*

– Hol volt az első, emlékezetes fellépése, kérdeztem Kátay Endre színművésztől.

– 1945. március 15-én a csényei hídnál. Katonai eskümhöz híven páncéloselhárító egységemmel védtem a hídfőállást. Ketten maradtunk...

– Békésebb fellépésre gondoltam.

– Az később volt. Előbb még haza kellett jönnöm Ausztriából. Nem volt könnyű, mert „Iván” mindenáron „Szibirbe” akart meneteltetni. Én meg csak a Víg utcáig akartam jönni, édesanyámhoz, Pestre. Megboldogult édesapám ajándéka, a karórám mentett meg: amíg „Iván” a gyönyörű órát csodálta, megléptem a menetoszlopból. Így becsengethettem anyám lakásába. Kinézett a pislogón a drága lélek, és azt mondta: várjon bácsikám, hozom a kulcsot, rögtön beengedem.

– Hány éves volt akkor?

– Húsz. Az volt a legeredetibb maszkom, amely édesanyámat is megtévesztette. Csont és bőr voltam, rongyos, akkora szakállal, akár egy pópa.

– S az első „hamis” sminket mikor csinálta meg?

– A háború után. A Dohány utcai színészképzőbe jártam. Nagyszerű tanáraim voltak. Visszavedlettem huszonévesnek, nem nézhettem ki rosszul, igen szép bölömbika hangom volt, hamar leszerződtettek. Hámori Aladár társulatával jártam az országot, majd a Szegedi Nemzeti Színházban voltam tag három évtizedig. Ezután hívtak fel Pestre, a Nemzeti Színházhoz. Jó volt, szép volt, nem panaszkodhattam, de nehezen bírtam a nagyvárost. Négy szezont csak lehúztam, de amikor Paál Pisti Szolnokra hívott, jöttem.

– Szeged is vissza akarta csábítani, ott lett Jászai-díjas is. Miért választotta mégis a Szigligetit?

– Mert akkor is nagyon jó társulat volt itt! Meg aztán, ahogy korosodik az ember, úgy erősödnek a gyermekkori emlékei. Úgy ám! Nem mese ez, gyermek! Szolnokon születtem, a Tulipán vendéglőben. Még megvan az a felső, beüvegezett rész, ahol megláttam a napvilágot. Édesapámé volt akkoriban a vendéglő, később a Werbőczy utca Tabán felőli sarkán volt a fogadója. Nagyapámé meg az állomás előtti Kossuth vendéglő...

– Mostanában – úgy általában – egyre több fals, disszonáns hang hallatszik ki Thália templomából.

– Világjelenség, egy kicsit divat is a színház válságáról siránkozni. Nem oda Buda! A magyar színház megmarad.

Pihenjen meg a vándor Békéscsabán a Fiume Szállóban, Nagyváradon a Fekete Sasban, Kassán a Báránykában, vagy Szeged öreg szállodáiban, megérzi a különböző korok hangulatát. Az arannyal futtatott, metszett tükrökben szőnyegre hullott, bokáig érő, csupa csipke fehérneműket láthat, a szék támláján meg zsinóros atillákat. Bármit: cilindert, bukjelszoknyát. Hallhat sírást, kacagást, sóhajokat, sikolyokat. Képzelőerő kérdése az egész. Megérezheti az ember, hogy minden szögletnek, pamlagnak története van. Sajnos, igazi öreg szállodánk – olyan, amelyikben lefekvés előtt még Ferenc Jóska simogatta elgondolkozva szakállát, hogy melyik udvarhölgyét „tüntesse ki” az éjjel – nincs kézközelben. Pedig volt, legalábbis hasonló.

Az első szolnoki szálloda a Zöldfa Fogadó volt a mai megyeháza helyén. Gorove László környékbeli földbirtokos említi 1820-ban kiadott könyvében, hogy az 1700-as években ebben a fogadóban italok „kortsomároltatása” is volt. Gémes László tanulmányából tudjuk, hogy 1749-ben már öt kocsmája volt a városnak. A Zöldfából semmi sem maradt ránk, de a Fehérló Fogadóból sem – a mai Kossuth tér északkeleti sarkán állott –, ahol Széchenyi István is megszállt, 1890-ben lebontották. A Fehérló különben egy francia menekült, bizonyos Prandner lovag kezelésében élte fénykorát az 1800-as évek első negyedében.

