A felszökő víz

1.
Csodaforrás Berekben

Amint megtudták a jó karcagi kunok, hogy 1925-ben Szoboszlón termálvizet találtak, rögtön tudták, hogy nekik is kell olyan. Olyan, de jobb. Keresse csak az állam a saját pénzén a gázt vagy a petróleumot, végül úgyis melegvizet találnak, s az a városra marad. Érvelni tudtak, s ebben alighanem az akkori országgyűlési képviselőnek, Csontos Imrének volt a legnagyobb gyakorlata. Ő arra hivatkozott, hogy Karcagon az artézi kút vize is olyan gázos, hogy a kifolyónál meg lehet gyújtani. Tehát gázt biztosan találnak, ám előkerülhet a lyukból kapósabb dolog is, vélhették. El is kezdték a követségjárást, kilincselést, s ebben a redemptió óta már igen jártasak és eredményesek voltak. Barabás Imre kiválóan leírja alapos művében (Fejezetek az artézi kútfúrás XIX-XX. századi történetéből. Szolnok, 1993. II. kötet, 21-51. p.) a bereki csodakút születésének a történetét, a kanyargós, helyenként a humort és a drámát sem nélkülöző ágas-bogas történet követéséhez nem is választhatnánk jobb kalauzt.

Pávai Vajna Ferenc hamarosan terepszemlét tartott a karcagi határban, s az Üllőlapos közelében lévő homokbányánál állapodott meg, mondván, itt érdemes fúrni. „Kitűztem a karcagi fúrási pontot, az igaz, hogy messze van a várostól, de ott van a Tatárüllési állomás a közelben, s ott jó hely kínálkozik mindjárt egy nyaralótelepnek is, ami szintén elkelne” – mondta visszaemlékezésében a híres geológus. Hanem a számításba hiba csúszott, mert Karcagnak is mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, hogy kipengesse a béléscsövek árát. Ez már gondolkodóba ejtette a városatyákat, s ki tudja, milyen mértékben ütközött volna ki rajtuk Harpagon természete, ha Dr. Rimaszombati István nem áll elő egy mindennél hathatósabb érvvel: „...ha késlekedünk, Kisújszállás elkapja előlünk a lehetőséget, és akkor minden bőség odaömlik majd. Ne hagyjuk magunkat, ha Kisújszállás akarja, csak jó lehet, ne engedjük ki hát a kezünkből!” Ez aztán hatott! Pillanatok alatt megszavazták a karcagiak az 1.500 milliárd koronás külföldi kölcsönfelvételt. Nem véletlenül csúfondáros hangnemben ír az esetről a Karcagi Napló: „Mire jó Kisújszállás! Ha lesz gáz, bőség nálunk, juttassunk belőle nekik is, megérdemlik”.

1927. augusztus 22-én megkezdték a fúrást. A várakozás óriási volt: „...nagy emberforgalom lesz rövidesen a Berekben, lesz keletje a tojásnak, tejnek, baromfinak, és fellendül a határ kocsmaforgalma is...” 1928. január 24-én délelőtt „...a víz egyre gyorsuló sebességgel emelkedni kezdett a csőben, majd túlfolyt. Talán fél perc sem telt el, nagy robajjal előbb száraz földgáz, majd egy óra múlva gázos hévíz tört ki a kútból, változóan 40-200 méter magasságra. A hatalmas erupció a 20 m magas fúrótorony koronarészét lelökte, a deszkaburkolat jó részét, valamint a gépházat szétvetette” –  írja Barabás Imre.

