A nemzethalál víziója

A lakosság és a kormány a móri csatavesztést követő Pestről való hurcolkodását részvéttel és fölöttébb kritikusan figyeli Hunfalvy Pál, aki akkor, a szabadságharc idején, tagja a népképviseleti országgyűlésnek, de a mai közvélemény inkább a finnugor nyelvtudomány jeles művelőjeként, néprajzosként vagy őstörténészként tartja számon. A tudósnak nem tetszik ez a menekülés, az utakat elöntő emberáradat: „Az ég tiszta volt és hideg, hó nem látszott sehol, porzék az út. S e hidegben nyílt kocsikon bekendőzött nőket, fagyos gyermekeket szemlélni, vajmi keserves vala” – írja naplójában (Hunfalvy Pál: Napló 1848-1849. Magyar ritkaságok. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986). Egyet nem értését nyíltan megfogalmazza: „Valóságos népköltözés volt ez, melyet, úgy gondoltam akkor, semmi áron nem kellett volna intézni. Védelmeztük volna inkább Budapestet, estünk volna el becsülettel, semhogy a háború nyomorait az egész országon széthordjuk, s mégis veszünk”.

Hunfalvy Pál 1848 és 1949 fordulójáról leírja, hogy „Szegény hazánk eltapodtatik. Pedig ki az oka? Nem a nép, az ád embert, élelmet a legnagyobb készséggel: hanem okai azok, kik a dolgok élén állanak, s a körülményekkel számot nem vetvén, az alapot lábaik alól kirúgták...” A tiszteket és a nemesi szellemet okolja. A dőzsölő tisztek és a fegyelmezetlen seregek felidézése után megjegyzi: „Kossuth nem látta mindazt, sőt – a maga lelkesedésétől mérte az országnak politikai meglettségét”. A szintén Debrecen fele igyekvő tudós képviselő rendkívül borúlátó: „Veszünk gyáván, az európai nemzetek gúnyáúl... Szegény hazám, az 1848diki évet még inkább fogod siratni, mint az 1526kit”.

Hunfalvy vasúton teszi meg az utat Szolnokig, de harmadikán visszamegy Pestre a csalókának bizonyuló jó hírek hatására, aztán vissza Szolnokra: „Csak éjfélkor értünk Szolnokra, hol a zárdában fapadon nyugodtam keveset”. Innen indul tovább a Nagykunság felé: „Kisújszálláson háltunk igen jól, magányembernél”. Szerencsére a Kunságról is akad feljegyezni valója: „Hatodikán Vízkereszten hó esett, és szél fútt Kardszagon több szép házat, s szinte szép refor(mátus) templomot láttam, mint Kisújszálláson is. Mégis van műveltségnek nyoma: de néptelen a vidék, mert többi között sok legény szolgál a hadaknál mindenkor, kiknek nagyobb része odavesz – Kardszagon túl Ágota nevű csárdában ebédeltünk volna. Ült ott a kályha körül 5 pórnő egy gyerekkel. Öt napig odavoltak a táborban férjeikkel, most Bicskéről visszaküldték őket Böszörménybe. Szolnokig a gőzkocsin jöttek, de ott nem akartak nekik kocsit adni, s szegények gyalog mentek haza. Mennyit szenved a szegény népnek minden osztálya, s miért?”

Nem állhatja meg, feljegyzi a naplójába, hogy Kossuth „mentében a népet buzdítja, s Kisújszálláson azt mondta többi között: ‘nem futottunk Budapestről, hanem lakossága öszvér, Debrecenben a tiszta magyarság között akarunk lenni’. Szerencsétlen ember! ő mindent elront, ő a magyar ügynek mind keskenyebb alapot kerít. Az összes nép hihetetlent áldozott, a nép méltó élni, de a vezetők nem méltók a nép bizalmára, mert olyasmit akarván, mit sem okosság, sem szükség nem javallott, a nép áldozatait elfecsérelték, s terhet róttak nyakába. – A szegény emberek sokat beszéltek a szép beszédű Kossuthról”.

Ami azt illeti, nehéz lenne Hunfalvyra ráfogni, hogy nagy rajongója Kossuthnak! Szerinte Kossuth „Nagy szónoki tehetség, azonban inkább fényes, mint alapos. Teli áltatásokkal, világot, embert nem ismerő, úgyhogy a legkisebb téren sem tudja magát beilleszteni. Amellett meghajthatatlan dac, ki semmit sem tud tenni, anélkül, hogy ne sértsen...” Az ország más vezető politikusairól sincs nagy véleménye. Szerinte „Batthyány Lajos gőgös arisztokrata, ki mint Windischgrätz, azt gondolja, az ember a bárónál kezdődik...” A haza bölcséről így ír: „Deák Ferenc pesszimista. Nem lomhaságból nem lépett fel úgy, mint azt Deáktól várták volna: hanem ő meg van győződve, hogy a magyar nemzet a szláv tengerben el fog veszni. Azért békét kívánt mindenáron”.

Akár a kormány, Hunfalvy is átdöcög a Nagykunságon a farkasordító hidegben. Jellemzi is a vidéket röviden, de néhány sor után ismét Kossuth bírálatára vált át: „A föld mindenütt sík, sok helyütt nádasokkal ellepve. A helységek felette messzi vannak egymástól, hogy nemegyszer juta eszembe, ha én Kossuth vagyok, s e nagy vidéket ismerem, valamint Kossuth létemre tartoztam is volna ismerni, mindent elkövetek, hogy ne legyen háború. Mert vele állami létünket veszélyeztetjük, a magyarságot pedig okvetlenül fogyasztjuk. Egyébiránt a vidék mégsem annyira néptelen, mint látszik. A helységek nagyok, népesek, többnyire 10000 lakoson felül számlálnak”. Természetesen azonnal párhuzamba állítja a vidéket nem ismerő Kossuthot egy egyszerű emberrel, tehát az olvasó nyomban levonhatja a tanulságot, amely a bezzeg szóval is kezdődhetne: „A kocsis, ki bennünket vitt, a vidéket Kisújszállástól Debrecenig igen jól ismerte. Kara János rétje az első városnál van, a Hortobágy előtt Szádor hídját mutatta...” Hunfalvy Pál (aki szepességi szász, az apját még Hunsdorfer Jánosnak hívták, de fiatal tudós jogtanárként azért lett népszerű a tanítványai között, mert magyarul tartotta előadásait – igaz, enyhe németes kiejtéssel) a nemzet sorsán való borongásait Debrecenben is folytatja: „Itt van a magyar Oxford. Szívemből kívánom, hogy azzá legyen, mert ha elvesztjük állami létünket, egyedül a reformátusokban marad fel a magyarság töve”.

Napló a szabadságharc idejéből a nemzethalál víziójával – és némi reménnyel.

{fel}