Rettegett haramiák

1.
A híres Zöld Marci

A tizenkilencedik században nagy sikerrel mívelt ponyvairodalom egyik legnépszerűbb témája a betyárvilág. A betyárok még a fővárosban élő urak és hölgyek fantáziáját is megmozgatták, s ebben a sajtó is komoly szerepet játszott. A ponyvákon árult betyárhistóriák kapósak voltak, talán azért is, mert a falusi nép érzelmileg is azonosult a szegénylegényekkel.

A Nagykunságot is megjárt Zöld Marcinak komoly hatása lett íróinkra. A haramia halála utáni esztendőben, 1817-ben már a színpadon is megjelenik az alakja egy mulattató játék keretében (Vándza Mihály: Zöld Martzi, vagy az uton álló haramia). Szerepel elbeszélésekben is csaknem két évtized múlva (Gaál József: Haramia-csók, Hortobágyi éjszaka), míg egyik társát Vörösmarty énekelte meg (Becskereki). A szabadságharc idején Jókai Mór írt egy szatirikus eposzt, amit aztán nem fejezett be (Pán Jellasich), s ebben a horvát bánt, nyilván nem dicsérő célzattal, Zöld Marcihoz hasonlítják. Egy 1825 körül született vígeposzban mosogatás közben nem másról dalolgat Zeusz főisten felesége, mint a magyar útonállóról (Bogya József: Bacchus házassága a nimfával). Petőfi Sándor 1845-ben írt egy drámát Zöld Marciról, amit aztán elégetett fellobbanó haragjában azt követően, hogy a Nemzeti Színház visszautasította. A téma mégsem hagyhatta nyugodni, mert 1847 tavaszán írt egy Zöld Marci című verset is.

A híres betyárvezér, Zöld Marci 1790 körül született Berettyóújfaluban. Születési helyét említi is a ponyvavers, melynek címe: A’ két híres Zsiványok’ ZÖLD MARTZI, BETSKEREKI, ‘s egyébb Társai életének rövid LE-IRÁSA. Egy Vers szerző által. A versszerzőtől megtudjuk, hogy Zöld Marci szegényen nevelkedett, nem szerette a katonaságot, megszökött, útonálló lett, fosztogatta az urakat, s ebben társa lett többek között a már említett Betskereki is. „A Debretzenyi Cívisek / Kergettek mint a Tigrisek, / Bihar, Szabolcs, Hajdú, s Szatmár, / Minden felől üldöztek már” – mondja az ötödik versszak. A folytatásban megtudjuk, hogy Kováts Imre nevű társát megfogták és felkötik, Betskerekire Hevesben már les a pandúr hadnagy, Bulovszky. „Tiszabőn vígan lakoztunk / ettünk, ittunk, mulatoztunk, / Hát be-rohan a Hadnagy Úr, / Szette vettével meg-mordul.” Ez a vég kezdete. „Betskerekit földig ütik, / Kegyetlenül meg-kötözik”, a szomszédos szobában poharazgató Zöld Marci és Kapus Miska azonban kereket old az ablakon át. A haramiavezérnek még tíz napja van a bujkálásra. „Nints Paripa, nintsen fegyver, / Igy jár kit az Isten meg-ver” – mondja a vers. Bujtatták itt is, ott is, például egy Kukoricza nevű juhász Kunszentmártonban, de aztán 1816. november 26-án egy öcsödi tanyán csak megfogták Zöld Marcit.

