|
|
Körmendi Lajos: |
Verseghy Ferenc
Elektronikus Könyvtár |
|
Az alföldi parasztság nagykövetei
Erdélyi József Holt Tisza című versét dr. Kiss Mihálynak ajánlotta, aki Karcag városi tisztiorvosa volt. A háza valóságos kulturális központ lett, sűrűn megfordultak nála művészek, tudósok, írók, még olyanok is, mint Móricz Zsigmond. No meg Erdélyi József, a garabonciás költő, aki nagy szegénységben élt, gyalog járta az országot, és végiglakta barátait, jóembereit. Dr. Kiss Mihály karcagi házát is fölkereste 1934-ben. Ebben az esztendőben írta a Holt Tisza című versét: „...kanyarog a kun tanyák közt / a Holt-Tisza Karcag alatt”. Gondolom, az Üllőlapos mozdította meg a költő képzeletét. Abban az évben Berekfürdőben is járt Erdélyi József (ekkor láthatta az Üllőlapost, az egykori Tisza-medret), ahol a cserkészek táborában telerajzolta Bod László vázlatfüzetét, s a festőművésszé lett egykori cserkész haláláig őrizte a jól rajzoló költő róla készített portréját. Nem idegen vidék ez a poétának, hiszen a közelben, Mezőtúron tanult. Karcagi látogatásakor már túl van rengeteg hányattatáson, a katonáskodáson, a fogházon, a Trianonban meghúzott új román határon való kétszeri átszökésen, az internáláson, a Párizsban töltött három hónapon... 1934-ben mutatkozott be a népi írókkal Debrecenben, abban az esztendőben tehát, amikor Karcagon és Berekfürdőn is megfordult.
Vigasztalan tájnak írja le Erdélyi József a Holt-Tiszát, amely „Mint valami óriáskígyó / üres bőre, dögteteme” kanyarog a kun tanyák közt, s „megreked benn’ a nyári hőség, / megáll a szél, a gondolat”. A három nyárfa gutaütött, az ég aszályos, s az Üllőlapos olyan, mint a börtön, nem ereszti a nyárfákat. A harmadik versszakot így indítja: „Mintha a Holt-Tiszába gyűlne / minden bánat, szomorúság”. A Tisza távol folyik innen, a gát levágta a folyónak ezt az ágát, „mint egy hóhérpallos”. Harmattalan az ég, néma a holt folyómeder, s a hatodik strófában már egészen keserű a költő hangja: „A nyomorúság mocsarából / nem szökhet égre szabadon, – / meghal az élet, a napon, mint / izzó, epesztő kínpadon, / nem fakad az örömtelenség / völgyében zengő tisztaság, / csak undok pocsolya, betegség, / s halálos néma pusztaság...” A következő szakaszból azonban úgy tűnik, a költő bizakodó: „Jön az idő, jön, itt is van már, / hogy a Tisza kiszabadul, / az új világ a régi zsarnok / világ helyén kialakul / s Kánaán lesz a magyar Alföld, / folyók árjával öntözött...”
