Pegazus és Ámor

1.
Egy magyarkodó dalmát

Régóta foglalkoztatják a magyar írókat hunnus eleink múlt ködébe vesző viselt dolgai. Az 1740-ben Szegeden született Dugonics András közéjük tartozott. Dugonics, aki egyik kegyesrendi rendtársa szerint „Termetére nézve magas, tömött, egyenes szálú ember volt”, alighanem Erdélyben fertőztetett meg a történelmi érdeklődéssel, akkor, amikor Medgyesen tanított költészettant és szónoklatot.

Az 1788-ban megjelenő Etelka című regénye, legsikeresebb műve, már erősen magán viseli az ősi dolgok iránti kíváncsiság nyomait. Emlegeti az őshazát az Etelka Karjelben című drámájában is, de a tizenkilencedik század elején, már felhagyván a románnal, a drámával, a verssel, történelmi munkákat készít, s az 1806-ban megjelent Szittyai történetekben a magyarok őstörténetét adja az olvasók elé.

Dugonics művei gazdag lelőhelyei a tájszavaknak, népnyelvi fordulatoknak, közmondásoknak, daloknak is. A nyelvújítás korában vagyunk.

Nem mai találmány a népi-urbánus ellentét. A már tanulmányai során is páratlan szorgalommal szellemi muníciót gyűjtő Dugonics András felnőttként az ókori klasszikusokat fordítja, de sokoldalú műveltsége abból is kitetszik, hogy algebra és geometria tankönyvet ír (A tudákosságnak két könyvei, 1784). Ezt a Dugonicsot éri Kármán József támadása, aki ízléstelennek és magyarkodónak, ál-népiesnek látja az Etelka szerzőjének tevékenységét. Ez a regény egyébként Kazinczynak is pórias volt, sok jó szava neki sem akadt erről a munkáról.

Ez a dalmát kereskedő és iparos ősöktől származó író tehát nem átallott magyarkodni egy olyan korban, amelynek történelmében, nyelvében már nagyon magára szeretne ismerni a nemzet. Természetesen neki is voltak délibábos elképzelései, csakhogy a városi író urak szemét Dugonics munkáinak legnagyobb értéke, az egyszerű nép ábrázolása, nyelvi jelenléte is csípte. A lapp és a hun nép révén mintha össze akarta volna békíteni a finnugor és a török énünket, s ez nem is akkora badarság, mint hinnénk, hiszen ma is akadnak tudósok, akik úgy vélik, hogy a magyarság anyai ágon finnugor, apai ágon török.

Az Etelka című regény egyik jegyzete hosszan foglalkozik a kun nyelvemlékekkel. „A Kún-nyelv egy vólt-é a’ Magyar-nyelvvel; nehezen lehet ítéletet tenni. Ha meg-engedgyük is: hogy e’ két egybe-forrott Nemzetség egyenlő-képpen beszéllett; bizonyára mostanában, ha a’ régi Kunok’ írását, a’ Magyaroknak mostani írásával egybe-vettyük; nagy külömbséget találunk” – írja Dugonics András. Ezt követően a Kun miatyánk öt változatát és néhány kun nyelvű kifejezést közöl. Egyik adatközlője elmondta, hogy a fülöpszállási iskolákban „meg-kelletett ezen Kun-Mi-atyánkot a’ gyermekeknek tanúlni”. Karcagi öregek mondják, hogy régen itt is tanították a kun nyelvű imát. A szövegváltozatok közlése után megjegyzi Dugonics: „Ezen sok féle képpen találtatott Kun-mi-atyánkokból egy való Mi-atyánkot kanyaríthatna valaki, ha reá tenné a’ fejét.”

Csaknem kétszáz év múlva egy karcagi fiatalember, Mándoky Kongur István tette reá a fejét, s kanyarított egy „való Mi-atyánkot”. A Dugonics által megsejtett úton indult el: az Etelka jegyzetében ugyanis a török és a tatár nyelvet véli a kun nyelv rokonának az író.

Fontos dolgot tett Dugonics András: korának talán legnépszerűbb írójaként ráirányította a figyelmet a kun nyelvemlékekre.

2.
A madárlátta Csokonai

Csokonai Vitéz Mihály valószínűleg 1793-ban tartózkodott először a Nagykunságon, húsvétkor ugyanis legációban járt Kunmadarason. Amint azt Ötvös László kinyomozta (Mikor járt Csokonai Kunmadarason?, Szolnok Megyei Néplap, 1984. aug. 29.), ebben az időben két egykori debreceni kollégiumi diák volt a lelkipásztor Madarason: Kabai Tóth József (Dévaványa, 1732 – Kunmadaras, 1798), aki a költő látogatásakor a nagykunsági egyházmegye esperese volt (1748-1761-ig tanult Debrecenben, utána Kunmadarason volt lelkész), és Sárai Mihály (Debrecen, 1743 – Kunmadaras, 1797, a debreceni kollégiumban 1760-ban lett tógás diák, 1769-ben, tanulmányai befejezése után Karcagon volt rektor 1771-ig, aztán 1774-ig Hollandiában tanult, s utána lett madarasi lelkész). Arról nem tudunk, hogy a legátus Csokonai ekkor verset írt volna.

