Délibábos Nagykunság

1.
Egy asztaltársaság színre lép

Antológiát is megjelentettek Karcagon a múlt század végén. Sződi S. könyvkereskedése adta ki 1898-ban A Nagykunsági egyetemi ifjak asztaltársaságának évkönyve című kiadványt. A kun ifjak nagy nekiveselkedését bizonyítani hivatott Évkönyvet Soltész Nagy Lajos rendezte sajtó alá.

Az előszót író Soltész Nagy Lajos némi lírai bevezető után megfogalmazza a szülőföldjéhez való kötődését: „Képzelmem engem is magával ragad; de nem a magas hegyormokra, sem árnyas erdők hűs ölébe, hanem a rónaságra az én kedves szülőföldemre; a délibábos nagy Kunságra. Látom városait növekedni, látom a jólétet és egyetértést, mely a hajdani viszályt felváltotta.” A hajdani viszály kifejezéssel nyilván az olyan, városok közötti rivalizálásra gondol, amely például Kisújszállás és Karcag viszonyát sokszor jellemezte. A nagykunsági ifjak cselekedni akartak: „Nem mondom én, hogy a mi asztaltársaságunk talán nagy tetteket képes véghez vinni; nem mondom, hogy mi tőlünk függ a haza boldogsága, de a mit mi teszünk, az ha csekélység is de mégis valami. Meg van bennünk az akarat, a buzgó törekvés, hogy hazánk nagy férfiaihoz hasonlók lehessünk s azok nyomdokjait kövessük. Hiszen a mi kedves szülőföldünknek, a Nagy-Kunságnak is vannak derék, hű fiai, kik egész életökön át a haza jólétén fáradoztak. Ezeket akarjuk mi követni, ezeket támogatni a nagy munkában most, s felváltani, ha majd életük alkonyán pihenésre vágynak.”

Ez a nagyra törő elképzelés mozgatta tehát a Kunság fővárosban tartózkodó fiait száz esztendővel ezelőtt. „Ez lelkesítette a Nagy-Kunság Budapesten időző fiait, midőn a múlt év októberében összejöttek s megalakították a nagykunsági ifjak asztaltársaságát. Ennek a czélnak elérésére kerestek s találtak méltó segítő kart, a szabad, független eszmék apostolánál, Papp Elek orsz. gyülési képviselőnél, az asztaltársaság diszelnökénél. A nemes eszme magával ragadott több oly ifjut is, kik bár születésre nézve nem a Nagy-Kunság fiai, de szivökben és lelkökben azoknak vallják magokat.” Hogy nem lehetett könnyű megszervezni ezt az asztaltársaságot, arra utal az előszó egyik részlete is: „Félretettek az asztaltársaság tagjai minden személyeskedést, nem nézték ki, melyik városból való, mindegyiknek egy czélért dobogott a szive: boldoggá s virágzóvá tenni a Nagy-Kunságot s ezzel a magyar hazát”. Versekkel és elbeszélésekkel virágzóvá tenni a szülőföldet és a hazát még egy csapatnyi lázas fejű ifjú költő és író sem tarthatta elképzelhetőnek, éppen ezért gyakorlatiasabb célt tűztek maguk elé: összerakták „filléreiket, hogy a kunság két gymnasiumát segítsék; e czélra adják most ki e könyvben szellemi termékeiket, hogy mintegy önmagokat szoktassák a közjó oltárán való áldozásra.” Az utolsó, közjóra vonatkozó megjegyzés elgondolkodtathatná a mai nagykunsági egyetemi ifjakat is.

Magában az antológiában Szentesi Tóth Kálmán, Katona Zoltán, Darázs Sándor, Mészáros Kálmán, Kenéz János, Majláth Gyula és Józsa Gyula lírai és prózai alkotásai olvashatók. Soltész Nagy Lajos, a könyv gondozója előre megértést kér az olvasótól: „Ezen művek megbirálásánál ne tartsa szem előtt a t. olvasó a szép próza és költészet szabályait; vegye azokat úgy mint fiatal naiv lelkeknek megszólalásait egy nemes czél érdekében.”

Úgy vesszük.

2.
Pártolás hiányában

Az ember valahogy nem tud haragudni szülővárosára: mellőzik, megbántják, belerúgnak, megismertetik vele a kivert kutya-sorsot, mégis szereti Karcagot. Nem a városra haragszik, inkább annak különféle érdekcsoportjaira, akiktől elszenvedte a méltánytalanságokat. S ha esze van, még a rosszért is hálás, mivel annak is van haszna: erősíti a lelket, keményebbé teszi az embert. Amit a szülőváros nyújt, az nem steril módon csak jó. Akár az élet, jó is, rossz is. Ám rossz nélkül a jót sem éreznénk igazán jónak.

