*

A Tisza Szálló különtermében beszélgethettem Grigorij Beregovoj űrhajós tábornokkal. Nyoma se volt benne a szovjet funkcik merevségének, demagógiájának. Pajkos, kedves nagy gyereknek ismertem meg a legendás Szojuz-3 volt parancsnokát, emellett ragyogó elme, szuperművelt. A költők közül Lermontovra esküdött, a színházban Csehov a mindene. Angolul tanult Shakespeare kedvéért. Sajnos gyengék az orosz fordítások, mondta, eredetiben szeretném olvasni, érteni Shakespeare-t. A zene? Főleg a romantikusokat szeretem, de Bartók muzsikája is csoda számomra. Egy magyar barátomtól ajándékba kaptam a Concerto lemezét, nagyon megfogott. Ugyanettől a barátomtól magyar népdalokat is kaptam. Ne vegye nagyképűségnek, amíg meg nem ismerkedtem a magyar népdallal, azt hittem, az orosznál nincs szebb. A magyar méltó társa, most már érzem. De jó lenne, ha meghívhatna egy szolnoki kiskocsmába cigányzenét hallgatni, de hát ezek a lapáttenyerű legények nem egyeznének bele, intett a fejével a másik asztalhoz, ahol tagbaszakadt fiatalemberek ültek. Hamar kiderült, a civil ruhás katonai rendőrök nagyon is benne lennének egy kis éjszakai, szolnoki kiruccanásban, de a magyar kormányőrség parancsnoka ellene volt: „nincs biztosítva a hely, ahová mennénk, most már ilyen rövid idő alatt nem tudjuk megszervezni!” Az űrhajóst láthatóan bosszantotta az aggályoskodás. „Mit kellene megszervezni, én mindenkit szeretek, engem se bántana senki, mondta, majd tréfálkozni próbált: hiába no, úgy látszik, én csak a kozmoszban vagyok „valaki”, a földön nekem is parancsolnak. Az egyik helyi nagyság – elefánt a porcelánboltban – „vigasztalóan” közbeszólt: „viszünk fel a szobájába italt, Beregovoj elvtárs, amennyit csak akar”. Azt hittem, elsüllyedek szégyenemben! Az űrhajós mosolyt erőltetett az arcára: látom, a titkár elvtárs nem veti meg a jó magyar italokat, irigylem is ezért talán, de én megrögzött antialkoholista vagyok.

A feszültséget „oldandó” a magyar biztosítás parancsnoka – még egy elefánt! – azt javasolta, hogy „térjünk nyugovóra, Beregovoj elvtárs, mert reggel 8 órakor kipihenten Czinege Lajos elvtársnál kell lennünk Pesten.”

Beregovoj felállt, jó, jó, egyezett bele a „takarodóba”, legalább elalvás előtt tanulhatok ma is valamicske angolt, mondta kéznyújtás közben...

*

Régi és bölcs megállapítás: a stílus maga az ember. Jól lemérhető volt mindez a különböző megyei pártvezetők magatartásán.

Az „első megyei embert” így kellett fogadni, ha megjelent valahol: „Megkülönböztetett nagy tisztelettel köszöntjük...”

A titkároknak a „megkülönböztetett tisztelet” járt, az osztályvezetőknek csak sima „tisztelettel”.

Volt olyan „első ember”, aki túlontúl is sokat adott a formaságokra, ha „ellátogatott” valahova, egész párt- és tanácsi konvoj kísérte. A megyei lapban meg kellett jelennie, hogy kik voltak a „főember” kíséretében.

Szép számú ütközéseim egyike: a megyei főfővezető öt tanárt, tanítót tüntetett ki. A szakma alapvető szabályaként leírtam, hogy kiket, mivel, hol tüntettek ki, és hogy ki adta át az elismerést. A tudósításból a kitüntetett pedagógusok nevét kihúzták, csak annyi jelenhetett meg a lapban, hogy N. N. elvtárs, a megyei pártbizottság első titkára öt pedagógusnak kitüntetést adott át.

Szóvá tettem, ledorongoltak. A legközelebbi alkalommal – mérgemben – leírtam mindenkinek a nevét, rangját, címét, aki a „nagy embert” kísérte. Tizenegyen voltak. Ez megjelent, sőt egy hét múlva egy gunyoros írás is az Élet és Irodalomban, azzal a kérdéssel, hogy a cirmos cica és a drótszőrű foxi ott volt-e?

Egészen más stílusú ember volt dr. Gergely István. A nevéhez fűződik a fedett piaccsarnok gyors felépítése, több más, Szolnok javát szolgáló létesítmény „kierőszakolása”. (Idézet tőle.)

A megyei és az országos pártvezetéssel a pártlap munkatársai sokáig csak a „szolgálati út” szigorú betartásával találkozhattak. Vagy sikerült az audiencia, vagy nem.

Dr. Gergely István, amikor kinevezték a megyei pártbizottság első titkárának, azonnal visszavonta a „katonás” rendelkezést. Akkor jöttök be hozzám, amikor akartok, mondta az újságíróknak. Minden hónap első csütörtökjén a Tisza Szállóban az asztalánál várt bennünket. Sírjuk el egymásnak a bajainkat, mondta.