A versben olvashatjuk árulás következtében esett elfogatásának történetét is. Az elfogott Zöld Marci Törökszentmiklóson látja a kikötözött Betskerekit. „Az Urak minden roszt hittek, / Fegyvernekre vissza vittek”, persze, már a rögtönítélő bíróság ítélete után. „Tiszabőn Lakodalom. / Fegyverneki hármas Halom, // Az elsőbe vígan voltunk, / A’ másodikban meg-holtunk.” A betyárvezér kegyelmet kér a vers szerint arra hivatkozva, hogy soha nem ölt embert. De nincs kegyelem. A Betskereki elfogása után a túrkevei határban bujkáló, majd a kisújszállási Csergető csárdában mulató Zöld Marcit öcsödi elfogatása után bizony felakasztották, s két társával együtt „az élők számából ki is töröltettek.” A hóhér végső cselekedete előtt azonban a versben a nem egészen két év alatt országosan hírhedtté vált betyárvezér még jámbor erkölcsi prédikációt tart mások okulására, a maga életét hozva fel elrettentő példaként. „E’ volt a ma híres hartzi, / Betskerekivel Zöld Martzi.”

2.
A madarak eledele

Nem ismerjük a szerzőjét A’ két híres Zsiványok’ Zöld Martzi, Betskereki, ‘s egyébb Társai életének rövid Le-irása című munkának, s ugyanúgy ismeretlen a Zöld Martzi, és A’ Szeretője Notáji és egymástól való búcsuzások (Budán, 1847.) című versezet szerzője (szerzői) is. A ponyvaszerzők és a kiadók a hatás érdekében gátlástalanul építettek be idegen anyagokat egy-egy történetbe, s az elorzott verseket teljesen a sajátjukként kezelték. Arany János és Petőfi sem kerülhette el a sorsát. A Zöld Martzi És A’ Szeretője Notájiban például szinte szó szerint viszontlátjuk A’ két híres Zsiványok... egy részét.

Nagyon szép és meglepően tiszta a A Zöld Martzi És A’ Szeretője Notájinak bevezető része, a szerelmesek párbeszéde olyan, mint az igazi népköltészet. A lány azzal zárja ezt a részt, hogy „Ha Zöld Martzim veszni talál, / Ragadj el engem is halál, / Hadd vesszek el, mert az élet, / Nála nélkül csak ítélet.” Ezt követően beszél előbb Zöld Marci majd Betskereki A’ két híres Zsiványok strófáinak segítségével. Utána már Zöld Marci kesereg, hogy a sok vétke „a’ fára felemele”, s látja, hogy „...előttünk van már éltünk véghatára.” A megfogott betyárok dialógusa Betskereki rossz sejtelmeit elősoroló beszédével folytatódik: a szánom-bánom hangulat nem tűnik túl hitelesnek, s a halálra váró cimbora egyenesen zsiványságnak nevezi tetteiket, útonállóknak magukat. Ennyi önmarcangolás még egy kötélre ítélt fenegyerektől is sok. A betyárkórusba Palatinszki is bekapcsolódik, akiről tudni vélik a kutatók, hogy tulajdonképpen azonos Betskerekivel, mivel a betyárok a hatóságok megtévesztésére minden vármegyében más nevet használtak, s ez a szokásuk megzavarta a ponyvaszerzőket is. A harmadik haramia Kapus Miska volt, de az ő nevét a sokkal ismertebb Palatinszkire cserélte a versek szerzője, nyilván a jobb eladhatóság miatt.

Palatinszki után Zöld Marci szól, engedélyt kér a vármegyétől, hogy elbúcsúzzanak egymástól és a világtól. A vármegye engedélyt ad, így: „Beszélljetek tehát ti híres Zsiványok, / Még minekelőtte, a fára jutnátok, / Hogy más rosszaknak is példát mutatnátok, / Még a’ madaraknak ételek volnátok.” Először a vármegyétől búcsúznak: csupa megbánás a három marcona szegénylegény, még bocsánatot is kérnek azoktól, akiknek vétettek. A lágyszívű szövegek folytatódnak, amikor egymástól vesznek búcsút. A hamis hangok közé azonban becsúszik egy érdekes megjegyzés, Betskereki szájába adva: „Vége lészen látod mindjárt életemnek, / De fenn marad híre sok történetemnek.” A hóhérhoz szólva így végzik: „Meghalunk, itt van e História vége.”

