Hevenyész-poéták és szívrepesztő dalok

1.
Az áriakereső vándor dalnok

A tizenkilencedik század kitermelte a maga hírköltőit, akik egy-egy aprócska helyi eseményből világra szóló szenzációt kanyarítottak lehetőleg döcögős, jobb esetben csak néha-néha megzökkenő versezetekben, s ezeket sikerrel árusították a vásárokon, piacokon. Úgy látszik, a magyar ember valami delejes vonzódást érez a rímek iránt, s ha valamit rissz-rossz rímekbe csomagoltak is, arra ő vevő. Legyünk pontosak: vevő volt Hazafi Veray Jánosnak a korában.

Az egyik ilyen vándor poétának volt némi köze Karcaghoz is. Tornyai János 1854-ben született Hajdúszoboszlón, libapásztorként Álmosdon tanult meg írni-olvasni, később járta a vásárokat, hogy az együgyű népet tündöklő elméjének fellobbanásaival elkápráztassa, ami abból állt, hogy elszavalta a nála megvásárolható nyomtatott vagy kéziratos saját kiötlésű zengeményeket. Nem eredménytelenül! Szinnyei József leírja, hogy Tornyai a debreceni és környékbeli országos vásárokon rendszeresen megjelent „és az Agár hihetetlen szerelme cz. füzetet (1898) több ezer példányban árusította el; a rendőrség megtiltotta a további elárúsítást; T. azonban vonatra ült és Hajdú-Böszörménybe utazott, a hol egy nap alatt több ezer példányt adott el belőle; ám az ottani főkapitány maga elé hivatta Tornyait, a ki bevallotta, hogy Az agár szerelméből három nap alatt 102 forint árát adott el.”

Úgy tűnik, a nevüket fennen hirdető hevenyész-poéták nem csupán az erkölcsi sikert és a dicsőséget keresték a vásárokon, de a pénzt is. Ezért persze érdemes volt törni a fejüket egy-egy újabb verselményen. Ecsedi István a Hortobágyi életképekben leírja Tornyai János válaszát a történetei forrását és az írói módszereit firtató kérdésre: „Hát hallom űket, vagy felmegyek az ügyészséghez és megkérdem. Aztán hozzáfogok írni. Elébb az áriáját keresem meg, azután megcsinálom hozzá a szöveget.”

Az egyik ilyen nagyáriája Karcagon jelent meg Sződi S. nyomdájában 1898-ban: Mit beszél a nép Rudolf felől? Irta a nép beszéde után, versiró Tornyai János magyar vándor dalnok. A lírai koholmány szerint az öngyilkossá lett trónörökös él, ezt hallotta a vonattal is vándorló dalnokunk, s legott szenzációt kanyarított belőle, és hitelesítésként megjegyzi, hogy akitől a hír származik, találkozott is Rudolf trónörökössel. A vásárokat járó Tornyai Szinnyei szerint „petőfies ruházatban, nyakkendőtlenül, bozontos fejével rendesen megjelent” a sokadalomban, nyilván elég feltűnő jelenség lehetett. Pogány Péter szerint (A magyar ponyva tüköre) viszont a bozontos poéta „Leszerelése után is katonaruhában járta a vásárokat”, sőt „1891-ben madármutogatási engedélyt is szerzett”, bizonyára a nagyobb feltűnés érdekében.

Megfordulhatott a karcagi piacon vagy vásárban is, ahogy mestere, Hazafi Veray János is megjelent itt kegyesen fogadva a jó kunok éljenzését. Nem akárkitől kért tehát tanácsokat Tornyai, s nem akárkivel folytatott költői levelezést! Mint a hír- és rímtupírozó dalnokok általában, Tornyai János is igen termékeny volt. A Rudolfról szóló örökbecsű árián kívül Szinnyei még felsorol néhányat: Rablók és gyilkosok által megnyúzott vasúti őr, vagy nem késik az Isten segitsége. Debrecen, 1898.; Ne bántsd a másét, mert nem késik az Isten büntetése. Debrecen, 1898.; Emlékezés Munkácsyra. Hódmezővásárhely, 1900. Ennél azonban nyilvánvalóan sokkal többet írt Tornyai János.