Írt viszont a következő évben, amikor Karcagon járt legációban. Ennek a történetét megjelentette Varró Sándor (Vasárnapi Újság, 1865. okt 8.): „Az 1794-ik Esztendei Karácsonba, legátióba Kardszagon lévén Csokonai, – Varró János édesatyámnál ős fivá vált annyira, hogy a Templomból az isteni tisztelet végeztével nem is az oskolába, hanem egyenesen hozzánk jött. Innep másod napja délután is deák hosszu ruhában hozzánk jött, hová akkori madarasi jegyző is szánkán eljövén, Csokonait rábeszélte az oda való menetelre, hová el is indultak, de tsak hamar a kardszagi Notárius ur házánál feldülvén, a jó nagy testü atyám bundáját, mit az utra adtak neki, a sovány testü Csokonai alig birta haza vonszolni a nagy hóba, s nálunk ütötte a János estéjét. Itt előhozódván az akkoriban divatozó vers, mely ugyanazon szóra végződik, s ez okon irta”. A balul kiütött szánkózás élményét vetette papírra a „Kedves Úr!” kezdetű versében.

A „Kedves Úr!” megszólítás után a költő az előző napi bőséges lakomára, iszogatásra utal, no meg a jó hangulatra, amit a társaságon kívül mi más okozott volna, mint a „...vinum de Kardszag”. A víg kortyok után pedig jött a nagy kaland. Ezt írja Csokonai: „Hát egyszer estére gyul a gyertya-világ / Akkor Madarasi szánra ültem végre / S kitsusztunk nyargalva, igy a Város-végre. / Hát össze üt egy nagy rög a szánka-talppal / S a szánka a Notét Ur házának talpal. / Előbb, mint egy laptát e szánról fel-ejtett / Azután leejtett, s a földön felejtett. / Talán szemek fényét mind elfogta a Hó, / Mert közülük egy sem kiáltotta, hogy hó! / Én mondtam – s a nádból felelt rá az Ekhó / Itt van a Legátus! hó vak emberek! hó! / Elnyargalt a szánjok! tán egyik sem látta, / Hogy oda közzülök, már egy madár-látta!” A madárlátta Csokonai mi mást tehetett volna? Hazaballagott Varróék házához: „Hazajöttem s ittam rá kardszagi Egrit”. Így vigasztalódott. A vers vége felé, a nyilván sok tréfára, évődésre okot adó előző napi szánkókaland leírása után, visszatér a jelenbe, ami már elutazásáról szól: „Most pedig magamat ajánlom hűséggel, / Mig az orrom cinkét fogna a hűs éggel. / Mindjárt elő fog most állani a szánom, / Megyek! bár elhagyni az Urakat szánom. / De ha kérdik – ki volt – ki ezt irta Varró / Urnak, igy értse meg: egy szegény vers-varró” Végül lezárja a verset, de ebbe belefoglalja megírásának időpontját is: „S mikor ez irásra feljött volt – az Hava, / Akkor huszonnyolcra telt karácson hava. / Tök vagy túrós étek, zsir vagy valami háj / Csokonai Vitéz – néven vala – Mihály”. Az biztos, hogy város végi leejtését követő közelebbi megismerkedése a hóval, és a bundacipelés fáradtsága nem hagyott rossz emléket Csokonaiban, hiszen máskor is felkereste Varró uramék vendégszerető házát.

Sokan ismerik ennek a bizonyos szánkózásnak a történetét Karcagon, beletartozik ez is a garabonciásnak tartott költő alakja köré font legendák sorába. A Varró család egyik leszármazottja, Jónás Istvánné Varró Rebeka: a nagyapjának az unokatestvére volt Varró István. „Varró János pedig, a legendásan vendégszerető ember, kinek a Varró utcában, a mostani kollégium helyén állott a háza, Jónás néni ükapja volt. Vagyis a nagyapjának az édesapja” (özv. Józsa Istvánné: Büszke a nevére. Nagykunsági Hírmondó, 1991. márc. 29. 4. p.). Így folytatódik a cikk: „Varró Jánosnak – az ükapának – mint Jónás néni meséli, arról volt híres a háza, hogy sok nevezetes ember megfordult benne, hogy mindenkit szíves szóval, vendégmarasztaló jó vacsorával fogadtak. Jónás néni állítja, a nagyapja elbeszélése után, hogy Petőfi és Csokonai is megfordult e házban”. Természetesen a balsikerű szánkózás történetét is ismeri Jónás Istvánné Varró Rebeka: „Őrá így maradt annak története a nagyapja elbeszélése után. Történt egyszer, hogy valami vidám társaság felkerekedett, köztük Csokonai Vitéz Mihály is, és szánkóba ültek, hogy elmennek Madarasra, de Csokonai egy éles kanyarnál kivágódott a szánból (Ma is megvan még az a kanyar, Jónás néni szerint). A többiek észre sem vették a dolgot, csak mikor megálltak Madarason, akkor néztek egy nagyot, hogy a költő nincs sehol. Csokonai, mint Jónás néni nagyapja emlegette annakidején, csak annyi megjegyzést fűzött a dologhoz, – ‘azt nem sajnáltam, hogy kiestem a szánból, csak azt, hogy cipelnem kellett a bundát visszafelé Karcagig.’ Legalább négy-öt birkának a bőre volt egy ilyen bundában, ami nem éppen kis súly, ha meggondoljuk”.

Nagykunsági legációit követően Csokonainak már nagyobb gondokkal kellett szembenéznie, mint a szánkóbaleset. A következő évben a költőt kicsapták a debreceni kollégiumból. Pozsonyba utazott, aztán Komáromba, ahol megismerte Vajda Juliannát, az ő Lilláját. Amikor Lilla 1798-ban mégis Lévai István kereskedő felesége lett, Csokonai Keszthelyen próbált tanári állást szerezni, végül Csurgón kötött ki. Innen indult el következő karcagi útjára.