A fúrás pillanatnyi sikerétől, illetve eredménytelenségétől függően a karcagiak hol délibábos álmokat szövögettek, hol pedig letargiába estek. A Karcagi Napló 1929. január 19-i száma közöl egy archaizáló verset Ének a tsodakútról címmel. Így kezdődik: „Történt vala ezer kilentzszáz és húszban, / Még azon is fejül, az az huszonnyoltzban, / Hogy az híres, neves Kardszag városában, / Igazabban szólván annak határában, / Nagy jelös tudósok, hogy lyukat fúrnának / Állítván, hogy ottan fotogént találnak. / Furton fúrnak vala, miként tőlük tellett, / S egyszer az furrásból nagy víz felszökellett, / Tsodájára jártak annak nagy messzünnén, / Miglen az szökellés harmadnap megszűnvén, / Meleg víz azután tsendben folydogála, / Mándoki Imre ott feredőt tsinála”. A lakosság hamar felismerte a minden mélyedést elöntő melegvíz kellemes voltát, így szinte népvándorlás indult Berek irányába, s az emberek elégedetten áztatták magukat a homokgödrökben. Ők már akkor gyógyvíznek tekintették a feltörő vizet, amikor a debreceni m. kir. Tisza István Tudomány Egyetem Orvosi-vegytani Intézetében még talán nem is hallottak harangozni a bereki csodavíz felől. Aztán megvizsgálták a vízmintákat, s megállapították, hogy a „...berekbeli kút vize jódot, brómot és vasat olyan nagy mennyiségben tartalmaz, hogy a víz hivatalosan gyógyvíznek minősíthető”. Pávai Vajna Ferenc felvilágosította a karcagi vezetőket, hogy „a bereki kút vize sokkal több gyógyanyagot tartalmaz, mint a szoboszlói”. Ez a kijelentés nyilván új erőt öntött a csüggedőkbe. A közeli tanyák népe is igyekezett hasznot húzni a csodavízből, s egy-két vállalkozó szellemű karcagi nemkülönben. Ilyen volt a versben említett Mándoki Imre is, azonban nem egészen úgy ütött be az üzlet, mint remélte. A vers szerint: „Mert híre futamodék, harsogván sok torok, / Hogy az tsoda vizet nagy jelös doctorok, / Megszömlélvén, aztat vevék vala észben, / Hogy gyógyító erő van abban sok részben. / Különb-különbféle sók és bides gázok, / Amelyek gyógyítnak sok tsuf nyavolyákot / S azonkipp’ gondolá Mándoki az dolgot, / Hogy a feredővel tsinál rakott boltot. / Mert a nyavalyások, tsonka-bénák, vének / Bizonnyal elmennek, hogy ott ferednének. / Ámde az forrásnak kiszáradt az ágya, / Eddig az Mándoki szomorú nótája”.

A nagykun főváros vezetői és lakói Scylla és Charybdis között hányódtak a kútfúrás sikerén töprengvén. Az egyre nagyobb mélységekben hol eldugult a cső, hol különféle hőfokú vizet adott, de nem azért nyakas kun a karcagi, hogy ennyiben hagyná a dolgot! Az ismeretlen szerző verse így rögzíti a továbbiakat: „De az tudósok és tanátsbéli rendek / Fő-fő Miniszterhez, követségbe mentek, / Kérvén, engedné meg Kardszag városának, / Hogy az tsodalyukban tovább fúrhatnának. / És hogy már az fúró fotogént nem lele, / Lenne az bides víz veszett fejsze nyele. / Hallván az Miniszter ez nagy tsoda dolgot, / Az ő elméjében ily böltsesség forgott: / Ha gyógyító vize van ama forrásnak, / Az javára lészen ez szegény országnak, / Mert megnyujtja éltét sok bus halandóknak, / S fizetői tovább lesznek az adóknak. / Hogy ha pedig nintsen semmi gyógy-ir benne, / Az népnek az szinte tsak javára lenne, / Mert a nyavalyások legalább ferednek, / Amit pedig – tudom – nemigen szeretnek. / S hahogy tiszták lesznek, dolgot jobban bírnak, / Gazdulnak s az olló róluk többet nyírhat. / – Megingedem – szóla a tanáts-uraknak, / Tikegyelmetek most hát tovább furhatnak”.

Fúrtak is. Kiváló gyógyvizet hoztak a felszínre. A város 1929-ben „egy új, nagyméretű városi strand létesítését” határozta el a kút közelében. Ezzel a bereki tanyavilág elindult a nyaralóteleppé fejlődés útján. Hogy meddig jutott, láthatjuk.