Ennek a Budán kiadott históriának azonban még sincs itt vége, mert következik a Thaly Kálmán szerint 1816-ból való ének Zöld Martzié magáé címmel, melyben szintén a híres betyárvezér és társai dicstelen tetteit sorolja elő egészen a bukásukig: „Bezzeg óltsó már a’ Martzi vére / Sok futásinak kötél lett bére” – írja a szerző. A história a Zöld Matzi második nótájával zárul. Említi a betyár sok vármegyét rettegésben tartó cselekedeteit, s a Nagykunság peremén esett elfogását: „De hogy Hevesbe vetődtél, / Fegyverneken kikötöttél, / Itt már soká nem élhettél, / Elfogván megkötöztettél.” Itt a vég, Marci utolsó állomása „Fegyverneki kettős halom, / A’ rosszakat fogó gyalom.”

Fennmaradt híre történetüknek, a tizenkilencedik század szegénylegényei felakasztatásuk után is tovább éltek a nép képzeletében, s a mi vidékünkön talán még ma is lehetne gyűjteni balladákat, betyártörténeteket.

3.
Jóképű zsiványok

Nem akármilyen fattyú lehetett Bogár (Szabó) Imre, ha már húsz esztendős korára kiérdemelte, hogy felakasszák! Az egyesek számára örömteli, a betyárgyerek számára szomorú eseményre 1862-ben került sor. Betyáros természetével nem nagyon rítt ki a családból, hiszen az apja, a testvére és az unokatestvére is nagy örömét lelte a nyájak elhajtásában és más vidéken való eladásában. Viselt dolgaikat ponyvákon árult nyomtatott lapokon olvashatták az emberek, ismertté is vált Bogár Imre országszerte. Róla szól egyik legszebb betyárballadánk is, mely szerint lovat szeretne lopni, hogy elvegye kedvesét, ám egy kocsmában elfogják, és már búcsúzhat is az élettől.

Hogy mennyire jöttek-mentek a betyárhősök egyik népdalból a másikba, azt jól mutatja a Karcagon 1955-ben gyűjtött Bogár Imre című nóta szövege, amelynek a második sorában Rózsa Sándort túrja ki a helyéből a Kunságot oly szívesen sarcolgató Bogár gyerek. Valószínűleg szinte mindenki tudná énekelni a következő verset a jól ismert dallamra. „Esik eső, szép csendesen csepereg, / Bogár Imre a csárdában kesereg. / Kocsmárosné, bort ide az asztalra, / Legszebb lányát állítsa ki strázsára!” A lány nem őrködik, mert máris lát hat zsandárt közeledni. Erre Bogár Imre a Szikra nevű lován angolosan távozik, s az jó messze röpíti az alföldi betyárt: „Egyenest a Bakony erdő szélére.” Persze, elfogják és már üzenheti is haza a feleségének a dal szerint, hogy a gyermekeit ne adja se juhásznak, se csikósnak, „Mert ott csak a betyárságot tanulja.” A vers végén pedig feltűnik a sötét jövő: csikós lesz, akit a szolnoki laktanya cellájába zárnak.

Mint látjuk, itt egy másik történetről van szó Bogár Imre neve alatt. Szó sem esik ebben a versben a gyaníthatóan még 1862-ben ponyvára nyomtatott betyárballada megáradt Tiszájáról, amin Bogár Imre „Által akar menni, / Ökröt akar lopni, / Kecskeméti zöld vásárra / Pénzt akar csinálni”. Szó sem esik a kocsmárosnéval párbeszédet folytató, önmagát leszóló betyárról, akit aztán a balladák szaggatott szerkesztésmódja szerint ezután mindjárt el is fognak, kísérik a vesztőhelyre és felkötik. Az 1881-ben Budapesten kiadott ponyva címe: „Pesten, 1862-ik évi július 19-én rögtönitélőbiróságilag kivégzett ifj. Bogár Szabó Imre elhíresedett rablónak életleírása és halála.” A bevezető betyárballada, Bogár Imre nótája nagyon szép.