Van egy 1854-ben Karcagon született költő, Széll Károly, aki Szép szülővárosom című versében panaszkodik: „Hasztalanul vagyok az édes gyermeked, / anyai emlődet én nem szívtam soha!... / Könyörtelen dobtál idegen dajkáknak / Kegyetlenebb voltál mint egy rossz mostoha; / Hogy életben vagyok ma is csodálkozom: / De azért szeretlek szép szülővárosom!...” Ez az első szakasz már megadja a vers alaphangulatát. A költő minden versszakban szemrehányásokat tesz szülővárosának, hogy aztán a strófák végén biztosítsa Karcagot, hogy ennek ellenére szereti. Így folytatja: „Távol tőled messze, az idegen földön: / Örömtelen tűnt el kora gyermekségem; / Minden egyes napja ma keserves emlék, / S hogy valaha látlak nem volt reménységem; / Bús számkivetésben éltem ifjú korom ... / De azért szeretlek szép szülővárosom!...” A szerző itt nyilván arra utal, hogy karcagi iskolája után Debrecenben, Máramarosszigeten és Marosvásárhelyen tanult, majd két esztendeig nevelő volt, aztán a katonai műszaki akadémiára került, de betegeskedett, ezért abba kellett hagyni tanulmányait.

A következő versszakban, ahogy egy önéletrajzban, jön a folytatás: „Mint tetterős férfi tértem vissza hozzád” – írja. S valóban: hivatalnok lett a karcagi törvényszéknél. A strófa további soraiban a város melletti kiállását hangsúlyozza: „De én, a mellőzött, ott álltam pártodon”. Itt bizonyára hírlapírói és szerkesztői tevékenységére céloz: előbb több társával létrehozta a Közérdek című hetilapot, ami 1882. január 8-án megszűnt, ahogy akkor mondták, pártolás hiányában, majd a Nagy-Kunság című lapot szerkesztette tíz éven át.

A negyedik szakaszban a Karcagon végzett munkára utal: „E nehéz munkában ott izzadt homlokom”. Széll Károly tevékeny ember lehetett, az újságszerkesztésen és íráson túl részt vett több iparegylet megalakításában, a helyi vöröskereszt létrehozásában. Előbbiért az iparosoktól egy aranytollat, utóbbiért díszoklevelet kapott a királyné sajátkezű aláírásával.

Az ötödik versszak, a költő életét áttekintő időutazás után, megérkezik a vers megírásának idejébe, a jelenbe: „S midőn a boldogság napja virradt reád, / Nem jutott eszedbe sok hűséges tettem: / Míg az idegenek asztalodnál híztak, / Én ismét mellőzve elfeledve lettem; / És újra kezembe vettem vándorbotom... / De azért szeretlek szép szülővárosom!...” Ez a vándorbot egészen Tisza-Abádig, a mai Abádszalókig segítette Széll Károlyt, ahol telekkönyvvezető lett, s hogy ne hazudtolja meg önmagát, egy kis lapot is szerkesztett. Végül következik a vers lezárása azzal az agyoncsépelt és mély értelmű megállapítással, hogy „Senki sem próféta a saját hazájában”. Azért még biztosítja szülővárosát, hogy ősz hajjal ismét visszatér, és itt lesz síri vánkosa, „Mert sírig szeretlek szép szülővárosom!”...

Ez a vers a Tövises utakon című, 1898-ban Sződi kiadásában Karcagon megjelent kötetben olvasható. Az én gusztusomnak ez a verseskönyv túlságosan nyafogós, azonban Karcaggal kapcsolatos verseit mindenképpen illik, sőt érdemes megismerni.

3.
Kincses rögök

Sok mindennek látták már költőink, íróink Kipcsakisztán, azaz Kunország földjét és népét, írtak róla jót, rosszat vegyesen, ám olyan elragadtatott túlzásokba senki sem esett talán, mint éppen az a Széll Károly, aki ugyanebben a Tövises utakon című kötetben rossz mostohának nevezi Karcagot, s szülővárosában esett mellőzöttsége miatt durcáskodik.