Az olvasónak eszébe kell jusson ennél a résznél már a Trianonban csonkolt ország: a gát, ami a Tisza egy-egy ágát levágta, tulajdonképpen az újonnan meghúzott határ jelképe. A Tisza tehát – a mitologizálásra hajlamos Erdélyi Józsefnél, aki szívesen egymásra játszat természeti képeket és emberi érzelmeket – a megalázott, tönkretett Magyarországot jelenti. A következő versszakban Holt-Köröst, Holt-Marost is emleget, talán azért is, hogy az olvasónak eszébe villanjon az elcsatolt Erdély, s így végképp egyértelművé váljanak a költemény utalásai. A költő bizakodása tehát a levágott ország-részek visszacsatolására vonatkozhat. A „Jön az idő, jön, itt is van már” sor talán egy aktuálpolitikai utalás, hiszen 1933-ban került hatalomra Hitler, s elképzelhető, hogy Erdélyi tőle remélte az elcsatolt területek visszaadását. A költő ellentmondásos egyénisége ezt nem zárja ki, bár éppen ekkortájt baloldali lapokkal tartott kapcsolatot, viszont három év múlva megírja a Solymosi Eszter vére című hírhedt versét. Ahogy más verseiben a nyomorgó nép szószólójaként lépett fel, úgy a Holt Tisza című művében az örömtelenség völgye, vagyis a feldarabolt ország szószólójaként nyilatkozik meg. A csonkolás előtti országot sírja vissza az utolsó előtti versszakban: „jobb, jobb lett volna akkor élni, / mikor még folyt a Tisza-ág.../ Kisért a múlt a kun tanyák közt, – / ‘hej régi jó magyar világ’...” Ezzel visszazökken a vers a megírása-kori jelenbe, a kun tanyák közé, s ezt hangsúlyozza az első versszak csaknem változatlan megismétlésével a költemény lezárásaként. De ekkor már tudjuk, hogy a Karcag alatti, a Berekfürdő melletti Holt-Tisza ürügyén Erdélyi a magyarság tragédiájáról írt. Attól, hogy erről a tragédiáról évtizedekig nem beszéltek, nem beszélhettek Magyarországon, ez még tragédia maradt. Nemzedékek nőttek fel a nélkül, hogy akár sejtelmük lett volna a Holt-Körösről, a Holt-Marosról, vagyis a nagy trianoni hóhérpallosról és annak következményeiről. Erdélyi József verse szembenézésre késztet. Mert még ma is „...kanyarog a kun tanyák közt / a Holt-Tisza Karcag alatt”. Még ma is „megreked benn a nyári hőség, / elolvad minden akarat”. Mert itt élünk ma is, „az örömtelenség völgyében”.
Nem jó manapság földművelőnek lenni. Több panasz terem a földműveléssel és állattartással foglalkozók ajkán, mint amennyi búza vagy kukorica a földjeiken. Nem is csoda: hol a belvíz, hol az aszály taszítja őket a szakadék szélére, hogy a paraszti munka gyümölcseit betakarító bankokról és kereskedőkről ne is beszéljünk.
Sajnos, a történelem során sokszor volt oka panaszkodni a magyar parasztságnak. Az 1930-tól 1940-ig terjedő időszakban is. A népi írók megrázó szociográfiái egyre-másra megjelenve a maga csupasz valóságában, szépítgetés nélkül mutatták meg a magyar vidék, így az Alföld helyzetét is. A kép lehangoló volt. Féja Géza Viharsarok című könyve olvastán Móricz Zsigmond a szégyen szót emlegette: „...a szégyen égett az arcomon. A szégyen az egész magyar életért, hogy ez lehetséges...” Féja szociografikus riportjainak gyűjteménye (Magyar haláltánc. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984) legalább annyira sötét képet fest az ország valóságáról, mint az imént említett elhíresült szociográfiája. A Magyar haláltáncban Karcagról és a Nagykunságról is ír.
Kossuth szabad magyarja vagy fasiszta rend? című riportjának elején Karcaggal foglalkozik: „Új magyar ‘táj’ keletkezett az Alföldön: az aszály vidéke, a kezdődő sivatag réme”. Ez a nagytájat befogó pillantás aztán egyre jobban szűkül. „Szívet facsaró látvány: órák hosszat kocsizni a fölperzselt földek között. A jelenlévő halál ízét érzem folyton... Kopasz táblák meredeznek: ide takarmányt vetettek, kiégett foltok a silány gabonavetésben, mintha futótűz portyázta volna, arasznyi gabonaszárak, kévébe se köthetik majd őket.” Most derül ki, hogy Kipcsakisztán legnagyobb városának földjei mutatják ezt az elszomorító képet. Mintha emelné az ujját Féja: „Pedig a karcagi határ legjobb földjén járunk”. Az eddig leírt mondatok annyira életszerűek, hogy az embernek eszébe sem jut kételkedni tartalmuk igazságában. Az író tovább hitelesíti a leírt tényeket azzal, hogy konkrét személy mond ki néhány tragikus mondatot: „Kísérőm, K. Szabó Imre karcagi gazda igen röviden, de annál félelmesebben fogalmazza meg a helyzetképet. – Vagy vetőmagra való, vagy kenyér. A kettőre együtt már nem jut. A szikes földeken ennyi se lesz. Elégett rajtuk minden”. Az 1934. június 3-án, a Magyarország című lapban megjelent riportnak kísérteties áthallásai vannak a mába. A paraszt „...traktorát rég eladta vagy leállította, vagy visszavette a gyár. Volt idő, mikor tökéletesen akart gazdálkodni, és felsőbb biztatásra gépeket vett. De igen keserves volt ez a lecke. Majdnem minden traktorhoz egy kisgazdaság kiuzsorázása és összeomlása fűződik”. Szinte látom magam előtt a bólogató gazdákat. Bizonyára jó néhányan bólogatnának a mai földművelők közül Féja Géza alábbi gondolataira is: „A kormány... engedje el a benzin és az olaj állami részesedését, az elosztást pedig ne bízza a mostani kezekre...” Ősidők óta tudjuk, hogy az osztogató kezekkel mindig baj van.
