Kuruclabanc

Van Tompa Mihálynak egy népies elbeszélő költeménye, amelyben sűrűn előfordul Karcag neve. A Szuhay Mátyás című műve 1846 végén elnyerte a Kisfaludy Társaság dicséretét. Jóllehet ekkor már Tompa eltávolodott Petőfitől, mégis úgy tűnik, hogy ezzel a költői beszélyével az általa vert csapáson halad – no meg az Aranyén. A református nyáját Bején pásztoroló költő-lelkész a Szuhay Mátyás előtt már bizonyította, hogy nem idegen költészetétől a népies hang, sőt az 1846-ban megjelent sikeres Népregék, népmondák című könyvében a nép ajkán élő népmondákat dolgozta fel.

A Szuhay Mátyás tulajdonképpen egy rászedés története. Tompa a turáni átok felemlegetésével indítja a beszélyt, kárhoztatja a magyarság széthúzását, s mindezt Szuhay Mátyás, a kuruc, „nyakas mérges magyar” szájába adja. A vén lován Tarcal felé igyekvő kuruccal tart két társával együtt a búsuló Keszi: szomorú, mert Vas Benedek lányát szereti, de az apja „Azt mondja: kurucnak nem adja gyermekét”. Nos, ez a labanc Vas Benedek az elbeszélő költemény szerint karcagi. Aligha ismerhette Tompa Mihály eléggé Karcagot, mert ha ismeri, nem hozza hírbe a nagykunok fészkét labancsággal. Nem sok Vas Benedek élhetett ezen a tájon, de ezt most ne firtassuk. Ott tartottunk a kényelmesen folydogáló történettel, hogy a tarcali pincéjébe igyekvő Szuhaytól elköszön a jó Keszi: „Szombaton estére ott termek Kardszagon, / S szépen vagy erővel, de a lányt elhozom”. Szuhay besegít, hogy ezt szépen tehesse: a pincéje nedűit megdézsmáló labancok kiverése után Vas Benedek elbújt bátyjával „üzeni” a vonakodó apának, hogy Keszi Pál a király testvérének megmentése miatt báróságot kap „Mihelyt feleséget vesz”.

Közben „Keszi Pál Kardszagnak nagy sietve mégyen” az ő Vas Annájához. A szerelmesek összetalálkoznak, kocsival sietnek a paphoz házasodni: „Anna, híven simul Pali kebelére... / S éjféltájban a két boldog célhoz ére”. Aztán kiderül, hogy a kocsis maga Vas Benedek. Már megkapta a hírt Keszi urunk báróságáról, ezt a mondottakból tudni: „Legjobb kívánsága atyai szívemnek, / Hogy szent eskü által most eggyé legyetek”. A boldog kifejlet után „repült a négy táltos megint Kardszag felé”.

Tovább sodortatván magunkat a beszély medrében, hirtelen azt kell gondolnunk, mégis nagyon jól ismerhette Tompa Mihály Karcagot, ha azt nem is, de az ilyszerű helyeket biztosan. Ezt írja ugyanis: „Reggel csak Annáról volt Kardszagon beszéd, / Egyik szóla: megholt! más: elveszté eszét; / Ez mondja: elszökött! más: de biz ellopták! / Kútba ugrott...! férjhez erőszakkal adták”. Aztán jön a lakodalom, „ráhúzta Kunság legbarnább bandája”, négy napig vigad a nép, s „Piros kun menyecskék, szálas szép kun-fiak, / S teljes keblű szüzek táncban mulattanak”.

Közben Szuhay, akit nagy tréfacsinálónak fest Tompa, Vas Benedek tanyáján, most nyert bárósága örömére, kiosztja a szegényeknek annak búzáját. Jó idő multával találkozik a kárvallott Vas Benedek és a kuruc Szuhay Mátyás: utóbbi célzásából ekkor jön rá a fösvény karcagi labanc, hogy ezzel a bárósággal igen rászedték. Negatív hős ugyan, de van jó oldala is Vas Benedeknek: „Kis Bencét nem adnám ezer báróságért!”. Mert Keszi Pál kuruc vitéznek és Vas Anna labanc leánynak fia született. Nem kuruc. Nem labanc. Magyar.

Kurucok? Labancok? Nem ismerős ez egy olyan országban, ahol együtt élnek 1956 szabadságának kivívói és eltiprói? Ahol ma is egy országban él tízmilliónyi Keszi Pál és Vas Anna? S ahol egymást követő nemzedékek tudják meg, hogy mi is az a turáni átok?

{fel}