Kunzsongár és különös lakói

1.
Gyalog az Alföldön

A húszas és a harmincas években rendkívül népszerű író volt Komáromi János. Ravasz László református püspök levele szerint ő „a kuruc-járta földek mesemondója”. A híres karcagi református lelkész, Pap Béla úgy vélte, „Komáromi János a huszadik század kuruc tárogatósa.” Karácsony Sándor a Protestáns Szemlében, az író jubileuma alkalmából közzétett írásában az „egyik legnagyobb élő magyar író”-nak nevezi. Ma már a kutya sem említi Komáromi János nevét, pedig igen termékeny és ismert volt. Ahogy Milotay István, a Magyarság főszerkesztője írta: „...alig huszonötéves írói múlttal a háta mögött, most huszonnégy kötetet tesz le az olvasóközönség asztalára.”

A Nagykunságon élőket persze Komáromi János legelső nyomtatásban megjelent műve érdekelheti legjobban ebből az életműből, az, amelyet „hatodgimnazista korában írt és amellyel megnyerte a Magyar Turista Egyesület 1907-8-iki országos pályázatának első díját.” Ennek az írásának a címe: Gyalog az Alföldön. A történet egyszerű. Kitör a nyári vakáció és két pataki diák elindul az Alföldre. Gyalog. Útvonaluk: Sárospatak – Olaszliszka – Szerencs – Miskolc – Mezőkövesd – Füzesabony – Heves – Kunhegyes – Kisújszállás – Karcag – Nádudvar – Szoboszló – Debrecen – Nyíregyháza – Vencsellő – Sáros-patak. Még ha a végkimerültség határán néha vonatra is szálltak, gyalogtúrának akkor sem csekély távolság ez! Hány mai diák csinálná ezt utánuk? Komáromi János nagyon érzékletesen írja le az útközben esett kalandokat, jól adja vissza egy-egy népcsoport jellegzetes nyelvhasználatát (pl. a vándorcigányokét) is. Feltűnő a történelmi emlékek iránti vonzódása. Szerencsére a két zempléni fiatal a Nagykunságig eljön, s innen fordul ismét Zemplén felé.

Érdekes, amit a kun településekről leír. „Kunhegyes igazi alföldi város. A belső része még városias jellegű, azonban a szélső házak éppen az ellenkező benyomást gyakorolják az emberre. Másnap megnézzük a hatalmas református templomot, a városházát és iskoláit. Vasuti állomása is csinos. S ami ezeknél az alföldi városoknál szép, szerintem az, hogy (különösen felülről) olyan a város képe, mintha erdőbe lenne építve. A főutcán három-négy sorban akácfák, az udvaron, a ház előtt, a kertben, mindenütt fák.” A város körül Komáromi szélmalmokat lát. A házigazdáját (kár, hogy nem írja le a nevét) öreg kun vitéznek nevezi, aki mesél neki a régi betyárvilágról és a kunhalmokról.

A következő állomás Kisújszállás, amely, mint írja „...már város. Azonban a külső városrészeken itt is alacsony viskók, nádfedeles házak még. Megtekintjük a református gimnáziumot s mellette a régi református templomot. Szép épület az új városháza is... A gimnáziumon túl az izraeliták temploma.” A két diák bekóborolja a határt, megfürödnek a mély gödrökben összegyűlt esővízben (‘Hej, csak nem Bodrog az!’ – sóhajt fel írásában a diák Komáromi). Kószál a városban, felfedezi a régi, akácokkal benőtt temetőt: „Odébb egy szerény kőemléket pillantok meg: ugyan kié lehet? Olyan egyedül áll... Megint csak honvédemlék! Csatában elesett, hazáért elhunyt dicső fiák porladnak alatta. Rajta a felírás: ‘A hazáért estetek el. Feltámadunk!’ Hatalmas akácfák borulnak föléje...” A város körül Kisújszálláson is szélmalmokat lát, de mint megjegyzése érzékelteti, már pusztulnak.