3.
Az alkalmi Csokonai

Vagy kétszáz esztendeje, 1800. május 9-én írta Csokonai Vitéz Mihály a Kipcsakisztánban, azaz Kunországban oly gyakran idézett Visszajövetel az Alföldről című versét. Ha írtak még szépet és kedveset Karcagról és a Nagykunságról mások is, akkor is Csokonai e műve mögött marad a nagykunságiak szemében. A vándorló, baljóslatú eseményeket megjósoló poétáról ma is legendák keringenek ezen a tájon, s ha valaki költőnek számít a konok kunok szemében, akkor ez a garabonciásnak tartott ifjú A Költő.

Csokonainak aztán elegendő élményanyaga volt, hogy hiteles-keserű képet rajzoljon a magyarországi költősorsról A méla Tempefői-ben! Élete a nélkülözések története. Talán ezért is írt olyan sok alkalmi verset. Ami egy mai költőnek, mondjuk, az újságírás, az volt Csokonainak az alkalmi vers. A mai versvitézek publicisztikai muszáj-hasábjaiért löknek néhány forintot, Lilla dalnokának pedig löktek dicsérő verseiért némi harapnivalót. De érthettek-e valamit nagy bölcselő költeményeiből úgy 1800 táján az alkalmi versek címzettjei, a Rousseau és Voltaire nevét talán még nem is hallott falusi hatalmasságok? Elolvasták-e például a Konstancinápoly vagy Az estve új borzongásokat keltő sorait, vagy a felvilágosodásról még nem is hallottak harangozni? Megelégedtek azzal, ha a kiszolgáltatott poétával felolvastatták az őket dicsőítő verset, hogy ezzel szolgálja meg a talán barátságból, talán leereszkedő gesztusból nyújtott átmeneti fedelet és ételt?

A költő helyzete, szegénysége, elesettsége okán, hasonló lehetett a cigányprímáséhoz: kedves nótát kellett húzni a mégoly zsíros fülekbe is, s akármelyik vagyonosabb tuskó rádörrenhetett, hogy ácsi! Pedig Csokonai, amikor 1800 tavaszán Karcagon járt, már igen fontos, nagy versek megírásán volt túl, fordított olasz költőket, magyarította Holbach, Mozart műveit, radikális francia röpiratot, Pope egyik művét franciából, Vergilius Georgicáját... Ragyogó elme volt, aki Az özvegy Karnyóné-ban még saját kiszolgáltatottságán, alkalmi verscsiholásain is képes volt ironizálni.

A csurgói református gimnázium segédtanárául szegődött 1799 májusában, s egy év múlva, midőn letelt róla a szolgálat, visszaindult szülővárosába, Debrecenbe. Ekkor útba ejtette Karcagot is.

Szerette volna kiadni a verseit, s ehhez előfizetőket gyűjtött. Jó lenne tudni, a Nagykunság „metropoliszában” vajon miért csak egy ember akadt, aki feliratkozott az előfizetők közé? Nem volt több irodalomszerető ember Karcagon? Nem sejtették meg Csokonaiban a nem mindennapi tehetséget? Olyan szegények voltak, hogy nem tudtak áldozni némi pénzt a versek kiadására? Voltak tehetősek, de még jószívűségből vagy szánalomból sem segítettek közönyösségük miatt?

Pedig a költő igaz örömmel jött Karcagra, nem titkolja a Csurgóról való hazaindulása felett érzett boldogságát a Visszajövetel az Alfőldről című versében: „Túlnan a magyar hazának / Végéről útra kelek” – írja, s aztán a következő versszak végén rögzíti is, hogy ez a túlnan Somogy volt, ahol egyébként „Sok volt a baj s a törődés, / Mely alatt erőm rogyott”. S aztán leírja a visszautat: átkelt a Dunán, következett Kecskemét, átcsónakázott a Tiszán, s itt úgy érezte, „Hogy már a jó főldre tettem / Jó főldön nőtt lábamat”. Őszinte szeretet sugárzik a versből, Csokonai valóban rajonghatott az Alföldért, s ez a rajongás Karcagnál éri el tetőpontját: „...megláttam végre / Azt az áldott Karcagot, / Hol a kún a szép térségre / Halmoz sok száz asztagot”. A már nyilvánvalóan kimerült poéta itt remél egy kis pihenést a következő strófa tanúsága szerint: „Itt hosszas törődésemnek / Egy kis pihenése lett, / Vívén egy jó emberemnek / Házához a tisztelet”. Tegyük hozzá: és a szükség. Lehet, hogy valóban tisztelte karcagi házigazdáját a poéta, de a korgó gyomor, a szomjúság, a kimerültség legalább ennyit nyomhatott a latban. A következő versszakokban szinte hízeleg vendéglátójának: az ég áldását kéri rá, dicséri vendégszeretetét, őszinteségét. Végül, a tiszteletkörök után, meg is nevezi jótevőjét: „Varróm ez: a szíves Varró, / Kit bármi jó verselő, / Bármi festő és hímvarró / Jól nem adhatna elő”. Nem fukarkodik a magasztalással: „Elég, hogy kik az országba / Tiszta szívet kérdenek, / Csak Karcagra a Kunságba / Varró úrhoz jőjjenek, // Mert ki e kis tartományba / Keresztűlmenni talál, / Közemberbe, kapitányba / Termés kun szívet talál”. A végén pedig jön a jókívánság: „Éljenek ősök portáin / Soká az íly emberek, / Kiknek ily híres és fájin / Mind szívek, mind kenyerek. // Köszönöm a nyugvó szállást, / Tisztelt Varróm! köszönöm: / S hogy áldjam Karcagújszállást, / Ez is egy új ösztönöm”.

