Magyar kálvinista a Bácskában

A Történelmi emlékek a Jászkunság és Karcag múltjából (Karcag, 1940) című könyve 61-63. oldalán Szentesi Tóth Kálmán közöl egy verset Moravicza 150 éve cím alatt. Az ismeretlen szerző a nagykunsági irredemptusok Bácskába való kiköltözését, életkezdését, s a megmaradásért folytatott küzdelmét írja meg a kitelepülés után százötven esztendővel. Szentesi Tóth Kálmán feltételezi, hogy a verset a jubileumi ünnepély alkalmából vetette papírra az ómoravicai nép lelkésze, Dévay Lajos. Elképzelhető.

Az alkalmi vers a legfontosabb dátummal, a kiköltözés esztendejével indít: „1786-ban, jaj de régen történt! / Nagykunságból sok száz család útnak indult önként!” Ez az önként való elindulás természetesen viszonylagos, hiszen a redemptio következtében a Jászkunság visszaváltásában részt nem vállalók birtokon kívül kerültek, nem maradt számukra megfelelő élettér, fölemelkedési lehetőség, így kénytelenek voltak elhagyni szülőföldjüket, s „életüknek jobb móddal való folytatása reményében keltek útra”.

Az irredemptusok nagykunsági kiszorulására egyébként a vers szerzője is utal: „Uj falut megszállni indulnak Bácskába, / Akiknek ott szűk volt Nagykunság határa”. Az eladott Jászkunságot visszaváltó kunok mindegyike szabad lett, ám a kunsági földeket a megváltakozáshoz való hozzájárulás arányában osztották szét a redemptusok. Most viszont azzal, hogy kiköltöznek a Bácskába, a „Szabad kunságiak jobbágyokká lesznek, / Dolgoznak robotba, tizedet fizetnek”.

A szerző leírja a búcsúzást: „Buzgó énekszóval mégis elindulnak, / Asszonynép szeméből búcsúkönnyek hullnak”. A kutatók szerint azonban az otthoniak nem nagyon tartóztatták az induló seregletet. Mentek, „szent hittel”, mert „Előttük a nagy út Ómoraviczára, / Ott várja őket a puszta nagyhatára. / Fejük felett fedél sem lesz ottan mindjár, / Nehéz munka, sok gond, ami ott rájuk vár”. A szerző ezután a császár betelepítési engedélyére utal, hogy a „Magyar kálvinisták jöhetnek Bácskába”. Jellemző azonban, hogy a bécsi udvar először Dél-Németországból hozott telepeseket a töröktől visszafoglalt Délvidék benépesítésére, majd a birodalom más, nem magyar területeiről toboroztak embereket, végül magyarok is jöhettek, igaz, az előbbieknél kedvezőtlenebb feltételekkel. A vers írója az otthon maradt öregek aggodalmaival folytatja: „Istenem! Jajj, mi lesz odalent veletek, / Török szomszédságban, szegény, jó gyermekek? / Rátok üt majd a pogány török sereg, / Felpörköl, elpusztít, megéget bennetek”. Nem csupán az emberi szomszédság veszélyes, hanem a természeti környezet is, derül ki a versből: „Farkassal vannak ott tele a nádasok, / A férgek ezrei támadnak reátok!” Jogosnak tűnik tehát az öregek aggodalma: „Pár esztendő múlva elpusztultok szálig, / Hírmondó se jut el a régi hazáig”.

A nehézségek azonban a vers szerint nem rettentették el az útra indulókat, akik meg is érkeztek az ígéret földjének remélt pusztaságba: „Feltörik a tüskés, gazos parlagföldet, / Csatornázzák a nagy és posványos völgyet. / Építenek sorban mindenkinek házat... /Dolog ellen soha senki fel nem lázad!” Mi lehet az oka, hogy a kunhegyesi tanácsi jegyzőkönyv ugyanezekről az emberekről írva feljegyzi, hogy „a köz munkára, az Helység szolgálattyára sem lehet őket hajtani, ha pedig meg történik is ollykor az közmunkáltatásra alkalmaztatások, azt morgással, sok kedvetlenség okozással viszik véghez”. Engedetlen és heverő népnek nevezi az irredemptusokat ez a jegyzőkönyv, a vers szerint viszont önként dolgoztak olyan sokat és jól: talán azért, mert Bácskában már a saját álmukat építgették.

Ómoravicán, folytatódik a vers, csakhamar felépül a templom, „első a Bácskába”. Megvalósulni látszanak a boldog remények, gyarapodnak az elvándorolt kunok, „Nem is gondolnak már a régi hazára”. Jönnek azonban a megpróbáltatások: „Majd kolera, dögvész borít mindent gyászba... / Majd tűzvész, háború emészt sok száz házba...”. Aztán jön az első világháború megannyi megpróbáltatása, nem csoda hát, hogy emlékezni kezdenek az új hazát foglalt kunok: „Kunsági szülikék búcsúszava rémlik... / Talán ‘hírmondó sem’ élheti ezt végig!”. A vers végén a talán ismeretlen, talán a református lelkész Dévay Lajos, a templom harangszavával mondatja ki a megmaradás receptjét: „Jászkunsági magyar késő unokája / Templomod ne hagyd el, legyen gondod rája!”. Miért? „Mert mindig csak itt vagy valójában otthon, / Itt a szülő, testvér, barát és jó rokon. / Mert csak így marad fenn a fajod továbbra, / Magyar kálvinista, így élhetsz Bácskába!”.

Talán még így sem, sugallják az ezredvégi balkáni háborúk eseményei. Jó kétszáz évvel ezelőtt hétszáz ember indult útnak Karcagról, százötven Madarasról, ezer Kisújszállásról, kilencszáz Kunhegyesről. Utódaik később az anyaország határain kívülre kerültek, évtizedekre megszakadt a kapcsolatuk a Nagykunságon maradtakkal, s mostanra ugyan már a kibocsátó kun városok testvérvárosaivá lett Ómoravica, Bácsfeketehegy és Pacsér, az itthonról nyújtani tudott segítség még kevés a megmaradáshoz akkor, amikor idegen érdekekért folyó háborúkba hurcolják a „Jászkunsági magyar késő unokáját”, a fiatalok, családok elmenekülnek otthonról életüket mentve, akik pedig maradnak, azok fenyegettetésben élnek. Azt hiszem, egyre többet gondolnak már a régi hazára, s remélem, hogy a régi haza lakói is egyre többet gondolnak rájuk.

{fel}