Karcag felé menet délibábot látnak: „...Karcag tornya a levegőbe emelve megkettőztetett alakjával! Az egész láthatárt víz borítja el: a fák koronái úgy tűnnek fel, mint az úszó bárkák. De ebben a pillanatban szellő leng át a síkon s eltűnik a kép. Déltájban Karcagra érünk. Csak annyi ideig maradunk a városban, míg kipihenjük magunkat s a református templom mellett elhaladva, továbbcsörtetünk.” Sajnálhatjuk, hogy Karcagon nem volt ismerősük, ha lett volna, most olvashatnánk benyomásaikat a városról, mert akkor időztek volna egy-két napig. Ha a városról nem is, de a határáról írt Komáromi János. Az ifjak Nádudvar felé mentek: „...egy tanya, egy fa sehol.” Az iszonyú melegben a társa már-már föladná, de akkor: „Nemsokára egy keskeny hídhoz érünk.” Ez a Zádor-híd, amely alatt jót hűsölnek, sőt az író társa még egy kétsoros verset is ír: „Vándor utas, akit egykor erre vet vihara sorsnak: / Jót rebegj azzal együtt, aki nemrég erre gyütt!” Komáromi megjegyzi: „Eddig a vers! Hogy mi a voltaképpeni tartalma, azt kivenni kevés halandó tudná. Valami olyasforma, hogy az arra vetődő jámbor utas majd jót kívánja, áldást rebegjen a hídra a versíróval együtt!” Innen széttekintve mit láttak? „A levegő szinte izzott a perzselő hőségben. Távol egy csárda...” Nyilván az Ágota csárda. Ott kiderül, hogy a kocsmáros is pataki diák volt valamikor, „de nem igen sok ragadt rá.” Köldök Balázsnak hívják. Az ő nevét írja le művében Komáromi János egyedül, még a társának is csak a keresztnevét említi. Talán ezzel hálálta meg, hogy Köldök Balázs ingyen adott nekik mindent a csárdában.

2.
Az erre tévedt író

A felvidéki Komáromi János gyalogtúrája eszembe juttatja a karcagi Györffy István ugyancsak diákkori nagy gyaloglását. Komárominál néhány esztendővel korábban indult neki Fiume felé vezető útjának a karcagi fiú (a későbbi nagy néprajztudós), Tőkés András társaságában, s meg is tették a nagy utat. Mire jó egy ilyen erőpróba? Nyilván, a magyar valóság, a népélet, a nyelv jobb megismeréséhez segítette hozzá az ifjúban készülődő tudóst éppúgy, mint a későbbi írót.

Komáromi János Málcán született (ő az utolsó magyar falunak nevezi a települést) 1890. december 22-én. Mint a Gyalog az Alföldön című diákkori írásából is kiderül, a sárospataki református kollégiumban tanult, majd 1911-től újságíróként dolgozott. Az első világháborúban katona volt, bele is rokkant szegény. Már az 1915-ben megjelent első novelláskötetével (Mit búsulsz kenyeres?...) felkeltette az olvasók figyelmét. Az Új Nemzedék és a Magyarság munkatársa lett a húszas évek elejétől, 1921-től a Petőfi Társaság, 1928-tól a Kisfaludy Társaság tagja. Konzervatív írói körökhöz tartozóként tartják számon. Roppant termékeny alkotó volt. Az író képzeletvilágának három forrása volt. Gyermekkori élményeit dolgozta például fel a Hé, kozákok (1924), Pataki diákok (1926), Régi ház az országútnál (1929) és a Harangoz a múlt (1933) című regényeiben. Másik ihletője a történelem volt, főleg szülőföldje történelmi alakjai és eseményei fogták meg képzeletét. Például: Esze Tamás a mezítlábasok ezredese (1923), Ordasok (1930), Zágon felé (1934) című regényei jelzik erős históriai érdeklődését, de kisebb elbeszéléseiben is feltűnnek a kuruc idők bujdosói vagy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc eseményei. Harmadik ihletadója az első világháború volt, egy sor háborús novella, továbbá a Régi szerető, s a Zúg a fenyves című regénye született ebből az élménykörből. Derűs oldalról is megpróbálta megörökíteni a háborút a Cs. és kir. szép napok (1927) című regényében. Figyelemre méltó nőalakokat formált, egyebek között ilyen a Harangoz a múlt (1933) tanítókisasszonya. Néhány további műve: Szülőföldem szép határa (elbeszélések, 1928), Az idegen leány, Reménytelen szerelem, Az elvált feleség, Az ősdiák (1930) című regényei. Könyvei jelentek meg németül, angolul, franciául, lengyelül.

