Tudósítások a csatatérről

1.
A forradalom mérge

Nincs sok becsülete nálunk a ponyvának, s ez talán érthető is. Van azonban egy-egy időszak, amikor mégis fontos szerephez jutnak a ponyvaszerzők és az általuk művelt röpiratköltészet. Ilyen például az 1848-49-es forradalom és szabadságharc időszaka. Sok teljesen ismeretlen vagy az irodalomban nevet nem szerzett költő vetette ekkor papírra a nagy idők eseménykrónikáját.

Tinódi Lantos Sebestyén kései utódai a dicsőséges vagy fájdalmas eseményeknek többnyire szemtanúi vagy résztvevői voltak, s az élmény hevétől áthatott tudósító énekeiket azon melegében papírra vetették. Akár a szabadságharc haditudósítóinak is nevezhetnénk őket, akik kiszolgálták az információkra éhes társadalom igényeit. Sok ponyván árult csatakrónikán érezni az átélés hőfokát, a személyességet. Érzelmi fűtöttségüknek nagyon is gyakorlatias célja volt: mozgósítani akarták a lakosságot a szabadságharc sikere érdekében. A százötven évvel ezelőtti eseménykrónikák jó része az Alföldön született, s közös jellemzőjük, hogy a szerző azonosul a szabadságharc eszméivel, céljaival.

A forradalom és szabadságharc idején virágzását élő ponyvairodalomnak kunsági, karcagi vonatkozásai is vannak. Fontos alakja a nagy eseményeket a néphez verses formában eljuttató kiadóknak a karcagi könyvkötő, Kiss Dániel, aki 1848-ban városunkban élt. Sajnos, nagyon keveset tudunk róla, az apjáról is csak annyit, hogy már ő is könyvkötészettel foglalkozott a nagykun központban. Tény, hogy 1848-ban Debrecen város nyomdájától megrendelte a Buzdítás a felkelő s honmaradt őrsereghez című nyolc lapos füzet nyomtatását ezer példányban, majd a Kossuth a szószéken című, ugyancsak nyolc lapos füzetet kétezer példányban. Egyre valószínűbbnek látszik, hogy nem csupán a szerkesztője és kiadója volt bizonyos eseménykrónikáknak, hanem szerzője is. A szakemberek gyanúja szerint csak azért tüntette fel magát kiadóként, mert tisztában volt azzal, hogy a tudósítói igyekezetnek alatta marad a verselő tehetsége. Neki tulajdonítják a Napi események a rác és szerb lázadás idejében; és a Rác és szerb lázadás Szenttamásnál című, 1848-ban Debrecenben kiadott munkák megírását is. Kiss Dánielt gyanítják a Harczra magyar című költemény szerzői álneve mögött is (Harcra magyar. Írta Kise István Kardczagon. Szarvason 1848. Réthy Lipót nyomdája). Még egy elveszett műről feltételezik, hogy a karcagi könyvkötő kiadványa lehetett (Kiss: Kossuth és Windischgrätz).

Kiss Dánielnek és a többi csatakrónikásnak verselésükben talált kifogásaink ellenére is kijár a megbecsülés: a magyar történelem nagy időszakáról hoztak hírt, s a következményekkel nem törődve próbáltak buzdítani, lelkesíteni. A szabadságharc bukása után ezeket a röpiratkölteményeket, a forradalmi időszakból való ponyvákat keményen üldözték, akinél megtalálták, súlyos büntetésre számíthatott. Az eseménykrónikák írói, kiadói, nyomtatói közül többen börtönt szenvedtek. Szigorú utasításokat kaptak a különféle rendű-rangú elöljárók: „Azon munkálkodjék, hogy a forradalom mérge nyomtatványok által ne terjesztessék.” Azon munkálkodtak: a forradalom és szabadságharc ponyváiból éppen csak mutatóba maradt valami az utókorra.

2.
Kisded csatabeszély

A Kiss Dánielnek tulajdonított Napi események a rác és szerb lázadás idejében című csatakrónikából inkább érezzük a szerző hatalmas erőfeszítését és csatáját a nyelvvel, formával, mint a harctéren csatázók egymásnak való nekifeszülését. A költő izzad, fogást keres azokon a fránya szavakon, s igyekszik őket valamiféle költészet jármába fogni – általában sikertelenül. Verselése esetlen, sok helyen pedig egyenesen mulatságosán bumfordi.