Obermayer Lajos ácsmester 1860-ban építette meg a Magyar Király Szállodát. Jó két évtizedig bérelte Fischbein Fodor Dániel a Magyar Királyt, majd gondolt egy merészet és nagyot, a Molnár utcában – ma: Szapáry – saját szálloda építéséhez fogott. Majdnem belebukott: építkezés közben elfogyott a pénze. Lippich Gusztáv, a későbbi főispán segített rajta, bankkölcsönt „járt ki” számára. Ne gondoljuk, hogy a Nemzeti Szálló leendő tulajdonosa hebehurgya ember lett volna, aki csak úgy beleugrott az építkezésbe. Mielőtt hozzákezdett volna – a sógorával együtt –, Párizsba, Berlinbe, Velencébe utazott, hogy tanulmányozza az ottani szállodákat, vendéglőket, kávéházakat. Kétszázhatvanezer forintot áldozott a derék szolnoki vendéglős a Nemzeti Szálló felépítésére. Hihetetlenül nagy pénz volt ez akkoriban! De meg is volt az eredménye: az 1895. január l-jén megnyílt „Nemzeti” – ezen a néven vonult be a köznyelvbe – több volt, mint egyszerű szálloda, kultúrközpont, civilizációs lelet, Európa üzenete. A szegedi építőmesterek remekeltek, a tulajdonosnak volt elég fantáziája, jó ízlése: a hatvan vendég fogadására alkalmas, harminchárom szobás szállodai részen kívül étterem, kávéház, táncterem várta a vendégeket. Még híre sem volt a városban a közvilágításnak, de a „Nemzetinek” saját áramfejlesztője volt, az egész épületet behálózta a gázfűtés, különös klímát adott ez a szökőkutas télikertnek.

A kívülről is mutatós épület belső tereinek szépségéről jobbára csak kortársi leírásokból tudok, amikorra saját tapasztalatokat is gyűjthettem volna, a „Nemzeti”, ez a hajdanvolt gyönyörű asszony, elhervadt. Kikezdte az idő. Bezzeg a századfordulón! Fischbein Fodor Dániel hallatlan érdeme, hogy megpróbálta a krakéler, de üres zsebű katonatiszteket, a gazdag Szolnok környéki földbirtokosokat és a helyi polgárokat egy asztalhoz ültetni. A kávéház a főúri kastélyok legdíszesebb audienciatermeit idézte, süppedő szőnyegek, aranycirádák, tükrök mindenütt. Egyszerre majd’ másfél ezer vendég szórakozhatott gyönyörű termeiben. A fűthető báltermében télen is játszhattak a különböző színtársulatok, Farkas Ferenc jeles truppja is ide járt a századfordulón, de a tiszaföldvári földbirtokos színidirektor, Mariházy (Kövér) Miklós is itt kezdte szolnoki pályáját, operettcsillagaival. Aztán közbeszólt a háború, majd 1919, a román intervenció. Stromfeld Aurél, a Vörös Hadseregnek elnevezett magyar katonai erők vezérkari főnöke 1919 áprilisának második felében innen irányította a Tisza-vonal védelmét. Stromfeld nemzetközileg elismert stratégává vált, hadászati elgondolásait sokáig tanították a világ minden jelentősebb katonai akadémiáján. Az 1989-90-es rendszerváltáskor eltávolították a „Nemzeti” falán lévő emléktábláját. A monumentum, akárhogy nézzük is, a város múltjának ilyen vagy olyan korát jelezte.