Komáromi János 1937. október 7-én halt meg Budapesten. Akkor sokaknak volt róla mondanivalója. Berényi László így jellemzi Komáromi János, az író című munkájában (Komáromi János Emlékkönyv, Budapest, 1938): „...a mai magyar írónemzedék egyik legmélyebb és legerőteljesebb egyénisége – a Felső-Tisza vidékének szülötte. (...) ...több mint huszonöt kötet írása – s nem egy hatodik kiadásban, némelyik három nyelven – forog az olvasóközönség kezében... (...) ...írásain megérződik, hogy csak a legnagyobbakat fogadta el tanítómestereiül. A mieink közül, azt hiszem, Mikszáth és Gárdonyi voltak rá legerősebb hatással. Az idegenek közül az orosz Gógollyal tart közeli lelkirokonságot... (...) ...alakjainak sorsában az örök magyar falunak, a magyar parasztnak élete rajzolódik elénk s az író művészete ezt a sajátos, zárt világot az örök emberivel rokonítja.”

Ma már senkinek sincs mondanivalója Komáromi Jánosról. Cumania lakói mégis jó, ha tudnak róla, ha másért nem, hát azért, mert a huszadik század elején erre tévedt és írt a vidékünkről. Ez volt írósága kezdete.

3.
Regény Kunzsongárról

Született egy regény, amely bizonyára felkeltené a karcagi emberek érdeklődését – ha hozzá lehetne jutni. A szerzője Rozványi Vilmos, aki Budapesten született 1892. február 7-én és 1954. október 26-án hunyt el szintén a fővárosban. Egy verseskötet (Virrasztó, 1920) után adta közre A Tilalmason című regényét 1921-ben (Kiadta a Magyarság szerkesztősége, Budapest). Ez az azóta hozzáférhetetlenné vált regény már a címével is sugallja, hogy cselekménye Karcagon játszódik.

Akinek ez a sugallat még nem elég meggyőző, az első száz oldalt sem kell elolvasnia, máris egy rakás bizonyítékot talál a karcagi helyszín mellett. A cselekmény egy Kunzsongár nevű kisvárosban játszódik, ez az író leleménye. Az emlegetett határnevek azonban már átköltés nélkül, a maguk valóságában szerepelnek a könyvben, Tilalmas és Bócsa például. Egyértelműen Karcagra utal a hetvenezer holdas határ említése. A város különféle részei is saját nevükön szerepelnek: Pernyés-zug, Fanzug, Kiskulcsos, cigányváros, katolikus város. Az író emlegeti az Erzsébet-ligetet, a Bárányszállót, a Kungátat. Utal a Kultúrpalota megépítésének szándékára és így tovább. Jellegzetesen karcagi családnevek tűnnek fel már a regény első harmadában (Csőreg, Birizló).

