. Orgonavirág. / Rajtam a nap rőzselángja gőzölög” (Emlékek). A tényszerűen koppanó rövid közlések hátteret adnak az utána következő láttató erejű szép képhez, a nap rőzselángjához. Egy másik versében milyen egyszerű, és egyszerűségében is milyen szép sort olvashatunk: „Isten szívemre írja a békét” (Ha fáradt leszel, visszatérsz hozzám). Milyen gazdag jelentéstartalma van a következő sornak: „...az emlékek gyors sólymai” (Miért?). A Temetőben című versben rendkívül érzékletesen jeleníti meg a lassú pusztulást az őröl kifejezés: „Hosszan elnézem egy régi sír virágát, / Melyen őröl az őszi hervadás”. Még néhány példa képalkotó fantáziájára: „Békenapsütés”, „esőgyémántos vígzöld falevél”. A tragikus hangoltság néhol remek részleteket is eredményez. Ilyet is tud: „sötét bokrok ravatalán”. Az olvasó beleborzong és egyre kíváncsibb lesz Szabó Margitra.

4.
A lélek tündérképe

Mándoky Kálmán első verseskötete az 1938-ban Karcagon (Klein Mór könyvnyomdájában) megjelent Kunsági virágok című könyv. Az ifjú költő versei elé Dr. Kiss Mihály városi tisztiorvos írt bevezető sorokat. Ilyeneket például: „Azon tűnődöm éppen, hogy a költészet melyik alakjáéval vessem össze a ‘kisköltőnek’, Mándoky Kálmánnak egyszerű, cicomátlan strófáit. A napokban ugyanis egy kis kockasfedelű füzetben asztalomra tette verseit, azzal a kifejezett szándékkal, hogy önálló kötetben akarja azokat közzétenni”. Mint az előszóból kiderül, a szerző tizenöt esztendős korában kezdte írni ezeket a műveket, s amikor a tisztiorvos töpreng írásai fölött, Mándoky Kálmán akkor tizenkilenc éves. Dr. Kiss Mihály a népi kultúra fontossága mellett érvel az előszóban, s érveinek Erdélyi József, Illyés Gyula és Györffy István nevével ad súlyt és nyomatékot. „Mintha torkig volnánk nyugattal s keleti lelkünk kezdene ráeszmélni önmagára” – írja. Itt tér vissza a kisköltőhöz, s végre egy-két adatot is leír: „Ez a kis füzet is egy ilyen kun-magyar lélek mesterkéletlen megnyilatkozása. Karcagi egyszerű földmíves család sarja a mi kisköltőnk. Irigyelten vagyonos família. Nem ugyan anyagiakban, mert hiszen se földjük, se házuk. Ám a hét fiu-gyermek, kisköltőnk öt bátyjával és egy öccsével, olyan vagyon, akkora érték, amit a mai gyerektelen, egykére hajló világban alig lehet felmérni”. A továbbiakban kiderül a méltató szövegből, hogy Mándoky Kálmán szereti a szépet, rajzolgat, hegedülget, verselget, viszont nem végzett középiskolát, de műveli magát, tehát olvas. „Ám mindezeket csak akkor csinálja, ha a nehéz mezei munkától ráér. Ha pl. útépítésnél napszámoskodik, bár azt jobban fizetik, nem ér rá a múzsával társalkodni. Pihennie kell a kemény, fárasztó munka után...” Tehát egy nehéz sorsú munkásköltő Mándoky Kálmán, s ez talán azért fontos az előszó írója számára, mert „fel kell tárni az ősfoglalkozást űző lakosság életét, szokásait, erkölcsét, lelkivilágát” – vallja Dr. Kiss Mihály. S ki tudná ezt hitelesen megtenni, ha nem az, aki közülük való?

A Kunsági virágok kötet első verse, a Szeretem!... című mintha máris beváltani látszana az előszó írójának reményét, hiszen a költő azonnal elkötelezi magát az emlegetett ősfoglalkozást űzők mellett: „Szeretem a barna / Magyar parasztokat, / Szeretem a fájón / Síró panaszukat. / Szívemből szeretem / Szép Magyarországot! / Szeretem, szeretem / Az egész világot!” Pedig az új, minden eddiginél szörnyűbb háború felé haladó világ egyre kevésbé szerethető. A szerző szociális érzékenysége a következő versből (Vándor uton) is kitetszik. Itt két fiú ballag az országúton sírva, fáznak és „Éhesek szegények, / Búsan fel-felnyögnek...”