Sohasem nyerte már vissza a „Nemzeti” a régi fényét. A jeles magyar író, Nagy Lajos 1932-ben följegyezte: „A főpincér adósok lajstroma igen terjedelmes, legalábbis fővárosi nívón mozog.” Szabó Barna – a legérdemesebb szolnoki újságírók egyike volt – 1941-ben melengetőbben írt a hely varázsáról: „Minden szórakozni vágyó ebben a remek helyiségben talál esetenként vigaszt a napok és éjszakák szürkeségére, eseménytelenségére, változatosságot nem ismerő egyhangúságára. Otthon ez a kávéház, több mint szórakozóhely, keblére öleli, dédelgeti, melengeti a város minden hű fiát, és valóban faji, felekezeti, társadalmi és rangkülönbség nélkül. Egy darab Pest, jó adag kultúra, üde, kedves színfolt sorsunk szürke palettáján.” Néhány év, és ez is a semmivé lett. 1944 őszétől szovjet hadikórház a „Nemzeti”, majd rendőrségi épület. 1952-ben – az államosítás után – nyitották meg újra eredeti rendeltetése szerint, miután „rendbe hozták”. De hogyan hozták rendbe, hiszen 1971-ben már arról olvashatunk, hogy „kiöregedett”, életveszélyessé vált! A hatóságok még ez évben elrendelték a szálloda bezárását. Voltak olyan nézetek is, hogy az egész épületet le kell bontani. Egyáltalán: komisz idők jártak a régi szolnoki házakra. Felrobbantották a Kossuth tér sarkán lévő úgynevezett Szekeres-üzletházat, nagy nehezen – a tűzoltók segítségével – sikerült a szintén életveszélyessé nyilvánított Nerfeld-házat is – légkalapáccsal – szétverni. Más, régi épületek fölött is megkondult a vészharang. Fel lehetett volna a régi szépségükhöz méltóan újítani ezeket a jókora épületeket? Ma már ki adhatna erre választ? Eluralkodott akkoriban a beton szelleme, a várostervezés valójában pesti tervezőirodákban történt, a megyei vezetésnek szigorú diktátumai voltak a városra, a „nagyok” igyekeztek elkészíteni valamilyen formában a saját emlékművüket.

A „Nemzeti” azonban félig-meddig megmenekült. Egyes „sanda” visszaemlékezések szerint sosem akarták lebontani, taktikai csata folyt körülötte, a „nyugdíjazása” hátterében a Pelikán megépítésének lehetősége állott. Magyarul: a szűkös szállodai kapacitásra hivatkozva kormányzati pénzt akartak szerezni egy új szálloda építéséhez. E szándékok mozgatóját, a vendéglátóipari vállalatot támogatta a megyei vezetés is, amely új, „korszerű” épületekben gondolkodott. Milyen rossz gazda volt az állam, sóhajthatunk egy nagyot.

A Nemzeti Szállót irodaházzá alakították át, mondván, erre a célra még meg lehet menteni, de szállodaként való felújítása nagyon sokba kerülne. A földszinten népbüfét nyitottak és éttermet, azt a bizonyos se füle, se farka elnevezésű Nemzeti-Tallinn Éttermet. A régi báltermet sikerült felújítani. Az épület más, földszinti részei megszenvedték a változásokat. Volt ott népbüfé, turkáló stb. Az aranysújtásos falaknak, a metszett tükröknek, a fehér damaszt abroszoknak, az alpakka pezsgőtartóknak csak a híre maradt meg.

Az emeleti részeket uraló nagyvállalat közben – ez már szinte napjaink története – „beolvadt” egy másik cégbe. Ez a részvénytársaság eladta a volt „Nemzetit”, nem hivatalos értesülések szerint egy banknak. Reménykedhetünk, hogy talán végre jó gazdája lesz az épületnek? A „Nemzeti” története viszont már régen befejeződött, a múlt értékeit nem becsülő, voluntarista tékozlók korában. Fájdalmas kór: mindenáron túllépni a múltunkon.

A Szigligeti Színházban parádés szereposztásban mutatták be Csiky Gergely vígjátékát, A nagymamát. Koszta Sámuel nyugalmazott tábori lelkészt Sinkovits Imre játszotta.

– A mostani siker egyértelmű. Álmos viszont, a Honfoglalásban már kevésbé. A közönség rajongott, a kritika pedig a film egészét elmarasztalta.

– Én már hosszú ideje nem filmeztem, nem nekem valók a ködös, modern filmek, ám amikor felkértek Álmos szerepére, azt gondoltam, ez beleillik a pályaképembe. Én ugyanis mindig nagyon-nagyon komolyan vettem hivatásomnak azt a tételét, hogy magyar színész vagyok. Ez egészen más, mint angol, francia vagy olasz színésznek lenni. Nem szabad elfelejteni, hogy Magyarországon egy idegen hatalom ellenében, a saját kultúra, a magyar nyelv ápolására a színjátszás volt szinte az egyetlen eszköz. S ma is nagyon fontos a kultúra ébrentartásában, hiszen idegen szenny, olcsó, bárgyú produkciók özöne zúdul a közönségre. Vállalom Álmost, olyan kötődéssel, ahogy a színpadon Tiborcot.

– Egyszer azt mondta, „minden” akart lenni, csak színész nem.