2.
Hörög a karcagi föld

Féja Gézát a bereki termálvíz feltörése és kihasználatlansága cikkírásra késztette (Magyarország, 1934. június 10.). Melegház óriások és növénygyárak helyén című írását így kezdi (Magyar haláltánc. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1984.): „Öt esztendeje Karcagon 642 méteres mélységből elemi erővel tört föl a földgáz. Bámuló embertömeg vette körül az ég felé sugárzó oszlopot. Hiszen az Alföld mélysége üzent: – Van még számotokra út és élet”. Az ország legelmaradottabb vidéke a felemelkedést várta az ilyen gázt és gyógyvizet okádó kutaktól. Féja is azon meditál, hogy érdemes lenne a víz sótartalmát kivonni, fűzfahántolót, gyapjúmosó üzemet, festékgyárat létesíteni. Mint írja, „Dús, ezerszínű álom borult a végtelen síkságra, de az álmot higgadt elmék szőtték, határozott számokból és hétszer kipróbált tudományos igazságokból fonódtak a szálai”.

Ezek a higgadt elmék a holland példát emlegetik, mert ott valóságos gyártelepeken termelik a virágokat és a zöldségeket. Az ilyen növénygyárakhoz a fűtést (ami a termelés legköltségesebb része) ingyen biztosítaná a sok hőforrás a mi Alföldünkön, jegyzi meg az író, s azonnal fölháborodik, mert minálunk a holland példára hivatkozó higgadt elméket fantasztának nevezik. Kárhoztatja a hazai állapotokat. „Nálunk: egyszerre eltűnik a tőke, ha komoly építő tervekről van szó, amikor nyugati példákon okulva jobb esztendőkben új magyar Alföldet teremthetett volna. De a sarcoláshoz, mammutkamatok kivetéséhez ugyancsak értett. Végig az Alföldön a magyar nép ezrei és ezrei nem ismerik, nem ismerhetik, sajnos, a teremtő tőkét, csak azt a ‘másikat’...”

A cikkben Fej a Géza Hajdúszoboszlót és Karcagot emlegeti példaként. A korabeli állapotokat, a kezdetet, jól érzékelteti az írás. „A karcagi fürdő éppen 13 kilométerre fekszik a várostól. Kimehetsz ebéd után a kisvasúton Tatárülésig, baktathatsz még két kilométert, lemoshatod magadról a port, de igyekezz, mert lemaradsz a visszafelé igyekvő kávédarálóról. Persze, inkább kocsin mentem egy órát oda s egyet vissza, a fuvar négy pengő volt, tehát hat-nyolc pengővel megúszhatunk egy fürdést. Ugye csodálatos, hogy a karcagi, ha jut neki fürdőre, nem a sajátját látogatja?” A közlekedési viszonyok ecsetelése után a szállásviszonyok kerülnek sorra: „Igaz, ki is költözhet ide! A strandfürdő mellett áll egy ‘Grand Hotel’ s már épül a másik. Földes padló, vályogfalak, 60 fillér egy ‘szoba’ naponta. De van olcsóbb ‘legényszoba’ is. Igaz, nincsen ablaka s inkább kóterhez hasonlít, de egy ‘üdülő’ hatalmas suba alatt mégis derekasan izzad benne. A másik a ‘szálloda’ szabad tűzhelyén főzi a lebbencset, a harmadik a fürdő mellett ‘szekerezik’. A szabad levegőn, szalma között végzi a gyógyizzadást. Csodálom, hogy nem csinálnak alapos idegenforgalmat itten. Hiszen sokan érdeklődnek az élet ázsiai kezdetlegességei iránt. Legalább nem kellene messzi Keletre utazniuk...” Féja szerint „Új Baden és új Karlsbad virulhatna itt is, Szoboszlón is”. Szoboszló már jobban tetszik neki, nem csupán csinosabb fürdője miatt, hanem azért is, mert ott hasznosítják a földgázt, „mely Karcagon elszáll a levegőbe, mint valami pogány áldozat füstje”.