A költő bizony meglehetősen borongós hangulatú lehet alkotás közben, hiszen a következő versben (Te is elhagysz szép ifjúság), legjobb esetben is legfeljebb tizenkilenc évesen, azért könnyes a szeme, mert „...gyorsan peregnek az évek, / Te is elhagysz – szép ifjúság!... / Oh, Istenem, de rövid az élet”, de ez még nem elég, a vers legutolsó sora szerint már „Sírom felé fejlehajtva járok”. Csak egy kamasz írhat le ilyen szerepjátszós, világfájdalommal teli sorokat. Négy népdalszerű szerelmi sirám után egy alkalmi verset találunk a könyvben (Szülőotthon Karcagon): „Városunkra öröm köszönt / Juniusi napsugárral: / Megnyilik a Szülőotthon! / Ez a hír az égig szárnyal” – írja Mándoky Kálmán. Szent bölcsőnek látja a szülőotthont, amely „Erőt vesz az egyke rémén”, e megnyugtató tény tudatában pedig már le is zárhatja a verset egy jókívánsággal: „Nemes, nagykun Karcag város / Népe szívből azt kívánja: / Magyar anyák új otthonát / A jó Isten védje, áldja!” A Szülővárosomban című versben panaszkodik, hogy itt mindenki idegen, őt sehol nem várják. Ez az idegenség-érzés azonban nem biztos, hogy komolyan vehető, alighanem csak a kamasz-költő túlzásáról van szó. Akik ismerték a szerzőt és családját, úgy emlékeznek, hogy Mándoky Kálmánék a villanymalom környékén laktak, ezek szerint tehát itt kereshető gyermekkorának édene, amire a vers utolsó versszakában visszaréved: „Ez a nagy, akácos utca, / E kert az én világom, / Hol mindenki elfelejtett, / Nyugalmam megtalálom...” Ezután ismét a szomorú hang, a halálvágy uralkodik verseken keresztül, mígnem, meglehetősen következetlenül, azt találja írni ez a síri hangú ifjú, hogy „Napsugaras tavasz / Az ifjak élete. / Dallal, kacagással, / Virággal van tele” (Napsugaras tavasz). A vers végén kiderül, hogy az ő élete is. Érzelmi hullámzására jellemző, hogy már a következő oldalon (Az élet nagy tengerén) megint „...csak sodor... csak sodor a könnyes ár”. És ebből az árból nem is nagyon tud kievickélni.

A zsengék között azért szerencsére akad néhány karcagi vonatkozású mű is. Az Aratás című vers az ősfoglalkozást űzőket örökíti meg munka közben: „Tikkasztó melegben / Izzadva keresem, / Kun-karcagi sziken / Éltető kenyerem. / Hajnal hasadáskor, / Késő éjszakákon, / Dalolva dolgozunk / A búza táblákon...” Az aratók között van a költő is: „Pengő acél kaszánk / Zúg-zuhog a gazba, / Pálinkát ad boldog / Mosollyal a gazda...” Hiába nehéz ez a munka, kiszakad a szerzőből egy vallomás, ami itt hitelesnek tűnik: „Boldog vagyok itt, hol / Dolgozik a világ...” – írja Mándoky Kálmán. Karcagi vonatkozású a Gaál Livia halálára című alkalmi verse, melyben Gaál László gimnáziumi igazgató lányától búcsúzik, s helyenként egészen szép sorokat vet papírra. Egy másik versében (Hol vagytok?... Hol vagytok?...) a gyermekkort, a boldog napokat hívja vissza, mert, mint írja, megcsalták az évek, nem csoda hát, hogy felsóhajt: „Hol vagy szép gyermekkor? / Lelkem tündérképe?... / Drága szülőföldem / Akácos vidéke?”. A vers végére kiderül az, ami eddig már számtalanszor kiderült ebben a kötetben: „Virág hervadásra... / Úgy érzem, meghalok”. De még ez is csak szerepjátszás.

5.
Egy büszke kálvinista

Mándoky Kálmán borús hangulata folytatódik harmadik kötetében is, amely az Álmodik a szivem címet viseli (Karcag, 1944. Készült a Turul-Nyomdában). A könyvhöz Kádár Imre nyugalmazott városi főszámvevő írt előszót, sajnos, nem igazítja el a kései olvasót a költő munkásságát és életútját illetően, mindössze annyit említ, hogy ez a harmadik Mándoky-kötet, s hogy a szerző „kis verseit nehéz életkörülmények között szokta költeni”. E nehéz sors miatti borús hangulata azonban már nem szerepjáték, hitelesítik keserű hangját az indulatok, a dac, az önérzet, a tartás.

