A negyvennyolcas eszmék őrzése

1.
A szeretet történelme

Kossuthnak valóságos kultusza támadt az Alföldön, utcák, terek, iskolák hirdetik a nevét, szobrok őrzik egykori fizikai megjelenését, székeket tartanak a templom fő helyén csak azért, mert abban ült a szabadságharc vezetője, s ma is állnak olyan épületek, amelyekben megfordult azokban a sorsfordító időkben. Ilyen volt Kálmán Sándor háza Karcagon.

Kossuth többször járt a Nagykunságon, s mély nyomokat hagyott az itt élőkben, főleg azért, mert beszédeket is mondott, de leveleket is írt a kunokhoz. Alakja szép lassan feltűnt a folklórban is, az emberek firól fira hagyták a róla szóló emlékeket. A Nagykunságban ezeknek az emlékeknek egy jó része Kossuth itteni látogatásával kapcsolatos. Karcagon jártáról, Kálmán Sándor házában való vendégeskedéséről maradt fenn egy vers, amit Örsi Imre naiv szobrász mondott el unokahúgának a halála előtti esztendőben, 1978-ban. A gyűjtő, Örsi Julianna tette közzé a verset, megjegyezve, hogy „később lejegyezve is megtaláltuk Örsi Imre szüleinek hagyatékában, egy kis füzetben. Az eredeti verset közölte a helyi újság is.”

Örsi Imrét nagyon jól ismertem, bizalmas, baráti volt a viszonyom ezzel az egyébként meglehetősen bizalmatlan szobrásszal. Órákig beszélgettünk magnetofon előtt is, de soha a legkisebb jelét sem adta annak, hogy ő verseket is tud. Kevés osztályt végzett, hangsúlyozta is, hogy nem szerette az iskolát, inkább mindig csak farigcsált volna. Már látom, nem voltam elég kíváncsi. Ki tudja, mi mindent tudott ez az egyszerű parasztember! Szerencsére akadt olyan, aki nem csupán arról kérdezte, amit nyilvánvalóan tud, így jelenhetett meg a Kossuth karcagi tartózkodását említő vers.

A vers elején az épületről van szó: „Ezernyolcszáznegyvennégyben épült ez a hajlék, / melynél különb a városban most se találtatnék”. Akár egy vevő, a vers is felméri, mennyit érhet az épület (sokat!), majd a tágas portát említi, s azt, hogy három utcára néz a ház. „Szoba benne van 16, tágas valamennyi, / S pincéjébe versenyfutást lehetne tartani.” Leírja, hogy „Ezer holdnyi föld tartozott a kastélyhoz”, de aztán kiderül, hogy mindez már a múlté. Már közeledünk lassan a vers csúcspontjához: „Hej, ha az öreg ma beszélni tudna, / Mondana az sokat nekünk és nem is hazudna. / Elmondaná, hogy itt egykor milyen volt az élet. / Törvényhozók, grófok, bárók voltak a vendégek. / Itt szállott meg valamikor Albert, a főherceg, / Sőt maga Kossuth is, és vele két gyermek...” Kossuth a legfőbb vendég, neki csak árnyéka lehet holmi főherceg is. A nép emlékezete nem más, mint a szeretet történelme. Nem is a történeti hűség a fontos a folklórban, hanem az érzelmi hűség. S a magyar nép szerette az 1848-49-es forradalom és szabadságharc neves és névtelen hőseit, ez kitetszik az Örsi Imre által elmondott versből is.

2.
Kossuth apánk

A jászkunokban nyilván bízott Kossuth Lajos, hiszen egyik levelében ilyen sorokat írt le: „...a becsületes Jász-Kun népnek a haza és szabadság védelmére saját és unokáik függetlenségének megoltalmazására mindég kész, és minden áldozatra hajlandó...” A Nagykunság, benne Karcag is, megtette, amit tudott, s annak ellenére, hogy ez a terület hátországnak számított, óriási áldozatokat hozott a szabadságharc sikere érdekében.