– Valóban sok minden akartam lenni, kertész, erdész, mezőgazdász, falusi tanító, pap. Ez utóbbi többször is visszatért elképzeléseimben. Valahogy aztán mégis a színészet felé fordultam a hittantanárom biztatására. Nagyszerű ember volt. Harminchárom évesen megölték, mert nem volt hajlandó hamisan tanúskodni a Mindszenty-perben. Nagyon tiszteltem, szerettem, s többek között az ő tanácsára jelentkeztem a színművészetire. A szüleim, főleg az édesanyám azonban hallani sem akart róla. Szolid polgári családunkban iparosok, kézművesek voltak az ősök, az egész famíliában nem volt rá példa, hogy valaki bohóc, pojáca legyen. Sokáig egyébként így is tituláltak a rokonok. Amikor felvételiztem, anyám elment a templomba imádkozni, hogy ne vegyenek fel. Édesapám megértőbb volt, vendéglős lévén mindenféle emberrel találkozott, köztük színészekkel is. Ő nem látta ilyen tragikusan a helyzetet. Ettől függetlenül azért sokáig én voltam a fekete bárány a családban. Hát így lettem színész, bár a falusi tanítóskodást is vállalom. A színésznek is ugyanaz a dolga, mint egy jó falusi tanítónak, csak más eszközökkel. Egy Bánkkal, Tiborccal, Peturral, Csák Mátéval, Mózessel, Ádámmal, Luciferrel, hogy csak a saját szerepeimet mondjam, mi is tanítunk. Nem is beszélve Sütő András drámáiról. De lehet emberségre, hazafiságra nevelni vígjátékokkal is. Nem kell mindig „direkt szólni”, az a ló másik oldala lenne. Megérzem az igényt a szépre, jóra, ezért is alázattal játszom, szolgálok. Édesapám vendéglős volt, mindig úgy ment oda a vendég asztalához, hogy mivel szolgálhatok, kérem szépen. Sohasem felejtem el, mindig ezzel a gondolattal lépek színpadra.

– A mindennapjai „civilben”?

– Egyre többet meditálok. Az az egyetlen baj az élettel, hogy az ember születésekor kap egy kártyát, a kilépőt, s nem tudja, mikor, milyen körülmények között kell leadni. S amikor már nagyon-nagyon fogynak a kollégák, a barátok, az embert elfogja a szorongás, melyikünk lesz a következő.

– A fákban, a virágban mindig örömét lelte. Már nem „gazdálkodik”?

– A természet, a növények szeretete megmaradt. Van egy kis kertünk fákkal, virágokkal. Csak hát mióta többször betörők jártak ott, nem szívesen járok ki oda. Lassan fogy az erő is. A növények egyébként fantasztikusak, megérzik a törődést, a szeretetet. A fiam, látva kedvetlenségemet, ki-kijár a kertbe, megpróbálja eltüntetni a betörések nyomait. De idővel, gondolom, nekem is lesz erőm, hogy kimenjek kedves fenyőimhez, szilfáimhoz, s a három diófához: a feleségemnek, a fiamnak s a lányomnak ültettem...

Kuka a legkisebb, a hallgatag. Így ragadt rá a becenév Várhelyi Lajos későbbi táncosra, koreográfusra, még a 196. számú Damjanich János szolnoki cserkészcsapatban. Anno 1946-1948... Azóta így ismeri a csárdások, verbunkosok, botolók világa, az egész magyar néptáncmozgalom. Közben eltáncolt felette egy fél évszázad.

„Nagy Generáció” Szolnokon is volt. Tímár Sándor, Sajti Sándor, Molnár Lajos, majd később Kuka betáncolták magukat a legfényesebb csizmájú legények közé. Néhány évig a Budapest Táncegyüttesben járta, 1952-től már a Tisza művészeti vezetője volt.

Kuka „nehéz ember” volt. Igaz ez, Kuka? Lehet, hiszen többnyire olyanok voltak a körülmények, hogy tíz körömmel kellett küzdenem az együttesért. Kisebb megszakításokkal 1981-ig „bírtak ki”, aztán menesztettem magam. Idegileg felőrlődtem. Legyek mosolygós, udvarias ember, amikor néha úgy éreztem, hogy kezemet, lábamat lefűrészelték...

