Csattoghalmi és Bengecsegi

1.
Egy karcagi testamentuma

A csavargó költőt, Villont elég sokan ismerik és szeretik. Akik igen, azok tudják, hogy még végrendeletből is lehet igazi irodalom. A szegény Francois lába alatt mindig forró volt a talaj, nem csoda hát, hogy két testamentumot is készített, egy kicsit és egy nagyot.

Egy karcagi költő is készített végrendeletet, nem olyan híreset ugyan, mint Villon, de az is igaz, hogy nem irodalomnak szánta. Varga Endréről van szó, a juhász-költő Varga Mihály bátyjáról, akinek meglehetősen ígéretesen indult az élete, hiszen tanulhatott. A halála alkalmából közölt gyászlevél szerint „Varga Endre szegény szülőktől 1854-ben Karczagon született, iskoláit Egerben végezte, hol papi pályára készült, később azonban a honvédséghez besoroztatván, 1874-ik évben a honvédségi ‘Ludovika akadémiába’ a tiszti vizsgát jelesen tette le, s még ugyanaz év november elsején honvédhadnaggyá neveztetett ki a 47-ik honvédzászlóaljhoz, honnan 1876-ik évben a 2-ik honvédzászlóaljhoz Félegyházára, – innen pedig 1879-ben a 86-ik honvédzászlóaljhoz Orsovára helyeztetett át.” Itt halt meg 1880. június 10-én. Ahogy a gyászlevél írja, sorvadásban.

Szinnyei szerint is 10-én halt meg, de ő is a fentebb idézett Nagy-Kunság 1880. 24. számára hivatkozik. Az újság 27. száma azonban közli a Varga Endre temetéséről szóló beszámolót barátja, Lehrner Ferenc tollából, s ő úgy kezdi, hogy „Mult hó 3-án reggel csakhamar elterjedt azon rémes hir, hogy Varga Endre m. kir. honvédhadnagy – lakásán, egy vészteljes golyó lövéssel – fiatal életének véget vetett. Bajtársai és barátjai azonnal lakására siettünk. Az ott szemünk előtt lévő szörnyű valóság, – az előttünk ülő helyzetben lévő holt test, – ki még görcsösen szoritá kezében a halált hozott forgantyu pisztolyt...” Az asztalon megtalálták a végrendeletet. „Bevezetésében, szenvedett borzasztó kinjait írja le, – kéri az olvasókat, hogy tett lépése miatt ne itéljék el őt, mert ez volt már csak az egyedüli lépés mely enyhet adhatott kinzó mellbetegsége ellen. Mint – végrendeletéből is látszik, keblében a remény és kétség óriási harczot vivott egymással, – mig végre elcsüggedve, nem remélve javulást, s véletlenül az egyik orvos véleményét is megtudva, hogy már betegsége annyira előrehaladott, hogy többé nincs remény a fellábbadáshoz – e vészterhes lépésre határozta el magát” – írja Lehrner Ferenc, majd idéz magából a végrendeletből. Ez az igazán érdekes. Ilyeneket írt le halála előtt Varga Endre: „3. pont. A temetésem költségkimélés tekintetéből a lehető legegyszerűbb legyen, mert – ugymond kérem nincs piz, osztán a másvilágra hitelbe utazni, ennél valami csúnyábbat nem ismerek; mikor Szent Péter avval fogadna, hogy na fiu! hát hitelbe jöttél fel? szégyenemben rögtön feltámadnék!” A halálra készülődőnek még ekkor is volt humora. A szomorú készülődéshez valahogy nagyon nem illik ez a szinte frivol hang, ami azonban mégis roppant természetesnek hat. A végrendelet 13. pontjában töpreng: „Ha talán felöltözve divat az eltemetés (amit bizony nem tudok), azt hiszem egy ócska zubbony is elég lesz! De mégis azt gondolom, hogy egy ingben megy a csak”. Tépelődik, bizonytalankodik, de a tanácstalanság azt jelzi, hogy ez a tehetséges fiatalember mostanáig nem foglalkozott a halállal. Morfondírozását egy odavetett mondattal zárja le: „Majd megmondják a vén asszonyok”. Nagyon eredeti.

