A szabadság szimbóluma

1.
A teljes hatalmú semmi

A kun puszta gyönyörű, csak finomabb tekintet és másfajta érzékenység kell hozzá, mint a hegyekhez.

A kun puszta kegyetlen, télen jeges szelet vág az arcodba, nyáron rettenetes hőséget és szárazságot bocsát rád.

A kipcsak puszta tágas, mint a tenger, ha ifjú vagy, végtelennek érzed, akár az életet, ha vén vagy, reménykedve tekintesz a sas mennybéli lebegésére.

Azt hiszem, gyönyörűnek látta a pusztát az angol John Paget, Széchenyi barátja. Így írt róla: „A világ minden kincséért meg nem törtem volna a napnyugta hangulatát, amikor a magyar pusztán először láthattam. Minden emberi településtől távol ért bennünket, úgy tűnt, egyedül vagyunk az egész termékeny síkon. Egy-két keréknyomtól eltekintve semmi jele, hogy az ember itt is uralma alá hajtotta környezetét: ezek s néhány csordakút mutatták az utat... Utazásunk második reggelén, amint a nyugtalan álom után felnyitottuk a szemünket, a síkság másik legcsodálatosabb jelenségét pillantottuk meg. Mintha soha nem látott vidéken ébredtünk volna, vagy legalábbis egy egészen más tájon, mint ahol aludni tértünk előző este. Néhány mérföldnyire előttünk jókora tó terült el, félig beléveszve a szürke ködbe. Rögtön a kocsishoz fordultam, s megkérdeztem, miféle tó az ott, hogy kerül oda, amikor a térképen nem is szerepel: jót nevetett rajta, s végre eszembe jutott, hogy hiszen a délibáb országában járunk. S csakugyan, a tó délibábnak bizonyult, ahogy közeledtünk feléje, a víz eltűnt, s ismét a már jól ismert száraz síkságon találtuk magunkat”.

Hogy milyen száraz lehetett és lehet ez a síkság, arról fogalma sincs egy pannóniai embernek. Ha a Dunától nyugatra szárazság van is, csak csurran-cseppen egy-egy kis eső az Alpok felől odatévedt felhőkből. A Nagykunságon? Felhők helyett a forró szél nyargalászik a vidék felett, s fújja a port, elhordja a termőtalaj felső rétegét is. Az aszály sűrűn sanyargatja Barbaricumot. Egy ilyen évet Kipcsakisztánban megélt kunok mély beleérzéssel olvashatják az olyasféle verseket, amilyen a Tompa Mihályé, mely a máig emlékezetes, nyomorúságos, soha nem tapasztalt ínséget hozó 1863-as aszály pusztítását írja le. Azt mondják, ha valaki a kun puszta kemény csapásait kibírja, akkor mindent kibír.

A puszta végtelenül tágas, találni olyan helyeket ma is, ahonnan nézve töretlen a látóhatár: egészen addig szaladhat az ember tekintete, amíg a föld és az ég összeér, s nincs még egy csenevész bokor sem, ami pillantásának akadályt jelenthetne. Jókai Mór is megtapasztalhatta ezt a félelmetes tágasságot: „Az ember úgy érzi magát itt, mint széles tenger közepén. A teljes hatalmú semmi uralkodik itten” – írja. Ez a teljes hatalmú semmi azért nagyon is gazdag valami, s ha valakinek finom a tekintete és rendelkezik ama (a bevezetőben már említett) másfajta érzékenységgel, fölfedezheti ezt a gazdagságot. Itt nem az égboltot eltakaró hegy hatalmas tömegét kell nézni, hanem az apró részleteket. Ha a szikkadt, repedezett földet figyelem, az élet ezernyi változatát fedezem fel: rovarokat, rágcsálókat, földön fészkelő madarakat, s olyan növényzetet, mely egy szikpadka tíz centis magasságkülönbségén belül az Alpokban honos növénytől a puszta mocsarában lakozóig sokszínű flórát tár elém. Kicsit odébb, a vízben láthatok vízisiklót, halak megvillanó hátát, vízimadarakat, gázlómadarakat, dagonyázó vaddisznókat, settenkedő rókát, a vízben álló fákon varjúkolóniát, az égen pedig ragadozó madarakat... Figerésző pásztorkutyák, békésen legelésző juhnyájak, marhák, lovak vonják magukra a tekintetet. A teljes hatalmú semmiben tehát pezseg az élet!