Valamelyest ismerem a tehetséges emberek lélektanát, így értem Kuka „nehéz emberségét”. Várhelyit szeretni kellett volna, megérteni, tapintatosan nyesegetni emberi hibáit. A vébéhatározatok még senkit sem tettek hibátlan emberré. De ne hánytorgassuk. Mindenesetre 1985-ben, amikor visszahívták volna a Tiszához, már dacos volt. A gyermekcsoportot vállaltam, a Corvinkát. Húsz éve az enyémek, őket nevelem, csak a gyerekeket...

Ebből is érzékelhető, hogy Kuka naiv is volt, hiába a magyar néptánc egyik nagy öregje. Két évtizede „táplálta” már akkor jobbnál jobb, saját nevelésű ifjú táncosokkal a Tiszát.

A Szolnoki Országos Néptáncfesztivál is a te gyereked, Kuka, nemcsak a két táncos lányod. Hogy csináltad meg ezt a fesztivált? Én előbb csak alföldire gondoltam, de így sikeredett. Adtak rá 30 ezer forintot, de azt mondták, ha nem jönnek be a lapjaim, vissza kell majd fizetnem. Félig komolyan, félig viccesen mondták. Én viccnek fogtam fel, mert életemben nem volt egyben 30 ezer forint a kezemben, zsebemben.

Mit hozott neked egyáltalán ez a táncos pálya, Kuka? Pénzt azt nem, de annál több gyönyörűséget. Sok-sok csodát. De eheti a fene, valamiből meg is kellett élni! A 80 éves édesanyám özvegyi nyugdíja több, mint az enyém. Mindegy, no... Ez van. Annyija a mostani helyzetemben, hogy már senki sem írhatja a káderlapomba, hogy vezetőellenes vagyok. Mert az voltam, állítólag. Amikor „hőbörögtem”, hogy mi minden kellene a Tiszának. Meg azt is mondták rám, hogy narodnyik vagyok. Igaz, mostanában meg nacionalistának tartanak. Engem, akinek nagyapja Rimaszombatról jött az Alföldre. Apámat még Varcseknek hívták. Ez is mindegy! Fő, hogy azóta is él a fesztivál.

1957-ben Kuka együttese Tímár Sándor koreográfiájával megnyerte a fesztivál nagydíját, saját koreográfiáját, a „Balladát” pedig a Zalka Táncegyüttes vitte sikerre egy rangos külföldi versenyen. Legutóbb a Tisza Táncegyüttes 50. születésnapján láttam táncolni barátomat. Azt mondtad, Kuka, hogy ez már afféle búcsú volt... Már csak furulyázok! Mit akarsz, 100 éves koromig táncoljak, a világ csúffára?

Igen, azt akartam volna. De ha a szolnoki temetőben járok mostanában, mintha furulyaszót hallanék...

Várhelyi Lajos

Élt a falumban egy öreg szatócs. Akkorácska boltja volt, mint egy parasztkamra, bár az nagyobb volt a mai bérházak kisszobáinál. Volt abban minden, a kocsikenőcstől az élesztőig, de a puskaporszag sűrűsödésével egyre csökkent a választék. A végére már jobbára csak „Hitler-szalonna” maradt a gyerekszájnak, később az se, mert bezárták a boltot, elvitték az öregurat, nem jött vissza.

Nem tudom, valamiféle emlékoszlopra felírták-e a nevét, a magaméban kitörölhetetlenül ott van az emléke. Ha elszalajtott boltjába anyám, hogy hozzak egy „kila” lisztet meg két deka élesztőt, ezt-azt, mikor mit, mindig kaptam tőle, ahogy minden gyerek, egy szép szál bocskorszíjcukrot. Hozomra vásároltunk nála, akkor fizettünk, amikor pénzünk volt, sokszor csak a tél múltával.

Egyszer, jól benne már az estében, kopogtattak a konyhánk kisablakán. Hozomra bácsi volt, a szatócs. Anyám aznap fizette ki tartozásunkat. A jó öreg visszahozott 24 fillért. Többet fizettek, hibádzott a számításom, ez még visszajár maguknak, mondta.

Így épült fel bennem a füstté vált kereskedő emlékoszlopa, mindazon egykor élt embereké, akiknek üzleti tisztességét máig csodálom.