A temetésen egyébként volt rengeteg virág, koszorú, óriási tömege az orsovai embereknek, ott volt mindenki, aki számít, koporsóvivő katonák, hat „bájos koszorus leány... a szokásos menyasszonnyal”, dobpergés, díszsortűz. Többet tudunk szegény Varga Endre haláláról, mint életéről. A halálra készülődés íratta vele a végrendeletet, ami persze, a Villonéval ellentétben, nem irodalmi mű. Viszont megmutatja a karcagi fiatalember lehetőségeit, tehetségét: miket írhatott volna, ha nem hal meg ilyen korán, és olyan természetes tud maradni, mint végrendeletében!

2.
Flastrom, kunoknak

Csattoghalmi néven írt verseket Varga Endre, a kor szokása szerint álnéven. A Nagykunságon című munkája a Nagy-Kunság 1879. április 10-i számában jelent meg. Szülőföldje dicsőítése ez a vers, igaz, nem mérhető Arany János költői talentumához és nyelvi gazdagságához a megvalósult mű, de felvillan benne a tehetség és éppen rólunk szólva villan meg.

Varga Endre a vers írásakor vagy Félegyházán szolgált még, de valószínűbb, hogy már Orsován katonáskodott, megírta ezt a verset, és még azon melegében haza is küldte Karcagra, a helyi lapnak közlésre. A vers hangütéseként rögtön közli a Nagykunsághoz való viszonyát alapvetően meghatározó tényt, majd ebből következő érzelmi kitörését: „Nagykunságon ott születtem, ott biz én! / Nincs is olyan jó hely a földtekén: / Ki nem hiszi, menjen oda s lássa meg, / Nagykunságon még a csók is édesebb”. A második strófában következik iménti kijelentésének indoklása, megtudjuk, miért olyan jó hely ez a tájegység, legalábbis Varga Endre szerint: „Délibáb a róna táját rengeti, / És repülhet a tekintet messze ki, / Nincsen ami határát szabja meg: / Nagykunságon még a csók is édesebb”. A puszta különös természeti jelenségéről, a délibábról és a határtalan szabadság érzékeltetéséről a harmadik versszakban átvált az emberekre: „Szíves a nép, s ifja, lánya mind csinos / Mint derülő hajnal, arca oly piros. / Nem is hiszem, hogy egy-egy nép volna szebb; / Nagykunságon még a csók is édesebb”. A követező szakaszban kiderül, hogy a költő távol van szülőföldjétől, de visszavágyik: „Vissza-vissza e vidékre vágyom én, / Ott pihenni délibábos lágy ölén, / Hol jó anyám kis bölcsőmben rengetett; / Nagykunságon még a csók is édesebb”. Ez a pihenést említő sor, mintha arra is utalna, hogy a szerző már beteg. Az utolsó előtti strófából aztán kiderül, hogy a költő vágyakozása nem csupán a Nagykunságnak szól. Ahogy az lenni szokott, nő van a dologban: „Nagykunsági szőke lányka, szép virág! / Oh, mi sokszor gondolok én itt te rád! / bár rég volt, hogy csókot válték ott veled: / De Kunságon még a csók is édesebb”. Hát az ő belépőjét, a szőke lányka színre lépését készítette elő a versszakok végén mindig visszatérő sor az édes kunsági csókról! Érdemes megfigyelni, hogyan utal a költő a kettejük között lévő földrajzi távolságra: „...gondolok én itt te rád” és „csókot válték ott veled” – írja. A zárószakaszban a remény áll a középpontban, a remény, hogy visszatérhet még szülőföldjére, hogy boldog legyen. Varga Endre ugyan reménykedik, de mintha túl sok lenne itt a bizonytalanság, az „azt hiszem”, a „talán”. íme, a hatodik versszak: „Lesz idő még visszatérni, azt hiszem, / Teljesülni fog talán, mit kér szívem. / Érezni ott jó anyámmal és veled: / Hogy kunságon még a csók is édesebb!” Ez az, ami nem teljesült, hiszen a karcagi katona-költő egy jó év múlva, 1880 júniusában Orsován elhunyt. A temetéséről beszámoló Lehrner Ferenc egy szóval sem említi, hogy Karcagról bárki ott lett volna a végtisztesség adásnál. Nem volt ott se a jó anya, se a szőke lányka. Ők éltek tovább nyilván a korábbi nagy szegénységben itt, Varga Endre pedig csendben, elhagyatva porladt ott.

