Prófécia és rigmusok

1.
A föld rendülése

Az észak-déli irányban mértani rendben sorakozó utcák jelzik, hol pusztította el az 1834-es nagy tűzvész Karcagot. Az emberek tudatába is mélyen beégetődött ez a szomorú esemény, erről tanúskodnak a jó száz esztendővel későbbi gyűjtések, melyek a Györffy István Nagykun Múzeumban elolvashatok (például: Adattár 40, 79, 483.).

A nép nem csupán megőrizte ennek a rendkívüli tragédiának az emlékét, de valóságos legendát is kanyarított köré. A garabonciás hírében álló Csokonai Vitéz Mihálynak tulajdonítják azt a próféciát, amit 1960-ban gyűjtött Szűcs Sándor (Adattár 389): „...amikor Csokonai Karcagon járt (1800-ban) megsiratta a várost, azt jövendölvén, hogy harminc esztendő múlva dögvész tizedeli meg a népét, aki pedig megmarad, azt pernye lepi be.” Szűcs Sándor hivatkozik egy elsárgult kéziratra, amely „azt is leírja, miként ment teljesedésbe ez a jövendölés: 1831-ben kolera pusztított, 1834-ben pedig a szóban forgó tűzvész.”

A tűzvészen kívül egyéb csapás is ihletet adott a hírversek rigmusszerzőinek. A Karczagi Hírlap 1913. július 6-i számában egy török álnevet használó szerző Földrengés Karczagon című verse jelent meg. Kipcsakisztánban szerencsére elég ritka vendég a földrengés, így Ada Kaleh (a török név azt jelenti: Szigetvári – vajon kit takarhat ez a név?) versezete különösen érdekes lehet a (legalább a földindulástól ritkán háborgatott) nagykunok számára.

A szerző Isten haragjának tartja a földrengést, amit szerinte négy dolog vált ki: „Először, mikor a szolga uralkodik”, „Másodszor midőn az nyitja szóra száját, / Akinek ajkai a bűnt nem utálják”, „Harmadszor a gonosz, mord asszonyok alatt, / Akik mindent tudnak és mindent hallanak”, végül „Ha szolgáló ül a gazdasszony helyre.” Boldog kor, melyben csak ennyi földindító bűnt követtek el az emberek!

A bevezető versszakok után a kilencedik szakaszban végre a szerző a versírásra okot adó földrengésre is sort kerít: „Öregek beszélték, kik rég elpihentek, / Ezernyolczszáz-huszonkilenczben mik lettek, / Egy pillanat alatt, mint ahogy elkezdtem, / Megrendült a föld, hogy népeket ijesszen.” Ez az a földrengés, amit a tűzvészekről szóló versekben, mint intő jelet emlegetnek. Ada Kaleh a kunokat riogató esemény pontos idejét is rögzíti: „Karczag népe akkor jutott ám nagy bajba / Július hónapnak volt az első napja / esteli nyolcz óra, mikor csak hirtelen, / Elfogta a szívet szörnyű ijedelem.”

A földrengés nagyságára talán lehet következtetni abból, hogy „Toronyban a harang magától megszólalt”, akárcsak a szegre akasztott juhkolompok. Ekkor „Megálltak az órák az egész városban”, s természetesen mindenki kirohant a szabadba, miközben „Az ágy is megmozdult a betegekkel benn”. A „Falon a tányérok mind összeütődtek, / Rémülést növelve a földre csörömpöltek.”

Karcagon ekkor „Rettenetes érzés fogta el a szívet, / A végítélet ült az arczán mindenkinek, / Mivel háromszor is újult a földrengés / Egyre nagyobbodott a sírás meg a félsz.” Amikor vége lett a földlökéseknek, akkor sem akadt „ki aludni tető alatt merne”, s a város népe „A szabadban hált és virrasztott reggelig.”

Hogy a versben emlegetett árendás boglyakemencéjének összeszakadásán és a törött tányérokon kívül milyen kár érte még a karcagiakat, arról nem szól a hírvers szerzője. Azt sem tudjuk meg, jámborabbak lettek-e városunk tizenkilencedik századi lakói ez intő jel hatására? A katasztrófaversek logikája alapján aligha, különben nem jött volna az 1834-es tűzvész, amit pedig a hagyomány szerint, már Csokonai megjósolt.