Az egyik ilyen nem említett szívrepesztő dal ugyancsak Sződinél jelent meg Karcagon 1886-ban és 1894-ben. A címe: 1886. február hó 16-ikán egy százra menő csecsemők meggyilkolásának napfényre derülese. Őri-Szent-Péter községben végrehajtatott. Összeirta Tornyai János H.-Szoboszló. A szerző előbb prózában elmondja a történetet, melynek lényege, hogy egy kuruzsló asszony „meggörbített sodronynyal igyekezve” az asszonynak „méhében megölni a magzatot, az után valami szert adott be neki”, így tette el láb alól a magzatokat igen sok anyával együtt, de egy derék csendőr őrsvezető letartóztatta a kuruzsló asszonyt. A prózai ismertető után következik az Özvegy Simonné keserves dalai című versezet, amelynek színvonalát talán érzékeltetni fogja az első versszak: „Őrsvezető uramat kérem szépen, / Engedjen meg nékem mostan e perczben / Nem vétek én többet még a légynek sem / Őrsvezető urat kérem szivesen.” A kuruzsló asszony elismeri bűnösségét, „Százharmincz lélek kiált fel ellenem”, mondja, de a legnagyobb problémája az, hogy ne láncolják meg a kezét, és ne vallassák oly kegyetlenül, de a börtönben már tudja, hiába imádkozik. Tornyai szívrepesztőnek szánt dala ma már meglehetősen fülrepesztőnek hangzik, ám ez a hírköltői figura nem halt ki napjainkban sem, csupán újságíróknak hívják őket, akik egy prózai korban már prózában, ám nem kevésbé szívrepesztő szándékkal és szenzációt keltve adják elő a maguk „százra menő csecsemők meggyilkolásának napfényre derülése” hevenyészett történetét.

2.
A madarasi nőszörnyeteg

Már az 1860-as években megjelentek a vásári ponyvákon az első krimináliák, hogy aztán a következő évtizedtől kezdve egyre inkább teret nyerjenek a vérgőzös történeteket megverselő borzalom-áriák. Ebben az üzletileg bizonyára hálás műfajban a fővárosi kiadóknak komoly versenytársa lett egy rendkívüli szorgalommal és termékenységgel megáldott mezőtúri kiadói páros, Nagy Károly és Csató Ignácz. Néhány kiadványuk címe: Borzasztó gyilkosság amely Derecske városában az anya szent egyházban történt. Irta és kiadja: Nagy Károly és Csató Ignácz. (Mezőtúr, 1894.). Egy másik: Rejtélyes gyilkosság Mező-Túron, amely a lengyelországi születésű Gibasinszki Gibász Tamáson és hét éves fián követtetett el, 1894. március havában, megtaláltattak május 8-án saját lakásukon. Versekbe foglalva közrebocsájtják: Nagy Károly és Csató Ignác. Vagy: Véres családi dráma melyet túri születésű s csorbai lakos Kis András, P. Csorbán, feleségével és 16 éves leányával elkövetett és Polgár Lajos túri lakos Molnár Julist késsel agyonszurta. Irták és kiadták: Nagy Károly és Csató Ignác. (Mezőtúr, 1897.) Hosszan lehetne sorolni a mezőtúri műhely vérbeáztatott krimináliáit, de az örökbecsű termésből már csak egy munkát említek meg: A mezőtúri pénzhamisító banda vagy A mezőtúri hamis ötkoronások. És Kecskeméti Győző óriási sikkasztása. Irta Szép Ernő. Igen, az a Szép Ernő, de még kezdő korában.