A Nagykunságért epekedő verse nem mentes a fájdalomtól, ám jó adag rajongás is van benne. A rajongásra szüksége is volt akkor az 1876-ban a megyerendszer kialakításával kiváltságait vesztett régiónak, amit röviddel a vers írása előtt fosztottak meg függetlenségétől, a büszke kunok nagy bánatára. Minden ilyen vers, dicsérő ének némi gyógyírt jelentett a sebzett szívű kunoknak. Talán éppen ilyen flastromnak szánta Varga Endre a Nagykunságon című versét.

3.
Szerkesztői messzeszóló

A fiatalon meghalt karcagi költőről, Varga Endréről a helyi újság, a Nagy-Kunság szerkesztői sem tudhattak sokat. A lap Szerkesztői messzeszóló című rovatán keresztül tartotta a kapcsolatot a szerzőivel, így Varga Endrével is. Az első üzenet 1879. január 12-éről való: „Csattoghalminak. Egy kis türelmet kérünk.” A második messzeszóló üzenet egy héttel később már bőbeszédűbb: „...Némi kis javítással adjuk. Ön látja, hogy sokkal jobb így. Csak tanulmány és gyakorlat: öntől még sok szépet várunk. Kérjük nevét velünk közölni.” Ez az üzenet tipikusan fiatal költőnek való: van benne egy kis vállon veregetés (kijavítják a kéziratát s beláttatják vele, hogy így jobb – bár ebben azért nem lehetünk biztosak!), egy kis biztatás a tanulásra és írásra, mondván, Csattoghalmitól még sok szépet várnak. Kétségtelen, hogy az újság szerkesztői felismerték az ifjúban a tehetséget, ezért is lettek kíváncsiak valódi nevére. Ezután tudták meg, hogy szépreményű szerzőjüket Varga Endrének hívják.

A január 23-án megjelenő Nagy-Kunságban aztán már olvasható a fiatal katona-költő Két áldozat című verse. A február 2-iki számban közölt szerkesztői üzenet lényeges adatot tartalmaz, ebből megtudjuk, hogy a költő még Kiskunfélegyházán szolgál: „V. E.-nek. K.-Félegyházán. Szives közleményeiből böngészünk. A talányok (szám- és régészeti) jönnek. Az apróságokat felhasználjuk. Kérünk efféléket minél többet! Hát a lyrai és balladai hang? Az első tűzön keresztül ment ön, s most már kipróbált katona! Üdvözlet!” Ez az első tűz természetesen átvitt értelemben értendő, a nyilvánosság előtti első megjelenésre, amitől Varga Endre, úgymond, az irodalom kipróbált katonája lett. A február 16-án megjelenő Nagy-Kunságban már a szerző A viszontlátásra című verse olvasható, melyet március 6-án újabb szerkesztői messzeszólás követ: „Csattoghalminak. Örvendünk, hogy viszonttalálkozunk. Utolsó küldeményét egytől egyig mind használni fogjuk. Szíves üdvözlet!” A március 30-iki számban türelemre intik: „...Köszönetünk az ujabb szállítmányért! Mindet adni fogjuk, de ne lepje meg önt az, ha majd idő közönkint. Dicsekedve mondhatjuk, hogy az érdeklődés sok ilyféle dolgozattal látja el lapunkat s egyszerre vagy gyorsan közölnünk lehetetlen. Azonban az ön küldeményei iránt mindig figyelemmel leszünk...”