Ilyeneket ír: „Ha nem segíttek, ne segítsetek. / Pusztuljak, vesszek, hogyha nem birom, / De mégsem fogok könyörögni nektek.” (Ha nem segíttek...), a vers végén pedig rezignáltan közli, hogy „tűröm a sorsomat”. A következő versben (Hiába minden) kijelenti, hogy „Az én sorsom rossz, csúf komédia”. Nem segít neki senki, gúnyosan nevetnek rajta, panaszkodik a költő, majd így folytatja: „Megyek dalolva, korgó gyomorral. / Küzdve inséggel, gonddal, nyomorral. / Jönnek a büszkék, gazdagok, nagyok, / Néha tőlük egy pár fillért kapok. / S meg kell hajolnom, mély alázattal. / Uram! Nem élek ily gyalázattal! / Kis porszem vagyok, proletár-gyerek, / Letaposnak az Ember-Istenek”. Micsoda szociális indulatot sodor itt a felhorgadó önérzet!

Nosztalgiával gondol a szülőföldjére (Fehér cipók emlékére), és szomorúan állapítja meg, hogy „Letapostam a parasztságomat. / S élem az úri-zsellér robotot. / Én most vasalt ruhában j árok, de mind mit ér? / Ha nem jut számomra naponta csak / Huszonöt deka fekete kenyér”. Egy másik versben (Ezüsthajú édesanyám...) az anyját nyugtatgatja, hogy jól megy a sora, de ez nem hangzik valami meggyőzően. A Paraszt panasz című versében „Szellő suhan át a nagykun-sziken”, siratja fajtáját, a parasztokat, mert „Átkos idő jár, aszályos a nyár... / Döglik a jószág, búza nem terem. / Tengeri sem lesz, csak az inség vár...”

Ebben a kötetben is feltűnik az idegenség-érzés (Azt hittem, hogy...): „Azt hittem, hogy hazajöttem. / S megtagad a szülőföldem. / Nem szeretnek az emberek. / Jobb, ha szépen visszamegyek”. Mármint a városba. Vajon milyen élmények hatására kellett ilyen sorokat leírnia Mándoky Kálmánnak? Erősen foglalkoztatja paraszt származása, s úgy érzi, „Megátkozott a fajtám”. Meg is indokolja, miért: „Mert nagy titkokat loptam könyvekből. / Loptam – amit a Sors elzárt előlem”. Nem csoda, hogy ennyire fáj neki igazságtalannak érzett sorsa: tudja, hogy van benne tehetség, többre lenne hivatott, ugyanakkor egy szegény családba születve meg lett fosztva a tanulás lehetőségétől, csak lopva, könyvekből sajátíthatott el valamit a tőle elzárt szellemi javakból. A családon belül sem értik meg a költőt, erre utal az Anyám című verse: „Anyám! Én is a gyermeked vagyok! / Mért bántanak hát többi fiaid”. Majd a következő strófában: „Anyám! Nem látod, mit tesznek velem!? / Nézd, kigúnyolnak a testvéreim”. Talán emiatt van Mándoky Kálmánban az idegenség-érzés, s talán ezért hagyta ott szülőföldjét is.

Szülőföldjével foglalkozó versei többnyire visszaemlékezések az idillinek érzett gyerekkorra, a szeretett nagykunsági tájra. A költő azonban már nem ott él, hanem „Nagyvárosok lármájában / Mint egy koldus, olyan árván élek”. A nagyvárosi lármából réved vissza a kunsági csöndbe: „Testvéreim ugarolnak, szántnak. / Valahol egy kis tanyában / Egy legényre hej, de nagyon várnak”. Természetesen azt reméli a költő, hogy ő az a legény, ezért is álmodhatja ilyenné a vers zárását: „De ha egyszer hazamegyek / Ráírom majd minden egyes rögre: / Soha többé el nem hagylak / Édesapám búzatermő földje”. Nyilvánvaló, hogy az álom csak álom maradt. Az Álmodjatok kunsági tanyák című versben a múlt és a jelen szembe állításával kezd: „Amikor még otthon voltam / Kakasnyelvű hajnalok köszöntgettek rám. / Nem dudáltak füstös gyárak, / Nem búgtak szirénák – / Fütyörészve kaszált az apám”. A második szakaszban az otthoni idill képeivel folytatja, hogy a harmadik versszakban visszazökkenjen a jelenbe: „Akkor békés nyugalom volt, / Most dúlnak a háborúk, gyilkos nagy csaták”. A második világháború vége felé jelent meg Mándoky Kálmán harmadik verseskötete, abban a korban, amelyben joggal uralkodhatott el az emberen a tehetetlenség, az elveszettség érzése: „Ugy sodródok a viharban, / Mint hitvány falevél...” A költő élettere a versek tanúsága szerint a nagyváros lett, amitől félti sorsos társait (Ti Pestre került falusi lányok). Leírja új életterét is (Nagyvárosi nagy lármában), ahol „Zúg az utca cifra népe”, ahol festett arcok, „Vad, pongyola-beszédek” veszik körül, no meg kacér hölgyek, s itt „Magyar nyelvvel vívnak harcot / Furcsa ‘úricselédek’.” Lehetséges elzüllését is végiggondolja (Kúnsági nóta), de ettől őt megóvja az, amit a szülőföldjéről hozott magával: a kálvinista erkölcs.