Karcag is letette a névjegyét a szörnyűségek irodalmában Kunhalmi Kocsa László révén, nem is akárhogyan! Ez a jeles karcagi polgár Nőszörnyeg vagy a Hajzer János borzasztó felmészároltatása címmel írt egy felülmúlhatatlanul véres történetet. A bűntény valóban megtörtént Kunmadarason 1873. januárjában. Kunhalmi Kocsa László munkája szerint Hajzer János madarasi molnármester nem csoda, hogy „az itcével barátságot kötött”, hiszen felesége, Jámbor Szabina „Részeges, dobzódó, kurva, nyelves, tolvaj, / Egyszóval ő volt a Nők mocska, szemetje, / Nem is volt oly asszony, aki őt szerette”. Amikor a molnármester felöntött a garatra és hazatántorgott, az asszony rettenetesen mondta a magáét, mi mást tehetett hát a férj ilyenkor, mint „A birkatürelmet gyakran félre tette, / S a rossz asszony hátát jól-jól eldöngette”. Ezt pedig a felesége unta meg, s addig törte a fejét, míg elhatározta, hogy megöli: „Meg van! kitaláltam, hogy mit tegyek vele, / Élő sír hadd legyen a temetőhelye / ... / Úgyis disznó ölés ideje van mostan, / disznó hús képében elfogy ottan, ottan, / Gyermekeimnek is majd adok belőlle, / Egyék apjok husát, hadd hízzanak tőle.” A kannibalizmust kiötlő ördögi asszony január közepén szánja rá magát a cselekvésre. A szokás szerint részegen hazabotorkáló Hajzer legnagyobb csodálkozására most elmarad az asszony szitokáradata, „a hárpia hallgat mélyen”, így hát a molnármester „Végig nyúlt hosszában a szokásos vackon”. Kunhalmi Kocsa László a gyilkosság és a hulla feldarabolásának leírásakor olyan precíz, akár egy mániákus boncmester, naturalista részletei láttán még Zola is csettintett volna. A valószínűleg elmeháborodott feleség olyan ravaszul beadta a világnak férje eltűnését, hogy gyaníthatóan sohasem jöttek volna rá a kannibalizmussal megtetézett gyilkosságra, ha ő maga nem fecsegte volna el asszonylányának, s attól nem tudja meg a férje. A vő volt az, aki jelentette a hivatalosságoknak az esetet. Jámbor Szabina nem tagadott.

A magyar ponyvairodalomban páratlanul visszataszító vértocsogásos verselmény népköltő szerzőjét, a karcagi Kunhalmi Kocsa Lászlót Békés István a Magyar ponyva pitavalban „furcsa lelkületű és excentrikus ízlésű” embernek nevezi. Lehet benne valami.

3.
A körülmények sokoldalú egybejátszása

Hajzer János rémtörténetbe illő halála akkora port vert fel Kunmadarason, hogy máig sem felejtették el. A Kunmadaras földrajzi neveit összegyűjtő és feldolgozó Kurucz János egyelőre kéziratban lévő munkájában a 127. sorszám alatt a Hajzer-kút címszót olvashatjuk, s azt a megjegyzést, hogy ma nincs meg. Ugyancsak a belterületi földrajzi nevek között található 231. sorszámmal a Hajzer-zug. Az iszonyatos halála révén elhíresült Hajzer János tehát két földrajzi névnek lett az ihletője: a zugban lakott, s ott történt a bűntény, a kútban pedig a csontjait találták meg. A kannibalizmussá fajult bűnügyre ma is emlékeznek a madarasiak, Kurucz Jánosnak is elmondták az adatközlői: „A Szombati-kocsma végibe nyitott kávás kút vót... Az ember verte a feleségét. Mire az: A te hajadból sült zsírral kenegetem majd a sebemet. A kőművesekkel, akik a házukon dolgoztak, etette meg a húsát. Csontjait pedig belelökte a kútba. Akkor tudódott ki, mikor a lánya szülés közben sokáig vajúdott, s az anyja – babonás félelmibe – elmondta a jányának, hogy hova lett az apja” (özv. V. Nagy Lajosné Göőz Mária, 77 éves). Lucza Imréné, 55 éves, így meséli a történetet: „Hajzer Zabina a férjét megölte, a munkásoknak megfőzte: – ’Egyetek, egyetek! Van még húsa Zabinának!’ – ‘Egyenek, egyenek! Jó húsa van Hajzernek.” A 62 éves Gazdag Imre így tudja: „...több problémával küzdött. Közben ípítkeztek is. Így hallottam a szülőktűl, nagyszülőktűl, hogy felbőszült ez az asszony a vígin már az italozás miatt a férje ellen. Zabina és fogta magát, leütötte a férjit. Osztán szípen feldarabolta, oszt megfőzte a mestereknek és megettík. Ami meg megmaradt, aszt meg beledobálta ebbe a kútba... Ezt a kutat azír neveztík el Hajzer-kútnak. A saját kútjukba, a saját telkeken dobta be.” A 78 éves özv. Lódi Józsefné Erdei Julianna ezt mondta: „...vót egy Hajzer Zabina, aki megfőzte az urát annak idejin. Na, ott vót az a kút, az le lett akkor zárva, ahol most azok a bótok vannak, a Bajcsy-Zsilinszky út vagy mi az ott, a sarkon. És ott van lezárva a kút, mer ott leltík meg az embernek az alkatríszeit. Az meg Hajzer-kút vót”.