A régi történetet egy mai idézte fel. Úgy másfél-két éve egy fiatalember az egykori szatócsboltokra emlékeztető vegyesboltot nyitott egy behemót betonsiló földszintjén. A jobb napokat látott lakás kisszobájában helyezte el pultját, hűtőszekrényét, polcait. Reggel nyolctól este tízig sűrűn nyílott az ajtó, a környékbeliek szívesen vásároltak a kisboltban. A munkanélküliség gyötrelmeitől szabadult egykori technikus jó szóval fogadott mindenkit, szombaton és vasárnap is nyitva tartott, a ráérősebbekkel szívesen beszélgetett. A valamikori, falumbéli idill nyomai éledtek fel, amikor még a „hoci a pénzt, és viheti” gépiessége ismeretlen volt.

Úgy látszott, az újkori szatócs gyökeret ver, el tudja tartani két aprócska gyerekét, várandós feleségét. Minden olyan szépnek látszott. Egy ifjú családapa mert új életet kezdeni, vállalkozott, révbe jutott.

Nem így történt. A környéken diszkontáruházaknak nevezett monstre boltok nyíltak, olcsóbb árakkal. A kispénzű embereknek fillérek is számítanak, elpártoltak ifjú boltosunktól, aki hiába kínálta minimális haszonnal az áruit. Még így is drágább volt a nagy tételeket forgalmazó tőkeerős áruházaknál.

Levette a fiatalember boltja cégtábláját, rozsdás, utánfutós kocsijával elvitte maradék áruját, szegényes berendezését. Becsukott, tönkrement.

Az történt, ami várható volt. Hiába hirdettek a különböző kormányzatok a vállalkozók számára újmódi jövőt, egy tompa hegyű ceruza és egy újságpapírszél segítségével mérnöki pontossággal ki lehetett számítani, hogy kellő tőke és tapasztalat nélkül a boltok tönkremennek. A nagy hal megeszi a kis halat. Akármilyen kárhoztatott és régi ez a megállapítás, úgy tűnik, maradéktalanul igaz.

Valaha a családfa jogán ki-ki használhatta az előnevet. Művészetért miért ne lenne jogos? Ezért így írom: Szandaszőlősi Perczel Zitával is találkozhattam végre.

– Művésznő, ha azt mondom, Bírák-dűlő...

– Keresztülkocsikázunk a Tisza-hídon, majd az ártérin, amelyet százlábúra növelt a képzelet, és Rákóczifalva irányába zötyögünk tovább... A kövesút pár kilométer után a gyönyörű Holt-Tiszához simul. A vízparton a hatalmas fűzfák még látták őket. Talán engem is. Mindig figyeltem, mit susognak leveleikkel. A kristálytiszta vízen tavasztól őszig táncolt a napsugár, akár egy primabalerina. Kéttenyérnyi hófehér tavirózsák mosolyogtak. Giccs lenne, ha valaki is így festette volna meg, de a valóságban természetes volt mindez. Nos, amikor elérte kocsink a Tisza lustán otthagyott homokdűnéit, ott állt egy kőkereszt. A jobb kezével meghúzta a kocsis a hajtószárat, a lovak beporoszkáltak a nehéz homokba. Ez már Szanda, a Bírák-dűlő volt. Néhány házikó a bal oldalon, előtte végeláthatatlan búzamezők... Eszmélésem, kislánykorom minden emléke Szandaszőlőshöz köt. Édesanyámnak Alcsipusztán volt egy picinyke birtoka, azt eladta, és Szandán vett földet. Az én kicsiny álompalotám melletti ház még egy jó évtizeddel ezelőtt megvolt. A Havasné háza, így mondták akkoriban, arról volt nevezetes, hogy villámhárító is volt rajta. A két kert között szögesdrót kerítést húztak, olyan tessék-lássék mezsgyét, de Isten bocsássa meg apró vétkemet, mindig átbújtam a drót alatt, mert a Havasné földieperje valahogy jobb volt. Gondoltam én...Paradicsom volt, földi Paradicsom, nyaranta nem is a földön jártam, hanem egyik cseresznyefáról ugrottam át a másikra, majd a barackfákon éltem kis életem. Néha azonban „kibillentem” ebből az idilli képből. György Ignác és felesége, Viktus néni művelték felesben a földünket. Két gyerekük, Ica és Miska voltak a játszótársaim. Egyszer „megkértem” a fiú kezét: vegyen el feleségül. Kosarat kaptam, nyíltan, „ápertén” megmondta, nem vesz feleségül. Erre én az öntözőkanna rózsájával betörtem a fejét. Na, így végződött a Bírák-dűlő ötödik házának kertjében az első férjhez menési kísérletem.