A Fehér Házban is igyekezett tiszta légkört teremteni. Ha valamelyik, úgynevezett pártmunkásról megtudta, hogy ajándékot fogadott el, akár egy demizson bort, bundát, hűtőszekrényt vagy valami mást, azonnal eltávolította az apparátusból.

Korai haláláról – akkor már a vízügyi főhatóság vezetője volt – keveset lehetett az időben megtudni. Állítólag autószerencsétlenség következtében hunyt el. Őt egy vadászszenvedélyéről hírhedt valaki követte az első titkári székben. Egyetlen napon negyvenhat fácánt lőtt ki a rezervátumban. A Néplap fotóriporterének albumban kellett megörökíteni vadászkalandjait.

*

A városépítő Csorna Kálmán jogász-közgazdász, urbanista 1967-73 között volt a városi tanács elnöke.

Manapság sok mindent összemos a közítélet. Még inkább a politika machinációja. A volt tanácselnöki poszt nem jó ajánlólevél. Káder volt, mondják.

Sok semmirekellő, korrupt, buta tanácselnököt – és nem tanácselnököt – ismertem magam is. Csorna Kálmán messzi nem közülük való volt, sőt „kilógott” a hatalom aszatos soraiból, számos tisztességes pályatársával együtt.

– Világéletében „könyvmoly”, kutatóember volt, a számok ügyvédje. Hogy szánta rá magát, hogy tanácselnök legyen?

– Mindig szerettem Szolnokot, bár Tiszaszentimrén születtem. Amikor felkértek, legyek a városi tanács elnöke, a beosztás szakmai lehetőségeire gondoltam. Persze a próbatétel igézete is bennem volt. Ráadásul akkoron jól fújdogáltak a reform szelei. Úgy láttam, segíthetek Szolnoknak, hogy kimozduljon alföldi, kisvárosi helyzetéből.

– Hogyan érződött az említett reform, melyet új gazdasági mechanizmusnak neveztek...?

– A különböző „direktívák” előremutatóak, jobbító szándékúak voltak, ez kétségtelen. A minisztériumok „leadták” a különböző döntési jogköröket a megyei és városi tanácsokhoz, így a gazdálkodási feladatokat is, köztük a lakásépítés irányítását. Ez utóbbi teli volt feszültséggel. 1949-ben még csak 38 ezer lakosa volt a városnak, 1968-ban pedig 63 ezer! A századfordulón vagy azután épült lakóházak – főleg a vályogépítésűek – a háború alatt fokozottabban pusztultak, a végnapjaikat élték. A lakosság száma, elsősorban a bevándorlás miatt, csaknem megkétszereződött. Kínzó volt a lakáshiány. Építkezni kellett, gyorsan és olcsón.

– Volt valamiféle területfejlesztési, városrendezési terv, elgondolás?

– Az 1946-ban készített terven hamar túllépett az idő. Újat kellett készíttetni. Több elgondolás ütközött, a Tisza-Zagyva határolta hely meghatározó volt. Városrészeket kellett lebontani, ahová házgyári elemekből épültek lakások. Persze, nehezen mozdult a szekér, hiszen a szanált házak lakóinak új lakást kellett adni. Egyébként nem csupán városrendezési tervek születtek, hanem azokkal összefüggésben szociológiai tanulmányok is, így a Szolnok társadalmi és urbanisztikai szerkezete témakört Konrád György és munkacsoportja vizsgálta, dolgozta ki.

– A beton kikerülhetetlen volt?

– Egész Európa a házgyári elemekből elégítette ki a tömegigényt. Legfeljebb jobb, modernebb volt a technológia. Mellesleg az első házgyárat a dánoktól vásárolta a minisztérium, később vették a szovjet típusokat. Nem lehetett kikerülni ezt az építési módot. Lehet azon morfondírozni napjainkban, hogy csúnya, elrondította városainkat, de akkor ez kényszerpálya volt. Finnyáskodni? Eszi, nem eszi, nem kap mást alapon mentek a dolgok. Ha pénzt adtak lakásépítésre, szinte le kellett rá csapni, építkezni kellett, mert a lakásszámtól függött az úgynevezett járulékos beruházások összege is. Tehát: az építhető bölcsődék, óvodák, iskolák, áruházak száma.

– A jelzett időszakban és azt követően Szolnok kb. hány új lakással gazdagodott?

– Úgy 15-16 ezer új lakás épült, félreértés ne legyen, nem mind akkor, amikor én voltam a tanácselnök – különben számos olyan terv, amelyet én segítettem „világra jönni”, csak később valósult meg. Köztük több nem úgy, ahogy gondoltam. De akkor, hogy fejlődjön a város, új gyermekintézményei legyenek, modernebb kereskedelmi hálózata, mindenáron fel kellett gyorsítani a lakásépítést. A lakásszám meghatározó volt! Szinte minden ettől függött.

– A városközpontnak többféle tervét láthattam...