Kossuth többször járt Karcagon. A Pestről Debrecenbe költöző kormány tagjaival egy, esetleg két éjszakát városunkban töltött el. A mai múzeum épületében, a Papp család vendégszeretetét élvezte családjával együtt. Később ugyancsak Karcagon helyezte biztonságba két fiát. Jelenléte, beszédei, a kunokhoz írott levelei nem maradtak hatástalanok: a tizenkilencedik század második felében megkezdődött a Kossuth kultusz kialakulása, s a Nagykunságon különösen erős volt ez a folyamat. A nép körében még ma is hallható „Kossuth apánk” kifejezés jól őrzi az emberek bensőséges viszonyát a szabadságharc vezéralakjához, illetve az ő emlékéhez. Karcagon is voltak különösen fontos állomásai a kultusz kialakulásának és megerősödésének. A város képviselő testülete 1888. március 20-án díszpolgárrá választotta Kossuth Lajost. A következő évben a különvonattal Turinba utazó nyolcszázötven magyar között ott található a karcagi Ökrös László, Vidakovics János, Papp Imre és Molnár János is, hogy tisztelegjenek az agg Kossuth előtt. A következő lépés a város legnagyobb terének Kossuthról való elnevezése 1892. szeptember 18-án, melyre a javaslatot Madarász Imre tette. A helyi sajtó nagyon sokat tett azért, hogy ne merüljön feledésbe az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emléke. Kossuth Lajos halálakor a Nagy-Kunság című lap rendkívüli melléklete a Kossuth emléklap címet viseli. Az 1849. március 25-i számban megjelent Horváth Ferenc: Kossuth Lajos. 1802-1894; Papp Sándor: Kossuth Karczagon; Székely József: Kossuth Lajos sírhalmára című írása, s olvasható Kossuth életrajza is. Ugyanebben a lapszámban, a 6. oldalon egy hír adja tudtul, hogy „Kossuth Lajos, Karczag díszpolgárának temetésére városunk részéről is díszküldöttség megy, melynek tagjai: Dr. Veress Sándor polgármester, Papp Sándor ügyvéd, Vidinszky László gyógyszerész, Faragó János gym. igazgató-tanár, L. Sántha Imre, Rimaszombati István polgártársaink: a város szép koszorút tesz a ravatalra.” A Nagy-Kunság április 1-i számának címlapján az öreg Kossuth egész oldalas képe. A 2. oldalon Kossuth Lajos. 1802-1894 címmel ír egy (M) aláírású szerző, ugyanitt olvasható Székely József verse Kossuth üzenete címmel, majd a 2-3. oldalon ifj. Szathmáry Árpád Kossuth halálára című cikke. A 3. oldalon Kossuth gyászünnepély Karczagon (Góbé), hírek Kossuth halálával kapcsolatban. A 7-8. oldalon közlik a Kossuth gyászünnepélyen 1894. március 29-én „az ev. ref. templomban nt. Madarász Imre ev. ref. lelkész és országgyűlési képviselő által elmondott” imát és beszédet. A lap április 8-i számában még mindig Kossuthról írnak: Turin (Papp Sándor, 1-2. oldal), Egy szózat (vers, Balkai János, 2. oldal), Kossuth Lajos temetése (2. oldal), Gyászmise a helybeli kath. szentegyházban (ifj. Sz. Á., 2-3. oldal), Két karczagi küldöttség a Kossuth-gyászünnepélyen (Góbé, 2-3. oldal), A 48-as függetlenségi párt Kossuth fiainál (3. oldal), Szónoklat (Schück Salamon, 5. oldal), különféle hírek Kossuth Lajossal kapcsolatban (6-7. oldal), Gyűjtés Kossuth-szoborra (felhívás, 7. oldal).