Legközelebb a Nagy-Kunság 1879. április 10-iki számában találkozunk Csattoghalmi nevével a Nagykunságon című vers alatt, majd május 11-én A jelen útja, június 22-én a Képeddel alszom el, július 6-án pedig a Csend ül a vidéken című versek szerzőjeként. Július 27-én újabb üzenet a lapban: „...Itt vannak mind. A régebbiekkel együtt egymásután felhasználjuk. Egy némelyet más vállalatunkba veszünk fel engedelmével. Majd elküldjük aztán...” Ez a más vállalat alighanem egy kalendárium lehet. Aztán ismét Varga Endre versei következnek a lapban: a Távolban (szept. 28.), a Szerelem vallomás (nov. 23.), az Üvölt az őszi szél (1880. január 1.), és A szöktetés (febr. 1.). Február 8-án újabb üzenet, immár Orsovára: „Csattoghalmi, Orsova. Jól esik a távolból is jelét venni, hogy törekvésünk méltánylásra talál. Szellemes verseit élvezettel olvassuk.” Ez volt az utolsó üzenet. Még két verse jelenik meg Varga Endrének a Nagy-Kunságban, az Edisonhoz (febr. 15.) és a Családi ünnep (máj. 9.), ezt követően már csak a halálhírét közlő cikk (1880. június 13.) és a temetéséről beszámoló írás (július 4.) következik.

Ennyi volt Varga Endre költői pályája. Kevés adatott neki: 1879. január 23-án jelent meg első verse, az utolsó pedig nem egészen másfél év múlva, 1880. május 9-én. Hamarosan elfeledték, szülővárosában, Karcagon is. Érdemtelenül, mert tehetséges volt.

4.
Az enyhet adó sír

Összehasonlíthatatlanul színesebb költészet a Varga Endréé, mint testvéréé, Varga Mihályé. Amíg a juhász-poéta csak a fájdalom hangját ismeri, addig bátyja sokféle témát sokféle módon énekel meg. A Nagy-Kunságban megjelent művei közül a sorban az első a Két áldozat című ballada. Szaggatott előadásmód, a menyasszony érzelmeinek vad hullámzása jellemzi, s a végére ott marad a két áldozat, a harctéren elesett vőlegény és a megtébolyodott menyasszony.

A viszontlátásra című munka szerelmes vers. Az első és második strófa elején angyalnak szólított nő csókjait dicsőíti Varga Endre rajongó hevülettel. Ezt követően jelent meg Nagykunságon, majd A jelen útja című verse. Ez utóbbiban áldoz szíve istenének. Ezt írja: „Gyermek álmok s füstbeszállt remények / Mit számomra a múlt felmutat! / Éljünk hát az élet jelenének / Megtaláltuk már a jó utat!” A jelen kínálta örömök (itt a szerelem) kiélvezésére buzdít a költő. Talán már beteg volt, s tudta, hogy ez a jelen csupán nyúlfarknyi. Egy jó esztendeig élt még. A Képeddel alszom el című vers megszólítottja is a lányka. Minden páratlan számú versszakot ezzel a sorral zár: „Képeddel alszom el!”, míg a páros számú strófákban: „Képeddel ébredek!”. Csakhogy amíg a vers elején és közepén még a megfelelő napszakokat követi az elalvás vagy az ébredés, addig a költemény végén az elalvás már a halálra utal, míg az ébredés a feltámadáskor történik meg.