Az Ott születtem című versének első versszakában áldottnak titulálja a Nagykunságot, ahova visszavágyik, bárhova is dobja a sors. A következő szakaszban már kezdődik a fokozás: „Tejjel, mézzel folyó / Kánaán a földje, / Egy kis tündérország, / annak is a gyöngye, / Kincs minden göröngye.” Ezt követően egy kicsit részletezi is, hogy milyen ez a Kánaán, ez a tündérország, ahol még a göröngy is kincs: „A merre csak szem lát / Leng az arany kalász, / Kövér legelőin / Gulya, ménes tanyáz, / S vadat űz a vadász.”. A következő strófában leírja, hogy „Még a nap is másként / Süt ezen a tájon; / Büszkén tekint széjjel / A dús rónaságon, / Az arany síkságon.” Nyilvánvalóan a folyószabályozás utáni Nagykunság idealizált képe ez, inkább a vágyak kivetítése, mint a realitás rögzítése. Ha a tizenkilencedik század végén, a vers megírásának időpontjában akadhatott is egy-két bőséges esztendő, a költői hevület mindenképpen túlzónak tűnik, különösen a mából, a mezőgazdaság nyomorúságos állapota felől nézve. Ki nevezné ma Kánaánnak, tündérországnak, dús rónaságnak, arany síkságnak ezt a vidéket, ahol még a nap is büszkén tekint széjjel? A költészet azonban nem azért költészet, hogy a porban poroszkáljon, vethetné ellen Széll Károly. Nem is poroszkál. Magáról Karcag városáról is sterilen idilli képet fest tornácos, hófehér házakkal, virágos akácokkal, galambokkal, nyílegyenes utcákkal: „És a legközepén / Áll az Ur szent háza, / S a hívőket várja”.

A hetedik versszaktól nyolc strófán keresztül az itt élő kunokat magasztalja, s nehéz volna azt állítani, hogy spórol a szuperlatívuszokkal: „Hát a város népe?... / A hős kunok vére!... / Ezt a fajt az Isten / Külön teremtette, / A maga kedvére!” Először a férfiakat mutatja be: „Szép daliás alak; / Arcza komoly, ...nemes; / Lelke, – mint a földje / Olyan nyílt, ... egyenes; / Álútat nem keres.” Aztán: „Nem igaz, hogy a kun / Durva, gőgös lenne, / Csak az ős, romlatlan / Természet ereje / Nyilatkozik benne”. A folyatásban kiderül, hogy a kun szereti hazáját, és a szabadságáért, ha kell, a vérét is ontja. Széll Károly úgy véli versében, hogy „...a kun lóháton / terem a világra: / A kun a világnak / Legjobb katonája, / ...Legelső huszárja”. Ha nem harcol, „Ott van kövér telke”, azon dolgozik, ha pedig kifárad a harcban, megpihen „Családja körében”.

Az utolsó előtti versszakban a kun nőkről ejt szót a költő, nem is akármilyeneket: „Délczeg a kun asszony! / Gyönyörű a lánya! / Nincs olyan a mese / Tündér Ilonája!... / Nincs e földön párja!” Az utolsó versszakban Széll Károly gyakorlatilag, némi változtatással, megismétli az első strófa lényegét, tehát még mindig úgy gondolja, hogy Tündérország ez a Nagykunság, ahová a költő visszavágyik, bárhova dobja a sors.

Szó, ami szó, szerethette ezt a tájat a poéta, kritikátlan ömlengése azonban aligha válik a vers javára. Én jobban hiszek annak, aki korbáccsal szeret. Széll Károly nem ebből a fajtából való.

4.
Egy gátdúló panaszai

Panaszos hangok című, 1911-ben Nagy Lajos Könyvkiadó Vállalatánál Karcagon megjelent verseskötetében ismét panaszos hangokat olvashatunk Széll Károlytól. Szegény gazdag Magyarország című versében a régi világ pusztulása miatt panaszkodik, egyértelműen a folyószabályozás utáni helyzetet énekelve meg.

A hangütés elég közhelyszerű, publicisztikus: „A félvilág éléstára / Voltál hazám hajdanába’, / S ma fojtogat a drágaság: / Éhezik a gazdag ország.” E drámai bejelentés után következnek a miértek: „Mert híre sincs a pusztának, / Állatvilág tanyájának; / A vén kopott csárda mellett / Gulya, ménes nem legelget. // Számadó és csikósbojtár: / Mesebeli alakok már; / A juhászról s babájáról / Maholnap csak a nóta szól”. Nagyon a mába szól ez a két versszak, ugyanezeket most is el lehetne mondani azzal a különbséggel, hogy már „vén kopott csárda” sincs, s a csárdák után eltűnőben vannak a mesék és a nóták is. A negyedik versszakban Széll Károly megismétli, mintegy összefoglalja, hogy miért sír a lelke.