– A reform kifulladt, beruházási stopot rendeltek el. A különböző, a városközpontban építkezni kívánó vállalatok, pénzes cégek visszaléptek. Muszáj volt nekik. Később el kellett fogadni a relatíve olcsóbb megoldásokat. Az idősebbek talán emlékeznek rá, a Centrum Áruház leégése után szinte iparcikk-bolthálózat nélkül maradt a város. Fás, ligetes belvárost terveztek, de a kényszerűség döntött: üzletek épültek, nem volt hol vásárolni. A Zagyva partjára is harmonikusabb, ha úgy tetszik, lakályosabb városrészt terveztek. Eredetileg. Aztán átterveztették.

– Kik? A hatalom, a politika?

– A minisztériumon belül előbb a tervezői lobby volt erősebb, majd felülkerekedett a kivitelezői érdekcsoport.

– Szolnokon – a megyei tanács vállalataként – elismert tervezői kollektíva dolgozott, kitűnő szakemberekkel...

– Sajnos, nem tervezhettek nekünk, csak központi vagy regionális tervek alapján építtethettünk.

– A szolnokiak egyenesen botrányosnak tartották, hogy az új kórháznegyedet nem a jó levegőjű északi városrészben építették fel, hanem a régi kórház kertjén belül, füstölgő gyárkéményektől övezve. Ön különben akkor már nem volt a városi tanács elnöke.

– Ettől függetlenül jól ismerem a történteket. A mai Városmajor utcához kapcsolódva azért nem lehetett építkezni, mert a szovjet katonai hatóságokkal nem sikerült megegyezni. Ott volt a kórházuk, laktanyájuk stb. Újabb kényszerpálya. Ha nem fogtak volna hozzá mielőbb az új kórházi beruházáshoz, a minisztérium „átcsoportosította” volna a pénzt máshová.

– A Széchenyi-városrész tervét is megváltoztatták? A makett sokkal mutatósabb volt a mai valóságnál.

– A „Széchenyi” sem az eredeti tervek szerint épült meg. Itt körgyűrűs utcahálózatot terveztek, alacsonyabb házakkal. Szép lett volna! De közben drágább lett az építkezés, az építendő lakások számát közben megemelték. Előtérbe kerültek az építőipar érdekei. A tetszetősebb megoldást elvetették. Ráadásul a terület fásítása is hebehurgyán történt. Nemes, igényes fákat ültettek az építési törmelékbe. Rendre kipusztultak. Szívósabb, rossz körülmények között is gyökeret fogó, gyorsan növő fákat kellett volna ültetni, akkor mára már enyhült volna a kietlenség.

– Hat évig volt Szolnok tisztelet övezte tanácselnöke. Nem „cserélt” lakást, maradt másfél szobában a gyermekeivel, nem „bundázott” magának azóta tízmilliókat érő hobbikerteket, nem vette meg ócskavasáron a néhány tízezernyi kilométert futott „leselejtezett” hivatali gépkocsiját. Nem hordatta a lakására a teli demizsonokat, a libamájat, a fél disznókat...

– Honnan tudja?...

– Közismert, hogy kik gyarapodtak így. A jó hír is szárnyakon jár. Nem lopott, nem csalt, hanem egyszer csak lemondott.

– Igen, 1973 májusában. Olyan oktalan és jogtalan támadások értek, amelyek sértették az önérzetemet. Nem kívánom ezt részletezni, senkit se akarok megsérteni. Nem, nem magántermészetű támadások voltak, közéletiek. Az fájt legjobban, hogy azoktól a vezetőktől nem kaptam védelmet, akik tudták, hogy igazam van. A választható megoldások alapján döntöttem. A körülmények hatalma alatt...

Nem szeretem az évfordulós méltatásokat, mert sokszor bizony a rossz lelkiismeretünk diktálja azokat, mulasztásaink terhe alól így akarunk feloldozást nyerni. De Luja, ő más, őt szakadatlanul a lelkemben hordozom.

A sályi dombok libalegelőiről vitte tehetsége a Képzőművészeti Főiskolára, onnan pedig Pór Bertalan és Domanovszky Endre stúdiumainak hátterével 1957-ben jött a Szolnoki Művésztelepre. A hegyek lábától nézvést már gyermekkorában beleszeretett az alföldi táj szín- és formavilágába, festőállványával szüntelenül a vizek partját járta, a kiserdőket, a csalitosokat, de a Tabán igézete talán mindennél erősebb volt számára. Megérezte, hogy közel az elmúlása? Az övé is, a Tabáné is. 1971-ben, 46 éves korában a Zagyva fölött, a híd kellős közepén állt meg a szíve.

A rövid életét nagyon szépen élte, a festészet, a költészet, a zene varázsában, borral teli pohárral a kezében, mindig jót remélve, mindenkit szeretve. Egy nemzetség vagyunk, nem veszejthetjük el egymást, korholta a marakodókat. A sarki rossz lányt is „nagysámnak” szólította, a város rezes orrú bolondja is „nagy jó uram” titulust kapott.