Kisded beszélye elején közli, hogy megirigyelték a magyarok szabadságát hazánk végvidékein, s el akarnak minket pusztítani főnökeik és papjaik biztatására. „Tíz esztendeig az adót, hogyha őket pártolják / Elengedik, és majd a sót csakhogy nem ingyen kapják; / És az elfoglalt földeket testvérileg elosztják / egymás között, ha a magyart végképpen kiirtják.” Nem sikerült a tervük, folytatja a szerző, s elmeséli azon 1848-as dolgok folyását: „Karlovicon nyolcezer rác öszvegyült egy csoportba, / Vezér miatt e csordában nemigen vala csorba. / Stanimirovits vezérjek lázítá e vad népet, / El akarván szakajtani tőlünk három megyéket.” A nép retteg, a rácok postát, gyorskocsit kirabolnak, „Több irtóztató tetteket vittenek ezek végbe.” Aztán jön a fordulat: „Háromezer katonáink a nyolcezerre menő / Rác tömeget harciasan ezúttal széjjelverő”. Szinte sírnak, nyikorognak itt (is) a vers eresztékei, s nem a csaknem háromszáz halott, sok sebesült és bujdosó súlya miatt! A „haditudósító” Kiss Dániel még felteszi a történet végére a koronát: „Karlovicot a parancsnok bombákkal lődöztette, / Egynehány háznak tetejét a láng megemésztette.” Győztünk.

A szerző ezt követően Újvidékre vált, most tehát a szerbek következnek: „Újvidéken is a rablók nagy kegyetlenségeit / Megérezték, sok honfinak kieresztek véreit.” A költőnek, mint látjuk, rettenetes nagy gondot jelent a megfelelőnek hitt rímek kicsiholása, ám e nehézség dacára kitartóan trappol az események nyomában, mert látni és láttatni akarja a történteket: „Sok magyar és németeket a szerbek agyonlőttek, / Kit elől, utól találtak, nagy részint agyonvertek.” Őket egy lovas százados kétszáz emberrel szalasztotta széjjel, de a siker csak átmeneti volt, az ellenség túlereje egyre nagyobb lett, s ez a magyar áldozatok számában kifejezésre is jutott.

A Napi események... következő helyszíne Versec. Az itteni lázadókkal való hadakozás leírása is zavaros némileg, ám tárgyilagos, hiszen a magyarok veszteségeiről is beszámol. A leírásból úgy tűnik, itt győztünk, s a szerző Eszterházi őrnagy nevét említi: „Három ágyú több kis golyók repültek el körülte, / Visszafordult asztaljához és őket kinevette. / Tudniillik az ellenséget, mondván, hogy a szamarak / Lőnének, de még célozni egyikőjök se tudnak.”

A délvidéki harcokról szóló, Kiss Dániel tollán született híradáscsokor végső színhelye Kanizsa, Becse, Provoszel, Földvár, Szenttamás. Az itteni hadi sikereket vagy balsikereket mellőzve (a leírás amúgy is meglehetősen kuszának tűnik!) most inkább az igényről töprengjünk, amely ezeket a csatakrónikákat életre hívta. Az emberek 1848-ban is tájékozódni szerettek volna a körülöttük zajló eseményekről, de akkor még nem a televízió egyenes adásában robbantak a rakéták és a bombák, s az írott sajtó sem jutott el a tömegekhez. A tömegekhez a csatakrónikák jutottak el. Kiss Dániel már művének címével is (Napi események a rác és a szerb lázadás idejében) az ő újságírói szerepét emeli ki. Tehát nem költészet akar lenni, hanem tudósítás, igaz, versben, talán mert úgy vélte, a rímek segítségével jobban rögzül az olvasókban a fontos időszak sok fontos eseménye. Persze, jobban rögzült volna, ha verse versebb lett volna.