A neves karcagi famíliát és magát a várost megdicsőítő verset, érthető okokból, szívesen idézik a Nagykunság központjában.

De gondoljuk végig a verset Csokonai szempontjából is! Ez a mű ugyanis szintén alkalmi vers.

És végiggondolhatjuk a mai mecenatúra működését is, ha már úgyis ilyen hiábavaló dolgokkal bíbelődünk.

4.
Szárnyas és szárnyatlan lovak

Csokonai Vitéz Mihálynak jónéhány ismerőse és barátja akadt a Nagykunságon és környékén, akikre bizonyára számíthatott vándorlásai közben egy-egy éjszakai szállás és étkezés erejéig. A karcagi Varrókon kívül ilyen lehetett Madarason Fazekas István (Szerencs, 1747 – Madaras, 1825), aki karcagi nevelkedés után a debreceni kollégiumban tanult, s 1797-től haláláig lelkész volt a kunsági községben, tehát Csokonai második karcagi tartózkodása idején is. Ekkor a másik lelkész, Pólya Ferenc (Kisújszálláson született 1753-ban) is egykori kollégiumi diák volt, aki 1799. és 1817 között Madarason szolgált.

A Csokonai jóembereinek felkutatásán buzgón tevékenykedő Ötvös László megtalálta a tiszaroffi lelkész, Koczik Mihály (Tiszaszőlős, 1762 – Madaras, 1831) síremlékének töredékeit is, akinek a nagy költő a debreceni kollégiumban lett a barátja, s aki verset írt Csokonai halálára. A vers végén azt mondja, ő „egy viruló ciprust” plántál a sírra, melyen ez áll: „Nem győzi le őt a halál!” S hogy miért nem, azt is tudta Koczik Mihály. A vers így kezdődik: „Csokonaink! / Költők legjobbjai közt a helyed már, / Egykor a Muzsáknak nem múló dísze te voltál, / S Apolló dala folyt édesen ajkaidon”. Egy kortársról írva így fogalmaz az akkori magyar irodalomról Szentkuty Károly (Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1876. 542. p.): „A nap Csokonai volt, körüle forogtak a kisebb s nagyobb planéták. Berzsenyi, Kazincy, Kis János, Szentjóbi, Ányos, le egész a csupa vokalisokat gyártó Ángyánig”.

Csokonai költői nagyságával tisztában lehetett a tiszaigari földbirtokos család egyik tagja, Puky István is, aki a költő barátja volt, leveleztek, náluk is megfordult Csokonai Vitéz Mihály. Szabó Imre leír egy, még manapság is a családi legendáriumban őrzött történetet (Csokonai a Nagykunságban, Karcagi Hírmondó, 1990. okt. 4. p.) Csokonai tiszaigari időzésének tréfás sírvers rögtönzéséről, melyet a rozoga méhes miatt aggódó Puky-fivér, Puky Ignác számára kanyarított: „Itt nyugszik Pu- / ky Náci hu- / szonkilenc éves. / Rárogyott a méhes. / Jó borral kézben, / Ilyetténképpen / Vágta őt képen / Egy mestergerenda. / Béke poraira!”

Dercze Lajos szerint (Csokonai Karcagon, Karcagi Napló, 1929. máj. 27.) a költő 1800. május 11-én „A Varró kúriától, mely oly marasztalólag pislogott rá, való elválásra nehezen tudta magát rászánni”. Ennek ellentmondani látszik Csokonai Lócsere című verse, melyben mintha nagyon szabadulna már a Nagykunságról!

A vers elején a Pegazust, a költők szárnyas lovát hívja, szemrehányást tesz neki, mert „...előállasz vickándozva, mint a ló, / Mihelyt nagy fennyen kettyeget hozzád egy rongyos dalló”. Ezt ma úgy mondanánk, hogy mindjárt ott terem, ha füttyent neki valami ócska fűzfapoéta. Neki azonban, egy Csokonainak, hiába hívja, nem jön. „Hol vagy most, Pégaze! mondom, állj ide az udvarra, / Vígy el engem, ha tovább nem, legalább Nádudvarra. / Mert nem kapok egy szárnyatlan lovacskát is Karcagon, / Noha elég nyerít itten a kunsági pallagon.” Ismét hívja a Pegazust: „Te jőjj hát elő, szárnyas ló, te vigyél haza engem, / Hogy majd ha szárnyas hátadon a levegőt kerengem / És meglátom a kún bírót szárnyatlan lovon menni, / Előtte a kalapom se méltóztassam levenni”. Itt már mintha valami indulat is munkálna a költőben. Amikor ismét hívja a Pegazust, kéri, vegye fel őt, a „...muzsák-fiát, / Ki nem a poétás főben kikoholt utopiát, / Nem Parnassust avagy Tempét akar rajtad bejárni, / Hanem Debrecenbe készül, hol rég kívánják várni”. Miután a szárnyas ló fütyül rá, Csokonai úgy dönt, eladja, s ehhez az elhatározáshoz hozzáfűz némi zárójeles fenyegetést is: „(Majd ha egy magyar huszár húz farkadra farmatringot, / Nem versre, hanem attára porcogtatod a fingot)”. Aztán meggondolja magát, mégsem adja el, inkább elcseréli: „Nohát becsűletreméltó kúnsági uraimék, / Mondják meg, hogy aki lovat szeretne cserélni, mék? / Derék ló ez, amit adok. Homerus is ezen járt” – írja, s felsorolja minden erényét, hogy kapósabbá tegye. „Egy jó lóért elcserélem, vagy ha nem jó is nagyon, / Semmi! csak azt adják kentek, ami kenteknek vagyon. / Nem bánom én, legyen sánta, félszemű avagy görbe, / Csak a lábát tudja bírni s ne ejtsen a gödörbe”.

