A pogány és a kutyafejű

1.
Siralmas ének

Nem tudta a Cumaniát (Kunországot) feldúló mongol sereg elől menekülő Kötöny kagán és állítólag negyvenezer családot számláló népe, hogy milyen megpróbáltatások várnak majd rá a Kárpát-medencében, ahova 1239-ben befogadta őket IV. Béla királyunk!

Az Alföldre telepített kunok közül a nagykunságiak az új lakóhelyükön mocsarakat, nádasokat találtak, s csak a ritkább szárazulatokat tudták megülni. Tulajdonképpen a Tisza eleddig lakatlan árterét kapták meg, hogy boldoguljanak, azt a területet tehát, amely addig a kutyának sem kellett.

Megpróbáltatásnak számított (ezen a folyó elöntései által örökké veszélyeztetett vidéken) hónapról hónapra megmaradni is, hát még évszázadokon keresztül! A kunok életerejét és alkalmazkodóképességét bizonyítja, hogy a mostoha természeti viszonyok ellenére máig fennmaradtak.

Ezen a földön azonban nem csupán a víz járt, hanem a mongol, a török, a tatár, a rác, az osztrák és az orosz is, mindegyik fegyverrel jött, s többségük le is rombolta a Nagykunság településeit, lakosait menekülésre késztette, felkoncolta vagy rabságba hajtotta.

Batu kán ellen a kunok nem segítették a magyar seregeket Kötöny meggyilkolása miatt, hanem dühödt pusztítással vonultak ki a Balkánra, de a mongoljárást követően IV. Béla visszahívta őket.

A beilleszkedés évszázadai után a török seregekkel gyűlt meg a baja a kunoknak, akik a tizenhatodik század középétől rengeteget szenvedtek. Most jött jól a nád, a sás és a gyékény uralta vadvíz-ország, mert volt hova menekülni! A bujdosás a megmaradást jelentette.

Így jött el 1683, amikor a török sereg Bécs ellen vonult, s az ugyancsak oda igyekvő krimi tatár kán, Murad Giraj serege éppen a Nagykunságon vonult keresztül, majd visszafelé ismét. A Nagykunság számára ez volt a tatárjárás, s ami esetleg odafelé menet még megmaradt volna, azt visszafele rontották le a krimi tatárok. A Nagykunsági krónika című remekművének A futás című fejezetében Györffy István felsorolja az ekkor elpusztult kun településeket. Semmivé lett a Nagykunság központjának számító Kolbász, „Asszonyszállás, Orgonda-Szent-Miklós, Kakat, Ködszállás, Bócsa, Magyarka, Hegyesbor, Marjalaka, Turgony, Móric, Kaba, Csorba, Kápolnás...”

Karczag-Újszállásnak a hatalmas mocsárvilágban meghúzódó lakói átvészelhették ezt a két tatárjárást, de 1684-ben már újabb tatár sereg vonult át vidékünkön Várad felől Vác felé igyekezvén, és ha már erre járt, megsarcolta a várost. Aztán 1691-ben ismét jött a tatár, ezúttal a kán fia, Galga vezetése alatt vonult Várad felől a nyolcvanezres sereg, s útközben mindent a földdel tett egyenlővé. Erről a megpróbáltatásról szól Dányádi János 1694 körül keletkezett verse. Ez a református énekszerző Körösladányban, Nádudvaron és Nagykőrösön élt, az előbbi helyen rektorként, az utóbbi két helyen jegyzőként tevékenykedett.

Egyetlen ismert művének címe: Dányádi János Siralmas Versei, – Mellyek Magyarország egy darab részének, kiváltképpen Debreczen vidékének, Berettyó környékének és Sárréte mellyékének a’ Pogány Tatárok miatt esett romlását és el-pusztúlását keservesen zokogják és az Istennek ennek utána való kegyelmes oltalmát óhajtva kívánnyák, e következő csekély Rythmusokban.