A Nagy-Kunság 1894. április 22-i számának 3. oldalán jelenik meg a „Felhívás Karczag város közönségéhez egy felállítandó Kossuth szoborra.” A képviselő testület csak két esztendő múlva hoz erről határozatot, s még évekig nincs szobor: Horvay János szobrászművész 1906-ban készíti el művét, amit az akkori kereskedelmi miniszter, Kossuth Ferenc jelenlétében lepleztek le. Azóta ott áll Kossuth apánk bronz szobra a róla elnevezett téren a madarak martalékaként, de tudjuk, ha a galamb teszi nem baj. A baj az, ha az itt élők teszik ugyanezt a szabadságharc és Kossuth eszméivel, emlékével.

3.
Nagykunsági látogatások

Október 11-én, hétfőn délelőtt, még nem volt éppen tíz óra, egy idősebb férfi tolta biciklijét Karcagon a református templom felől a Kossuth tér keleti vége felé. Amikor a Kossuth szobor közelébe ért, hirtelen masírozásra váltott át, és harsányan énekelni kezdte a „Kossuth Lajos azt üzente” kezdetű dalt. A rendőrség felől jövő útnál két férfi tartott vele szembe, s az éppen elénekelt sorra célozva megkérdezte egyikük: „El kell menni?” „El! Mert idegeneké lesz az ország!” – mondta emberünk. Lám, nem hiába jegyezte meg Kossuth Ferenc 1907. május 20-án, apja szobrának karcagi avatásakor: „Itt áll a szobor előttünk. Ajka néma, mégis mindnyájan halljuk szózatát, szívünkben, lelkünkben.” A fenti eset azt mutatja, a ma embere is hallja Kossuth szózatát – főleg, ha pityókás egy kicsit.

A szabadságharc táptalajának számító Karcagon vélhetően hatszor, bizonyíthatóan ötször járt Kossuth Lajos. Először 1849. január elején. Január 2-án este alighanem még csak Kossuth felesége és gyerekei érkeztek városunkba. Papp Sándor írja emlékezésében, 1894-ben, a Nagy-Kunságban: „1848. deczemberében az országgyűlés Pestről menekült s Kossuth az országos levéltár, bankóprés és más országos értékek biztosítása végett visszamaradva, két fiát Ferenczet és Lajost, karczagi Takács István ügyvédre bízva: Karczagra küldte. Karczagon tartózkodott ezután a két Kossuth, a Horváth Jancsi híres lovas házánál, a ki Takács Istvánnak sógora volt! Tény, elvitathatatlan tény marad az, hogy Kossuth Lajos a két fiúnak életét biztosítandó – Karczagra küldte őket!”

A helyi szájhagyomány úgy tudja, ekkor már itt volt a szabadságharc első embere is, a valóságban azonban még Szolnokon tartózkodott, majd a január 3-ról 4-re virradó éjszaka szállt meg Illéssy János kerületi kapitány kisújszállási házában, s csak 4-én késő délután ért Karcagra. Jöveteléről a helyi elöljárók is késve szereztek tudomást. Valószínűleg január 5-én mondott beszédet a Zöldfa utcáról gyalogosan a piacra tartó Kossuth Lajos, aki a Bárány szálló lépcsőjéről helyi visszaemlékezők szerint ezt mondta: „Kunmagyarok! Édes magyar népem! Testvéreim! Ügyvivőtök vagyok, veletek, érettetek szenvedve. A történetet véres betűvel írjuk, nincs kitérés, mert közös szeretett Hazánkra kimondották a vesszen szót...” Ezt követően már ötödiki keltezésű levelet írt Karcagon. Jó benyomásokat szerzett Kossuth a Nagykunságon, bizakodó az ország sorsát illetően, s ehhez „kezeskedik főképpen a Tiszának romlatlan szívű magyar népe, mely a múltakban is hazánk szabadságának mindig dönthetetlen oszlopa volt, melynek rettenthetetlen férfias mellén mindig megtörtek az idegen zsarnokság nyilai” – írja. A legszívesebben pedig ezt a Kossuth-idézetet hallják és olvassák vidékünkön: „Én láttam utamban a Kunság áldott térmezőinek férfias népét, mely szolgaságot nem tűrt soha, láttam szemeiben az igazságos harag villámait, hallottam ezernyi ezereinek ajkainak a menydörgő fogadást, midőn a haza ellenségeinek halált esküdött.”