Széchenyi Istvánt is megragadhatta a tágas puszta varázsa. A következőket jegyezte fel a Naplójába 1820-ban: „Reám nem hat kellemetlenül a puszta, én néha csodálatosan jól érzem magam, ha szemem oly kevéssé érzem korlátozva, mint gondolataimat. Akárcsak a tengeren, eszméim itt is a végtelenbe kóborolhatnak, s néha egy-egy pillanatra olyan lendületre kapnak, hogy minden érzékemmel együtt magam is a föld térségein és minden földi dolgokon messze túl járok”.

Bolyongok a pusztán. Szemétbe lépek: eldobott, nyitott szájú műanyag zsák kerül a lábam elé. A szél kergette műanyag tejeszacskók, üdítőitalos fémdobozok, flakonok, konzervdobozok és más háztartási hulladék ránt vissza a lehangoló valóba. Lassan megtanulom: vigyázó szemem a lábam elé kell vetnem.

Ha fölemelem tekintetem a végeláthatatlan síkság mélye felé, beleszédülök a tágasságba, s megszólal bennem Petőfi Sándor, aki az Alföldet a szabadság szimbólumává emelte.

2.
Egy angol úr

A reformkorban átutazott az Alföldön egy angol úr, bizonyos John Paget, aki bejárta az országot, s benyomásait meg is írta egy könyvben. A Magyarország és Erdély című munkáját Angliában négyszer, Amerikában kétszer adták ki, s németül is az olvasók elé került két kiadásban.

John Paget a mi vidékünkön megcsodálta a pusztát, a pusztai embereket, a naplementét, és persze, a településeket is. Az utóbbiakról ezt írta: „...a pusztai falvak elég nagyok, néha több ezer lakosuk is van. Alaprajzuk végtelenül egyszerű: többnyire egyetlen hosszú, egyenes és széles utca keresztezi. A kisebb utca ritkaságszámba megy, ahol mégis akad belőlük, egész biztosan párhuzamosan vagy merőlegesen halad egyik a másikkal. Minden ház azonos terv alapján épült, oromfaluk a két apró ablakkal az utcára néz, s akácfák vagy diófák vetnek rá árnyékot. A házakat gyönyörű nádtetővel fedik, gyakran a kerítés is nádból készült”.

A Wesselényi Polixéna férjeként később egészen magyarrá lett angol úrhoz hasonló jóindulatú krónikásra ma is szüksége lenne ennek a nemzetnek, akár Angliában, akár Amerikában, Németországban vagy máshol. Településeink azóta persze megváltoztak, az emberekről nem is beszélve. Manapság nem magyarrá lett angolokról hallunk, hanem inkább angollá lett magyarokról. Vagy anglomán magyarokról.

3.
Lélekszegénység

Arra jártam, amerre a magyar művelődéstörténet egyik, máig nem eléggé értékelt és becsült alakja járt 1842-ben. Erdélyi Jánosnak az Úti levelek, naplók című könyvét forgatom megtérve otthonomba. A tizenkilencedik század e jelentős költője, kritikusa, filozófusa, esztétája, népköltési gyűjtője 1842 májusában indult az Alföldre, a hónap elején, gyorskocsin.

Füzesabony után „a híres Csörszárka mellett folytatók utunkat...” – írja Erdélyi János. Haladtak „a korlátlan Tisza felé, melynek mocsárjai közt Poroszlótól Füredig rettentő rossz út, oly nehéz és terhes út viszen, minő a mennyországé”. Miközben rázatja magát, a Peleskei nótáriusra, s az irodalom hatalmára gondol. Gvadányi műve fontos neki: „...varázsszálak kötik ezáltal lelkemet Hortobágy földjéhez, s az emlékezet virága, melyet oda költő ültete, hervadhatatlan”.

Ilyen dolgokon töpreng: „...ha illő és szükség élni a reménynek, s remélni a jövendő nagyságot, az elmúltakat feledni bűn, s egyedül csak a jelenben élni csupa testiség, földhöz ragadt lélekszegénység, s az ember nem barom, hogy csak ott legyen jó dolga, hol rágódhatik”.

Manapság különösen fontos szavak ezek. Erdélyi János szóban forgó utazása után egy esztendővel határozza el a Kisfaludy Társaság egy nagy népköltészeti gyűjtemény kiadását, s ez elsősorban Erdélyinek köszönhető. Nyilván már utazásakor is erősen foglalkoztatta a népköltészet ügye, nem véletlen, hogy imént idézett mély megjegyzései után mindjárt a népdal felé viszi gondolatait: „...e tájon a népköltészet ugyancsak divatos, és amint én tudom, legerősebb az egész hazában; a Tisza, az Alföld, a síksági zivatarok, a sötét felhők, a szegénylegény, a puszta és csárda nem egy dalban énekeltetnek meg...”

Aztán megállapítja, hogy ez a legmagyarabb vidék. „Ide, éppen a magyarság középpontjára a külföld divatja még be nem tolakodott, itt magyar minden, jó és rossz, s ez engem jobban gyönyörködtet, mint majom-míveltség...”.