A Csend ül a vidéken című vers ismét a Nagykunságra röpíti a költő képzeletét: „Messze-messze száll a Kunság szép terére / Délibáb ölelte rónán át suhan! / A nádfödte kis lak, hol születtem áll még / Beh jobb volna, hogy ha most is ottan élnék / Vigan, boldogan”. Először a szüleit említi, aztán egy kékszemű leányt. Az utolsó előtti szakasz mintha ismét betegségére utalna: „Messze száll a lélek, a képzelet szárnyán / Hej! de a sziv az nem! mindig lent marad! / Porban! a miből lett! s egy vigasza van csak / Hogy e földön minden-minden fájdalomnak / A sír enyhet ad!” Egy év múlva azért lövi magát főbe, hogy megszabaduljon a szenvedésektől.

A Távolban című versben is az a bizonyos kunsági leány a megszólított. A költő boldog, mert mindig reá gondol, ám az utolsó négy sor elgondolkodtató: „És így egy édes álom lesz / Megunott életem: / Boldog vagyok, távolba rád / Gondolva édesem!” A megunott életét 1879 szeptemberének a végén említi. A Szerelem vallomás egy csattanóra épülő vidám vers. Az Üvölt az őszi szél címűben kopár, rideg őszi tájat ír le: „Mint elhagyott kedves / Úgy néz ki a vidék”, írja, majd így kiált fel: „Éltem méltó képe / Te megfosztott vidék!” Azzal zárja a verset, hogy a vidék tavasszal újra kivirul, „De az én éltem már / Mindig ősz, – s tél leszen...” A szöktetés című vers mulatságos történetet mesél el a végén gondosan előkészített és kiszámított csattanóval. Az Edisonhoz című versben arra próbálja derűs hangnemben rábírni a „találmányok, ihlet fölkent” emberét, hogy olyan műszert találjon fel, amely „biztosan és könnyűszerrel fogja meg a lány szivét”. A Nagy-Kunság című újságban utoljára a Családi ünnep jelent meg. Egy sátoros cigány életének egy fontos epizódját írja le itt hitelesen, s a vidám színekkel felrajzolt történet a végén komor tónusúra vált.

Tucatnyi vers Varga Endre Nagy-Kunság-béli hagyatéka, de ezekből a művekből máig sugárzik a tehetség ereje. Az olvasó láthatja, hogy ez a tragikus sorsú karcagi katonaköltő tudott hangulatokat festeni, jellemeket ábrázolni, szerkeszteni, a nyelvvel bánni, volt érzéke a humorhoz éppúgy, mint a tragédiához, volt formaérzéke, s még annyi más erénye! Persze, ezzel együtt sem volt egy Arany János. Kérdezhetik, hogy akkor miért kell rá ennyi szót vesztegetni? Egyrészt azért, mert teljesen ismeretlen költő létére is meghaladja jó néhány, időnként emlegetett kortársa színvonalát. Másrészt viszont Karcag város lapjában az ismert költők közül ebben az időszakban csupán Reviczky Gyula fordul elő egyetlen verssel, Varga Endrének pedig egész életműve itt jelent meg. Tehát inkább ő alakította a közízlést szülővárosában.

5.
Hajók a magasban

Eljátszom a gondolattal, mi lenne, ha virágot szeretnék vinni Orsovára, Varga Endre sírjára? Nem elég, hogy a temetésén nem tudott ott lenni a rokonsága, de az is lehet, később sem látta a sírját földije. Ha eddig nem látta, ezután már nem is fogja látni. Orsova ugyanis, az, amit Varga Endre ismert, egy-két évtizede már víz alatt van templomával, temetőjével együtt.