A feltörő gáz és termálvíz képzeletet megragadó lehetőségei egyfelől, a lehangoló valóság másfelől: ezek adják Féja írásának alappilléreit. A Berekben feltört víz az író itt-jártakor még roppant kezdetleges fürdőkultúrát alakított ki, amin a rövid idő miatt aligha csodálkozhatunk. A Viharsarok írója azonban, mint minden társadalomjobbító, türelmetlen, mielőbb szeretné látni az Alföld népének felemelkedését. A cikk végén a dugába dőlés rezignált képei következnek: „A sivár, kiaszott karcagi földek között hörgést hallok. Nem a föld hörög, csak a feltörő víz a csövekben, bár ki tudja? Völgyben fakad a víz, és nem bír fölkapaszkodni az útját álló halomra, tán tudja, hogy nem érdemes. De a lelkes ember szivattyúval fölkényszeríti az ostoba vizet, és egy poshadt árokban tovább vezeti, menjen, amerre kedve tartja! Józan föld ez, itt nincsenek ’fantaszta’ hollandusok, akik melegházakba vezessék”. Aztán felvillantja a felemelkedés vízióját. Szerinte az Alföldön kellett volna kezdeni Trianon után a belső megújhodást. Kiábrándult a riport zárása: „Hörög, kínlódik a forró víz, s nem tud az emelkedőre felkapaszkodni. A magyar tervek is csak kínlódnak, de őket már fel se szivattyúzzák”. Ma már egy egészen másféle Bereket látna viszont az író, ha feltámadna. Régi riportját mégis érdemes időnként elolvasnunk, mert sok igazságot találhatunk benne ma is.

3.
Berek, a jóindulatú világ

A mai ötvenesek nemzedéke még sokszor láthatta, hallhatta a televízióban Benedek István professzort, akit egyébként sokan polihisztornak is neveztek, s a tévébeli szereplésekben ezt a vélekedést ő meg is erősítette ismeretterjesztő előadásaival. Sugárzott belőle a műveltség, a tudás. Nagy olvasótábora volt, az Aranyketrectől a Csineva című kétkötetes családregényig kedvtelve olvasták a műveit. Sokan voltak széles e hazában, akiket érdekfeszítő televíziós előadásai vittek közel a művelődéstörténethez, közülük kerültek ki azok, akik szinte falták a Hügieia című tudományos művet, pedig az nem tárgyalt egyebet, mint hogy mi minden történt az öreg kontinens orvoslásának históriájában. Könyveinek száma jóval meghaladja a kéttucatnyit. Benedek Elek unokája, Benedek Marcell fia sokat dolgozott.

Berekfürdőbe pihenni utazott Benedek István. Itteni élményeiről készült Meleg víz (Lélektől lélekig. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1970) című írása alatt 1965-ös dátum olvasható. Az ezt megelőző és az ezt követő években még orvosként dolgozott, ekkoriban éppen a fővárosban vezetett pszichoterápiás szakrendelést. Orvosi munkája mellett végezte ekkor még művelődéstörténészi és írói tevékenységét. Elég sok és fárasztó lehetett ez így együtt. A professzor pihenni akart. „Kereken három napig tartott, amíg eljutottam a súlytalanság állapotába. Berekfürdőn történt ez, a nagy magyar róna kellős közepén, egy medencényi meleg vízben. Úgy jutottam oda, hogy egy hetet olyan helyen akartam tölteni, ahol a madár se jár. Tudom, mások most Velencébe utaznak, Párizsba meg Torontóba, ha nagyon megjött a világ utazhatnékja, mód is egyre jobban adódik hozzá – de én most stressz, élmények és törtetés nélkül akartam megpihentetni fáradt csontjaimat, nohát ezért mentem a Berekbe”.