Mészáros Lajos – milyen szokatlan leírni így a nevét! – országnak-világnak Luja volt. Egyszer így kapott meg egy Rómában feladott képeslapot: Luja, Szolnok. Az időben még megvolt a Hét békés levélhordóhoz címzett kiskocsma, a postások odajártak. Luja is sűrűn betért egy-egy pohár „veres” borra. Mindenki ismerte és elfogadta, jelenséggé vált gyönyörű, de többnyire elkótyavetyélt festményeivel, meghitt mulatozásaival, vidám cimboráival. Így utólag úgy gondolom, Luja volt a művésztelep, a színészklub és a reggelig nyitva tartó vasúti resti háromszögében az utolsó reneszánsz ember. Reneszánsz paraszt, a fogalom legnemesebb értelmében. Tiszta és emelkedett. A múzeumok képtáraiból szívta magába Róma és Firenze levegőjét, a Szajnától az éjszakai Párizs hangulatát, a hanglemezek százaitól a zene mindenekfölöttiségét. Aranytallérokként szórta szét közöttünk örömét is.

Egy szem gyermeke már „úton volt”, amikor körbefutotta barátait: „Mi legyen a fiú neve?” Ma már nem is értenénk talán, mit akarhat ez a valaki, aki egy egész kompániát meghív borozgatni, hogy találják ki születendő fia nevét. Luja fontosnak tartotta, hogy mindenki osztozzék örömében, neki fia születik! Parányi noteszébe felírta, ki milyen nevet mondott, ki lesz a gyerek keresztapja. Nusi asszony, a felesége, nyugodjék ő is szegénykém, nagyon megszenvedett, amíg világra hozta fiát, de akkorra már megvolt a gyerek neve is. Boldogan újságolta Luja ennek történetét is: az éjszaka újraolvastam a Toldit, Arany János a fiam keresztapja, mert kell annál szebb magyar név, hogy Bence? Megittuk rá az áldomást, és mentünk megnézni a kis jövevényt.

Luja nagy magyar volt, dédelgette magában, hogy végigjárja az ezeréves határokat. Ez persze az időben csak álom lehetett, hanem történt, hogy megbíztak kenyéradó gazdáim, kísérjem el a rádió mikrofonjával azt a nyolcvanesztendős, egykori kerékpárversenyzőt, aki valamikori katonacimboráját meg akarja látogatni Fiumében. Természetesen a régi biciklijével megy. Szóltam Lujának. Mentünk, amikor kellett, valahol Zágráb után értük be az öregurat, szépen kerekezett. Mi meg elmentünk megkeresni az ottani ezeréves határokat. Luja szinte méterre tudott mindent, hogy mi hol van, egy kidöntött határkőre ülve elfújt valami régi nótát, majd tovább szekereztünk Fiumébe, hogy ott várjuk be a vén bajnokot. Egy nap, két nap, három nap múlott, nem jött. Visszaindultunk a megbeszélt útvonalon. Az Adriával párhuzamos hegység innenső oldalán találtunk rá, igen elcsigázott állapotban volt, épphogycsak tolta a biciklijét. Mi legyen, tanakodtunk. Vigyenek vissza az autójukkal, hiába, nem bírom, panaszolta az öregúr. Szétszedtük hát a kerékpárját, betettük a csomagtartóba, a vén bajnok meg a hátunk mögé ült, Luja elindult, de a visszapillantó tükörben meglátta, hogy az öregember sír. Elsiratom magam, ez volt az utolsó tervem, mondta. Hallgattunk jó ideig, majd Luja az első kocsmánál megállt. Jöjjön csak, nagy jó uram, szólt rám, mintha puha lenne az első gumi, nézzük meg. Kiszálltunk: ide figyeljen, kend, nem lehetünk ilyen semmi emberek, oktatott. Milyenek? Hát olyanok, hogy ennek a szegény öregnek megrövidítsük az életét. Megmondta, ez volt az utolsó terve, akarata, hogy elkerekezzen Fiumébe, a katonacimborájához.

Újra a tengernek vette az irányt a „szekér”. Átvisszük ezen a fránya hegyen, alig két kilométer, aztán várja az öreg cimborája. Annyi, mintha a biciklijével menne, csak így könnyebb, magyarázkodott Luja. Mindketten tudtuk, hogy jó másfél száz kilométer van még hátra az útból. Szerencsére az öregúr elbóbiskolt, csak akkor ébredezett, amikor már a tenger illatát érezhette. Végre megtaláltuk az egykori matrózt, a régi katonacimborát. Ölelkezett, könnyezett a két öreg. Meddig marad, kérdeztük. Hát úgy egy hétig szeretnék, mert hogy sose látjuk aztán egymást többet. Jól van, bólintott Luja, megvárjuk, magáért jövünk.

Már a fehér sziklák között poroszkáltunk, amikor rátámadtam Lujára: megőrültél, éppen annyi pénzünk ha van, amennyi a motalkóra – így hívta a benzint – elég, min élünk, nyers fügén? Tán már mondtam egyszer kendnek, hogy ahol a szükség, ott az áldás, felelte. Amott egy kemping, letáborozunk, aztán meglátja, minden jóra fordul. Errefelé is szeretik a szépet az emberek, bizonygatta.