Mennyire lehetett otthon Varga Endre ezen a vidéken? Talán egy jó évig katonáskodott, illetve betegeskedett Orsován, úgyhogy valószínűleg nem ismerhette eléggé. Látta-e Orsova fölött a Kazáni szorost? Hajózott-e a zuhatagi szakaszon? Tudta-e, hogyan nevezték a Duna medrében lévő sziklákat, sarkokat? Akkor is elsüllyedt hajókról kapták a nevüket, mint később? Vajon hány magyar élt akkor Orsován? Tudta-e, hogy Brailán és Galacon is élnek honfitársai? Voltak-e Orsován már akkor is fa méretű szőlőtőkék, mint később? Volt-e a városban török negyed? Járt-e a valamikori magyar határon, amely ott húzódott Orsova alatt? Járt-e az Adakalé-szigeten? Tudta-e, hogy ott készítik a legfinomabb cigarettát török dohányból? Tudta-e, hogy a monarchia és a török birodalom közös határánál, Adakalé szigetén élénk csempészet folyt? Tudta-e, hogy Kossuth itt hagyta el egy törökkel az ország területét: átmentek a Csernán, s a Cserna-völgyben, ahol később megépült a Korona kápolna, egy ládában elásták a koronázási ékszereket, majd átmentek Adakaléra, ahol török volt a lakosság, s onnan, amikor jött a köd, bevitték a mellékágba Kossuthot a hinovai saroknál, így mentették ki az osztrákok elől Vidinbe.

Azon a vidéken katonáskodott rövid ideig Varga Endre, ahol a Duna elhagyja a Kárpátok déli nyúlványait, s a Vaskapu és Turnu Severin után már a Román-alföldön folytatja útját. Ez az egész vadregényes zuhatagi szakasz azóta alaposan megváltozott. Az 1960-as évek vége felé már építették a Vaskapu I-et, egy vízlépcsőt. A régi Orsovát elöntötte a víz. Víz alá került a már említett Korona kápolna, a temető, a házak. Elöntötte a víz a Cserna-torkot, s a Csernán kívül lévő kannagyárat, az Adakalé-sziget felső végével szemben. Eltűnt a sziget is a hullámsírban. Harminchat métert emeltek a Duna vízszintjén. Orsovánál a végórában, mielőtt megemelték volna a vízszintet, összedöntötték a házakat. Háborús filmeket forgattak a pusztulásra ítélt városban. A szélső házsor már el volt dózerolva, víz került a romok fölé, de a belső házsornál még forgatták a filmet. És nagy végkiárusítás volt: lent már minden ki volt pakolva, de az emeleten még árusítottak. Aztán elmerült lassan a régi Orsova a hajógyárral, ügynökségekkel, üzletekkel együtt, így járt a környék többi települése is a román oldalon éppúgy, mint a jugoszláv oldalon. Hullámsírba merült például Milanovác, Kosice, Svinyica, Jesernyica, Drenkova... Jesernyica fölé egyszer kisodródott egy hajó, s belehorgonyzott egy kút öntöttvas kerekébe. Alatta volt az egykori település.

Szegény Varga Endre sírjára már nem vihetünk virágot. Kevés jutott neki életében és holtában: rövid élet, egy-két alkotói év, tizenkét megjelent vers a karcagi Nagy-Kunságban, betegség, szenvedés, öngyilkosság, elhagyott sír... Halak úszkálnak teteme fölött, s elsuhan a magasban egy-egy hajó.

6.
A búsuló juhász

Hangok a pusztán címmel jelent meg egy kis verseskönyv 1897-ben Békéscsabán, amely Varga Mihály karcagi juhász verseit tartalmazza. A költő ekkor már halott, s a könyvecskét a kiadók (Chilkó László körösladányi római katolikus plébános és Verner László hírlapszerkesztő) „Az elhunyt költő árváinak felsegélyezésére” szánták.

Varga Mihály 1857. szeptember 8-án született Karcagon Varga Mihály juhász és Bajkai Mária gyermekeként. A család két életben maradt gyermeke közül Endre tanulhatott, s ahogy Chilkó László írja utószavában, „mint szellemes író, jelesképzettségű, mindenkitől kedvelt kir. honvédhadnagy Orsován, 1880-ban halt meg.” A három évvel fiatalabb testvér már nem tanulhatott a család szegénysége miatt, amint elvégezte a katolikus népiskolát, ment a juhokat őrizni az apja mellé. A katonaidő letöltése után feleségül vette Szendrei Klárát 1879. november 4-én, Chilkó László szerint „egy egyszerű parasztcsalád leányát, később élte megkeserítőjét, lelke megnyomorítóját s ennek hűtlensége révén boldogságának, s a mindig hűségesen szerető férj testi egészségének sírásóját”.