Aztán kiderül az írásból, hogy Benedek István már járt itt: „... pontosan húsz éve, Budapest ostroma után, valahogy odakeveredtem, kopár és letarolt vidék közepén egy nagy betonmedencét találtam, amelyben forró víz buzgott: ebben mostuk le magunkról az út piszkát, az ostrom piszkát, a háború piszkát, az egész elmúlt világ piszkát – most megakartam nézni, ugyan mi lett a pusztában gőzölgő medencéből”. A változások meglepik az írót: „Egy medencéből négy lett, a park sétányain magasra nőttek a fák, a kis szálloda mögött camping-tábor és parkoló autók sora, a fürdőtelepen kívül rendezett sorokban apró villák és víkendházak, dús lombú fák és színpompás virágok között, és a podagrás öreg parasztokon kívül itt lubickol-hancúrozik a környék fiatalja-öregje, s nem is csak a közvetlen környéké”. Az első pillanatban a tudós író nem örült ennek a fejlődésnek, de hamar megnyugodott: „A nagy kiterjedésű fürdőtelepen úgy eloszlik a sok ember, hogy szinte észre sem lehet venni. Apró csoportokra bomlanak, nyoma sincs annak a heringszerűségnek és hemzsegésnek ami a főváros körüli fürdőket jellemzi. A négy medencében éppúgy lehet tág, szabad térséget találni, mint a park gyepén, tűző napon vagy kellemes árnyékban”. Az írót nagyon megfogja, hogy Berekfürdőn egyetlen tábla sem tiltja a fűre lépést, „szabad labdázni, szabad dohányozni, szabad csónakázni, szabad játszani, szabad kijönni, szabad bemenni, itt mindenki azt csinál, amit akar... Meglepő módon ez a nagy szabadság semmiféle káros következménnyel nem jár, mindenki megtalálja a maga helyét, és senki sem gázol bele a többiek életébe. Nem hallottam veszekedést, de még egy rossz szót sem”. Íme, a demokratikus társadalom modellje akkor, amikor diktatúrában kényszerültünk élni. S az író a szabad élet vonzó képét éppen Berekfürdőből mutatja föl, a fürdő leírásába rejtve, de aki akarta, érthette az üzenetet.

A vízről is van mondandója: „A meleg vízben egy jól tájékozott nénike magyarázza a szomszédainak, hogy milyen jó ez a víz az ízületekre, a derékfájásra, mindenféle kimondhatatlan bajokra és az idegekre. Nem tudom megítélni, igazat mond-e, nem is értek hozzá, de egy dologra feltétlenül nagyszerű hatással van ez a víz: az emberek jóindulatára. Mert én még ilyen jóindulatú világot nem láttam”. Benedek István egész sor példát hoz a berekiek jóindulatára, kedvességére, segítőkészségére, emberségére. Felteszi a kérdést: „Mindezt a meleg víz teszi? Lehet. És úgy látszik, az erkölcsöknek is jót tesz a meleg víz, mert nyomát sem találom annak a ledérségnek, amivel fürdőhely-járó ismerőseim szoktak szórakoztatni. Szolid és családias a hangulat.” Ha pihenni ment is, vitt magával munkát az író: „...tudományos könyveket cipeltem ki magammal a fűbe, és elszántan mímeltem a dolgozást. Aztán megadtam magam, átadtam magam a súlytalanságnak, a napnak, a víznek, a felfújható gumimatracnak”. Vajon a Bolond világ című könyve tanulmányaihoz próbált itt anyagot gyűjteni a professzor? Esetleg a Semmelweis és kora című művéhez? Vagy már A tudás fája című könyvére készült?

A berekfürdői béke ellentétét is felvillantja Benedek István írása végén: „Néha iszonyatos zúgással lökhajtásos repülők húztak el a fejünk felett, mert a szomszédban katonai reptér van, hogy eszünkbe juttassa: nem mindenütt ilyen békés a világ”. Akkor még működött a kunmadarasi szovjet repülőtér és a szintén nem valami nagy távolságra lévő nemzetközi bombatér, amik pokollá tették a környék életét. Ebből kapott aprócska ízelítőt az író is. E kellemetlen élmény ellenére az összbenyomás jó maradt: „Amikor egy hét múltán hazatértünk, úgy éreztem, belőlem is kedves ember lett. Vajon meddig tart a meleg víz hatása?”

Jó, hogy Benedek Istvánt a mi vidékünkre is elhozta a jó sorsa, mert ilyen szépen kevesen írtak Berekfürdőről.

{fel}