Az ötven strófányira rúgó csekély ritmusok hírt adnak Gyula megtámadásáról, ahova „...jövén sok számú tatárság, / Egyben adván magát kétféle pogányság”. A második sor nyilván arra utal, hogy a tatárok mellett törökök is voltak Galga seregében. Szűkszavúan közli a vers a támadás következményeit a harmadik sortól kezdve: „Jaj! nagy dúlás, / Közöttünk lőn bontság, / Ezek által szörnyű nyomorúság”. A következő versszak a pogány sereget jellemzi: „Alattomban járván, mint estvéli farkas, / Berettyó vize felé ösvények lőn tágas, / Nagy hatalmas, / Semmiben irgalmas / Hozzánk nem lőn szívek nyúgodalmas”. A következő szakaszban a pusztító sereg átkel a Berettyón, áldozatul esik neki Új-falu, „Minden helyek pusztán / Maradának miattok, rabolván”. A következő strófában az ellenség kíméletlenségét érzékelteti a költő, annak érzékletes leírásával, hogy még a menekülőket is „Elpusztíták szintén / Szegényeket az földre levervén”. Az újabb versszakban már Debrecen határát láttatja Dányádi, mely tele van halottakkal „Kiket Galga / Szultán levágata / Kegyetlenül, a tatár chám fia”. Ezután is a pusztulás képei következnek, házak, templomok romlásáról kapunk hírt, ám az utolsó előtti szakasz tartalmazza az igazi veszteséget: „De ami siralmasb, keserves rabságra / Gyermekeink s véneink gyászos állapotra / Sűrű jajra / Bokros óhajtásra: / Elhajtották, s vitték hazájokba”. Az utolsó versszakból kiderül, hogy a vers írója maga is fogoly: „Ez rövid éneket ki szerzé versekben, / Nemzete romlását kesergé szívében, / Tatár kézben / Mely esék véletlen, / Szent Jehova! szabadíts meg! Ámen”. Ez a vérszomjas sereg elpusztította többek között Karczag-Újszállást is, a nép egy része ismét a nádasnak köszönheti menekülését. A következő esztendőben, 1692-ben a várost már ismét lakják, s megerősödésükhöz különféle kedvezményeket kapnak. Mindez azonban kevés az üdvösséghez akkor, amikor újabb tatárjárás réme fenyeget.

A megpróbáltatásoknak ekkor még nincs vége.

2.
A Nagykunság romlásáról

A Nagykunság szenvedései 1697. szeptember 12-én folytatódtak, mivel csordakihajtáskor rárontott a tatár sereg Karcag-Újszállásra, amit még Debrecen város jegyzőkönyve is megörökít, s eszerint körülbelül hatszázötven embert és jelentős számú marhát hajtottak el, s maga a város is a tűz martaléka lett. Volt, aki harminc esztendeig is a tatároknál raboskodott, sokakat az itthon maradottak váltottak vissza. Született egy ismeretlen szerző kezétől származó históriás ének 1698-ban, amely ezt a szomorú eseményt szedi rímekbe.