A Budapesti Hírlap 1896. december 8-iki számában írja Verner László: „A juhász tizenhat évig terelgette Karcagon, a nagy-kunság fővárosa határában nyáját. Sirját két év előtt hantolták föl. A boldogtalan szerelmesek és a költők közös nyavalyája: a tüdővész vitte sírba. Lantját dalra nem Istentől való igaz tehetsége inspirálta, hanem a bus nótákat fakasztó erős szubjektivitás, a boldogtalanság. Szép asszonnyal verte meg a végzet, a ki ott termett neki az asszonyszépség hires földjén, a Kunságon. A karcagi számadó juhász felesége a szépek szépe volt. Mert férfinépnek mindig szebb a más asszonya, ha tudják, hogy szeret visszakacsintani. A kackiás juhászné pedig szeretett. A dalos ajkú férje urának költeményei is azt sejtetik, hogy a patyolat karja sem mindig az urát ölelgette.” Tény, hogy Varga Mihály csapodár felesége elhagyta a férjét és öt gyermekét.

A népköltőnek nevezett juhász tollat valóban ez a fájdalmas szomorúság mozgatja. Szeretek élni... című versében ilyen sorokat ír le: „...e földi élet nekem csak annyit ér, / Mint tiz éh’ embernek egy harapás kenyér.” Majd: „Mig mióta élek, rosz élet kinozott”. Az Ahol él e földön című versben a farsangról ír: „Farsang van, peng a hur, vigadnak reggelig. / Csak én egyedül, / Vagyok vesztegül, / Bánátimnak élve, véghetetlenül.” Az Int az élet... című versben már átkot mond a földi létre, majd ezzel zárja a verset nyilvánvalóan a feleségére utalva: „Igaz, bosszuló karjával verje meg a Teremtő, / Nem kell megmondanom, hogy kit, él az Isten, tudja Ő!” Egy másik művében (Remeg a szivem...) éjszakai gyötrődéseiről, virrasztásairól vall.

A Jön a tavasz... című versben a tavaszi megújulásról ír, amikor „Künn a pusztán a pásztorok / Vig nótája megzendül”, ám ő csak búslakodik és halálát jósolja. Az Átkom reád... című versben valóban megátkozza hűtlen feleségét, s felemlegeti az asszony által elhagyott öt gyermeküket is. „Szentlélek Úristen jöjj el, vagy a halál” – kiált föl az 1888. szilveszter napján című versében Varga Mihály. „Boldogtalan valék ezen lefolyt évben, / Megölve, megtörve testben és lélekben” – jellemzi állapotát és Istenhez fohászkodik terheinek könnyítéséért. A Bünök fertőjében... című vers ismét feleségére utal: „Bünök fertőjében úszó, romlott világ / Erkölcstelenséggel párosult bujaság”. Az utolsó ítélettel fenyegeti az asszonyt, „Hol nem a vak világ léha nyelve itél”, hanem Krisztus. Kín az élet... – kiált fel már egy újabb vers címében is, majd lemondón ír a boldogságról, amely már nem jön vissza: „Bánat üldöz engem, / Mert látnom kell széjjel szórva / Öt édes gyermekem.” A Dal a páros életről című versében a szerelem nélküli páros életet gyötrelemnek nevezi, s csüggedten jósolja, hogy a tavaszt talán már meg sem éri.

1890. december 22-én halt meg a karcagi juhász-poéta. Az ember olvassa a verseit, érzi, itt is döccen, ott is sántít, mégis szereti, ahogy bandzsa vagy sánta gyermekét is szereti, mert az övé. És Varga Mihály a mienk.