A versekből azt érezni, hogy a költő a szerelemben sem lehetett valami szerencsés. Jó néhány munkájában a gyengébbik nem adja a témát, azonban ezen versek egyike sem a boldogságot sugallja, sokkal inkább amolyan magyar nótás búslakodás uralja el különféle csalódások miatt. Ezek a versek adják a kötet gyengébbik hányadát. Sokkal értékesebb a kötet másik vonulata: a dacos, szegény sorsa ellen lázadó, szülőföldjét megidéző költői hang – még akkor is, ha némi hatását mutatja Ady költészetének. Az Álmodik a szivem című kötet utolsó versének (Fáj a szívem) legvégén Mándoky Kálmán egy vonzó önarcképpel búcsúzik az olvasótól: jóllehet, szomorú az élete, nem kímélik a sors csapásai, „De egy büszke Kálvinista / Fejét meg nem hajtja”. Gondoljuk el, mennyivel többre vihette volna ez a konok kun, ha tanulhat, ha nem húzza vissza szegény sorsa!

6.
Üzenet a muszkaföldről

Mándoky Kálmán is megjárta azt az utat, amit sok ezer magyar baka megtett (főleg odafelé, visszafele már sokkal kevesebben voltak) a második világháború idején. A költő harmadik kötetének (Álmodik a szivem) a verseiből megtudjuk, hogy bizony ő is Muszkaföldre tette a lábát, ő is fohászkodott a fölöttünk lévőhöz a Don folyó partján a megmaradásért, sátorozott a Volga menti erdők alatt, ottjártakor megtanulta a Donyec nevet, Nagyváradon pedig hadikórházba került. Szerencsére versekben is megörökítette élményeit, gondolatait. Olvasható a kötetben egy vers Két vonat indul címmel, s ebben a szerző a testvérétől való búcsúját örökíti meg: „Két vonat indul az állomásról. / Az egyik balra, a másik jobbra. / Búcsúzik két hű testvér egymástól. / Egyik haza megy, másik a frontra”. Természetesen a költő az, aki a frontra megy, hát mi mást is kérhetne a második versszakban a családjától, mint azt, hogy emlékezzenek rá. A következő strófában visszavonhatatlanná válik az elválás: „Riadt fütty sikolt, prüszköl a mozdony. / Na még egy meleg kemény kézfogás. / Könnyező tömeg zsong a perronon. / Még egy-két intés aztán – semmi más”. A záró szakaszban elindul a vonat, múlt időbe kerül a búcsú: „Két testvér vált el csöndben egymástól”, de nincs idő érzelegni, a jelenetre „Fekete fátylat borít rá az est”.

Valószínűleg nem csak egyszer hívták be a háború alatt katonának Mándoky Kálmánt. Ezt onnan gondolom, hogy az iménti vers a frontra induló költővel a kötet vége felé olvasható (a váradi hadikórházas verssel együtt), míg a többi háborús vers a könyv első felében található (persze, nem zárható ki a szerkesztői következetlenség sem). Alighanem valamelyik magyar nóta dallamára írhatta a szerző az Üzenet a Muszkaföldről című vers nosztalgikus, édesbús sorait. Az első strófa a babájának szól, akit lelke boldogságának nevez, majd pedig „Porfátyolos kicsi falunk / Fehérfürtös gyönyörű virága” lesz a hölgy, s a nagy kérdés, amiért tulajdonképpen hazáig sóhajtja a verset, csak az, hogy „Láthatlak-e csak még egyszer”? A következő szakaszban egy másik fontos női személyre gondol: „Odahaza édesanyám / Most megy a templomba. / Imádkozik a fiáért / Sóhajtva, zokogva. / Én Istenem, vigasztald meg, / Töröld le a bús könnyeket / Halovány arcáról. / Ne tudja meg, hogy a fia, / Muszkaföldön csak titokban / Álmodozik szép Magyarországról”. Ami tökéletesen érthető, főleg a következő vers felől nézve. Uram, ne hagyj el..., mondja a cím, s valóban, az egész vers fohász és könyörgés a Don poklából: „Itt a Don partján, itt, itt érzem én, / Mennyire gyarlók, hitványak vagyunk. / Itt a két nagy front véres mezején. / Uram, Téged hív esengő szavunk”. A költő többes számban beszél az elhangzott fogadalmakról, s a harmadik versszakból meg lehet sejteni a magyar bakák rémületét, olyan a helyzet, hogy a Don mentén „Most a vad-pogány jámbor hívő lett”, s ettől kezdve ez a szakasz már csupa rimánkodás, könyörgés: „Vezess el minket... / Mutassál innen, mutass kiutat!” Ezután közli a költő félelmük okát: „Igy rimánkodunk lövészgödrünkben. / Hol felénk csapkod száz halál-hullám”. Az utolsó strófában ismét a könyörgés következik, hogy most tegyen csodát az Úr: „Hozzád kiált kis keresztes-katonád”. Mándoky Kálmánnak valószínűleg voltak illúziói a háborúval kapcsolatban, erre mutat, hogy keresztes katonának láttatja magát, egy másik művében (Két vonat indúl) pedig azt írja, hogy „Az utam egy új világba vezet”.