Március 13-án indult Kossuth a Szoboszló-Nádudvar-Ágota csárda-Karcag útvonalon, s az éjszakát Illéssynél tölti Kisújszálláson. Március 20-án és 21-én újra Kisújszálláson található, de még 21-én ismét keresztülmegy Karcagon. Március 26-30-ig Tiszafüreden van, innen írja Illéssy Jánoshoz a Szózat a Jászkunokhoz című fogalmazványát: „Az ország hadseregének huszárokra van szüksége. Síkság a magyar huszár termő földe. Kedves hazája az áldásdús Jászkunság... Ti tudjátok, Ti éreztétek, mit tesz a zsarnok németet uralni. Ti összezúztátok az uralomnak utált bilincseit akkor, midőn a hűtlen uralkodó a német rendnek adott el portékaként benneteket. Harcra keltetek ellene Rákóczi Ferenc alatt, megfenyítettétek, és megszabadítottátok Zádor János szent halmát, melly sok más ősötök hamvait fedi.”

Pest-Buda felszabadulása után a kormány Debrecenből újra Pestre költözött, így valószínűleg június elején Kossuth már negyedszer érkezett Karcagra. Ekkor ebédelt Papp Sándor visszaemlékezése szerint a Bogdi Pap féle kúriában (ma: múzeum), s ekkor ajándékozott a házigazdának egy elefántcsont nyelű bambusznád botot. Az ötödik (csak feltételezett) karcagi látogatása a Bemmel való találkozóra Nagyváradra igyekvő Kossuth útvonalát ismerve elképzelhető. Az utolsó nagykunsági tartózkodása július 26-27-re tehető: 25-én Szegedről Karcagra indult, hogy ott Görgeyvel találkozzék. Július 28-án Szentesről írja levelében: „...megtudtam, hogy 10-15000 muszka Füredet elfoglalá, éjjel egészen Madarasig mentem, egyórányira a muszka előörsekhez...” Kossuth a Madaras keleti szélén lévő Nagy Gergely-féle házban szállt meg, innen figyelt az oroszok felé.

4.
Nemzetünk szép rózsaszála

A történészek tényekre, adatokra támaszkodnak egy olyan sorsfordító esemény értékelésekor, amilyen például az 1848/49-es forradalom és szabadságharc volt. A nép inkább a szívére hallgat, ha a szabadságharc hőseire gondol. A szájhagyomány jól mutatja, hogy Karcagon és a Nagykunságon a nép a szívébe zárta a negyvennyolcas hősöket.

A családok már a reformkorban is feljegyezték kedves verseiket kéziratos naplóikba, s ezek némelyike (például Bajza József: A rab költő) már nem egyszerűen rebellis, de forradalmi hangot üt meg. A forradalom és a szabadságharc főbb eseményei is bekerültek a családi feljegyzésekbe – többnyire szárazon, tényszerűen. Kun Sándor karcagi naplójában például így olvasható: „1848-ba Tört ki a forradalom Március 15-be. 1849-be vólt a muszka magyar országon.” Ugyanebbe a naplóba került be (vélhetően jó évtizeddel a szabadságharc bukása után) egy vers: „Pusztícsd el a kirájságot / Áld meg a Köztársaságot / Meg halt Szécsényi Rákóczi / De él Kossuth s Garibaldi / Kik keresik az országot / vérrel a szép szabadságot.”

A szabadságharc azért sem halványulhatott el a Kipcsakisztánban élők emlékezetében, mert itt éltek az egykori honvédek, akik időről időre, ahogy az alkalom kínálta, belebújtak régi egyenruhájukba egy-egy ünnepség vagy temetés kedvéért, elénekelték a Kossuth nótát... S az emberek évtizedek múlva is emlékeztek a régi időkre, a neves és névtelen hősökre, a környéken esett harci cselekményekre és egyebekre. A nagykun településeken ma is megtalálhatók a szabadságharccal kapcsolatba hozható épületek, tárgyak, iratok...

