Elszállt felette év ezer

1.
A kánok kánja

Egy avittas térképet nézegetek önfeledten, ami igazán gyönyörűséges foglalatosság. Látni a karcagi határ mély fekvésű részeit, a fenekeket, fertőket, az ereket, a laposokat, a hajlatokat, s persze ezek ellentétét is, a kiemelkedő területeket, a szigeteket, a partokat, a hátakat, laponyagokat... No meg a kunhalmokat.

Futtatom a tekintetem a térképen: Ecse halom, Disznó halom, Fekete halom, Ágota halom, Telek halom, Kanvágta halom, Pinczés halom, Berek halom, Szt. Miklós halom. Aztán: Nagy-Görgető halom, Kettős halom, Nagy-Orgonda halom, Egyes halom, Aranyos halom, Hármas halom, Lőzér halom, Bengecsek halom, Nagy-Pattog halom, Apavára halom. Még egy nekifutás: Hegyesbori halom, Péntek halom, Magyarkai halom, Konta halom, Sárga halom... Ezzel még természetesen nem teljes a karcagi kunhalmok listája, s akkor még meg sem említettem a közelben kínálkozókat. Ilyen például a Zöld halom, a Nagy-füves halom, a Vasgyúró halom, A Kis-füves halom, a Szék laponyag halom, a Köves halom, a Kis-Darvas halom, a Nagy-Darvas halom. Ilyen az Égett halom, a Borsos halom, a Mérges halom, a Halas-laponyag halom, a Kása halom, a Hegyes halom, a Külső hármas halom, a Közép hármas halom, a Görög halom, a Fekete halom, a Nádas halom, a Márton halom, és a többi kunhalom. Kunhalmokban gazdagok vagyunk. Voltunk.

Erdélyi Józsefnek van egy Kunhalom című verse. A költő már a vers legelején ennek a mesterséges földhányásnak a maradandóságát emeli ki: „Elszállt felette év ezer, / s annyi eső nem mosta el. // Eke még nem szántotta le. / Nem birt az elmúlás vele”. A hangütés itt különösen fontos, hogy miért, azt a vers végén értjük majd meg. Erdélyi az első sorokat követően (melyekben felkelti az érdeklődést tárgya iránt) megnevezi ezt a felszíni formát: „A nép azt mondja: kun halom”, majd közli, mire használták őket: „Lehet, hogy régi sírhalom. // Lehet, hogy egy kán tetemén / emelték annak idején.” Ilyen kurgánokat láthatott a költő az Alföldön jártában-keltében. Tudjuk, hogy Karcagon is megfordult, s itt is szemrevételezhetett éppen elég kunhalmot. A vers feléhez érve Erdélyi József visszaréved a múltba: „Ki tudja már a kán nevét? / Hol vándorol már az a nép? // Hol sátoroz már? – Meglehet, / Hogy visszahívta Napkelet. // Vagy elkeverte Napnyugat... / Sírhalom őrzi nyomukat”. Ezzel az utolsó sorral tér vissza a múltból a jelenbe, a töprengésből (amely arról szólt, hogy bizony mi magyarok is járhattunk volna így, kihalhattunk volna, elkeverhetett volna minket is a mohó Napnyugat) a kunhalom szemlélésébe. A költő tudta, hogy ezeket a halmokat (többek között) temetkezésre is használták, s megpróbálta az ott nyugvók egykori, talán néhány ezer évvel ezelőtti gondolatát kitalálni. Ezek a népek azt hitték, a kunhalmok örökké állnak, s megőrzik a nyomukat „Még ezer évig, vagy tovább. – / Ők azt hívék: míg a világ”. Láthatjuk, még mindig a maradandóságot hangsúlyozza az alkotó. Ezen a ponton következik a vers lezárása: „De koptatják esők, szelek, / havak-hevek, nyarak-telek. // Egyszer csak elfogy teljesen, / nem marad híre-neve sem. // Győz a legpusztítóbb tatár, / a kánok kánja, a halál”. A kicsit korábban használt kifejezés, a „míg a világ” végtelensége után tehát igen szűkre szabott időt jósol a kunhalmoknak Erdélyi József. Félő, túl derűlátó volt. Félő, hogy még ennél is kevesebb idejük van.