2.
A tűz koha

A hírversek közül alighanem a katasztrófákról tudósítók maradnak meg legtovább egy közösség emlékezetében. Az árvizekre, nagy aszály okozta éhínségekre, tűzvészekre, földrengésekre igen sokáig emlékeznek az emberek. Karcag történetének is akadnak fekete lapjai, s ezekre gondolva még ma is elszorul az ember szíve. Ilyen például az 1834-es nagy tűzvész, amelyben a város jó része leégett.

Szentesi Tóth Kálmán közöl egy verset a Történelmi emlékek a Jászkunság és Karcag múltjából (Karcag, 1940) című könyvében, amely ezzel a tragikus eseménnyel foglalkozik. Elek Ferenc szedte versbe a katasztrófát, aminek azért köszönhet is valamit a város: az egyenes, széles utcáit. A vers megadja a tragédia időpontját: 1834-et írtak akkor, „pünkösd hava vala e szomoru idő”, s megjegyzi, hogy péntek volt aznap. „Fú a nagy szél, e nap hűs az idő”, s a bekövetkező szörnyűséget Isten büntetésének tartja a szerző: „Eljött már órája az Úr haragjának”. 1834. május 13-án a karcagi katolikus városon lángra kapott egy nádkúp a Benesóczki portán: „...tűz támadt városunk részében / Elhalt bennünk a szív ekkor félelmében. / Folyton fú a nagy szél egymás ellenében, / Verődnek a lángok az iszonyú szélben, / Verődnek, mert a szél hovatovább hajtja, / Vagy egyik, vagy másik tetőre hajítja”. Hogy milyen gyorsan rohant végig a tűz a városon, a szerző fontosnak tartja rögzíteni: „Nem telik bele több, mintegy fél fertályóra, / Mikor ez oldalról elment a túlsóra”. Jajszó, harangkongás, imára kulcsolt kezek: „... most jutottunk el a végső inségre”. Akik a határban dolgoztak, azok is látták a hatalmas füstfelhőt, rohantak a városba, de „Sok, mikor hazaért, csak a fala állott / Házának teteje, padlása beomlott”. Volt, akin még a ruha is lángolt, ott is támadt a tűz, ahol már nem várták, a kutak kávája a vízig égett: „E város fekete gyászba béborula”. Néhány óra alatt a lángok martaléka lett Karcag: „Ez a veszedelem egyre fél órakor /Kezdődvén még égett bizonyosan hatkor.”.

Elek Ferenc, a vers írója, fájdalmas leltárt készít: „Városunk kertje, kilenc száraz malom, / Ugy hever leégve, mint egy gyász sírhalom”. De ezzel még nincs vége. A tűz „Hat óráig letett majd annyi sok házat, / Többi károk nélkül csak házat hatszázat. / Sok szalma kazlakat és széna boglyákat, / Sok búzát, tengerit, s más több gabonákat, / Melyekkel mind magunk, mind barmaink éltek / A borzasztó tűznek áldozati lettek / ... Az apró jószágok s oktalan állatok / Ugy vannak szét égve, mind az áldozatok / Ezer és még kilenc azon alkotmányok / Száma, melynek oda teteje és fájok. / Leégett tornyostól a pápista templom...” Az egyik harang is odaveszett a tomboló tűzben. Ami megmaradt a csapás után, összeszedték az emberek, „Ki atyafiához, ki merre vonulhat”. Végül a szerző levonja a tanulságot, s arra inti az olvasót, hogy ne vagyont gyűjtsön, hanem „oly kincset, melynek a tüz koha / És hév forrósága meg nem emészt soha”. Mintha valamit megfogadtak volna ebből az intésből a jó kunok: gazdagok azóta sem lettek, viszont szellemiekben igen sokat adtak az országnak.

3.
Egy karcagi jeremiád

Az 1834-es végítéletszerű tűzvész mély nyomot hagyott a karcagiakban. A város pusztulása megrendítette, töprengésre késztette az embereket. Egy ismeretlen szerző is ezt teszi versében: „Bűnben élő világ, hallgass verseimre, / Nyisd fel szemeidet, tekints fel az égre, / Sokszor eljön az Úr onnan itéletre, / Most is közöttünk volt haragos tüzébe”. Tehát ő is Isten büntetését látja a tűzvészben, és most, a tragédia után, számba veszi a figyelmeztető előjeleket: „A nagy földindulás volt huszonkilencben, / Másik, a döghalál, nyolcszázharmincegyben, / Ez a bűnös világ azt elfelejtette. / Valamint a megholt, ugy alszik a bűnbe”.