Mondom, arra jártam most, amerre Erdélyi János 1842-ben. Jó százötven év után megnézhetjük, mi maradt a legmagyarabb vidékből. Lehangoló utazás volt.

4.
Farkas és holló

„Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!” – mondhattam Petőfivel az elmúlt napokban, látván, hogy hullt a hó, s egyre vastagodott a föld fehér bundája. Kevés jármű araszolgatott a csúszós utakon, a gyerekek viszont boldogan gázoltak bele a fehér gyönyörűségbe, s önfeledt ugatással álltak közéjük a kutyák is egy kis féktelen rohangálásra.

Ám a városon kívül csend honolt, a határ kihalt és néma volt. „Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, / Sem a pásztorlegény kesergő sípjával” – írja Petőfi Sándor A puszta télen című versében. A méla kolomp hallgat. A juhok egyre kevesbedő állománya és gondterhelt gazdájuk pusztuló hodályok mélyén remélik a tavasz gyors beköszöntét. „...a dalos madarak / Mind elnémultanak” – folytatja a költő. A határt járva éhes varjak csapataival találkozik az ember. Az útfélen elütött varjút is látni: ez az egyébként óvatos madár alighanem az éhség miatt nem figyelt eléggé a közeledő autóra. Az utak mellett, a földön, a fákon sasok gubbasztanak: talán az autókból kidobált ételmaradékra gyűlő egereket, pockokat várják néhány sovány falat reményében, ám az is lehet, hogy ezek a királyi madarak az elütött kutyák, macskák és más állatok tetemén akarnak fényes tort ülni.

„Mint befagyott tenger, olyan a sík határ” – láttatja Petőfi a pusztát. Valóban. Mintha kihalt volna a föld. Ám lassan, észrevétlenül szinte, megroskad a hó, vékonyodni kezd az enyhülő időben. „Alant röpül a nap, mint a fáradt madár” – olvashatjuk Petőfi szép képét. Hát igen: alant repül, ha látszik. Ilyenkor úgy érezzük, nem simogat minket eleget a Nap fáradt fénykezével, túl sokszor tolakodnak eléje fehéres-szürkés felhők. Olyan a táj, mint egy fénykép: mozdulatlanná merevedett. Még a szelek sem mívelik azt, amit Petőfi versében. „Egyik fönn a légben magasan kavarog, / Másik alant nyargal, / Szikrázó haraggal, / Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, / A harmadik velök birkózni szemközt jő”. A mai puszta rezzenetlen, mint a holdbéli táj. Estefelé „A rónára halvány ködök települnek” Petőfi korában is, ma is, „S csak félig mutatják / A betyár alakját”.

Most az enyémet.

Egyre a Petőfi-vers jár a fejemben, néha visszapillantok, előbb hátra, aztán a fejem fölé, lesem a versbéli farkast, a versbéli hollót.

5.
Az együttleges szellem

A napokban láttam egy méhet. Sütött a nap, s ez a kis rovar szinte belebújt a hóvirágokba. Otthon megízleltem a napokban vett aranyszínű mézet, amit egyik méhész ismerősön dolgozói gyűjtöttek a méhlegelőkről. Ízlelgetés közben gyerekkori emlékek tolultak elő az idő mélyéről: kunhegyesi kis barátomék méhese legalább száz családdal. Itt kezdtem barátkozni a méhekkel.

Felütöm A magyar nyelv értelmező szótára megfelelő kötetét: kíváncsi lettem a méhekre és a méhészekre. Nem a definíciók érdekelnek, hanem a címszavak után található idézetek. A méh címszó utáni szóláshasonlat: „Szorgalmas, mint a méh”. „Nézd a munkás éjszaka mint nyüzsög és zsibong, S dolgos méh módjára keskeny kasában dong” – írja Csokonai. Majd Petőfi: „Gondolatom... Szedegeti a sok szép emléket, Mint a méh a virágról a mézet”. A méhecske címszó alatt ismét egy Csokonai-idézet: „A munkás méhecskék zsibonganak, széjjel az illatos rétek között dongnak”. A méhes címszót Tompa Mihály sorai illusztrálják: „Virágos kis kertemnek közepén, Árnyas méhesben ülök, élek én”. A magyar irodalom kedves bogarát s lakhelyét Ady Endre is emlegeti: „Különös nyáréjszaka volt. Kigyulladt öreg méhesünk”. Becézik is költőink e szorgalmas rovart: „Jer méhikém, enyhülj e harmaton” – írja Vörösmarty Mihály. És végül a méhrajról Madách Imrétől: „Látád a hangyát és a méhrajt: Ezer munkás jár dőrén össze-vissza, Vakon cselekszik, téved, elbukik, De az egész... Együttleges szellemben él”.