Ha még ez is kevés, el kell olvasni néhány passzust a 74. oldaltól kezdődően, s kiderül, hogy ez a Kunzsongár bizony egyértelműen Karcag, nem is lehet más. Rozványi Vilmos leírja a főteret „a gimnáziumtól a katholikus városig, ahol a piactér végződik.” Az idősebbeknek bizonyára sokatmondó a következő leírás: „A korzónak is megvan a maga örök, és változhatatlan lelki élete. Az elején ahol a gimnázium pirostéglás épülete áll majdnem angolos hidegséggel, valamint a református templom zordon tornya olyan pompátlan, egyszerű moralitással és fenséggel, akár Luther maga; ott csak nagyon udvarias és csak nagyon erkölcsös mersz lenni. – Ott állasz, másképp nem tehetsz, az Isten téged ugy segéljen! Tovább haladva, ahol a városháza parkjából Kossuth apánk mutogat a járásbíróság épületére, hogy igazadat keresni oda menj be, ha mersz; ott hazafias kínjaid születnek és tudsz már egy kicsit káromkodni is, ha mérges vagy; ha meg nem, hát gondolsz valamire, amitől mérges leszel... A Szabó-patika előtt könnyelmű illatok csapódnak az orrodba és olyan szemtelen vagy már, mint egy patikuslegény. Vagy olyan szentimentális... Mindegy... Mire Lusztig Ödön nagykereskedő háza előtt elléptetve a korzó másik felére érsz, addigra liberális lettél, szabadgondolkodó lettél, hirdeted a szabadszerelmet, ugy hogy a hirtelen elédmeredő katholikus város halk és titokteljes dekadenciájára, mélabus, szüzes zsolozsmájára egészen ügyefogyott leszel... De nem tesz semmit. Visszafordulsz és megmosod a lelkedet az ellentétes vegyikonyhákon visszafelé is. Csináld ezt egy hétig és ugy jársz, mint egy mágneshoz kent bicska, amelyik szintén mágnesnek képzeli magát. Feltapadsz öreg városomra, mint gyerek az anyja emlőjére.”

Rozványi jól érezte ezt a mágneses erőt, generációk tanúsíthatnák, mindazok, akik feltapadtak öreg városunkra.

4.
Kisvárosi színészjárás

A Tilalmason című regény generációs feszültséggel indul. Király Péter, Kunzsongár elismert gazdája éles és mérges megjegyzéseket tesz fiára, aki „Huszonhét év körüli erős, szép legény”, ennek ellenére idejének java részét az udvaron való heverészéssel tölti, ő ugyanis ír, „már jelentek meg írásai a fővárosi lapokban is. Ezekért az apja legnagyobb ámulatára pénzt is kapott Pestről, de keveset, roppant keveset...” Emiatt is köszörüli a nyelvét az apja, gúnyolódik a fián, akinek a Tilalmason kéne lennie, azt szeretné, ha a föld lenne a gondja, nem ez a naplopás. Tovább bőszíti az öreget, hogy András fia úgy véli, ő most dolgozik, mivel éppen ír. Két értékrend konfliktusa ez. „Ez itt, fiam, – és csak ugy csizmaorral bökött a földre simított papiros felé – e’ fiam, nem dolog!... E’ nem! A dolog, fiam, ott van...” Mármint Tilalmason.

Rozványi Vilmos megteremti a maga nyelvi eszközeit is ehhez a bontakozó konfliktushoz. A régimódinak ábrázolt Király Pétert, az apát, tiszai í-ző nyelvjárásban beszélteti, pontosan úgy, ahogy Karcagon is beszélnek. Az öreg így használja a szavakat: vígin („még meg is élsz a vígin”), ne fijj („Gunyát, ne fijj, adok én”), vót („Kunzsongáron még u’sse vót ojjan”), dicsősíg, hé („A dicsősíget is süssétek bele a fonatosba, hé”), nígy („De nígy nap alatt lekaszáltatok”), nípsíg („Ujforma, büdös nípsíg ez”)... András, a fiú, az irodalmi nyelvet használja, helyenként költői kifejezésekkel felturbósítva: „Nem szelek szárnyán, mágnes vonzásán jöttem, asszonyom!” Figyelmet érdemelnek az író narratív szövegrészleteinek szóleleményei, szóalkotásai. Például: révelő mosollyal, kigazdagodott benne, vigaszos szipogás, undorgó izgalom, villázó szemekkel nézett, tagadózott, fiaóvón állott, éleset nézett, vágyás borzongás, meghálásodott tekintet, örömös csillanás, gyarlandóság, mosolyos magyarázkodás, illedelem, sorra fölöslegesedért el kanál-tál-késtől... Rozványi ugyanazt akarta, mint Kassák Lajos és a vele tartó avantgárd csapat: dinamikusabbá tenni a nyelvet. Nem csoda: pályája elején ebben a csapatban kezdte ő is a világmegváltást, a két híres folyóirat, a Tett és a Ma munkatársaként.