A jófirma Bogár família úgy végezte, ahogy élt. Az öreg Bogár Imrét fejbelőtte a jászszentlászlói tanyasi gazda, Szabó István. Az ifjabbik Bogár Imre már pelyhedző állú suhancként vasban volt egy esztendeig Félegyházán, szabadulása után sikertelenül próbált beilleszkedni a társadalomba, végül az Alföldön ide-oda száguldozó betyár lett belőle, akinek rövidre szabott életpályája 1842. április 6-tól, Bócsán való születésétől 1862. július 19-ig, Kromberger Mihály megyei hóhér akasztófájáig tartott.

A fiatalabbik Bogár fiú, Jakab ekkor még szökésben volt, további sorsáról semmit sem tudni. Unokabátyjuk, Bogár Szabó Miska még bujdosott néhány hónapig, de december 2-án már pisztolygolyótól sebesítve szedik le egy szekérről. Az 1832. augusztus 24-én Csongrádon született betyárt már nem tudják elítélni, mert december 3-án éjfél után meghalt. Bogár Szabó Miska történetét, akárcsak a Bogár Imréét, ifj. Tatár Péter szerzette – ez nyilván álnév. Ennek a ponyvának is hosszú és hangzatos a címe: „Bogár Szabó Miska lovas betyárnak, a f. évi jul. 19-én rögtönítélő biróságilag kivégzett ifj. Bogár Szabó Imre rokonának életleírása és halála.” Azt mondja az ifj. Tatár Péter álnevű gyenge bárdus, hogy: „Szörnyü sok nép tódul a megyeház felé, / Bogár Szabó Miskát hozták be, meglőve, / De még életben volt, kettős sebhelyéből / Még akkoron is folyt, szivárgott a vére.” Főleg a Kiskunságban betyárkodott a Bogár-had, mi, itt a Nagykunságon, inkább csak énekeltünk róla. „Az egész Kunságot rettegésben tart, / Többen is voltak a vészes társaságban, / Nem mert szunnyadni a nép már békességben, / Az ember rettegett saját hajlékában.” A jóképű Bogár család bukása nagy sajtónyilvánosságot kapott, s halhatatlanságuk ponyvákon és népdalokban lett biztosítva, főleg a Kiskunságon.

4.
Alagút a mocsár alatt

Ne szépítsük a dolgot: a sokak által valóságos hősöknek hitt betyárok többsége igazi cégéres gazember volt. Dehogy voltak ők az alul lévő szegények gyámolítói! Ugyanúgy kiraboltak egyszerű parasztokat is (így például a már emlegetett Bogár família!), mint az anyagi jólétet élvező urakat – ez utóbbiakat persze szívesebben, mert nagyobb lehetett a zsákmány. A mi romantikus héroszokká emelt szegénylegényeink bizony a gyilkolástól sem riadtak vissza, ha úgy hozta a sors. Szívfájdalom nélkül oltották ki az életét gazdának, asszonynak, gyermeknek. Mégis, a nép különféle történetekben, dalokban emlékszik rájuk, évtizedekkel, sőt csaknem másfél évszázaddal azután is, hogy sírjuk felett először elvonított a kutya. S különösen emlékeznek Rózsa Sándorra.

Nem egyszer, nem kétszer hallottam Karcagon a Morgó csárdát az Ágotai csárdával összekötő alagútról, melyben elszökött a pandúrok elől Rózsa Sándor és a hozzá hasonló rovott múltú legények. Gondoljuk csak el, a két csárda közötti távolság még légvonalban is lehet közel tíz kilométer: egy ilyen hosszú alagutat megépíteni a múlt században nem lett volna akármilyen teljesítmény, főleg azért, mert mocsarak, vizenyős területek alatt kellett volna vezetni a föld alatti betyárszöktető folyosót. A kilencvenes évek közepén egy parasztember meg is mutatta nekem ezen alagút nyomvonalát, s minden kétkedésemet leszerelte megjegyzésével, miszerint miért ne létezett volna ez az alagút, hiszen a Duna alatt is át tudták vinni a metrót! Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy egykor átmenetileg vakondokká átlényegült betyárgyerek iszkolt végig a föld alatti járatban. Akadt ember, aki szerint ebben a nevezetes alagútban a betyárok lóháton vágtatva mentették az irhájukat! Ehhez már igazán jelentős méretű alagút kellett! A jó karcagi öregek mégsem beszéltek badarságokat, hiszen a valóságnak része a szegényes realitást megtoldó látomások valósága is.