Az ötödik szakasz egy kissé teátrális kérdéssel kezdődik: „De hol élne már a gulya? / Felszántva az erdő s puszta, / Hol vennénk a ménest elő? / Nincs egy tenyérnyi legelő.” Eltűnt a régi vízi világ, a rétek, rónák, vízjárta helyek, mocsarak, nádasok, ahol jól érezte magát a konda, a gulya, de még a szilaj pásztorok is, hogy a betyárokról ne is beszéljünk. A Tisza szabályozása után eltűnt a jószágok, pásztorok és betyárok élettere, s ahogy az idézet második sorában ki is mondja a költő, kiterjedt szántóföldek foglalták el a puszták helyét.

A változás láthatólag nincs ínyére a szerzőnek, s ez érződik a hatodik strófában is: „Megérjük Kun László korát, / Magunk húzzuk a taligát. / S mi lesz e húsevő néppel: / Ha nincs ősi, magyar étel.” A következő szakaszban mintha Györffy István Nagykunsági krónikája tömör kivonatát olvasnánk, amikor Széll Károly felsorolja, mi minden veszett oda a folyók megregulázásával, s az azt követő belvízrendezésekkel: „Oda a rét sok jó hallal! / Ezer fajta szárnyas vaddal! / Nincs már nádas, csíkkal telt ér, / Szegény népnek ingyen kenyér!” Persze, Györffy híres könyve a Panaszos hangok után tizenegy esztendővel jelent meg, de ő is meglehetős nosztalgiával ír a rétes emberek boldogulásáról, a rét nyújtotta javakról, amik között még kenyérpótlékot is talált az ínséget szenvedő lakosság. Széll Károly ugyan ebben a művében egy szóval sem említi Karcagot vagy a Nagykunságot, a leírt sorokat mégis itteni fogantatásúaknak érezzük. Most érkeztünk el az utolsó strófához, amelyben tulajdonképpen megismétli a szerző az első szakasz súlyponti gondolatait, ám a hangszerelés drámai: „Szegény gazdag Magyarország! / Mit ér búzád, ha nincs jószág? / Tenger föld mellett megéred, / Éhen pusztul árva néped”.

Széll Károly ugyan nem volt egy látnok, ez a vers valahogy mégis rárímel a ma problémáira: vannak, akik a természetvédelem igézetében legszívesebben szétdúlnák a folyók gátjait, hogy visszaállítsák az ősi állapotot, mások a búzára esküsznek annak ellenére, hogy túltermelés mutatkozik belőle, és csökkenteni kell a vetésterületét. A költő minden jel szerint a gátdúlók oldalán áll.

5.
Ölnyi sír

A halál szomorú dolog, főleg a maradók számára. Az emberek ilyenkor vagy közhelyeket tudnak mondani a megrendült családtagoknak, vagy tanácstalanokká válnak, miután nem találják a megfelelő szavakat, esetleg úgy vélik, egy kézszorítás, egy ölelés, egy együtt érző tekintet többet mondhat minden szónál. Ha egy-egy település számára fontos ember hal meg, mindez talán fokozottabban igaz. Ilyenkor könnyen bombasztikussá válhat a kimondott szó, főleg a helyi költők ajkán, akik indíttatva érzik magukat gyászversek írására.

Széll Károly 1911-ben Karcagon megjelent Panaszos hangok című kötetében Bogdi Papp Sándort parentálja el. A költő érezhetően nagy levegőt vesz az indításnál: „Meghalt. A hideg hant alatt / Porladoz csendesen a daliás férfi; / Szűk volt neki, míg élt, a szülőföld. / Most egy ölnyi sírral is beéri.” Egész jó strófa. Tényszerűen, szinte ridegen koppan az egyszavas nyitás, visszavonhatatlanul közölve a visszavonhatatlant. A folytatás a hideg hanttal és az azt követő sorral már gyengébb: hány hideg hant alatt porladoz daliás férfi a világirodalomban, az Isten tudja. Még az sem kizárt, hogy némely daliásnak megénekelt férfi, mondjuk, púpos volt vagy sánta, de hát halottról vagy jót, vagy semmit... Bogdi Papp Sándor bizonyára daliás volt, nem tudom. Annyira azonban talán mégsem volt daliás, hogy valóban annyira szűk lett volna neki a szülőföld, ahogy azt a költő az első versszak harmadik sorában állítja.