Ez az egész családi huzakodás, apa-fiú szembenállás, ahogy az már lenni szokott, egy igen fontos okra vezethető vissza: egy nő megjelenésére. Színtársulat érkezett a városba, színésznők pezsdítik fel a korzót, balett-lányok szemtelen lába szárán időznek a pillantások. Király András, a szépreményű, tehetős ifjú menten beleszeret a színészjárást dirigáló igazgató szintén ifjú feleségébe, akinek tetszik a tisztaszívű, „kedves, falusi Apolló”. A kunzsongári Apolló pedig, ahogy illik, írja a verseket szíve hölgyének örök dicsőségére. Például: „Oh kedves, aki idejöttél, / Be’ idegen vagy itt, be’ szép vagy. / Nekem lelkes, pünkösdre jött szél, / Megváltó, tiszta oltárkép vagy”. A kedves papa, Király Péter, oltárkép helyett egyszerűen csak komédiás frajlát emleget: „Tán a’ is dolog, hogy a komédiás frajlával bolondulsz, mán amióta csak a komédiások itt vannak, hogy azokat is a tavaszi munkán hozza a fene Zsongárra...” Egyfelől dühöng tehát a józan paraszti ész, másfelől viszont a felcsigázott ösztönök fittyet hánynak mindenféle józan megfontolásra. A fittyhányás persze nem csupán Király Andrásra vagy a város ifjúságára jellemző, hanem még felelős beosztású emberekre is. Rozványi Vilmos szemléletesen érzékelteti a kunzsongári színészjárás vérpezsdítő hatását: amikor a már említett komédiás frajla elvonul a város éppen olvasó első embere előtt, „A polgármester felszimatol, mint pincsi a falatra”. Tavasz van, színészjárás, no meg sok érzékeny orr.

5. Zsongári színészszalajtás

A Tilalmason című regényben megjelennek a kunok, a helyi parasztemberek is, legplasztikusabban talán Gergely bácsi, a tanyán élő öreg, aki a távoli kutyaugatásból meg tudta mondani, hogy egy idegen asszony közeledik, akit egy tanyába való valaki kísér. Onnan tudja, hogy a Tisza, amint elkezdték az ugatást, mindjárt abba is hagyta, mert „Mingyán összekomázik akárki fejérnéppel”. Dráva viszont még akkor is ugat, amikor ráparancsolnak, hogy hallgasson, de most még vonított is közben, mert oldalba verték. „Aszt meg idegen ódalba nem veri, mer’ kiszedi a belit” – mondja az öreg. A regény főhőse, Király András, elámul a vén kun nagy tudományán, s azt firtatja, honnan tudja mindezt. A válasz: „együtt vagyok az egísz határral.” Rozványi Vilmos, az író, „különös, nyugodt embereknek” nevezi a kunokat. A regény fele táján Király András ezt mondja róluk a komédiás frajlának nevezett szerelmének, Ellának: „Tudja, kik ezek? Gergely bácsi és ezren és ezren itt még, és én is? Kúnok! Ilyen furcsákat mondok, látja, hogy háromszáz évvel későbbi hulláma a népvándorlásnak, kún vagyok...”