A vers címe: Hajdani emlékezetes nemes Nagy-Kunságnak, vitézek anyjának nagy romlásáról. Amint olvasni kezdjük, megtudjuk, hogy a Nagykunság (nyilván a török időkre célozva) „Régtűl fogvást való kietlen pusztaság!” A következő szakaszban a szerző a Kunságnak címezve mondja, hogy „Fiaid, leányid tatár kézbe látod – / Vélek együtt vagyon rabi állapotod”. Az ismeretlen költő is Isten büntetését látja ebben a tragédiában: „Reád felgerjede haragja az Urnak / És titeket ada az ragadozóknak, / Kegyetlenül akik elragadozának, / Siralmat hagyának Karczag-Ujszállásnak”. Aztán következik a tatárok jellemzése, akik, a költő szerint, mindent kibírnak, jól tűrik a megpróbáltatásokat, „Sem szunnyad, sem alszik vigyázó rút szeme – / Szegény rabjainak oly serény őrzője”. A tatárok nem néztek se öreget, se gyermeket, nem hiába mondja róluk a históriás ének lejegyzője, hogy „Fertelmes nemzet ez”. A csapást csapás után elszenvedő kunok közül azok jártak jobban, akik egyszerűen csak (a tizenhetedik század folyamán immár ki tudja, hányadszor!) ismét földönfutók lettek, s nem hurcolta el őket a tatár, ám „Ezt nagy-keservesen népe Nagykunságnak: / Megkóstolván ízit tatár fogságának: /Megpróbálta vala...” A gyermekeken és az öregeken kívül a nők is áldozatai lettek a támadásnak: „A szép gyenge szüzek megfertéztetének, / Annyira rontattak némelyek ezeknek, / Az a csuda: vége nem lött életeknek!” A szerencsétlen kunok nem mindennapi szenvedéseinek érzékeltetésével sem marad adós a költő: „Romlott testek bőre mint cserép elszáradt, / Fekete mint korom, a nagy éhség miatt, / Megszáradott nyelvek az ínyekhez ragadt – / Érzik vala szintén az halálnak kinját”. A sorsuk a rabság lett: „Elszéleszté hanem, mint egy forgószéllel / Őket minden pogány népek közé széjjel...” Ezt követően a költő felméri a legnagyobb veszteségeket: „Nevek szerint akik megszámláltattanak: / Négyszázhatvannyolcan még rabságban vadnak, / Nagy sok országiban ez szíles világnak, / Jaj messze szegények elszórattatának”.

Az énekes bizonyos figyelmeztető jeleket sorol fel, amik megelőzték a tatárok pusztítását: „Bokros csillagoknak mert világok nincsen, / Hogy tündöklenének az egen fényesen, / Az feltámadott nap világos nem lészen, / Holdnak is világa szép fényes nem lészen”. Az égi jelek kapcsán jegyzi meg Györffy István a Nagykunsági krónikában, hogy itt alighanem egy napfogyatkozásra céloz a szerző. Elképzelhető. Az isteni figyelmeztető jelet követi Isten büntetése: „...Kunság, bizonyára / Vettettél Istentűl nagy szidalmasságra”. A jó kunok bizonyára nem voltak elég jók, mert, „Dolgod rosszra fordult, árja nagy sírásnak / Rád szállott lakosa Karczag-Ujszállásnak”. Arra inti a szerző a szenvedő kunokat, hogy „...vegyék mindenek / Christus tanítását, hogy el ne vesszenek”. Miért éppen a kunoknak kellett elszenvedniük ezt a csapást? Bizonyára ez fordult meg a históriás ének szerzője fejében, amikor fölteszi a maga költői kérdését: „Nagyobb volt-é bűnök Karczagbelieknek, – / Hogy ekképpen romla, – mint egyéb népeknek?” Felszakad a fohász a költőből: „Óh hatalmas király mennybéli nagy Isten! / Vigyázó szemeid legyenek népeden! / Kit vessződdel vertél meg ily keservesen, / Emeld fel pálcádat érette, mint régen!” Kérleli az Urat, hogy hozza haza a rabokat a világ négy tájáról: „...add meg fiaimat / Hozd meg nagy-messzűnnen gyenge leányimat! / Szabadíts meg Uram nyomorult rabokat, / Vigasztald meg immár az siralmasokat!”

Felveti még az ismeretlen szerző az idegen uralom alatt élés rémképét is, de aztán ismét fohászkodni kezd, az eddiginél átszellemültebben, talán kétségbeesettebben is. Így könyörög: „Immár kegyelmezz meg Urunk népeidnek / Minden határiban az magyar nemzetnek! / Vedd ki igájokból idegen népeknek, / Többé szidalomban immár ne légyenek! // Ime! meghagytál még valami keveset: / Ne fogyasd el Uram, e maradék népet! /Rabságra s csúfságra ne küld már többeket, / Zabolázd meg – kérünk – az kegyetleneket!”

A magyar nemzet tragédiája, hogy a históriás ének végén ez az ima, különösen a „Vedd ki igájokból idegen népeknek” tartalommal elmondott fohász, évszázadokon át időszerű volt, egészen máig, mert jóllehet, kivonultak Magyarországról az orosz csapatok, viszont megmaradtak a trianoni határok, mögöttük többmilliós magyarsággal.

{fel}