Valahogy azért csak elvergődött Csokonai Debrecenbe, alighanem az apostolok lován. Még azon év végén, egy Puky Istvánnak írt levele tanúsága szerint, ismét a Kunságba készült. Az 1800. december 20-án kelt levélben azt írja többek között tiszaigari barátjának, hogy az újesztendőben megjelent munkáját először neki fogja elküldeni. Ha újra a Nagykunságba készült jönni, alighanem jóemberei között akart előfizetőket gyűjteni. Valószínűleg ismét ellátogatott a Nagykunságba, hiszen a Csokonai poétái munkáira előfizetők között (1800. dec. 10-től) a 14. helyen ott találjuk a karcagi Stephanus Varrót, míg a Lillára és a Dorottyára előfizetők között (1802. aug. 15-től) ugyanez a Varró a 22. helyen szerepel (Csokonai emlékek. Összeállította és a jegyzeteket írta Vargha Balázs. Akadémiai Kiadó, Bp., 1960.).

5.
Áll a verbung

A Jászkunság népe kiváltságokat élvezett Magyarországra való betelepülése óta: például nem voltak földesuraik, nem kellett fejet és gerincet hajtaniuk senki előtt, s ez a több évszázados szabadság bizony igen alkalmas volt arra, hogy komoly öntudatot alakítson ki az így élő népességben. Valószínűbb azonban hogy a kiváltságok csak megerősítették a Kötöny kán vezette kunokban, ebben a kemény, nomád katonanépben és utódaikban a már egyébként is meglévő öntudatot.

Amikor aztán I. Lipót törvénytelenül eladta a Jászkunságot a német lovagrendnek, s ezzel jobbágy sorba taszította a szabadságba belenőtt kunokat, azok nagy tettre szánták el magukat: saját pénzükkel váltották meg a szabadságukat. Mária Terézia 1745. május 6-án kiadta privilégiális oklevelét, mely szerint „Teljesen saját, különös kegyelmünkből és jóságunkból, a mondott kerületek lakóinak fejedelmileg azt is megengedjük kegyesen, hogy magukat... megválthassák” (Szentesi Tóth Kálmán: Történelmi emlékek a Jászkunság és Karcag múltjából, 20. p. Karcag, 1940.).

A redempció, a megváltakozás, ez a történelmünkben szinte párját ritkító tett ugyancsak növelhette a jó jászkunokban amúgy is meglévő öntudatot.

Talán éppen a redempciót követően született vagy lett népszerű és terjedt el a Nagykunságban, a Jászságban és a Kiskunságban a ma is közkedvelt dal, amely hűen tükrözi az itt élők rátartiságát: „Én vagyok a, én vagyok a kunsági fi, / Nékem nem parancsol senki, / Sem a Jászság, sem a Kunság, / Sem a karcagi bíróság”. Kipcsakisztánban ezt mindenki ismeri a következő strófákkal együtt. Él azonban ennek a dalnak egy változata a jászok között is, amit Dr. Varga Imre közölt le: „Én vagyok a magyar gyerek, / Dicsekedni azzal merek. / Én vagyok a Jászsági fi, / Nem parancsol nekem senki, / Sem a Jászság, sem a Kunság, / Sem a Birinyi uraság. // Nincsen nálunk szolgabíró, / Szegény legényeket kínzó. /Én vagyok a Jászsági fi, / Nem parancsol nekem senki, / Sem a Jászság, sem a Kunság, / Sem a Birinyi uraság” (Jászkunság, 1956. február, 31. p.). Lám, a Berényiek is rátartiak voltak, ki is mondják, hogy azért, mert nincs náluk szolgabíró. Többek között az sincs.

Ezek a nyakas magyarok alighanem jó katonák lehettek, s ennek bizonyítására kínálkozott is a meginduló napóleoni háborúk sora, hiszen ezekben, csakúgy, mint más magyar tájegységek lakói, a jászok és a kunok is részt vettek.

A Jászkun Kerületek a francia háborúk idején összesen 5476 katonát adtak, ezen kívül 1805-ben 600 insurgenst (nemesi felkelőt), majd 1813-ban újabb 163 insurgenst. A Nádor huszárezredet 1800-ban a Jászkun Kerületekből állították ki (a kerületek a legénységet és a lovakat adták, pénzükbe nem került). A jászkun újoncokat, kevés kivétellel, a lovassághoz toborozták. A jászkunok adtak még a napóleoni háborúk idején 2537 lovat, továbbá 198 ezer 478 pozsonyi mérő gabonát, ami átszámítva 9241 tonna búzát jelent, valamint 410 ezer 602 forintot (Elek György szíves közlése). Nagy terhet jelentett tehát ez az időszak a jászkunoknak, így a Karcagon lakóknak is. Ennek ellenére a Frantz elleni hadakozás éveiben gazdagodott Karcag egy oskolaépülettel és ekkor épült a Zádor-híd is.