A Nagykunságon kitüntetett figyelem övezte azt a Rózsa Sándort, akinek a feje körül ott fénylett még az 1848-49-es forradalom és szabadságharc glóriája. Mint tudjuk, a Szeged-Alsóvárosban 1813. július 13-án született betyárvezér (aki 1836 óta a puszta királya, egyben nyomorult bujkáló ordasa is volt) Kossuth 1848. október 3-án Hódmezővásárhelyen kelt bűnbocsánatát követően százötven marcona társával együtt az ellenség ellen indult. A délvidéki harcokban derekasan helytálltak a pisztolyos-karikásos egykori haramiák, akik azt is gyakorolhatták, amit a legjobban tudtak: az ellenség területeiről a magyar táborba hajtottak csaknem 2 ezer birkát, csaknem félezer szarvasmarhát, félszáz lovat, 60 sertést. Damjanich szerint Rózsa Sándorék nagyszerűen bántak karikásaikkal, vagy kiverték vele az ellenséges katona szemét, vagy lerántották a lováról. Az újságok, a ponyvák rigmusai Rózsa Sándorék hősi tetteiről harsogtak, ugyanakkor itt is, ott is a betyárok kegyetlenkedéseiről kezdtek suttogni.

A kicsapongások vádja alól hiába tisztázta őt Kossuth vizsgálata, az útonállók szabadcsapata hamarosan feloszlott. Rózsa Sándor Szegeden húzódik meg, megházasodik, ismét eltűnik a pusztán. 1849. november 15-én már el akarja fogni három csendőr és tizenkét császári katona – hiába. A betyárvezérnek nyoma vész. Képtelen hírek kapnak lábra, az ország minden részén, még Erdélyben is látni vélik Rózsa Sándort, rabok kiszabadítását tulajdonítják neki, sőt (egy új szabadságharcot tervezgetve) titkos összeesküvők a segítőjüket látják benne. Hatalmas vérdíjat tűznek ki Bécsben a főbetyár fejére, eredménytelenül, s néhány hónap múlva már egy egész hadsereg kutatja a haramia nyomát. Csak 1857. május 9-én kerül meg Rózsa Sándor, akit tanyasiak valami nézeteltérés miatt adnak át a zsandároknak. A legyőzhetetlennek hitt, rettegett betyárt egy asszony ütötte le. Micsoda fintora ez a sorsnak!

5.
Szemekbe húzott kalapok

A negyvenöt esztendős Rózsa Sándort előbb halálra ítélték, aztán mégis megmenekült a bitótól, nyilván nem akartak belőle mártírt faragni a fekete-sárga hatalom emberei, inkább a feledésre bízták a dolgot azzal, hogy Kufstein, aztán Theresienstadt és Pétervárad celláiba zárták. Közben a többi betyár vidáman fosztogatott tovább a rebellis magyar tájakon. A kiegyezést követően Rózsa Sándor is kiszabadul, betyárból pandúrrá szeretne átvedleni, ám szép szavakon kívül csak egy vérforraló ajánlatot kap Ráday Gedeontól, aki spionkodásra szeretné rábírni az öregedő zsiványt. Hasonló a folytatás is: valamilyen ürüggyel a szegedi várba csalják a naiv Rózsa Sándort, ott leteperik, s az utóbbi idők nagy rablásaival vádolják. Életfogytiglani fegyházbüntetést kapott, Szamosújváron raboskodott, honnan 1875-ben bizonyos újsághírek szerint megszökött, ez azonban csak szenzációhajhászó kitaláció volt, a puszta egykori királya csupán egy jó magaviseletű fogoly, aki rabságában szabólegénnyé képezte magát, később pedig, öregsége, gyengesége miatt, harisnyákat kötött. Meghalt 1878. november 22-én tüdőbajban, a szamosújvári fegyház temetőjében nyugszik.