Sajnos, a jóslata igaznak bizonyult. A kunhalmok számára mi magunk, az itt élők lettünk „a kánok kánja”, elsősorban a huszadik század második felében. Igen kevés kunhalom kapcsán lehetne már leírni, hogy „Eke még nem szántotta le”. És nem az esők, szelek, „havak-hevek, nyarak-telek” lettek e gyönyörűséges térszíni elemek lepusztítói, hanem az ember...

Nézem a régi térképet, s a kezdeti élvezkedő böngészést, a földrajzi nevek ízlelgetését fölváltja a félelem: milyen világ lesz az, amikor már senki sem tudja megmondani, hol volt a Kormáncsok halom? Milyen világ lesz az, amikor a Bengecsek halom és évezredes társai létét már semmi más nem őrzi, esetleg egy-egy ilyen régi térkép vagy írás.

2.
A mi katedrálisaink

Az értelmező szótár szerint a kunhalom „(a magyar Alföldön és a Dunántúl némely vidékén) a népvándorlás korából származó, részben sírok fölé emelt, részben települési helyek maradványaként fennmaradt kisebb mesterséges domb”.

Vannak halmok a népvándorlás korából, de jó részük évezredekkel ezelőtti kultúrák emlékeit, népek egész sorának a tárgyait őrzik. Ezeket nem lehet a kunokhoz kötni, a tizenkilencedik századból való elnevezés azonban gyökeret vert a köznyelvben, s mindenféle korból és néptől származó mesterséges földhalom jelölésére szolgál.

A Nagykunság rendkívül gazdag (volt) kunhalmokban. Kipcsakisztán a kunhalmok hazája (volt).

A kunhalmok persze Magyarországon kívül is megtalálhatók, változatosabbá teszik szép formájukkal az egész eurázsiai füves pusztaságot, azt az óriási területet, amelyen valamikor magyar és kun őseink és a hozzájuk hasonló népek éltek, élnek.

Illyés Gyula gyönyörű kifejezést talált a kunhalmokra: a mi katedrálisainknak nevezte őket. Igaza van: a mi barbaricumi viszonyaink között mongol, török, labanc csóváktól elhamvadtak a valóságos, kőből emelt katedrálisok, csak a kunhalmok bizonyultak maradandónak, s dacoltak tovább az idővel.

Már ez a maradandóság is a múlté. Megszállott szakemberek, természetvédők, művészek régen felhívták már a figyelmet arra, hogy milyen tájképi, történeti, művelődéstörténeti és egyéb értékei vannak a kunhalmoknak, s milyen veszély fenyegeti fennmaradásukat. A nagyüzemi, kolhozos gazdálkodás kecsegtető jövőjétől megittasodott termelőszövetkezeti vezetők ugyanis minden szívfájdalom nélkül elhordatták a kunhalmokat, ha útban voltak például a rizstelepek kialakításakor vagy a meliorációs munkák végzésekor. Olyan ütemben folyt a kunhalmok elhordása, hogy mára már megszámlálhatatlanul soknak a helyét sem lehet megtalálni, a megmaradt kipcsak-dombok egy része pedig megcsonkítva mutogatja iszonyatos sebeit az arra járóknak. Nagyon kevés az érintetlen, ép kunhalom Kipcsakisztánban.

Akadt olyan önkormányzat, például a karcagi, amely – felismerve a pusztulási folyamat veszélyeit – helyi védelem alá helyezte a mi katedrálisainkat. Arra azonban már nincs ereje, hogy érvényt is szerezzen rendeletének: a kunhalmok többségét továbbra is szántják, itt-ott néha hordják. Ráadásul jó néhány kipcsak-halom magántulajdonba került a kárpótlás során, a fennmaradásukról nyilván a gazdasági érdek és nem az érték tisztelete dönt.

Az lehetne a megoldás, ha a még ép kunhalmokat megszereznék az önkormányzatok, nem lehetne őket szántani, s gyep borítaná felszínüket. Ellenkező esetben félő, hogy évek, évtizedek alatt eltüntetjük a mi katedrálisainkat, megtesszük azt, amit mongol, török, labanc megtenni nem is remélhetett, vagyis eltöröljük a föld színéről a múltunkat. Ami őseinknek lakóhelye, temetője, őrhelye, határjelző pontja, árvizek előli menedéke volt, az most az enyészeté lesz. Felüthetjük majd az értelmező szótárt, hogy megtudjunk valamit a mi katedrálisainkról, s az ott közölt Eötvös idézetből kiolvashatjuk a szomorú valót is: „... nincsen kunhalom. De áll a tér s nem vész a fájdalom”.

{fel}