Féja a népi írók táborának volt igen érdekes és tehetséges tagja. Leghíresebb könyve az 1937-ben az olvasók asztalára került Viharsarok, ami megjelenését követően óriási botrányt kavart: a könyvet elkobozták, az írót tanári állásából kirúgták, a bíróság két hónapi elzárásra ítélte... Tulajdonképpen a hírhedtté vált szociográfia előmunkálatának tekinthető az a könyv, ami a szerző halála után hat esztendővel jelent csak meg Magyar haláltánc címmel. Már Féja Géza is foglalkozott az ötvenes évek végén a szociográfiai riportok kiadásának gondolatával, néhány régebbi cikket stilizált is, de aztán valami miatt a kötet terve a háttérbe szorult, majd elfelejtődött. A könyv végül 1984-ben, az író fia, Féja Endre jóvoltából látott napvilágot, s egészítette ki az egyébként is gazdag életművet. Ez az életmű nagyon sok tanulmánykötetet, jó néhány regényt, elbeszéléskötetet, sőt esszékönyvet, útirajzot és verseskönyvet foglal magába. Manapság hetekig foglalkozik a sajtó és a közvélemény minden ütődött alakkal, ha, mondjuk, férfi létére nőnek képzeli magát. A komoly értékeket alkotó Féja Gézáról szinte egyetlen szó sem esik. Ez azonban nem őt minősíti, hanem a kort, amelyben élünk, s az irodalmi életet, amelyre szintén jellemző a jelenlévő halál íze.
Nagyon szép cikket írt Féja Géza a karcagiak nagy tudósáról, Györffy Istvánról. A cikk címe, sajnos, már múlt időben említi a kivételes etnográfust: Ki volt Györffy István? (Magyarország, 1939. október 4.) Ebből már kitalálható, hogy a professzor halála adta az alkalmat az írónak a cikk megírására. A halálhír megrendítette a népi írókat, akiket egyébként Györffy igen sokra becsült, nagy feladat elvégzését várta tőlük: „Ma már kiváló népi eredetű, a néppel együtt érző fiatal írógárdánk van. Ezek a nép lelkét jól ismerik, ahhoz közel tudnak férkőzni s azt ki tudják elégíteni. Ezekre kell bízni a nép irodalmi szükségletének fedezését”. A népi írókra komoly hatással volt Györffy István, az ő objektív, realista látásmódja érződik ezen írók falurajzain, parasztképén. Már nem a természet romlatlan gyermekét mutatják be, hanem hátat fordítva a Rousseau-i hagyományoknak, tárgyilagos, kíméletlen leírását adják a magyar falunak, s a falvak lakóinak. A tudós igényes írásainak, megnyilatkozásainak is szerepe lehetett abban, hogy a népi írók szociográfiái mentesek tudtak maradni a parasztromantikától. Nem csoda, hogy Féja azonnal reagált a halálhírre: tudta, nagy a veszteségük.