Az emlékezésre mindig okot adhat Karcagon például az egykori nagyvendéglő, Kálmán kapitány akkori háza, netán a szabadságharc alatt lerombolt, de néhány éve (egy századunkbeli újabb rombolást követően) ismét felállított nádoroszlop... Ilyen emlékezetjavító építmény Kunmadarason a Kossuth-ház, s ilyen tárgy a madarasi református templomban féltve őrzött Kossuth szék. Az egykori iratok, levelek, emléklapok, a házak szobáiban lógó negyvennyolcas tárgyú olajnyomatok, a hősi időket megidéző könyvek, újságcikkek, a jeles alkalmakra (szabadságharc kerek évfordulója, Kossuth halála) készített emléktárgyak buzdító feliratokkal, Kossuth arcképével, a nemzeti büszkeséget szító kiállítások, városok közterein található emlékművek, szobrok, emléktáblák, honvédsírok, síremlékek, utcanevek, intézmények nevei mind-mind a feledés ellen dolgoznak.

A nép ajkán különféle történetek élnek a Nagykunságon, s ezek középpontjában elsősorban Kossuth, Petőfi, s az aradi vértanúk állnak, de nagyon sokat emlegetik Rózsa Sándort is. A népdalok is megidézik Kossuth alakját: „Kossuth katonája voltam, / A véremet nem sajnáltam, / De németet nem szolgálok, / Inkább ma betyárnak állok!” Egy másik, a Nagykunságon gyűjtött népdal így szól: „Debrecenből most indult el a vasút, /Azon jön el, azon jön el majd Kossuth. / Elhozza a koro-koro-koronát, / A magyarnak mindenféle vagyonát.” A bukás után is visszavárták Kossuthot: „Jön Kossuth, jön Kossuth, / Jön Kossuth, jön. / Jön Kossuth, jön Kossuth, / Jön Kossuth, jön. / Apró barna emberekkel, / Nemzetiszín szekerekkel / Jön Kossuth jön.”

Kossuth születésének századik évfordulójára Török Imre írt egy dalt: „Ősz volt mikor rózsafánknak / Kinyilott egy szép virága: / Te voltál az Kossuth Lajos, / Nemzetünk szép rózsaszála. / Száz év előtt kinyilt rózsa, / Száz év után sirunk érted, / Lehullt virág, Kossuth Lajos, / Téged sirat magyar néped.”

És valóban siratta, miközben alakját szinte mitikusra növesztette.

5.
A szent háromság csillagai

Egy karcagi földműves írásán keresztül képet kaphatunk arról, hova helyezte a nép sok egyszerűnek nevezett gyermeke Kossuth Lajost. Vadai István kiadott egy tizenkét oldalas munkácskát 1906 áprilisában az Erkölcs-Világ Nagy Tükre címmel, Szózat a néphez alcímmel. Szinnyei A magyar írók élete és munkái című művében szinte semmit sem tud Vadai István karcagi földmívelő polgárról, csupán két művét sorolja fel: az egyik a fentebb említett iromány, a másik a Kis tükör (Szózat a néphez) (Karczag, 1901.). A huszadik század elején a néphez sűrűn szózatot intéző földműves magát a nép emberének nevezi a Nagy Tükre címlapján, kisded művét pedig „Ajánlja: Kossuth Ferencnek nagy hazánkfia méltó fiának tisztelettel.”