A színészek a lehető legrosszabbkor érkeztek Kunzsongárra, hogy a kultúráért felvállalt missziójukat itt is teljesedésbe vigyék, no meg a megélhetésükért is tegyenek valamit. Tavasz van, nem csoda hát, hogy a „gazdakör választmánya öttagu bizottságot küldött ki, hogy a szinészeket kitudják valahogy Zsongárról... Ehhez ugyanis fontos gazdasági érdekek fűzödtek... a határban csurranóra áll a munka s napszámost, bérest nem lehet kapni úgyszólván az egész városban.” Nem hiszem ugyan, hogy a napszámosok, béresek ennyire rákaptak volna a színházra, de ha a regény ezt állítja, legyen! Felkeresik hát a tiszteletes urat, hogy vasárnap mondja el szigorú prédikációját, mert ez a tavalyi komédiások elüldözésében is eredményt hozott. A polgármestert is megkeresik a „szinészszalajtás” érdekében, s kérik, ahogy tavaly, most is fogadjon fel fütyülőket meg pisszegőket. Ennek egyetlen akadálya van: a pénz. Sok töprengés után megtalálják a forrást: a kultúralapból fizetik majd a színházbuktatókat. „Igy lehet. Hazai szinészet támogatása. Ilyen tételt be lehet irni a kulturalapra. El van intézve kérlek” – mondta a polgármester. A helyi hatalom milyen cinizmusa kell ahhoz, hogy a hazai színészet támogatása címén üldözzék el a vándorszínészeket! Nagyon valószerűnek tűnik ez a momentum, s azt jelzi, hogy az író, Rozványi Vilmos jól ismerte a hatalom természetét. Persze, a gazdasági érdekeken túl az erkölcsi megfontolások is a színészek távozásának szükségessége mellett szóltak: a „Petőfi-önképzőkör vasárnap délelőtti gyűlésén megdöbbentően sok szerelmes verset olvastak fel”, s a tanuló ifjúság zöngeményei „csak ugy hemzsegtek a ‘keble puha halmá’-tól és a ‘válla büszke ivé’-től”.

Király András, a falusi Apolló, valami apróság miatt megharagudott az ő primadonnájára, s durcásan kiment Tilalmasra, a tanyára, hogy haza se jöjjön onnan, amíg el nem takarodnak Zsongárról a komédiások. Egy idő múlva azonban utána gyalogolt Ella, szíve színésznője (az ő érkezését jelezte a vén kun a kutyák ugatása alapján), s boldog napokat töltöttek együtt távol a várostól. A vadul rájuk törő szerelem úgy felbátorította Andrást, hogy képes volt a nőhöz egészen közel, annak a küszöbén aludni. A tomboló érzelmek és a vérszegény tettek a színésznő jutalomjátékába torkollottak, amire a falusi Apolló nem akarta elengedni oltárképként imádott hölgyét, ám az a komédiás frajla megszökött az éj leple alatt. András a bankettet lóhátról figyeli a Bárány ablakán át, de amikor a sok részeg hódoló a „zsongári Sekszpir” javaslatára csókot követel a jutalomjátéka sikereit learató Ellától, elrabolja a nőt, „mintha vad kúnlovasmódra asszonyt vinne magának”. Aztán Ella mégis elmegy a színtársulattal, Király Péter pedig szülei nagy örömére elfogadja sorsát: gazda lesz. A Tilalmason.

6.
Hullt álmok háza

Széchy János Sziken című verseskötete 1926-ban jelent meg a Karcagi Sajtóalap kiadásában. A könyvet Klein Mór karcagi könyv- és műnyomdája nyomtatta. Az ötvennyolc számozott oldalt számláló könyvecskéhez dr. Kiss Mihály írt bevezető sorokat. Többek között így ajánlotta az olvasóknak: „Széchy János itt következő verseinek talán épen az ád különös jelleget, hogy a ziláltság és a szertelenfelé hajlás csendül ki belőlük. Azok az akkordok, amelyek minden mai fiatal ember lelkében – többé-kevésbé – ott szunnyadnak. Mikor ezeket a verseket először olvastam, az újságnak, a szokatlannak ízével hatott rám a hangnak az a ‘local couleur’-ja, amelyet ilyen tisztán eleddig egy helyi lírikusnál sem élvezhettem. S bizonyára nemcsak a mai fiatal nemzedéknek, de az ebből kivirágzott poétának lelki alkata és élete folyása is magyarázza, hogy e strófák nem a nagykun televényen, hanem a nagykun sziken születtek”.