A Hajzer János gyomorforgató történetét megíró Kunhalmi Kocsa Lászlóról szinte semmit nem tud a Magyar írók élete és munkái című művében Szinnyei József, mindössze annyit közöl, hogy az illető népköltő, s egyetlen munkáját említi, mely 1877-ben jelent meg Karcagon: Éljen Törökország! Fegyverre magyar! Verses röpirat a magyar nép számára. A mindentudó Szinnyei sem tudott tehát a Nőszörnyetegről. Scheftsik György Jász-Nagykun-Szolnok vármegye multja és jelene (Pécs, 1935) című nem éppen megbízhatóságáról elhíresült munkájában hibásan adja meg e röpirat megjelenési idejét (1872), de ezen kívül csak Szinnyei adatait ismétli meg. A fentieken túl megjelent egy Jubileumi Emlény (Karcag, 1883) című műve, továbbá egy választási verse Igaz szivű kunok imája címmel (Nagy-Kunság, 1885. jún. l4.). Ezeknél nyilvánvalóan sokkal többet írt a karcagi népköltő.

Kunhalmi Kocsa László személyéről, karcagi működéséről a helyi sajtóból kaparhatunk össze adalékokat. A Nagy-Kunság című újság 1893. augusztusában például a következőket írja vele kapcsolatban: „Városi hivatalnok és lapunk munkatársa Kunhalmi Kocsa László ur, mához egy hétre azaz következő vasárnap (augusztus 20-án) délután 5 órakor, egy ‘eredetileg olasz szövegű, magyarra fordított regényből’ általa ‘költői elbeszéléssé’ átalakított több ívre terjedő munkájából ily czím alatt: ’A két férjű nő’, az 1848/9. honvédegylet alapja javára, mérsékelt részvéti díjj mellett, a nagy vendéglő dísztermében felolvasást fog tartani, melyre a kegyeletes czélra való tekintetből, úgy a mélyen tisztelt értelmiség, valamint a nagyérdemű közönség is – eleve – meghivatnak” (aug. 13.). A következő számban ismét felhívják a figyelmet a felolvasásra: „...mintegy 2 teljes órát veszen igénybe, közben 5 percnyi szünidővel, mely közben cigány zene mulattatja a nagyérdemű közönséget; felolvasás után záradékul a felolvasó egy régibb keletű, még ifjúkori humorisztikus mulattató költeményét fogja elszavalni, ily czim alatt: ‘Ecetbe savanyitott gondolatok’.” (aug. 20.) Az ecetbe savanyított humorisztikus vers és a több ívre terjedő, olaszból eltulajdonított történet költői volta ellenére sem váltott ki hisztérikus érdeklődést, erről tanúskodik az újság következő száma: „A mult vasárnap megejtetni szándékolt felolvasás részint a körülmények sokoldalú egybejátszása, részint pedig részvétlenség és pártolatlanság miatt megbukván, azon kevesek, kik befizetéseiket vissza nem vették, annak visszavétele iránt rendelkezhetnek, vagy pedig ha, szivesen meghivom őket saját házamhoz egy zártkörű felolvasásra vasárnap délután 5 órára...” – írta Kocsa László az újság augusztus 27-i számába. Csak remélhetjük, hogy most a körülmények sokoldalú egybejátszása maradt el.

{fel}