Kilencvenkilenc esztendővel a tűz tombolása után megjelent ennek az ismeretlen szerzőnek a verse a Karcagi Napló 1933. június 17-i számában. A vers írója precízebb, mint Elek Ferenc, mert ő nem hozzávetőleg adja meg az elszenvedett károkat, hanem pontosan. Például: „Ezernyolcszáz után harmincnegyedikben / Egy szomoru példa történt helységünkben. / Karcag ujszállása vala olyan tűzben, / Hatszáztizennyolc ház amelyben megége”. Az apróbb veszteségeket illetően már nem ragaszkodik annyira a precizitáshoz: „Azonkivül pedig sok alkotmányokat, / Megszámlálhatatlan apró jószágokat, / Nem lehet leírni azoknak számjokat, / Azt a sok iszonyu erős nagy károkat”.

A vers szerzője nem annyira a tűzvész részleteit tartja szükségesnek ecsetelni, inkább erkölcsi oldalról közelít a tragikus eseményhez: „Fellobant ellenünk az Urnak haragja, / Fejünk felett forgott bosszúálló karja. / Aki városunkban ezeket meglátta, / Kezeit feltárván az Urhoz kiálta”.

A bűnös emberek a figyelmeztető jelek ellenére is bűnben éltek, így a bekövetkezett eseménynek szinte törvényszerűen meg kellett történnie. Ugyanúgy gondolkodik tehát, mint Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelemben: ott a török sereget küldi az Úr büntetni a magyarságot bűnei miatt. Karcagnak a tizenkilencedik század első harmadában a tűzvész jutott. Ez sem akármilyen büntetés: „Minden utca betölt szörnyű jajgatással, / Mert az Úr égette szörnyű rombolással”. Pernye, sikoltás, lángok, félelemtől sárga orcák, égő ruhák, a menthető holmikat hátukon cipelő emberek... A kis jeremiád így folytatódik: „Karcag uj szállása, jaj, mire jutottál, / Megégetett a tűz, be nagy kárt vallottál”. Ismét elősorolja a szerző a veszteségeket: odaveszett hatszáztizennyolc ház, kilenc malom, a katolikus templom...

A Nagykunkarcag városa tűz által esett romlásáról írt versek című munka szerzője írástudatlan ember volt, aki átélte a tűzvészt, maga is a kárt szenvedettek közül való, ez kiderül a hírvers befejező részéből: „A veszedelem közt, amikor forgottam, / Hetvennyolc esztendős épen akkor voltam. / Keserű gyümölcsét én is meg kóstoltam, / Mert házam padlásán megégett a talpam. / Méltán én ezeket el nem hallgathattam, / Bölcs verseket erről magamnak dolgoztam. / Igaz én ezekben egy verset sem írtam, / Mert az iskolában én ezt nem tanultam”. Versében utal arra, hogy amit fejben kiötlött és bokorrímekbe szedett, azt hallgatóságnak (tehát nem olvasásra) szánta, s a vers végén az is világossá válik a keresztyén szó írásmódjából, hogy a szerző református volt. Jó lenne tudni, hogy kicsoda.

4.
A puszta vidék

Időnként rendkívüli aszály sanyargatta az Alföld lakosait, így a nagykunságiakat is. A karcagi múzeumban fellelhető Szűcs Sándor Jaj de bús, kinek az étele hús című írása (Adattár 527.), s ebben az aszályos időszakokról a következőket írja: „Módos házaknál is málét rágtak egész esztendőn át. A kukoricakenyérbe mogyorófából darált lisztet kevertek.” A kunságiak ilyenkor a Sárrét mocsaraiból kosárban, tarisznyában hordták haza „a gyékény kesernyés ízű gyökerét, lisztes gumóját, a böngyölét... Sulymot meg harmatkását ettek. A káka kikapart belét tejben vagy sós vízben főzték meg...” Györffy István is ír erről a Nagykunsági krónikában: „Nagy aszályok idején, mikor semmi gabona nem termett, még a városi szegény lakosság sem vetette meg a gyékénybendőt. Bementek a rétbe s zsákszámra ásták fel a lisztes gumójú gyökeret. Azt mondják, akik ették, hogy kissé fanyar volt, de meg lehetett rajta élni.”