Ha Bogdi Papp Mórról írná ezt, hihetőbb lenne, ugyanis az elparentált Bogdi Papp Sándornak az apja sokkal nagyobb ívű pályát futott be: 1844-ben megjelenhetett a pozsonyi országgyűlésen, ügyvéd lett, aztán Karcagon aljegyző, 1847-ben a nádor a Jász-Kun kerület tiszteletbeli jegyzőjévé nevezte ki, 1848-ban előbb kerületi alügyész, majd a népképviseleti országgyűlésbe követté választották. Bogdi Papp Mór 1855-ben karcagi főbíró, 1859-ben a Heves-nagykunsági református egyházmegye tanácsbírája majd gondnoka, 1861-ben táblabíró, országgyűlési követ, a kiegyezéskor Deák Ferenc közvetlen környezetében van, képviselő az országgyűlésben, 1868-ban a Jász-Kun kerület alkapitánya, az 1872-ben alakított karcagi királyi törvényszék első elnöke. Amikor nyugalomba vonult, vízszabályozási kérdésekkel foglalkozott, 1886-ban jelent meg Emlékirat Berettyó szabályozási és ezzel kapcsolatos vízi s egynémely társulati ügyeinkről című munkája. Beszédei is megjelentek nyomtatásban. Amikor 1895-ben meghalt Karcagon, még az országos lapok is búcsúztatták. Ennek a nagyformátumú embernek a debreceni Karap Máriával kötött házasságából négy gyereke született: 1852-ben Sándor, 1854-ben Mária, 1855-ben Kálmán Móricz, 1856-ban Ilona Emma. Az 1852-ben világra jött Sándor Széll Károly versének hőse, akinek – a költő szerint – szűk volt a szülőföld.

Az apja, Bogdi Papp Mór kezdte használni a bogdi előnevet, de a család nem folyamodott nemesi igazolásért. Bogdi Papp Sándor karcagi királyi közjegyző volt. Az ő írásából tudjuk, hogy Kossuth Lajos 1849. január 5-én Kálmán Sándor házában szállt meg valószínűleg. Tudjuk, hogy őfelsége Bogdi Papp Sándornak a királyi tanácsosságot díjmentesen adományozta, s hogy a debreceni közjegyzői kamara titkára volt. Budapesten halt meg a Vöröskereszt kórházban hosszú betegség után 1908. július 26-án. S ekkor jött Széll Károly a versével. Az első versszak harmadik és negyedik sorában ügyesen ellentétezi közlendőjét, szembeállítja egymással az élő daliát, akinek szűk volt a szülőföld, és a halott Bogdi Papp Sándort, aki már egy ölnyi sírral is beéri. A vers további részében arról panaszkodik a költő, hogy elfeledték, nincs kegyelet az emberekben, vigasztalja a síró özvegyet... Ez már feledhető.

Széll Károly nyilván az özvegy kedvére írta a költeményt, nem pedig a Múzsák sürgetésére. Ha ihletetten ír, ahogy az első versszakban tette, s nem sandít a gyászoló gyülekezetre, akkor az első négy sor után lezárja a verset. Utána már csak közhelyekre futotta, akár a többi embernek, amikor a koporsó mellett meg kell szólalnia.

6.
Egy nagy szenvedő

Fontos alakja volt Karcag szellemi életének Széll Károly, aki a tizenkilencedik század utolsó harmadában vívta harcait a közjóért a helyi újságokban, megjelentette könyveit, és még a huszadik század elején is hatott, pedig Nádasdy József szerint „Másfél évtized óta már nem is személy szerint, csak irásaival forgolódott a társadalomban, testi állapota állandóan az ágyhoz kötötte. Városunk mai társadalmának legifjabb rétege nem is ismerte őt, csak irodalmilag volt a tudatában. Mert ez az ágyban fekvő ember – azt lehet mondani – éjjel-nappal folyton dolgozott. Ez volt az élete.”