Nem vált be a bécsi remény a feledésről. Rózsa Sándort olyannyira nem felejtették el, hogy még a második világháború utáni évtizedekben is gyűjtöttek róla szóló dalokat, történeteket, például Karcagon is. A szabadságharc bukása után szinte hérosszá növesztett betyárról még száz esztendő múlva is szó volt a nagykunsági családokban, meséltek, énekeltek róla. Elfogatásáról és haláláról két változat is szól, az egyik (A zöld erdő árván van) tizenhárom háromsoros strófában mondja el a történetet, míg a másik betyárballada (Bakonyerdő zárva van) tizennégy, egyenként négysoros strófából áll. A történet szerint Rózsa Sándor szívébe egy kocsmában mulató csendőr kést vágott, a Bakonyerdővel kezdődő változatban még fokost is ütött a haramia kemény fejébe, s utána már lányok borulnak a sírkövére. Ez ugyan távol áll a valóságtól, de egy népköltészeti alkotásnak nem is a históriai hűség a legfőbb ismérve, hanem az érzelmi hitelesség.

A magyar nép nem véletlenül éppen Rózsa Sándorról és sorsos társairól költött dalokat, nem pedig a Ráday Gedeonhoz hasonló rendcsinálókról. Igaz, hogy a betyárok sok gazemberséget elkövettek az alul lévő emberek ellen is, mégis, a szabadságharc utáni letiportságban éppen ezek a pusztai szabadok álltak még mindig szemben a fekete-sárga uralommal, s a nép egyszerű gyermekei alighanem bennük látták saját szabadságvágyuk tovább éltetőit. Azt is tudhatták a falvakban és a pusztákon élők, hogy a betyárvilágot felszámolók legalább olyan kegyetlenül, a kemény eszközök között nem válogatva végezték tisztogató tevékenységüket, mint az útonálló martalócok.

A nép választott a betyárok és a csendbiztosok között, s rokonszenvét azzal is kinyilvánította, hogy a tetemes vérdíj ellenére sem adta fel Rózsa Sándort és a többieket, bújtatta, segítette az üldözötteket. Érzékletes példája ennek a Ne lásson, ne halljon! című Karcagon gyűjtött prózai történet. A Zádor-hídon kívül az egyik este bezörgetett egy tanyába három idegen. Engedélyt kértek egy kis pihenésre, de nem engedtek lámpát gyújtani. Az asszony félt, mert rájött, hogy a szemekbe húzott kalapok alatt betyárok vannak. Sütött nekik rántottat, azok megették, éjféltájban elköszöntek, de az asszony lelkére kötötték, hogy nem látta őket. Másnap mindenki arról beszélt, hogy az egyik gazdának elveszett húsz marhája. Az asszony tudta, kik hajthatták el, de nem szólt senkinek.

Egy népdaltöredék is a betyárokhoz való viszonyról árulkodik: „Dombon van az ágotai csárda, / Derék betyár legények hasznára. / Várja őket kancsó bor, vacsora, / Szép csárdásné két ölelő karja.” Egy másik karcagi népdaltöredék szerint: „Városvégi Morgó csárda, / Szép menyecske a gazdája, / Legényeknek szeretője, / Betyárok rejtegetője.” Tudni kell azonban, hogy nem mindig a rokonszenv vezette a segítő személyeket, hanem sokkal inkább a félelem. Tudták, ha nekik nem tetsző dolgot cselekszenek, a betyárok kegyetlen bosszút állnak.

{fel}