Másnap a kemping bejáratánál, egy hatalmas fa alatt Luja összerakta a festőállványát. Megföstöm a kempinget a tengerrel, mondta. Az Adriából a valóságban ugyan semmi sem látszott onnan, de a képen annál szebb volt. A „gazda” – Luja így szólította a kempinges embert – szinte ugrált örömében, hogy de szép, és rögtön vevő is volt a tényleg jól sikerült festményre. Hány dinár? Lujának a magyar forint értékéről se sok ismerete volt, hát még hogy dinárban mennyiért adhatja el a képet, de kivágta magát: egy hét kettőnknek, szállás, étellel, itallal. A kempinges bólintott, és hozzágügyögte magyarul is: lesz sok jó bor.

Ettünk-ittunk, jól éltünk, szalmával font demizsonokban hűsölt sátrunk árnyékában a dalmát vörösbor. Jöttek a szomszéd kempingesek is, hogy az ő tanyájukat is fesse le Luja, meg az asszonyt, meg a gyerekeket. Arany életünk volt. Szinte nehezünkre esett otthagyni a jó szállást, amikor visszamentünk az öregúrért. Boldog volt, hogy együtt lehetett még egyszer utoljára a cimborájával, de a visszaúton azért csak kesergett, hogy nem úgy csinálta meg az utat, ahogy akarta, tervezte. Este, amikor „bevagoníroztuk” magunkat egy út menti fogadóba, Luja mindnyájunknak külön szobát nyittatott. Milliomosok vagyunk, mondta. Nyárson sütött bárányt ettünk, majd Luja elővette az egyik ötliteres butykost. Jól „szétmértük”. Luja nagyon kerülgette a szót, éreztem, akar valamit. Hamar ki is bökte. Van egy fölöttébb naturális kérdésem, tudja azt kend, hogy mik azok a kegyes hazugságok? Majd én elmondom magának. Olyasmik, amikkel senkinek nem ártunk, hanem örömet szerzünk. Kend is megteheti! Holnap reggel, amikor már tiszta lesz a feje, szépen hazatelefonálja a rádiójának, hogy az öregúr bajnokhoz illően milyen derekasan végigtaposta az utat, nyolcvanévesen is képes volt átkerekezni a hegyeken, egészen a tengerig, hogy találkozzék a fiatalságával. Szabadkoztam, hogy ez így sajnos nem igaz, sajtóetika meg mifene, de Luja leintett: aztán mondja már meg, hány káros hazugság hangzik el naponta a maga rádiójában...?

Másnap az egész ország megtudhatta az Esti Krónikából, talán akkoron Hangos Híradó volt a neve, hogy nem akárki az öreg bajnok, elkerekezett a tengerhez, sőt, meg is mártózott abban a cimborájával együtt.

Luja elsőnek gratulált a bácsinak. Az meg szelíden mosolygott: hát ha tényleg csak olyan két kilométernyi volt, amit nem a nyeregben tettem meg, hát akkor tényleg minden úgy sikerült, ahogy terveztem.

Nagy jó uram, súgta Luja a szája szögletében, mennyivel szebb ez így!

Komp, 1964

Mészáros Lajos festőművész

– Aszongya, hogy „Tisza partján elaluttam / Jaj, de szomorút álmottam / Megálmottam azt az egyet / Babám, nem leszek a tied.”

– A nóta az jó. Az mindenre jó, akár a pálinka. Azt, módjával, persze! De segít gondolkodni. Szarban vagy valamiért? Meddig? Bokáig? Örülj neki, hogy nem térdig! Vagy már addig ér? Milyen jó, hogy nem tovább! Meséltem már, szegény jó apám hogy járt Szarikrád városánál a szerb fronton? No, Sztarigrád volt annak a helynek a becsületes neve, de a bakák emígy hívták. Azt kellett volna bevenni apáméknak. Próbálták, huzakodtak a bosnyákokkal, de hát egy éjszaka nagy futás lett a vége! Szaladt szegény apám, mert lőttek veszettül, csimbum-tratata-tratata, így aztán beleugrott az öregem egy gödörbe. Nagyot cuppant a csizmája, rögtön szaglott, hogy hol van. Káromkodott veszettül az én jó apám, hogy pont egy latrinát talált fedezéknek! Mondta, mondta, hogy azt a büdös istenit annak, aki kitalálta ezt az egész rohadt háborút... De még az első strófa végére sem ért, rákiáltott valaki a latrina másik sarkából: „Ne káromolja már az Istent Papi, hogy az Isten mit csináljon magával!”... Megszeppent az öregem... Gondold el, térdig a slamazban, a vaksötétben, egyszer csak valaki a nevén szólítja. Hát a főhadnagya volt, egy Pápai nevű szolnoki építész. No, isten, isten, fogd meg azt a poharat, látod, mink olyan fajzat vagyunk, hogy a szarban sosem vagyunk egyedül! No, fújjad: „Szerelem, szerelem, átkozott szerelem / Te csaltál meg engem, verjen meg az Isten...”