A Mise a harctéren című versben az erdei tisztáson egy nyírfakereszt áll, nyilván egy elesett bajtárs sírjele, a zászlós úr prédikál, a katonák zsoltárt énekelnek: „Orosz puszták végtelenjén. / Kétes távolból. / Harang helyett néha-néha. / Egy-egy ágyú szól”. Csak egy életkép. Háborús életkép. Hogy miért használ a sorvégeken pontot az alkotó, ki tudja? Talán ezekkel a rövid közlésekkel akarta a szöveget drámaibbá tenni, de ennek a törekvésnek ellentmond a vers ritmusa, túlságosan is könnyed, táncszerű dallama, ami nem illik egy ilyen témához. Valószínűleg a nyomdai önkény vagy figyelmetlenség miatt van ott is pont, ahol nem kellene.

Oroszországban, Ligowban írta A barisnya című verset 1943. február 7-én. Többi háborús versénél nem tünteti fel a helyet és a dátumot, valamiért azonban fontosnak tartotta, hogy itt, ennek a versnek a végén közölje. Talán megrendültsége miatt. Egy orosz nővel találkoztak őrségváltás után. „Kétszer kiáltottunk: ‘Sztoj totán! Barisnya’.” De a nő csak ment tovább, erre az őrség lelőtte. Mándoky Kálmán fontosnak tartja közölni, hogy nem ő tette. „S nem is sikoltott fel, összerogyott nyomban. / Mártír vére elfojt szűzi fehér hóban. / És keresztet vetett”. Ez a fogalmazás, főleg a mártír szó használata arra utal, hogy a költő sajnálta azt az orosz asszonyt, igazságtalannak érezhette halálát, s lám, az áldozat, mégis így tudta itt hagyni, keresztet vetve, ezt a lenti árnyékvilágot: ez a vég kiválthatta a szerző megrendülését. A Volgamenti erdők alatt... című vers megint kissé hamisan táncikál a vidáman nótázó katonákról: „Hogyha fel kell nyergeltetni / Szentmihály lovát. / Szent-glória koszorúzza / Hazánk homlokát. / Kósza szellők vigyétek el / Üzenetünket... / Ősi földért hullajtottuk / Drága vérünket”. Sokkal hitelesebb a Menetnóta című vers, amely a „Donyec-menti pusztákon” fogant, ahol menetelnek és búslakodnak a katonák, s a költő is csak annyit tehet, hogy „Kisírom a panaszom egy tábori levélen...” A szomorúság oka az, hogy „Odahaza sok legényt már hiába várnak”, nem térnek haza, mert „Muszkaföldben nyugszik testük egy jeltelen sírba”.

Mándoky Kálmánt is megkísérthette a halál, valószínűleg megsebesülhetett vagy megbetegedett, erre utal a Búcsú az 559. sz. honvéd hadi kórháztól című vers, amely azzal kezdődik, hogy a költő búcsút mond Váradnak, a hadikórháznak, nővéreknek, orvosoknak, beteg bajtársaknak, mert „Szépen felgyógyultam”. Hogy mi baja volt, nem közli. Jól érezhette itt magát, éppen ezért „Valahol majd messze / Sírnak az emlékek”, sőt a szerző utat engedve érzelmeinek bevallja, hogy „Könnyezve búcsúzom”. Ezek a frontról írott versek gyengeségeik ellenére is fontos dokumentumai egy nagy világégés szenvedő magyarjainak.

{fel}