Széll Károly Karcagon született 1852. április 19-én, apja Széll Mihály, anyja Kabai Julianna. Korán árvaságra jutott. Középiskolába Karcagon és Debrecenben járt. Jogot szeretett volna hallgatni, „de mert a főiskola építkezése miatt kellő jótéteményben nem részesülhetett, azzal a szándékkal, hogy magántanuló lesz, nevelősködött Nagybányán és Koltón. Majd gróf Teleki Sándor ajánlata folytán a műszaki katonai akadémia hallgatója lett, de a katonai élet szigora és magyar ellenes szelleme nem volt innyére...” – írja a Nagy-Kunság negyvenéves jubileumakor. Korán írni kezdett, már diákként publikált a Tanulók Közlönye című lapban, nevelősködése alatt pedig fővárosi lapokba írogatott. Az 1870-es évek elején Budapesten a Hon és a Pesti Napló szerkesztőségében volt riporter, a Fővárosi Lapokba pedig tárcákat írt. Ezután hivatalnoki pályára lépett: 1875-től előbb Karcagon, majd Szolnokon vezette az elnöki irodát a királyi törvényszéknél. 1884. december 17-én vette feleségül Daróczy Bertát, három gyermekük lett, Károly, Piroska és Edith. 1887-től kezdve telekkönyvvezető volt a jászberényi és az abádszalóki királyi járásbíróságoknál. 1907-ben súlyos idegbaja miatt ideiglenes nyugdíjba helyezték, s hazaköltözött Karcagra. Szülővárosában „a közbizalom a városi tanácsnoki és községbírói hivatalba helyezte. De ujabb hivatalában már csak néhány évig maradhatott, mert a kór ágyba döntötte.”

Egyik alapítója és munkatársa volt Széll Károly a Karczag és Vidéke című újságnak 1876-ban. Ő indítványozta a lap címét Nagy-Kunságra változtatni 1879-ben. Bogdi Papp Sándor és Sződi Miksa szerkesztése idején sokszor az újság tényleges szerkesztését Széll Károly végezte. Közben szerkesztette a Vöröskereszt fiók egylet emléklapjait, s néhány évben naptárt is adott ki. Szépirodalmi lapot is kiadott Boross Vilmossal együtt Tisza-Virág címmel, de előfizetők hiányában az újság a tizenötödik számmal megszűnt. Ugyancsak egyik alapítója és munkatársa volt a Kun Gunár című helyi élclapnak. 1883-ban társszerkesztője lett a Közérdek című lapnak, majd a Nagy-Kunságot szerkesztette a törvényszék elviteléig. Ezt követően az Egyetértés című lapba dolgozott, de publikált a megyei lapokba is helyi érdekű cikkeket, vallásos versei pedig a Kis Tükör, a Koszorú és az Igazmondó hasábjain jelentek meg. Munkatársa volt a Vidéki Költők Albumának és Szabolcska Mihály időszaki lapjának, a Téli Újságnak. 1903-ban a Karczag és Vidéke című lap újbóli megalapítóinak egyike Széll Károly, s akkor is munkatársa maradt, amikor a nevét Nagykunsági Hírlapra változtatta, közben azonban írt a többi helyi lapba, így a Nagy-Kunságba, a Karczagi Hírlapba és a Nádasdy József által újraalapított és szerkesztett Közérdek című újságba. Néhány hónapig a Nagykunsági Hírlap főszerkesztője lett 1909-ben, de még ugyanebben az évben átlépett a Nagy-Kunsághoz, amit haláláig szerkesztett. Több könyvet is írt: Bűnök és erények (elbeszélések, 1887), Tövises utakon (versek, 1897), Az árva diák története (regény, 1901), Alkonyatkor (versek, 1905), A temető kapujában (versek, 1907), Különös emberek (elbeszélések 1909), Panaszos hangok (versek, 1911).

„Ilyen érdekes, különös, csodálatos embere, ilyen sajátságos tehetségű és rendkívüli munkássága írója soká lesz Karczagnak” – írta Nádasdy József. Széll Károly 1914. október 21-én hunyt el Karcagon, hosszú szenvedés után. Október 23-án délután két órakor temették a Déli temetőben. Aznap délután a református templomban Török Vincze református lelkész búcsúztatta Széll Károlyt, majd a református tanítók éneklése mellett megindult a gyászmenet a Kálvin úton a déli temető felé, ahol a sírnál a költőtárs, Kádár Imre városi számvevő búcsúzott tőle versben: „Kevesebb van egy nagy szenvedővel” – indítja a verset Kádár Imre, s ezt a kijelentést magyarázza többek között a negyedik szakasz. „Mert sok gond, bú, jaj közt telhettek el / Évtizedek rémes éjjelekkel... / Kínos kórágy, hallhattad sóhajtni: / ‘Ugy szeretnék végre már meghalni!” Ahogy Nádasdy írja, „A legvalódibb és legnagyobb karczagi iró, hirlapiró, költő és szerkesztő eltávozott az élők sorából.”