Még mostanában is előfordul, hogy egy-egy kunsági öreg „a hatvanhármas ínség”-et emlegeti, ami természetesen 1863-ra vonatkozik. Ha fel lehetett rajzolni szomorú képet az Alföldről, akkor ez az esztendő erre éppen elég okot adott. Tompa Mihály is megszólal a rettenetes aszály láttán, s 1863 címmel drámai képet fest a magyar vidékről.

Az első versszakban arról ír, hogy milyen volt ez a föld: „...annyi drága kinccsel / Biztatta a szántóvetőt. / Hajlott kalászban, habzó fűben: / Remény mosolygott teljesűlten.” A második strófában jön az ellenpont, a jelen szomorú képe: „Pusztán leled most a vidéket, / elszomorít tekintete...” Még a gyom is „Sikertelen küzd, hogy fakadjon.” A harmadik szakaszban folytatódik a szörnyű aszály leírása: most nem az érett kalászok zizegnek, hanem az éhes bogarak. „Ez nem az ősz várt pusztasága, / Melytől a pajta megtelik” – írja a negyedik versszakban, hogy a következő szakaszban a lehető legsötétebb képeket rajzolja fel: „Csapástól most a föld kietlen! / Az élet érverése áll; / Vénség az ifjú kikeletben, / A termő nyár ölén: halál, / Melyben, mi él még, sorvad, elvész...” Tompa e versszak zárósorában azt mondja ki, amit a tűzvészről vagy a földrengésről szóló versek szerzői is kimondták: „Az Úr dorgál, övé ez a kéz!” Ő is Isten büntetésének tekinti a példátlan természeti csapást. A hatodik strófa a reménytelenséget fokozza, hiszen az éjszakai fellegeket elfújja a szél, nincs enyhülés: „...tüzes nyíllal lövetve nappal / A tikkadó föld kebelét: / Ezt megrepeszti hosszan, mélyen... / S szivünk gyötrelme szól sebében!” A két zárószakaszban Tompa Mihály inti az embereket: „Alázd meg, oh ember, magad! / Erőd, nagyságod íme semmi... / Mit gőgöd oly gyakran tagad!” Egy végső figyelmeztetéssel zárja a verset: az Urat „...féljed s benne bizzál!”

A Nagykunságot ért csapások közül az aszály viszonylag sűrű vendég volt errefelé. Az 1863-as nagy ínség talán azért lehetett ilyen megrendítő erejű, mert már az 1861-es esztendő is igen aszályos volt, s a következő év szintén. Az emberek így nagyrészt felélték tartalékaikat addigra, amikorra elérkezett a tragikus 1863-as év, ráadásul Karcagon a természeti csapás egy (Hegyesbor megvétele miatt) eladósodott várost talált. Hihetetlenül sok állat elpusztult az ínség alatt, s az aszály elmúltával már nem volt anyagi erő a veszteségek pótlására. Nem csoda, hogy még vagy százötven esztendő múlva is felhős homlokkal emlegették a kunok „a hatvanhármas ínség”-et.

5.
A vad poéta

Bevallom, én nagyon szívesen látnék ma is Karcagon egy Ugró Istvánhoz hasonló versíró embert, mert ő is, akárcsak különös elődje, igazi színfoltja lehetne a városnak. Az, hogy valaki a kocsikerekeken kívül még verseket is gyárt, s rigmusokban kínálja zöldségeit a piacon, nagyon érdekes dolog, az pedig egyenesen dicséretes, hogy Ugró István ettől még nem gondolta magát Petőfinek, nem tört költői babérokra, egyszerűen a karcagiak szeretett rímfaragója akart lenni. Lett is.

A Londonban élő, Karcagról elszármazott Oláh Sándor hívta fel a figyelmemet egy kedves levélben Ugró Istvánra: „A Soós István utca és a Füredi út között van a Szekfű utca, balról van egy ház a közepén, amit valamikor Ugró háznak hívtak. Volt ott egy ól, ami az utcára nézett 1750 óta (amit most, az utóbbi tíz évben lebontottak). Az a helyiség volt Ugró István kerékgyártó műhelye.”