– De nem maradt harag, mint oly sokszor a beteljesült házasságok után...

– Dehogy, dehogy! Együtt jártunk vízért a Holt-Tiszára, mert a kutunké nem volt jó mosni. Olyankor négyesben mentünk, jött velünk Bátor is, a lovunk. Kimustrált cirkuszi ló volt az ártatlan, nagyon szerettük, okos jószág volt.

– Ha azt mondom: Vak-dűlő?

– Ott volt a földecskénk felső, „Nap-felüli” határa. Szorgalmas emberek kapálgattak, gyomlálgattak minden parcellában, vagy szedték a gyönyörű, csodálatos ízű gyümölcsöket. Mindenki köszönt mindenkinek, akkor is, ha nem ismerték egymást. De ez szinte kizárható, alig tíz-húsz ház volt a nagyobb dűlőkben is.

– Harang-dűlő, Nyárfa-dűlő, Csonka-dűlő...

– Valamelyikben volt egy kis boltocska, néha oda jártunk kenyérért. De nem csak az óriási, vajas-mézes kenyerekbe lehetett nagyokat harapni, szinte a levegőbe is, annak is íze, zamata volt. Még egyszer mondom, ott volt az én földi Paradicsomom.

– Ahonnan elvitte a Meseautó.

– Várjon csak! Előzménye van! A szolnoki színházban láttam a Drótostótot. Igen, életemben akkor voltam először színházban. Attól kezdve sűrűn „előadtuk” a cseresznyefák alatt Icával, Miskával és a többiekkel az operettet. Szóval tény, hogy a Bírák-dűlőből, de a Drótostót színpadjáról kerültem később a Meseautóba. Igen fiatalon mentem a Színiakadémiára. Leszerződtetett a Nemzeti Színház, majd a Vígszínház. Ha mondhatom így: színésznő lettem. Nagy ára volt, fel kellett költözni Pestre, anyám eladta a szandai tündérkertet. Nyaranta, amikor csak tehettem, vissza-visszajártam Viktus néniékhez. A Meseautó előtt – 1934-ben vagyunk – már volt egy filmem. Aztán jött a többi: a Budai cukrászda, a Duna-parti randevú, Marika, a Lovagias ügy stb.

– Ifjú színésznőként itthon, 1937-ben forgatott utoljára. Eltűnt...

– Átmenetileg, néhány évtizedre. 1937 decemberében Párizsba mentem, meghívtak egy olyan szerepre, amelyben tört franciasággal kellett játszanom. Na, ez nem volt nehéz! Az előadás nagy siker lett, ötszázszor játszottuk! Ez akkoriban több volt, mint ritkaság. Aztán meghívott egy másik színház. Ott is sikerszéria! Férjhez mentem, ottragadtam, majd jöttek a németek! Átköltöztünk Amerikába.

– A háború után?

– Valahogy, valahogy rossz előérzetem volt... Különösen a szüleim miatt aggódtam. Sajnos bekövetkezett, amitől féltem: kitelepítették őket. Köztudott ugye, hogy apám tábornok volt. Öcsödre vitték őket, ott tengődtek. Néhány évvel később Párizsban találkozhattunk. Mindig arról álmodom, hogy bár olyan szép estikék nyílnának a párizsi sírjukon, mint a szandai kertben...

Kátay Endre színművész: A Tulipán kocsma fölött születtem, szemben az alcsi vasúti megállóval

Perczel Zita: Szanda volt az én földi Paradicsomom

1959 őszén egy nyurga, markáns arcú, rekedtes, de mégis behízelgően érdekes hangú színész Callegari Megperzselt lányok című drámájában Geratti őrmester szerepében bűvölte meg a szolnoki közönséget.

Tyll Attila Debrecenből jött Berényi Gábor hamar híressé vált társulatához.

A magyar színészvilág Tyll apója lett azóta.

– Furcsa név, honnan...?

– Messzi múltba vezethető vissza a Tyll név, őseim Spanyolországból kerültek Erdélybe. Innen az 1920-as években telepítették át szüleimet. Az „apó” meg honnan? Szersén Gyula „keresztelt el” még az 1970-es évek elején egy rigmussal a gyulai várjátékok próbái közben, amikor kolbászt ettem kenyérrel. Szinte mindig. Igen szegény voltam. Szersén – talán még főiskolai hallgató volt – megénekelt: Hali, hali halihó / Kolbászt eszik Tyll apó.