7.
Bengecsegi fényei

Szívesen járok Karcag határának keleti részén, talán a szép ötlyukú híd, a kunhalmok, a puszta látványa vagy éppen az itteni földrajzi nevek miatt. Az ember ízlelgeti a szót: Zádor, és közben kun lovasokat vél látni múltba vissza-révedő tekintete. Vagy milyen ősi időkből maradhatott itt – gyönyörűségünkre – például a Bengecseg szó! Amikor Bengecsegen bandukolok, mindig eszembe jut a karcagi juhász-poéta, Varga Mihály. Ő is szerette ezt a határrészt, erre mutat az is, hogy Bengecsegi álnéven szándékozott a helyi lapban megjelentetni költeményeit.

Van egy verse, amely egyetlen kötetében Gyönyörű Nagy-Kúnság... címen jelent meg. Ebben a művében is jelen van a fájdalom, de itt felvillan az öröm is. Fel is sorolja az első versszaktól kezdve a boldogító dolgokat: „Gyönyörű Nagy-Kúnság, délibáb rónái, / Fütyörésző pásztor mélabús danái, / Kolomphang, dudaszó – esti és hajnali – / S a repülő vadak számtalan ezrei, / Oh! egykor mindezek sok örömet adtak”. S ekkor jön a versszak utolsó sora, amely aztán a második és harmadik strófa záró soraként megismétlődik, újra és újra hangsúlyozva a költő elégikus fájdalmát: „Eltűnt boldogságom szemtanúi voltak”. A második versszak szerint eltűnt boldogsága szemtanúi voltak még a „Gyönyörű szép telkek, régi faluk romja, / A romok közt felnőtt árva csalán bokra, / Kanyargós Hortobágy vadregényes partja / És a parton álló ősemlékű csárda / S azok, kik jöttek-mentek és benn ittak”. Majd a harmadik szakaszban: „A szép hármas határ hármas törpe dombja, / Mellette terülő nagy rét zúgó sása, / Árnyas akáczerdő titkolódzó lombja / S mellette nyugovó hős Zádor halomja, / A fürge báránykák, mik ott játszadoztak”.

A mai határjáró talán már nem találna a fütyörésző pásztor mélabús danáiból semmit, ha véletlenül elénk is kerül egy pásztor, aligha van kedve fütyörészni, s kolomphangot is alig hallani már, a dudaszót pedig alighanem régen elfeledték az emberek. A repülő vadak is megritkultak, a számtalan ezrek helyett az úton járó már egy-két tucatnyinak is örül. A régi faluk romjából már csak tégladarabkák maradtak, a Bengecsegi út mentén én is szedegettem ilyen törmelékeket, s próbáltam a századokkal korábbi korokba visszaképzelni magam. A parton álló ősemlékű csárda (gondolom, az Ágotái csárdáról van szó) is az enyészeté lett már régen, de még élnek a vele kapcsolatos szép történetek, s akik jöttek, mentek és benn ittak, szintén rég elporladtak már. Varga Mihály hangja, miután felidézte a számára kedves dolgokat, a gyönyörű Nagy-Kúnságot, elkomorodik az utolsó versszakban: „A balsors vaskeze, a mely hozzám pogány, / Testet, lelket ölő gyilkos, rideg magány” – ez jut neki osztályrészül, s mindez a családot elhagyó feleség miatt. A versszakok visszatérő záró sorai eddig mindig eltűnt boldogságról beszéltek. Az utolsó strófában már keményebben fogalmaz a költő, a záró sorban boldogtalanságról szól, ami tényszerűen kopárnak és visszavonhatatlannak látszik.

Azt hiszem, ez a legjobb verse Varga Mihálynak. Talán ennél az egynél érezzük azt, amit a kiadók kijelentenek előszavukban: „A költő nem lesz, hanem születik”. Örülhetünk, hogy ebben nem ereszti búnak a fejét a juhász-poéta hűtlen felesége miatti fájdalmában, hanem felmutatja-ragyogtatja szülőföldje szépségeit. Többször kellett volna a Nagykunságról írnia.

{fel}