Fújtuk, daloltunk, addig fújtuk, hogy a fiának, a kis Lajkónak akkorára nőtt a bajusza, mint az öreg bika szarva. Még valamikor a régi istállóban kezdtük. Ez volt az első műterem. De Papi Lajos – mert ő volt a hajdani kiskenyerű gazdag cimborám – szája akkor se járt erre a szóra, hogy műterem, amikor már igazi műterme volt. A kisújszállási villában is istállónak hívta a műtermét. Az udvaron lévőt meg, ahol nyaranta a „testesebb” szobrait faragta, akolnak meg színnek titulálta. Sehogy se akart a „flancosságokhoz” idomulni. Pedig tudott volna, mert veleszületett intelligenciája képessé tette arra is, hogy estélyi ruhás dámák, szmokingos urak társaságának középpontja legyen. Volt része ebben is. Olyankor egy jobb német választófejedelem méltósága keveredett benne, egy hollywoodi amorózóval, meg egy kun Voltaire szellemességével. De ha tehette, a legfényesebb fogadáson is hamar oldalba lökte a könyökével a magafajtáját: te, nem megyünk el valami rendes helyre egy kupicára?!

Egy időben, abban a sokat emlegetett hatvanas években a Bíró Művek volt az a bizonyos rendes hely. Sűrűn be-beköszönt Lajkó Szolnokra, egy-két napra eloldta a kötelet Bölöni Erzsébettől, „született” Papi Lajosnétól, hogy ott lehessen a „páholy” ülésén. Ez a „páholy” a hordók tetején volt. De talán előbb arról, hogy hol volt a Bíró Művek. A kőrengeteg úgy megváltoztatta – előnyére is, meg hátrányára is – a régi Szolnok képét, hogy nehéz a múltban eligazodni. A lényeg az, hogy a Bíró Mihály vezette kiskocsma utcája a mai Kolozsvári úttal volt „srégvizavi”, szóval rézsútosan szemben. A bejárattól egyenesen a söröspultra botlott az ember, bal kéz felől meg egy hatalmas, legalább kétszer háromméteres olajfestmény volt – ácskapcsokkal – a falra erősítve. Rettenetes mázolmány volt, hófehér, csókolódzó galambokkal, hattyúkkal, kék tóval, szarvasokkal – amit akarnak. Anonim piktora valószínűleg a Nagy Magyar Giccsestár összes fellelhető csudabogarát rákente erre az egy vászonra. A „föstmíny” – így hívtuk – alatt meg mellett békebeli hordók voltak. Ezen ülésezett a „páholy”. A díszelnök mindig Sőre Pista volt, akit Somogyvári Rudolf, minden idők legnagyobb Tisza-parti Hamletje a legőszintébb szolnoki embernek tartott. Volt ebben az elnevezésben annyi igazság, hogy „elnökünk” mindig azt mondta, amit gondolt. Nem volt túl széles az érdeklődési köre, mitagadás. Egyébként Sőre István hol köztisztasági alkalmazott, magyarul utcaseprő, hol transzportőr – tehát hordár – volt, de inkább főhivatású törzsgárdatag, a Bíró Művek összes, tehát egyetlen helyiségében, jó nagy vörös orral. Törzsgárdatagok voltak a páholyban Gácsi Mihály, Papi Lajos, Mészáros Lajos, Palicz József, a rádióstúdióba sűrűn bejáró színészek: Mensáros László, Mádi Szabó Gábor, Linka György, Győző László, Halász László és Ladányi Mihály, a költő.

A páholy ülése rendszerint a röhögőkórussal kezdődött, a fentebb már említett, de szavakkal utánozhatatlan eredetiségű „föstmíny” előtt. A röhögőkórust mindig Gácsi Mihály vezényelte, aki furcsa módon szerette a rettenetes mázolmányt.

Egyszer rádióinterjúra invitáltam Gácsit. A testben, lélekben szép szál ember erre úgy „megijedt”, hogy remegni kezdett a kezében Bíró Mihály csorba szélű, nagyfröccsös pohara. Abba az izébe kellene belebeszélnem – célozgatott a mikrofonra –, hát azt én nem tudom megtenni, mert tán még a szívem is megállna ijedtemben, játszott Miska. Hetekig, hónapokig húzódott a dolog. „Papi uram” találta meg a helyzet kulcsát: készüljön az interjú a páholyban, nem kell ahhoz stúdió, mifene! Úgy is volt. Akkortájt már kitalálták a hordozható, telepes magnetofont. A negyvenperces felvétel igen jól sikerült. Nem csoda, hiszen Gácsi Mihálynál kevés műveltebb embert ismertem életemben. Minden lezsernek látszó mondata mögött könyvtárnyi tudás, szellemesség volt. Dicsérték az interjút a „páholy” tagjai, különösen Papi Lajos, aki a beszédnek is igen nagy művésze volt. Gácsi kihúzta magát, belefésült ujjaival a szakállába, és úgy mondta: Tudjátok, jó hatással volt rám ez a föstmíny, mert néztem, néztem, ahogy beszéltem abba az izébe, s arra gondoltam, hogy ha már ez az őzikés-kismadaras valami művészet, akkor talán én is meg tudom különböztetni a narancssárgát a búzavirágkéktől.