3.
Délvidéki Iliász

A szenttamási tusakodással fejezi be Kiss Dániel, a vélt szerző, a Napi események... című csatakrónikát. Van itt minden: lövések dörrennek, de „Az első ágyúlövésre a magyarság szarvasként / A szőlő felé futottak...”, nők és gyermekek kiáltoznak, dühösen gyilkolnak a rácok, hősiesen kardoznak a magyarok... Olyan ez, mint a folytatásos regények: a szerző egy érdekesnek vélt pillanatban megszakítja a történetet, majd a következő részben kielégíti az olvasó kíváncsiságát. Ezen a ponton alighanem tetten érhetjük a néphistóriák üzletté válását.

A szemfüles szerző, kiadó, nyomdász szállítja is a következő csataleírást, amelynek ugyan a nyelvezete nem kevésbé nyögvenyelős, mint az előzőé, de lehet, hogy az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején nem is erre figyeltek elsősorban. Az újabb mű címe: Rác és szerb lázadás Szenttamásnál. Ezt is Debrecenben nyomtatták. Bevezetőjében az árgus szemmel figyelő tudósító meglehetősen részletező módon számol be a szenttamásiak szenvedéseiről, mert ott „írtóztató kínt szenved a lakosság, / Elevenen sütik őket a megdühödött rácság. / Elébb egy láncos ostorral, melynek golyó van végén, / Kínoztatnak és ezután testeket széjjeltépvén”. „Szerb és illír” fordul a magyar seregek ellen. A huszárok, viszont amidőn „az ellenség részéről egy erősb megrohanás / Keletkezvén”, futásnak erednek. Kiss Dániel azért gondoskodik arról, hogy valaki megmentse a magyarok becsületét. Ezt írja: „S egy igen nagy szégyenfoltnak csaknem elébe néztek, / Amidőn nemzetőreink hősies bátorsággal / A levegőt betöltötték zajos kiáltásaikkal, / A szőlőkből és kertekből kereszt-tüzeléseket / Adtak a vadnép csoportnak, megzavarták rendeket”. A karcagi bárdus hősökről regél, például (miután lelőtték a zászlótartót) „Egy nemzetőr ragadá el ...a zászlót, / Kit is rögtön az ezredes kapitánnyá kiáltott. / Igy emeltettek mai nap többen magasabb rangra, / Mert ilyenhelyt csak érdemre néznek, nem vagyonra.” Mint kiderül, az ellenségnek komoly, a magyaroknak csekély veszteségeik voltak. Ennek ellenére: „...a lázadók sáncolva jól be voltak, / Siker nélkül tüzelénk rá, azért visszavonultunk.” Aztán leírja a mi poétánk, hogy egy Paulis nevű helységben ötven nemzetőrt „Az uradalmi udvarban házba bészorítanak”, egy részük foglyul esett és halálra kínozták őket.

Ez a nagykunsági Iliász-szerző nem mulasztja el, hogy a tágas délvidéki csatatér minden szegletébe bepillantson hősök után kutatva. Újbecsén „a vad rácok szinte feltámadtanak, / Vasvillákkal és kaszákkal estek a magyaroknak.” Ám jött a hős nemzetőrség, s rendet csinált. Temesvár a bosszú színhelye: „...a foglyokat már kiszentenciázták, /Érdemlett jutalom szerint vezérek’ felaggatták, / És lázításának bérét elvévé Stanimirovics, / Szintén ennek a sorsára kerüle hadnagy Kovics.” A szerbek azonban, panaszolja a költő, „vakon mennek még most is”, nem volt elég a vér. A bizonyára református vallású csatalekörmölő, ahogy illik egy eposznál (még ha esetében csökött eposzkáról van is szó), az Istenhez fordul: „Mi, kik keresztyének vagyunk isteni szent felségét / Kérjük, hogy oszlassa széjjel a lázítók seregét.”

Úgy tűnik, Kiss Dániel a nemzetőrökben vélte felfedezni a ma hőseit, ám e délvidéki mondakör csak amolyan vásári mézesbáb méretű Agamemnónokat, Akhilleuszokat, Hektórokat és Patrokloszokat adott a ponyvafüzetek vásárlóinak. Az egész mű színvonalához méltó a karcagi Homér végső szentenciája: „De az ilyen nagy tetteket nem bízzák ám gyerekre, / Ember kell itt, de akinek a szíve helyén légyen, / Mert különben magyar lelke a túlvilágra mégyen.”