Ugró Istvánról jószerével csak annyit lehet tudni, amennyit Széll Károly leírt róla Pásztor Géza Karczag című havi folyóiratának II. évfolyama 1. számában. Az 1914. január 24-én megjelent lapban jobb lett volna, ha a szerző az irodalmiaskodó bevezető és befejező rész helyett adatokat közöl Ugró Istvánról. Ő azonban csak úgy hozzávetőleg jelöli ki a versfaragó mester működési idejét: „Az ezerhétszázas évek végén született és a múlt század közepe táján halt meg. Nem volt olyan világra szóló nagy ember, hogy pontos életrajzi adatokat emlegessünk. A kerékgyártás nemes mesterségét űzte, de ami őt emlékezetesebbé teszi, kivételesen még vers faragással is foglalkozott, vagyis mint ő magát nevezni szokta: vad poéta volt.” (A helyi református egyház anyakönyvei szerint Ugró István 1787. dec. 29-én született Karcagon, Apja Ugró János, anyja Jósa Ilona. Lakóhelyi száma: 1209. Ugró István kézműves meghalt Karcagon 1863. okt. 11-én, okt. 13-án temették. A halál oka: aggkór).

Ez a vad poéta még le sem írta a verseit, fejben kiötölte őket, s megelégedett azzal, hogy a kerékgyártó műhelyében tartózkodóknak elmondta, akik aztán továbbadták, ily módon szájról szájra jártak Karcagon a vad poéta rigmusai. Így is maradtak meg, akár a népköltészet. (Vajon nem ő költötte fejben a karcagi tűzvészről szóló verset?) Széll Károly írja: „Öreg emberek szája után jegyeztem fel én is egy rakás ilyen rigmust”, s ezekből le is közöl néhányat, mint írja, a szelídebbjéből.

Nyilván azért verselt a műhelyében lévőknek, hogy csiszoljon egy kicsit az eszükön: „Mig e rossz szekérkereket / Vonó késsel javítgatom, / Az eszetek kerekét is / Okos szóval igazítom. / Mert az eszetek kereke / Nem a rendes vágásba jár, / Kiki zökken, nagyot döccen, / Fertelmesen nyikorog már.”

Ugró István rigmusai révén népszerűvé vált Karcagon. Könnyen befogadható verseket írt, a hallgatóságát nem gondolkodásra késztette, hanem legtöbbször nevetésre, saját személyétől kezdve az asszony nyelvéig mindent rímekbe szedett, még Karcag nagy alakjait is. Ilyen például a Varró János és Kálmán Sándor című versike: „Ki írni tud, az lesz iró, / Varró János derék bíró, / Bizony könnyű az ő dolga: / Kálmán Sándor a sógora. / Kálmán Sándor kunkapitány, / Nagy ház, szép kert az udvarán. / Nagy birtoka, szép ménese, / De van is ám hozzá esze.”

Széll Károly megemlíti, hogy vad poétánk súlyos betegségbe esett, de hogy mi volt az, nem írja, csupán azt, hogy alig tudott belőle kilábalni, s a nyomai egy életen át meglátszottak. „Legjobban bántja az, hogy haja kihull és feje egészen kopasz lesz. Álhajat kerít, de a kezdetleges gyártmányú parókát nem tudja jól a fejére erősíteni és sokszor éri a szégyen, hogy köszönés alkalmával a kalappal, vagy sipkával együtt a parókát is leemeli.” Gondolom, akiknek az esze kerekét igazította előtte, azok most kárörvendően hahotáztak Ugró Istvánon, úgyhogy ezeknek kénytelen volt rigmusban magyarázkodni: „Nem szégyellem bevallani, / Más haját szoktam hordani. / Nem hivalkodásból teszem: / A hüléstől féltem fejem.”

Az orvos tanácsára felhagy a kerékgyártással, kertészkedni kezd: „Mert vége lett volna szegény életemnek, / Bucsut mondtam az én poros műhelyemnek, / Kiköltözködtem a természet ölébe, / Kertészmunkát űzök majd a jövő évbe’.” El lehet képzelni, mennyire elemében érezte magát Ugró István a piacon! Itt aztán volt közönsége! A néha sikamlós, máskor humoros rigmusok pedig bizonyára kapósabbá tették megtermelt zöldségeit: „Van olyan káposztám, hogy hus se kell bele: / A répám közepe finom mézzel tele.” Annak a régi karcagi piacnak aztán lehetett hangulata! Aztán ennek is vége szakadt: a vad poéta ismét ágynak dőlt: „Vén ember már Ugró István, / Tovább élni dehogy kíván; / Fáradt feje, keze, lába, / Vágyik le a föld gyomrába.” Oda is került, Széll Károly utal arra, hogy a rímfaragó mester az Agyagoskerti temető egyik jeltelen sírjában nyugszik.

{fel}