A Napóleon elleni háborúk idejéből való a Dr. Varga Imre által közölt Áll a verbung kezdetű vers, amely a toborzás menetét mondja el: „Áll a verbung, táncoljunk, nosza kun legények, / Tele csordolong borral itten az edények. / Pántlikát kalapunkra majd osztogatnak, / Mentét, dolmányt és nadrágot hozzánk szabatnak”. A második versszak igazolja az elmondottakat, a kun legényeket valóban a lovassághoz toborozták: „Itt állnak a lovak is, készen abrakolva, / Melyek a magyar legényt hordozzák táncolva. / Ha sebesít sok Frantzot az én jobb karom, / Akkor mondja jó királyom, elég magyarom” (Jászkunság, 1956. február, 31. p.). A Frantzok sebesítésével, sajna, akadt némi gond, főleg 1809. június 14-én, amikor a győri csatában a franciák megfutamították a magyar nemesi felkelés egységeit. Voltak ott a kunok közül is. Egy ilyen futás viszont aligha tesz jót a kun avagy redemptus öntudatnak.

6.
A kúnsági utazás

Csokonai halála után néhány hónappal egyik költőtársa is Karcagra látogatott, Vitkovits Mihály azonban – hála a tiszaroffi előkelőségeknek – nem korgó gyomorral és nem gyalog érkezett. A Nagykunság központjába nem egyéb csalta a szerb származású költőt, mint József nádor látogatása. Ennek az utazásnak és látogatásnak állít emléket A kúnsági utazás című munkája.

József nádor 1805 nyarán felkereste Kunszentmártont, Túrkevét, Kisújszállást, Karcagot, Kunhegyest és Kunmadarast, azt a Nagykunságot tehát, amely ekkor még nádori igazgatás alatt állt. Mivel a jó kunok úgy érezték, hogy József nádortól több megértést és figyelmet kapnak, mint hivatalbéli elődeitől, fogadásakor kitettek magukért. Voltak ott pompás lovasok, versek, zenék, mozsárágyúk üdvlövései, virágkoszorúk, vivátok, díszebédek és egyéb földi kellemetességek.

Karcagon is fölöttébb nagy népünnepély fogadta a Habsburg főherceget, Mária Terézia unokáját. Egy kivágott fákból és bokrokból összeügyeskedett mesterséges ligetet rittyentettek a városháza elé, sőt még egy szökőkút is próbálta vízsugarát a magasba emelni. Mindez 1805. július 16-án történt. A fogadást követően „nagy sátor vonattatván, szép és módos muzsika közt tántz is tartatott.”

József nádor rendkívüli sikerű látogatását másnap, 17-én, Kunhegyesre majd Kunmadarasra tett útjával folytatta, aztán Debrecennek vette az irányt. Ebben az eufóriában döntöttek úgy a nagykunok, hogy nádoruk látogatásának emlékét Karcagon egy márványoszlop állításával örökítik meg. Meg is örökítették, hogy aztán új szelek érkezte után a mindenkori új hatalomnak legyen mit leromboltatni.

A nádorlátogatás fényes eseményének volt a szemtanúja Vitkovits Mihály. Erről született műve, A kúnsági utazás azonban nem található meg a költő köteteiben, ez is jelzi, vitatják Vitkovits szerzőségét. Az elvetemült kíváncsiskodó, aki mégis szeretné elolvasni, mi jelent meg szülőföldünkről ebben a verses, párbeszédeket és fordulatos cselekményt is felvonultató műben, komoly nehézségekkel találja magát szemben, mire valahogy meg tudja szerezni ezt a vékonyka kiadványt. Ez olvasható a cím alatt: „Saját gyűjteményéből közzétette Széll Farkas. Különlenyomat a ‘Magyar Salon’ 1887. májusi füzetéből. Budapest, Franklin Társulat Könyvnyomdája 1887.”

A kúnsági utazás egy párbeszédes résszel kezdődik: a Músa megszólítja a költőt, tudakolván, mi baja van, „Hogy ugy sinlesz és tsak hiú / Gonddal ölöd léttedet? / Mért nem éled világodat, / Vigan vervén kis lantodat, / Tán borod vagy Lányod nints?” Vitkovits a lantolásról hallani sem akar, mert a szívét bú húzza: „Mig Lidim volt, dalolgattam; / De, hogy tőle megfosztattam, / Virgontz kedvem oda lett.” Itt még úgy tűnik, hogy az egri leány, Bernáth Lidi, egykori mátkája, akit máshoz adtak férjhez, gyógyíthatatlan sebet ütött a költő szívén. De a ravasz Músa már mondja is a megoldást: „Egy Lyánkáért úgy epedni / Poetához illik-e? / Friss Leányzót még nyerhetni, / Ha másé is Lidike.” A halálra sebzett szívű Vitkovits (nagynehezen, egyszóra) rálesz a vigasztalódásra, de csak azért, mert „szöszös” kora óta kedvelte a Músát, megpendíti hát lantocskáját egy „Hunniai Dall” előcsalogatása érdekében.

Ez a párbeszédes bevezetés eddig akár egy drámában is lehetne, de a verses mű innen már elbeszélésként folytatódik, amely lírai csecsebecsékkel van itt-ott felékszerezve.