7.
Szomorúkeresőben

Székely Józsefnek 1904-ben jelent meg Nagy-kunsági dalbokréta című verseskötete Karcagon, melyben csaknem százötven oldalon keresztül danászik a szerző. Szívesen elmereng a „daru madár énekén”, s azon töpreng „Mit sugároz az őszi nap sugara”. Sok ebben a kötetben a „hő vágy”, s olyan furcsa verslezárást is találunk, mint „Víg életem keresi a szomorút!” Szomorúkereső útján a dalnok kíméletlenül végigzötyögteti olvasóját nótáinak pattogó ritmusú sorain. Időnként furcsa összevetéseket tesz, például a nap és az ő szerelme között.

Címadó fantáziája meglehetősen szegényes, ez a szórakozottan böngészgető olvasó számára is szembeötlővé válik, amikor már vagy a tizedik Népdal című versen akad meg a szeme. Nagyon sok zöngeménye azonos dallamra íródott, tizenegy szótagos sorokon zakatol végig a ritmus. Mint egy vénülő dzsigoló, a szerző sokszor zengedezik a szerelemről, a Szeretőt keresek című örökbecsű lírai gyöngyszemben például egyszerű tényközléssel kezdi: „Szeretőt keresek, csalfa legény vagyok”; aztán keményen leírja a választandó hölgyeménnyel szembeni követelményét, melyből kiderül, hogy szerzőnk nem válogatós, ám kikötése neki is van: „Lehet szőke, barna, csak ne legyen csalfa”. Logikus, nem?

A már sokadik Népdal című vers (ez a 23. oldalon található) végre megcsillantja a reményt, hogy ez egy kunsági mű lesz, ugyanis így indul a nóta: „A Kunságban van egy csárda Dobogó”. Ennél több köze aztán nincs is vidékünkhöz. Kiderül, hogy ez egy kemény társadalombíráló vers, melyben a sok nemzeti lobogót a sóhajtások lengetik, „És ez mind a bölcs vezérek hibája” – ostorozza kíméletlenül, halált megvető bátorsággal a fennállót Székely József. Miután ilyen jól odamondott a hatalomnak, újabb Népdal című verssel kecsegtet (a 30. oldalon), mely rólunk szól, gondolnánk az első sor után, melyben közli a poéta, hogy „Hótól fehér a karczagi toronytető”, ám e vacogtató hangütés után a szerző figyelme ismét az igaz szerető hiányának könnyes szemmel való emlegetése felé terelődik. Megint nem tudtunk meg magunkról semmit, a Nagy-kunsági dalbokrétából még mindig csak a bokrétát látjuk.

A Tisza mentén című opusznál visszatér a remény: „Tisza mentén Kenderesen”, majd „nagy-Kunsági sárga tarlón”, aztán „A kunsági hármas határ” – írja az egyes versszakok kezdő soraiban, de aztán elszeretősödik ez az irdatlan szellemi nekirugaszkodás is. A 80. oldalon a Künt a pusztán című versben ismét emlegeti vidékünket, hogy aszongya: „Künt a pusztán nádas tanyán lakom én”, ám e felzaklató bejelentés után ismét önnön nagy lelke felé alél a kunsági bárd. A második szakasz első sorában aztán visszatér hozzánk: „Ha bemegyek a karczagi csárdába”, de a továbbiakban a rímfaragó mester inkább szomorúkereső odüsszeiáját folytatja.

A 96. oldalon arról értesülünk, hogy költőnknek be kell rukkolnia, s mindjárt meg is jósolja, hogy megsiratja még őt a Kunság. Itt már sejtheti az olvasó, hogy aligha ússza meg harci dal nélkül. S valóban: a Kun csatadal csupa lelkes biztatás: „Föl kunfiak, hős daliák!” – rikkant a harcias bárdus az elején, végül így fejezi be: „Dicső lesz a halál nekünk! / Nagy-Kunokért haltunk, éltünk: / Dicső nagykun ős fajunkért, / Hullattuk el a hősi vért.../ A kun dicsőségért / Előre! Előre!” Említi még egyszer-kétszer Karcagot, aztán külön verset szán az itteni lányoknak, Hej! karczagi szép leányok címmel, aminek nagyjából az lenne az úgynevezett eszmei mondanivalója, hogy ezek a leányok szépek. Hozzátéve persze (minden versszak végén), hogy „Hejretyutyutyú!”