– Téry Árpád csodálatos debreceni társulata után, ahol a pályáját kezdte, mit jelentett a Szigligeti Színház?

– A pályámat tulajdonképpen Obersovszky Gyula debreceni munkás színjátszó csoportjában kezdtem. Téry Árpád később szerződtetett a Csokonai Színházhoz. Jó szerepeket játszottam. Szolnok mit jelentett? Sok-sok emlékezetes színházi élményt. Legalábbis számomra. Voltam Octavio, Polonius, és Csebutikin... William Cecil a híres Stuart Mária előadásban. De a legkedvesebb emlékem talán az 1962-es Három nővér előadása. Négy évad után kerültem a Nemzeti Színházhoz.

– Ahonnan két évtized után Békéscsabára. Különös váltás.

– De mennyire! Ennek ellenére nem mondom el a „részleteket”. Nem szeretem a gyűlölködést, nem akarok haragot! Mindig igyekeztem elfelejteni minden rosszat, ami velem történt. Különben is Csabán nagyon jól éreztem magam. Játszottam, tanítottam a fiatalokat, amolyan „fiók” színművészeti főiskolát szerveztem. Meg kell, hogy mondjam, a vidéken töltött éveim voltak a legszebbek! Boldogság volt, hogy Pécsett eljátszhattam Illyés Gyula Kiegyezés című drámájának főszerepét. De csak 30-szor! Aczél csak ennyi előadást engedélyezett – elment volna százas szériában is. Pestre sem hozhattuk föl az előadást.

– Tyll „apó”, örülök, hogy újra a legszebben beszélő magyar színészek egyike. Az „újrá”-nak kiemelt jelentősége van.

– Bizony, az van! Néhány éve ugyanis arra ébredtem, hogy nem tudok beszélni! Agyi infarktust kaptam. Szóval: ha dicsérnek, hogy szépen beszélek, elviccelem: én, kérem, kétszer tanultam meg magyarul. Borzasztó volt, egy színész, aki még játszani akart, akinek tervei voltak, egyszer csak egy nyári reggelen arra ébredt, hogy nem tud beszélni. Megtanultam... Nagyon, nagyon sokat kínlódtam, de megtanítottam magam beszélni!

– A sajnálatos eset előtt Horthy kormányzót idézte meg Bokor Péter remek dokumentumfilm-sorozatában, a Századokban. Színházi rangja mellett tv-sztár lett. Mellesleg kilógott ez a kormányzóról formált kép a sorból. Nem volt miatta kellemetlensége?

– Én csak embereket tudok eljátszani, másra nem is vagyok hajlandó. Horthy Miklóst értékelje a történelem, számomra egy nehéz helyzetben lévő, döntésképtelen, megfáradt öregember volt. A képernyőn kívül támadt egy kis kellemetlenségem. Forgattuk a Horthy-jeleneteket, amikor megtudtam, hogy az akkori józsefvárosi színház igazgatója – máig jó barátom – enyhén szólva nem a kedvemre döntött egy szerep ügyében. Nagyon mérges lettem – bár nem szokásom –, a tengerész-admirálisi öltözékben taxiba vágtam magam, s felhajtottam a budai várba, ahol az igazgatóm irodája volt. Képzelhetik, mekkora volt a csődület, amikor vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltósága kiszállt egy taxiból!

– Mire a legbüszkébb életében, ha egyáltalán feltehető így ez a kérdés?

– A hátországomra, drága feleségemre, aki jóban-rosszban kitart mellettem. Sosem vittem volna nélküle semmire... Büszke vagyok a három lányomra, vejeimre, akik tisztességes magyar emberek. Unokáimra, dédunokáimra. Szóval a hátországomra. De talán ez sem direkt büszkeség, hanem köszönetféle az életnek...

– Napjaink valósága hogyan érinti?

– Azt szeretném, ha a szeretetnek nagyobb tere lenne. Valamit elrontottunk mi, emberek. Ismerik, ugye, azt a jelenséget, amikor a bor megpimpósodik. Nálunk valahogy az élet pimpósodott meg, valami esztelen erjedés megy végbe. Pénz, pénz, pénz... Nagyon aggódom a jövőért, minden magyarért, minden jóindulatú emberért. Nem tudunk már nevetni, figyeljék meg, ez szörnyű: nem tudunk nevetni!

{fel}