7.
József nádor és a tegzes isten

A kúnsági utazás a Músával való párbeszéd után kezdődik, az ötödik versszakban. Vitkovits Mihály a következő sorokkal indítja az akkoriban még valóságos kalanddal felérő utazást: „Az Alföldre Buda Várról / Indult Palatinusunk”. Vagyis József nádor, azaz József Antal János Habsburg főherceg, II. Lipót császár ötödik fiúgyermeke, aki 1776. március 9-én született a Habsburg ház lotharingiai ágából a toscanai nagyhercegség központjában, Firenzében, a Pitti palotában. Kiváló nevelést kapott. Magyarország helytartójává 1795. szeptember 20-án jelölte ki az uralkodó, miután fivére, Sándor Lipót, az első Habsburg nádor fiatalon elhunyt. József főherceg magyarul kezdett tanulni, s ebben a költő Verseghy Ferenc volt a segítségére. Az ország boldogulásáért munkálkodó József főherceget 1796. november 2-án a legnagyobb egyetértésben választották a rendek Magyarország nádorává. Ez a kiváló férfiú indult el 1805 nyarán az Alföld embert próbáló útjain, ha ugyan útnak lehetett nevezni a mocsarak, elöntések, náderdők között kígyózó szekérnyomot, ami épp oly döcögős volt egy jobbágynak, mint a nádornak.

A kilencedik versszakban (Ámor és az ő jó édesanyja, Vénus huzakodása után), az utolsó sorban Özvegynek nevezi a költő a nádort, s egyenesen azért küldeti Hunniába az anyjával Ámort, hogy „Szerentséltesd utait”. Nos, József nádor ekkor valóban özvegy volt, miután 1801. március 16-án belehalt a szülésbe első felesége, II. Katalin cárnő unokája, Alexandra Petrovna. Nagy volt az ifjú nádor vesztesége, mert művelt és rövid idő alatt népszerűvé váló, a magyar szokásoknak szívesen hódoló feleséget veszített el. Négy esztendővel asszonya halála után a Nagykunság felé tartó nádorra, az Özvegyre, ráuszítja Vitkovits a nyíllal, tegezzel röpködő Ámort, nyilván abból a célból, hogy majd a nádornál is beválik a Músa ajánlotta gyógymód, egy új szerelem minden bút elsöprő vihara. A kúnsági utazás során először Kunszentmártonba érkezett a becses vendég, ahol „Amor pislogó szemével / Sebzé az asszonyokat /S Hertzeg kegy tekintetével / Nyilazta a’ Lyánykákat / Nem volt köztök, ki nem kivánt / Volna ülni nyájas divánt / E’ keresztes mejjűvel”. Ámor, miután látta, hogy itt hiába pislogott a szemével, elröppent Tiszaroffra, hogy rápislantson párszor Vitkovits társaságának hölgytagjaira is, akik erre férjeikkel és a költővel együtt legott Karcagra indultak nádort látni. Az egyik roffí hölgy, szíve alatt gyermekével, azért lett Ámor által Karcagra irányítva, „Hogy felgyujtsad az Özvegykét / A’ házasi szüretre.”

A roffi kompánia Karcagra érvén átöltözik: „Mihelyt neki tzifrálkodtak / Az Ámor vendégei / Ágyúk helyett elkongottak / A’ tornyoknak értzei. / Jő a’ Hertzeg! kiáltoztak / Nagyok kitsik szaladoztak / Mint ‘Sombikonn a’ hangyák.” József nádort soha nem látott felhajtás fogadta a kunok fővárosában: „A’ Piatzon készitettek / Zöld gajjakból ligetet / ‘S Bennt piramist emeltettek / Egy tsinált halom felett / Márs és Thémis volt lefestve / Hertzeg képét ölelgette / Koszorúzták pálmával. // Két Szélinn a’ ligetnek / Egy egy tábla látszatott, / Melyenn a’ kún örömöknek / Sok verse olvastatott. / A’ nagy torony ablakára / Vászonnal bevont rámára / Feliratok festődtek”. Ünneplős emberek, ostort csörgető lovasok, „Utánnok a’ kún ifiak / Mint annyi Márs szülte fiak / Zászlóval lovaglottak.” Ahogy Vitkovits Mihály, az egykori tanú írja, sok vivát mennydörgött, ami nem csoda, hiszen „A’ Hertzegünk magyarosan / Felöltözve hintón jött / Kék szemei nagy nyájasan / Mutatták az örömöt.” József nádor beszélgetett az emberekkel, majd „Jóizűen vacsorált”. Aztán tánc volt, majd kiabálás: „Itten jő ő Hertzegsége: /Ki ki hamar lábra áll / Vivát-lárma közt béére / ‘S a’ sátorka közepére / Állott a’ szép királyfi.” A nádor a roffi hölgyeket „Lesdegélte urasan”, s Ámor szorgalmatosságának köszönhetően „Az özvegyke perzselődött”, s némi beszélgetés után „Sóhajtva ment feküdni”, s különös álmot álmodott. Aztán? Aztán „Reggelre ő Hertzegsége / Vivát közt elutazott.”

Ámor mégsem végzett alapos munkát, ugyanis József főherceg csak tíz év múlva érzett késztetést a „házasi szüretre.”: 1815. augusztus 3-án vette feleségül Hermina Maria Amália anhalt-bernburg-schaumburg-hoymi hercegnőt.