Pontosan látja a néprajztudós jelentőségét. Ilyeneket ír le a cikkében: „...Györffy István az egyetemi tanszéken is az alföldi parasztság nagykövete maradt, a népi gondolat tántoríthatatlan hivője, és sohasem tévedt le arról az útról, melyen megindult”. Féja szerint a nagy etnográfus „küldött” volt, aki „...nemcsak tanított, hanem a szó legtisztább értelmében igét hirdetett”. Nagyon szépen jellemzi Györffyt: „A népnek a szelleme és értelme sugárzott szavaiból, arcán az alföldi nap pírja honolt, emberi természete Arany Jánosra emlékeztetett bennünket”. Többen elmondták, leírták már a tudós delejes hatását. Féja is: „Az élet embere volt az egyetemen is: családot gyűjtött a hallgatóiból. Egész kis kör alakult körülötte a paraszti származású egyetemi hallgatókból, akiknek apjuk volt”. Féja nagyra becsülte Györffyt, úgy vélte, a politikusok kikérik a véleményét minden, a magyar népet érintő fontos kérdésben, elvárta, hogy nagyjelentőségű dolgokban, például a földreform előkészítésében vezető szerepet kapjon ez az ember, aki „...népünk és földünk egyik legkülönb ismerője”. Az író természetesen tévedett: akkor sem azt kérdezték a politikacsinálók, aki a legtöbbet tudta egy adott témáról.
Alighanem jól ismerte Féja Géza a népi tábor egyik szellemi alapozóját, mert így jellemzi Györffy Istvánt: „A paraszt nyugalma és bizodalma élt benne, nem kedvetlenítette el semmi sem. Bírta a mindennapi közelharcot a közönnyel és az ostoba fontoskodással, lassan, bölcsen dolgozott és hódított, mint a természet. Minden szava, egész lénye mosolygó bizonyság volt, hogy mély értelme van a népi előretörésnek”. Tudományos érdemei említése után a művelődéspolitikus Györffy nagy művét, A néphagyomány és a nemzeti művelődés címűt méltatja. Érthető. A népi írók tevékenységében fontos szerepet kapott a politika. Élete végén Györffy István is nagyobb szerepet engedett munkásságában a politikának, a régi és a népi kultúra feltárását és művelődésünkbe építését szorgalmazta. Művelődéspolitikussá tette őt a magyar nép féltése. Féja fogékonynak látszik A néphagyomány és nemzeti művelődésben kifejtett gondolatokra, s a művet „hatalmas terv”-nek nevezi. A terv, sajnos, terv maradt, Györffy meghalt, s az író már csak múlt időben beszélhet róla, miközben számba veszi a veszteséget: „Volt egy katedra, mely valóban a magyarság vára volt, a népé, az igazi közösségé... Györffy István lelkeket épített, szellemeket nevelt, nagyon széles és tágas az ő életének vetése”.
Tudós és írók ilyen termékeny szellemi együttműködésére túl sok példa nincs a magyar irodalom történetében, Györffy tudományos eredményei, tanulmányai, könyvei, szóbeli megnyilatkozásai erős fundamentumot biztosítottak a népi írók működéséhez. Féja Géza és a többi népi író érezhette a szellemi társ segítő jóindulatát, integráló képességét. A kiváló etnográfusról vagy műveiről többen is írtak a népi írók közül. Németh László például nagy pedagógusnak tartotta őt. Féja Géza Lélekben néppé legyünk címmel (Magyarország, 1938. október 21.) beszélgetést készített a jeles tudóssal egy esztendővel annak halála előtt. Illyés Gyula Györffy varázsos személyiségét rajzolja meg A magyar nép tudósa című írásában (Illyés Gyula Ingyen lakoma. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1964.). Darvas József írt a Szilaj pásztorokról (Magyar Élet, 1939. 10. szám), Szabó Pál pedig A néphagyomány és a nemzeti művelődésről (Kelet Népe, 1939. 9. szám). Györffy István halála után Féja Géza két cikket is írt, a most tárgyalt íráson kívül egy másikat is Élő emlék címmel (Magyarország /esti/, 1941. október 8.).