Ahogy egy ifjú poétához szinte illik is, Széchy Jánost élénken foglalkoztatja a halál, az elmúlás gondolata. Procrustes ágyán című ciklusában vértanúhoz illő pózokat vesz fel, szerepet játszik, ám bármilyen bőrbe bújik, a vége legtöbbször a pusztulás. Ilyen magabiztosan csak egy fiatal költő jelentheti ki, hogy „Hullt álmok háza a szívem” (A Nagy Bakó). Nagy hatással volt az egyébként nem tehetségtelen költőre Ady Endre. Az ifjú karcagi lantos szívesen él a szimbolizmus eszközeivel, a nagybetűs kiemelésekkel, a sorok ismétlésével... Nem rossz mestertől tanult, csak az a baj, hogy Ady olyan sajátos jelensége irodalmunknak, akitől büntetlenül még tanulni sem lehet. A második, Láz című ciklusában szerelmes verseit teszi közzé. Ezek sem mentesek Ady Endre hatásától.

A harmadik ciklus, amely a Sziken címet viseli, végre Kunországról szól. A szik című versben is mintha nagyokat mondana a költő: „Örökké vemhes ősanyák: Idő! / Dagadt hasad tán Ördögök verek, / Hogy engem kínnal bélelt potrohod / A nagykunsági sziken elvetélt?” A második strófában a Kunság kietlenségét ecseteli: „Tar sziken él itt minden, ami van, / Kérges szívűek itt az emberek, / Visszhangra nem lel itt az én dalom: / Bután bámulnak rám utak, terek”. Befejezésül a jövőt villantja fel kissé morbid optimizmussal: „...Javult időkben, jobbult emberek / Fogják dalolni majd csak a dalom. / ...Csont ujjammal csettintek majd, ha lenn / Két öl mélyen a szikben hallgatom”. Még egy verset szán a kunoknak, a Kunságnak. Ennek a címe a változatosság kedvéért: A szik. Először az őseit idézi meg a költő: „Szikrázó kardja sziken lelt hazát, / Erős időkben, hősök hajnalán: / Keménykarú, kevély kunok között / Kuthent kisérve jött az ősapám”. A második versszakban önmagát is belehelyezi a generációk láncolatába: „Keménykötésű, harcos kun vitéz / Jelenbe tévedt sarja lettem én, / De vérem színmagyarra ért a sok / Keserves század sok nyarán, telén”. A vers további részében a megváltozott életről, a másfajta küzdésről szól: „Az ősöm kardja nem pihen ma sem, / Ekére válva víjja harcait/ – Alatta hajdan a török, tatár. / Ma a nagykun szik ontja jajjait. // Minden tavasz meghozza új csatánk: / Roham rohamra, győzni kell nekünk! / Hódolni kell a sziknek végre is: / Míg méhiből majd kun búzát veszünk!” A záró szakaszban az ősökhöz méltónak ítéli saját nemzedékét: „Keménykarú, kevély, konok kunok! / Nyugodjatok a kunhalmok alatt: / A kardon szerzett, földdé váló szik / Méltatlan nemzedékre nem maradt!”

A Trianon utáni kiábrándultság, reményvesztettség érződik Széchy Jánosnak a magyar sorsot vallató verseiben: „Egy ezred éven át hiába folyt a vér, / Rongyos vackunk sincs, melyen alkatunk” – írja (Magyarokhoz). A keménykarú, kevély, konok kunok utóda is megcsillogtatja harcias természetét, amikor Horthyt megszólítva írja: „Unjuk a mócot, unjuk a rácot: / Éled a kardban az ősi erő” (Riadó). Ugyanebben a versben még a tőlünk északra élő kisantantosok is megkapják a magukét: „Túl a Krivánon, nagy lakomákon / Issza a vérünk a cseh zsupán”. A trianoni békeszerződést is kemény szavakkal illeti: „Gyilkol az angol-francia okmány! / Gyilkos a béke! Gyilkos a béke!” Akad azért Széchy Jánosnak olyan verse is, ahol a szépség, a harmónia, a természet, a szép emberi érzések válnak főszereplővé (Tavaszi pasztel), s érdekes módon a költő itt tud a legtermészetesebb hangon, pózoktól és költői, politikai kordivatoktól mentesen megszólalni.

{fel}