Papi Lajos és Gácsi Mihály igaz férfibarátsággal szerették egymást. Amikor csak tehették, elválaszthatatlanok voltak, de egyszer a Bíró Művekben mégis megfagyott körülöttük a levegő. Gácsi fenn ült a páholy magaslati részén egy hordón, Papi Lajos meg a pult előtt „mondta az életet”. Lajkó, szólt le neki Gácsi, hozd már ide a boromat, ott van a pult szélén! Papi nagy komolyan a válla fölött szólt vissza: dehogy viszem, Isten ments... Gácsinak ez láthatóan rosszul esett, nem értette. De szerencsére Papi észrevette, hogy barátja elkomorult, és odavitte a poharát: Nesze, pedig megfogadtam, hogy én ezt soha senkinek meg nem teszem többé, mert egyszer három évembe került az ilyesmi, mondta nevetve.

Történt, hogy Papi Lajos egy Czakó Miklós nevű kenderesi cimborájával a második világháború idején „különbékét” kötött valahol a Dunántúlon. Jól érezték magukat egy présházban, majd amikor a front már nyakukon volt, kimentek az erdőbe, jókora demizsonnal, behúzódtak egy-egy árokba. A lövöldözés hamarosan alábbhagyott, majd csend lett. Ennek örömére Papi kenyerespajtása átszólt a szomszédjának: Megúsztuk Lajkó, hozd ide a demizsont!

Nem úsztak meg. Ahogy Papi kimászott az árokból, ketten kiáltottak rá: Sztoj!

Csupa szellem, csupa szív emberek voltak, nagy művészek!

Fújjuk Lajkó, szinte hallom, ahogy mondják. Hát fújtuk. „Elmegyek az ácshoz, fejfát csináltatni / Aranyos betűvel nevem rávágatni...

Gácsi Mihály

A város környéki tanyai iskolához, ahol Móricz járt, nekem egy későbbi, máig is fájó emlékem kötődik.

Szerkesztőségi szobám ablaka a Kossuth téri irodaházban az északi oldalra nyílott. Nyaranta láttam azt a katonaköpenyes, gumicsizmás idős embert, aki a Tisza Antal utca első házának udvari melléképületében lakott. Amikor reggelente munkába mentem, ő már a kerékpárját tolva jött a Tiszáról. Mindennapi párbeszéd volt köztünk, hogy milyen volt a fogás. Néhány macskának való, többnyire ezt mondta. Így ment ez évekig, mígnem egyszer azzal állt elém, hogy segítsem ki száz forinttal. Ha megkapom a nyugdíjamat, megadom, mondta. Egy percig sem hittem, hogy valaha is viszontlátom a „piroskámat”, de adtam neki. Fakereszt, gondoltam. Tévedtem, néhány nap múltával ott várt a Kossuth tér sarkán, köszönte, megadta a tartozását. Akkor tűnt fel, hogy intendáns úrnak szólít. Összekever valakivel, gondoltam, vagy ez a rögeszméje. Este aztán az újságíró klubban – ilyen is volt –, elmondtam kollégáimnak, hogy intendáns lettem, „úgy beszéljetek velem”! Nagyot nevettek, három, négy „intendáns” úr volt még a társaságban. Tőlük is kért néha száz forintot, de mindig megadta nekik is.

A Damjanich uszoda „áztatójában” – a meleg vizű kismedencében – idősebb szolnoki barátaimnak szóba hoztam L. L-t, mit tudnak róla? Kiderült, hogy az egyik atyai barátomnak az osztálytársa volt, érettségizett, majd katonai pályára lépett, a Donnál a vezérkar egyik rádióstisztje volt.

Alig vártam, hogy találkozzam a kiérdemesült hadfival. Üljünk le néha egy sörre vagy egy pohár borra, sok mindent tudhat azokról a kegyetlen napokról, amikor megsemmisült a hadseregünk, kértem. Keményen visszautasított: vitéz nagybányai Horthy Miklós őfőméltóságának én esküt tettem, hogy a szolgálati titkokat megőrzőm! Őfőméltósága nem oldott fel az esküm alól, így a szolgálatomról nem beszélhetek. Nincs a világon annyi sör, bor – vagy akármi – amiért az eskümet megszegném! Majd megenyhült: azt elmondhatom magának, hogyan haltak meg mellettem a bajtársaim. Szerencsés volt, aki rögtön ottmaradt, mert akik megsebesültek, járóképtelenné váltak, azok ott fagytak meg. Láttam olyat is, hogy egy szerencsétlen tizedes kínjában a csonttá fagyott kezéről a még mozgatható másik kezével letördelte az ujjait. Nincs rettenetesebb a fagyhalálnál! Különben nem igaz az, amit azóta is mondanak, hogy a hadseregünk csürhe módjára vonult vissza. Az utolsó töltényig lőttünk, intendáns úr.

Még talán egyszer, kétszer találkoztunk, hozta a Tiszáról a kishalakat a macskáinak, majd egy őszbe hajló reggelen láttam a szerkesztőségi szobám ablakából, hogy bontják a nyomorúságos épületet, amelyikben lakott. (Még ma is üres a telek!)

Naivan azt gondoltam, gondoltuk mi, „intendánsok”, hogy a város központját csúfító, nyomorúságos lakás helyett emberhez méltó hajlékot kapott, esetleg beköltöztették a szociális otthonba.