4.
A fej nélküli lovas

Jóllehet Kiss Dániel szenttamási csataleírásában hősöknek festi le az 1848-as nemzetőröket, a kép korántsem ilyen egyértelmű. Hiába írja a karcagi könyvkötő, „hogy nincsen oly élő sergek / A rácoknak, a mieink hogy ne bírnának velek”, a kiképzetlen, csatákhoz nem szokott nemzetőröktől nem mindenki volt így elragadtatva.

A Márczius Tizenötödike című lapban jelent meg 1848-ban a kiváló költő, Vajda János írása, melyben személyes élmények alapján számol be a lázadó szerbekkel Turiánál vívott csatáról, s ezt írja a jászkun nemzetőrségről: „A nemzetőrök átalján rosszul viselik magokat. Szenttamás be nem vételét egyenesen a nemzetőröknek tulajdonítják. Előre küldött Bechtold 500 sorkatonát, utánuk két ezer jászkunt, az ötszáz katona bement Szenttamásba, s a két ezer híres verekedő s nagyszájú nemzetőr nem követi őket! E sorkatonákból sok elveszett, s egy szakaszt úgy mondják el is fogtak ...Nálunk katonáknál e szó pecsovics nem létezik; e helyett már ‘nemzetőrt’ használunk.” Kemény szavak, s az sem biztos, hogy igazságosak: a tűzkeresztségen ekkor áteső Vajda János talán elhamarkodottan ítél. Tudnunk kell azonban, hogy nem csupán a jászkun nemzetőrök viselkedése eshetett kifogás alá, hanem a más vidékről valóké is, hiszen időnként, például Schwechatnál, gyakorolták a futást derekasan ezek a kiképzetlen, könnyen pánikba eső csapatok.

A szenttamási csatának karcagi áldozata is volt Csányi Ferenc személyében. Ez a lovas nemzetőr társaival együtt kiküldetett, vizsgálják meg, mi füstöl úgy a szenttamási tanyák között. Odamentek, egy majorban leszálltak a lovaikról, de ekkor az épület mögötti tengeriből rájuk törtek a rácok. Egy negyvenkilenc esztendős karcagi nemzetőr vallott erről az eseményről. így: „...mi pedig tízen hátrább maradánk, a’ midőn egyszerre lövéseket hallottunk, de mikorra oda értünk már a’ baj meg történt, mert egy Nzetőrt agyon lőve, fejét a ráczok elvitték...” A hősi halált halt karcagi nemzetőr szebb véget érdemelt volna. Olyan helyzetbe került akkor, amikor a szerbek rátörtek, hogy, a költővel szólva, gyámoltalan volt, mint a szükségét végző vadállat. Nagy dolgot akart véghezvinni a nemzetőrségben, ezzel szemben nagydolga végzése közben érte a halál. Nem volt úgy öltözve, hogy ki tudja védeni a váratlan szerb támadást, nem csoda, ha elvesztette a fejét. Szó szerint is.

Ennek ellenére otthon, a szenttamási csatatértől távol, egymás után születtek a hős nemeztőrökről szóló kis poémák. Kiss Dániel mellett a hajdúszoboszlói Radó Imre is heroizálta fiainkat. Róla is keveset tudunk: született Hajdúszoboszlón 1802. november 4-én, apja Radó István, anyja Lénárt Sára. Amikor 1827. november 14-én nőül vette Kováts Katát, az egyik tanú a karcagi Kiss Dániel volt. Négy gyermekük született: Erzsébet, József, Zsuzsanna és ismét József. 1848 szeptemberétől semmit sem tudunk róla. A debreceni Telegdinél több munkája is megjelent, többek között A vitéz lelkes jászok és kunok elindulása 1848-ban című is. Radó aztán tud dicsérni: „Egész dicsőséggel vitték a kunokat, / A derék jászok is mentek bátorsággal, / megbirkóznak ezek egész Rácországgal.” Ha néha mégsem így történt, arról hallgat a krónikás. Nagy eposzi szertepillantása nem bajlódik holmi szükségét végző karcagi nemzetőrrel: azt írja, amit az olvasók várnak tőle, s az igazság kedvéért dehogy ejtene csorbát a dicsőségen!

{fel}