8.
Poétai fillentés

Vitkovits Mihály görögkeleti szerb családban, Egerben született 1778. augusztus 25-én. Itt volt pópa a nagyapja és az apja. Az ifjú Egerben, Budán és Pesten tanult, ügyvéd lett, korában a legkeresettebb. Szerb utcai házában nagy vitákat és lakomákat rendezett az írókkal. Kazinczy pesti triászának egyik tagja volt Horvát István és Szemere Pál mellett. A fentebb stíl képviselőjeként írt ódákat, episztolákat, epigrammákat, alkalmi verseket, népdalokat, levélregényt... Szerb népdalokat fordított magyarra, ugyanakkor szerbre fordította Kármán József regényét, a Fanni hagyományait.

Vitkovits jó szemmel vette észre az egyszerű nép életének eseményeit, vonzódik a vidéki emberekhez, tárgyaikhoz, kultúrájukhoz. Olyan költői tulajdonság ez, amit majd a népiesség és a romantika korában kezdenek igazán becsülni.

A kúnsági utazás is megcsillogtatja a költő erényét, népi vonzódását. Igaz, a klasszicizmus megannyi kelléke megtalálható a műben: Vénus ösztökéli a szundikáló Ámort, hogy munkára fel, a szerző emlegeti Homért és Uliszt, Danaét, Titust, Zefirt, a nektárt, Hébét, Penelopét, Adonist, Márs és Thémis nevét, a Grátziákat, Junót, Phoebust, Pegazust, Léthét... A mából nézve e mitologikus kavalkádnál érdekesebb az, amit Vitkovits a Nagykunságról ír, és szerencsére a költő is indokoltnak látta kellő terjedelemben foglalkozni e témával: „Érdemes hát, hogy bővebbenn / Leiródjék mennél szebben / Ez a’ tsinos útazás” – írja. Tiszaroffról indul a kis csapat: három házaspár, kettőnek a gyermekei is, no meg a költő. Induláskor „Már a’ nap estvére dült le / Az égi bóltozaton”, így nem is jutottak messzire, a társaság „meghált a’Kakatonn”. Vitkovits szerencsére nem éri be ennyivel, további információkat ad: „Ez tsak puszta, ‘s tanyákból áll”, ahol nincsenek pompás paloták, csupán „Egy házatska nádfedéllel, / Alatta tsendesen él el / A’ megelégedő sziv.”

A költő erkölcsfilozófiája ölt testet az utolsó sorokban: a kevéssel megelégedés gondolata. A ház mögött nyugat felől egy gyümölcsös van jó levegővel: „Itt rendes rendetlenséggel / Állnak a’ fák ‘s mesterséggel / A’ Természet kezet fog”. Itt sétáltak a tiszaroffi előkelőségek, körtét ettek, látták a búzakereszteket, hallották a nyáj kolompolását. „Egyszer egy kis ürge szolga” jelentette, hogy kész a vacsora: „Ezt mi tréfára nem vettük, / Besuhanvánn mohonn ettük / A’ jó tejfeles levest.” A körülmények? „Nem volt úri a’ szerviszünk / Sem Mahóni Asztalunk, / Eggyügyü tserép edényünk / Fa kés, villa ‘s kanalunk.” Ismét előbukkan a kevéssel megelégedés eszméje: „Bátor a szív, ‘s nem óhajt nagy / Asztalt ‘s ezüst kanalat. / Beelégszik a’ kevéssel.” Vacsora után levegőztek, majd Ámor az ágyakra kergette őket, egyedül a költő aludt magányosan odakint szúnyogokkal hadakozva. Másnap a reggeli után „elindultunk, / Rekkent hőség égetett, / Nagy volt a’ por, majd megfúltunk / Szemünk szánk is tele lett.” Délben értek Karcagra, szállásuk „Egy pór háznál”. Asztalukra étket raktak „Piros sódort szalonnával / Fehér kenyért pogátsával / És gyümöltsös csemegét. // A’ Kúnok is szivességgel / Fejér Nektárt küldének”. Majd fapadokon aludtak kicsinykét. Ezt követte a nádor látogatása: „Szép volt látni az utszákon / A’ Kartzagi kúnokat / A férjfikat jobb oldalonn, / Balonn az Asszonyokat / Mindenike inneplőbe.”

A kúnsági utazásban Vitkovits Mihály önmagát szerényen csak Sipolónak, Siposnak emlegeti, aki azért megy a roffi társasággal, „Hogy az úton lejendőket / Mint bizonyság leírja.” A tiszaroffi Borbély família hölgytagjainak szépségét „leirni nints tehetség / Kisded poézisombann” – írja. A hölgyek férjei is valóságos Adonisok a költő fogalmazásában, akiknek mindegyike „úgy állott a’ Kúnok között / Mint Czédrus a’ Szilfa közt.” Ez bizony, Vitkovits szavaival élve, „poétai fillentés”, amely azt mutatja, a költő meg akarta hálálni a roffi kúriák lakóinak, hogy lehetővé tették számára a kunsági utazást, melyből megszületett A kúnsági utazás.

A sínylődő, virgonc kedvét vesztett Vitkovits, aki a Músa rábeszélésére szerelmi bánatát, amúgy kutyaharapást szőrivel módjára feledni jött Karcagra, aligha lelt új kedvesre itt Lidije helyett. Amíg a roffi előkelőségek csintalankodhattak asszonyaikkal, addig a költő csak azt jegyezhette föl magáról, hogy „sok bolha tsipdesett.”

{fel}