8.
Kunsági Rómeó

Nagy dolog történt 1911. április 24-én: Székely József (immár Verespataki előnévvel) írt egy Nagy-kunság című verset. Ez már valóban rólunk szól. Kiderül belőle, hogy a nagykunok hűségesek, gabonát termelnek, van errefelé délibáb, akácerdő, dalos ajak, s ez a föld a „vitézek hazája”. A kunok büszkék, délcegek, bátrak, dolgosak, akik „Kuthen hős apáról, Zádorról regélnek”. Egy szó, mint száz, „A Nagy-Kunság egy igazi Kánaán”. Ne firtassuk a leírtak igazságtartalmát, főleg a Kánaánra vonatkozó passzust, inkább vegyük észre az ódai szárnyalás bicsaklásait: imitt-amott bizony a rímkényszer írat a szerzővel egymás alá olyan dolgokat, amiknek egymáshoz való kapcsolatát nehezen érti meg földi halandó, már csak azért is, mert akadnak a zengedezésben kifejezetten érthetetlen sorok. Ez nem balladái homály, nem modern polgárpukkasztás, csupán tehetségtelenség. Ő-költősége néhol igen talányosan fogalmaz, példának okáért azt írja, hogy „A nagykunok népe munkással van telve”, aminek a jelentésén sokáig törhetnénk a fejünket – de nem érdemes.

Verespataki Székely József Költemények és dalok című kötete 1911-ben jelent meg Karcagon Kertész József és társa kiadásában. Akár előző könyvében, a szerző itt is hangicsál, ahogy eddig tette, kunsági Rómeóként epekedik a helyi szépségek után, lankadatlanul dalol, örömkeresőben éppúgy, mint szomorúkeresőben. Időről-időre elénk kerül verseiben egy-egy nótából ismerős sor, sőt Petőfi, Arany vagy más költő vonásai is kirajzolódnak a Székely Józsefnek maszkírozott arc mögül. Minden aggály nélkül átigazítja az ismert nóta szövegét saját gusztusa szerint, hogy aszongya: „Tele van a Kunság akáczfa virággal”, s a verset a nóta dallamára émelygi és búsongja végig. A Tele van a Kunság című örökbecsű alkotás után néhány oldallal a változatosság kedvéért egy Tele van a város című opusz következik, melynek első sora (soha nem találnánk ki!) imigyen szól: „Tele van a város akácz-fa virággal”.

Ez a szembeötlő lírai alkotóerővel megáldott poéta nem lankadó inspirációval énekli meg a Legszebb tünemény című versében a kunsági lányok és asszonyok szépségét, emellett például hűségét, kegyes, istenfélő voltát, aki „szilárd, mint a síkon a tölgyszál”. Ez a hűséges, szilárd tölgyszálnak nevezett hölgyecske két verssel odébb, a Kun dal című veretes nótában már, mint hamis leány bukkan fel, méghozzá a Kossuth Lajos azt üzente dallamára, persze autentikus szöveggel, mely így szól: „Az én babám azt izente”. Egy másik rigmus, a Kun románcz, így szól: „A karcagi Szeles csárda / Sárgára van meszelve, / Benne mulat egy kun ember, / Jól be van már szeszelve.” S így tovább, ebben a fentebb stílben, egész a részegségig. Székely József több műben is úgy emlegeti a tanyát, mint az idill, a boldogság szigetét. A kun tanya című versben azt írja, hogy itt a boldogság „Úgy nő, mint a fán a virág”, majd oázisnak, édennek és még sok egyébnek nevezi a tanyát. Ez a kritikátlan ömlengés a valóság, a paraszti élet ismeretének szembeötlő hiányára utal.

Székely József a jelek szerint elég sokra tartotta magát. Ez a kivételes kreativitású hangász Ha kimegyek... című versében daliának látja és láttatja magát „Kinek szívében a dal, nóta, / Szerelem volt gondolata!”. A Ne irigyeljétek című mű önarcképe még határozottabb kontúrokkal lett meghúzva: „Ne irigyeljétek, hogy én költő lettem. / A Nagy-kunság rónáján fény lettem, / Délibábot játszom, ezt űzöm már régen: / A dalköltészet az én mesterségem.” Nem tudom, egy Ady mennyire irigykedett, s hogy bírta a szeme ezt a pokoli fényt, de annyi bizonyos, hogy a mai költőké nem állhatja.

{fel}