„...az eddigi ‘Kis Tükröt’ átalakítottam most az Erkölcs-világ Nagy Tükrének, és meg nem csak nagy tükörnek, hanem az egész világ erkölcsi térképének, messzelátójának, fegyverének, parittyájának” – írja a magabízó földmíves munkája hatodik oldalán. Nos, ilyen csodafegyver nyilván jól jött a közjóért küszködő Kossuth Ferencnek is, akihez Vadai István tegező viszonyban fordul már a harmadik oldalon: „...nagyobb isteni kincset, ha e kis müvet betüröl betüre komolyan átvizsgálva, magadévá tennéd, soha még ember nagyobb kincscsel, még nem volt megáldva, mint meglesz Nméltóságod, a kinek e kis müvet ajánlom felfedezés végett...” A nép embere nem akármilyen jóslatra ragadtatja magát: „Mert édes atyja volt egy nemzetnek felszabaditója, hajnalcsillaga; de Nméltóságod lesz a világ emberiségének, a világ népének szabaditója, a napnak, az egységes világnak feltámasztója, eljövetele az itéletnek a nélkül, hogy semmi fegyver nem kell...” – s mindez Vadai István Nagy Tükre révén. Ugyanakkor tisztában van a szerző a feladat nagyságával is, ezért sóhajt fel: „Szegény Kossuth Ferencz, hogy mersz elindulni az élet tengerén! Tükörbe mutatom, kibeszélem, leirom és sietek bajtárs lenni...” – nincs tehát gond, majd ő segít. A biztonság kedvéért azért fohászkodik egyet: „...támadjon fel az értelem világa, a Jézus Krisztus alázatossága és egyszerűsége: Kossuth Ferencz szivében s eszméjében s mind az egész népben.”

A karcagi földművesnek elég sok baja lehetett az adózással, a közteherviseléssel, mert ez a kérdés erősen foglalkoztatja. Aztán, a gonosz világ láttán, ismét felsóhajt: „Ej! szegény Kossuth Ferencz, a mi te reád vár: Mózes, Krisztus, Kossuth Lajos, a szent háromság csillagai, – ebből kell neked egyett teremteni!” Nem akármilyen helyre ülteti tehát a nép embere Kossuth Lajost! Nem is egyszer emlegeti a szabadságharc vezérét Mózessel és Krisztussal együtt, s hogy komolyan gondolja „a szent háromság csillagai” megnevezést, azt igazolja írásának prédikátori hevületű, fölöttébb szenvedélyes hangja.

Egy eszményi társadalom víziója lebeg a karcagi parasztember előtt, s mondandója kifejtéséhez időről időre megidézi a szent háromság egyik csillagát, például így: „Tudni kellene mindenkinek, a mit a nagy Kossuth Lajos, apánk mondott, hogy a közvagyont ne használjátok a magatok és barátotok javára, mert a közvagyon szent!” Ezt a leckét még ma sem tanulták meg a közvagyonhoz hozzáférő emberek. A valláserkölcsi eszmefuttatások mellett roppant praktikus dolgokról gondolkodott Vadai István, egy nagy magyar nemzeti bankról, a kereskedelemről, a nép földhöz juttatásáról, igazságos nyugdíjról, a választásokról és egyebekről. A végén már választási kortes beszéddé alakul Az Erkölcs-Világ Nagy Tükre: Kossuth Ferenc mellett teszi le a voksot a karczagi földmívelő polgár.

A Sződi S. könyvnyomdájában 1906-ban megjelent, Kossuth Lajost a Szentháromságba emelő munkácska időzítésében talán része volt a karcagi Kossuth-szobornak is, melyet eredetileg 1906-ban szerettek volna felállítani, de Horvay János szobrászművész késlekedése miatt erre csak a következő esztendőben kerülhetett sor. Vadai István nyilván úgy számított, hogy a szobrot felavató Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszternek ezen ünnepi alkalommal átadhatja neki ajánlott művét. Ez sikerült-e, nem tudjuk, viszont abban bizonyosak lehetünk, hogy Kossuth fia nem lett a világ emberiségének szabadítója. De azzal, hogy a „szent háromság csillagai” között emlegeti a karczagi földmívelő polgár Kossuth Lajost, híven kifejezi azt a hihetetlen szeretetet és ragaszkodást, amit a magyar nép érzett a szabadságharc eszméi, s annak megtestesítője, Kossuth iránt.

{fel}