Így a tavasz küszöbén vajon miről álmodhatnak kunsági ismerősöm méhei? Alighanem tágas és gazdag méhlegelőkről.

És miről töprenghet a méhész? Talán a világról. Talán a magyarságról. A kunok maradékairól. A megmaradásról. Az együttleges szellemről.

6.
Kunság mezein

Egyik legfontosabb növényünk a búza, s ez a Nagykunságban talán még helytállóbb megállapítás, mint az ország más tájain. Már Csokonai Vitéz Mihály megemlíti, hogy „Megláttam végre azt az áldott Karcagot / Hol a kun a szép térségre / Halmoz sok száz asztagot”. Pedig akkor, a Tisza szabályozása előtti évtizedekben tele volt a kunsági határ fertőkkel, mocsarakkal, vizes rónákkal, s búzát legfeljebb a szárazulatokon, hátakon termelhettek. A Tisza gátak közé szorítása utáni évtizedekben több lett a szántóföld, még fontosabb lett a búza, ma pedig arról beszél a növénynemesítő szakember, hogy a kalászosok termesztésének ebben a tájkörzetben nincs alternatívája. Mint mondja, nagyon jók a Karcagon nemesített búzák, mert ha az itteni szélsőséges kontinentális klímát jól tűrik, akkor már mindent kibírnak. A jó minőségű Tisza vidéki búzának itt van a hazája. Amikor tehát Kölcsey Ferenc a Himnusz harmadik versszakában fel akart villantani valamit legalább jelzésszerűen a nemzet értékei közül, talán nem véletlen, hogy a tokaji bor mellett a kunsági búzára esett a választása: „Értünk Kunság mezein / Ért kalászt lengettél” – írja.

A magyar nyelv ótörök jövevényszavai közül való a búza, valószínűleg a vándorlások idején, az V. és IX. század között került nyelvünkbe. Tudjuk, hogy a török népek már a türk, főleg azonban a kazár birodalomban foglalkoztak földműveléssel. Ugyanebben az időszakban kerülhetett a magyar nyelvbe az ugyancsak ótörök árpa szó is. S nem csupán a gazdasági életben lett ilyen fontos a gabona, de a nyelvben, az irodalomban is olyan szépen emlegetik, s oly sűrűn, hogy az szoros érzelmi kötődésre utal. „A tanyáknál szellők lágy ölében / Ringatózik a kalászos búza” – írja Petőfi. Azt mondják a búzára: élet. Hasonlatként így említik: „Szereti, mint galamb a búzát”. És mennyi minden eszébe tolul az embernek, ha meghallja a búza szót! Például az, hogy konkoly. Vagy: búzavirág. Búzamező, búzatábla, búzamag, búzakalász, búzaföld, búzaszál, szalma, aratóbál, búzaszentelő. Vagy aratás. Sarló, kasza, cséplőgép, aratógép, kombájn, szárító, nyomtatás, nyomtató ló, nyomtató lónak nem kötik be a száját, malom, liszt, pékség, kenyér. Búzakoszorú. Tarló. Asztag, kereszt. Pelyva, toklász. Búzakenyér, búzacipó. Szalmakazal. Magtár, szérű. Marokszedő. Kéve. Mag. Magot szór a csirkék elé. Búzadara. Búzafej. Ingadozó búzafejek. Fehér kenyér. Foszlós kalács. „Búza-földön keresztek / S már keresztek itt s amott” – írja Ady. Arany pedig így ír: „Itt is ott is mozog, hullámzik egy csapat / Mint búzavetés ha szélben árad s apad”. Csávázás, vetés. Pergő mag. Por. Kánikula. A népballada: „Júlia szép leány egykoron kiméne / búzavirág szedni, a búzamezőbe”. Acélos búza. Sikértartalom. És még egy latin szó: Triticum.

Évszázadok peregtek le az idő rostáján, akár a búzaszemek, de egyvalami esetleg csak mennyiségében változott: Karcagon a kun „...a szép térségre / Halmoz sok száz asztagot”. S a nép, kit „balsors... régen tép”, s ki már megbűnhődte a múltat és jövőt, kit „rabló mongol” nyila tizedelt, török rabigától nyögött, még mindig él, s ha leesik a kenyere, felveszi, lefújja róla a port, megeszi. Volt e hazában minden: vérözön, lángtenger, halálhörgés, siralom... Ennyi vigasztalan történelmi eseményre Kölcsey Ferenc vigasz gyanánt a tokaji bor mellé kunsági kenyeret kínál.

{fel}