Jóval később, a következő év tavaszán derült ki az igazság. Valakik már többször is panaszt tettek a városi tanácsnál, hogy az öregúr molesztálja őket, pénzt kér tőlük.

Az épületre ekkor már bontási határozat volt. Súlyosbította L. I. helyzetét, hogy évek óta lakbért sem fizetett. Minden törvényes ok megvolt ahhoz, hogy kilakoltassák. Az emberség meg hiányzott. Az idős ember lelkileg teljesen összeroppanhatott, de nem kért segítséget senkitől. A jászberényi út melletti egykori tanyai iskolában csonttá fagyott. A szomszédainak egy jó hét múltával tűnt fel, hogy régen látták az öreget. Elmondták, hogy a felismerhetetlenségig összeharapdálták a patkányok...

Szolnok, Tisza-Zagyva háromszög, hársfák, gesztenyék zöld köntösben, fehér bóbita ígéretekkel. Bújócskázik a bokrok között a nap, játszik a színekkel, ahogy az idő az emlékekkel. A művésztelep sétányainak kavicsa ropog a talpam alatt. Pettenkofen, Bihari, Deák-Ébner, Aba Novák és mások sétái nyomán megyek a Mesterhez, Chiovini Ferenc Munkácsy-díjas festőművészhez, érdemes művészhez, minden jó barát Feri bácsijához.

– Ülj le a kanapéra, de úgy ám, mondja, hogy ott ült Móricz Zsiga is, Tamási Áron, Veres Péter is, Váci Mihály is... Áhítattal ülök le, szemben velem a Tűz című festmény dinamikus szín- és mozgáskavalkádja. Az első nagy Chiovini-művek egyike, a Mester 1925-ben festette. Kalandos utat járt be, húsz évig Amerikában volt, nemrégen került haza, már a Damjanich Múzeum tulajdona, a Mester restaurálja.

A műterem ablakában egy mellszobor: az 1848-as hadbírófőhadnagy nagyapa. Körülötte a képek sora, a szülőfalu, Besenyszög és környéke, a Tiszatáj. Mindegyiken ott az Alföld varázslatos harmóniája. A színek fölött és között a művész könnyed, néha éppen anekdotának tűnő mondókája úszik a műteremben. Aki odafigyel a Mester szavaira, minden szolid csattanó mögött igazságot talál.

– Csak az értelmes emberrel érdemes vitatkozni, mondta. Régen beláttam, a butákkal nem szabad. A színvaknak hiába magyarázod, hogy milyen a lila vagy a citromsárga, el se tudja képzelni. Persze nem azt tartom én buta embernek, aki nem fogadja el az álláspontomat, mert nem ért velem egyet. Dehogy! Az a buta ember, aki meg sem akarja érteni, amit a másik mond. Móricz Zsigával is sokszor vitatkoztam, de mindig, de mindig értettük egymást. Azért húztuk állandóan a kötelet, hogy az írók a festészetet csak magyarázni tudják, jó vagy rossz megközelítéssel, de érdemben leírni nem. Mert a festészet egyik funkciója a vizuális igazságok érzékeltetése. Az igazságoké –, ez a döntő. Aki csak a maga torz belső világát komponálja, sohasem értett meg semmit az élet valóságos szépségeiből.

– A szépségnek mindig elébe kell menni, egész életünkön keresztül. Ezt csinálom, amikor kimegyek a természetbe, ahol úgy érzem, a végtelenbe látok. Megpróbálom ilyenkor felfogni a környező világ monumentalitását és dinamikáját. A kettőt együtt érzem teljesnek. Ebből a valóságból merítem képeim témáját, úgy absztrahálok, hogy az emberek ráismerjenek a maguk világára, amelyben élnek. Szinyei Merse mondta, hogy a festőnek fél lábbal mindig a földön kell állnia, ahogy a biliárdozónak, amikor a golyót löki. Nekem is ez az alapállásom, amikor a vászon előtt vagyok. Erről sosem feledkezem meg.

– Nehéz földön születtem. Amikor eszméltem, a veszett kutya harapása ellen még babonás versikével próbáltak védekezni. Szülőföldem rétjein akkor még szürkemarha gulyák legeltek. Nekifeszültek a lovak a hámnak. Fadereglyék úsztak a Tiszán. Hullott az aratók verítéke. Ez mind bennem van, ahogy a mai munka ritmusa, dinamizmusa is. Ezeket festem. Mást nem. Amiben nincs humánum, az nem lehet művészet tárgya. A munka, az igen, mert abban ott az emberi izmok feszülése, vagy az alkotás gyötrelmének szépsége.

– A szépség arány. Az arány harmónia. A harmónia meg sokat érő felismerés. Csak azt szeretheti igazán az ember, akit vagy amit ismer.

– Gazdagodni kell, mindig gazdagodni. Festészettel, irodalommal, muzsikával... Csak nagyon hézagosan mondom... Új életérzésekkel, mindennel, ami tartalmat, emberi tartást, erőt ad. Egyszer, amikor Veres Péterrel beszélgettem itt, kiderült, hogy közös a legkedvesebb népdalunk. Addig dúdoltuk magunkban, hogy mindketten eljutottunk valameddig. Sok víz lefolyt persze addig a Tiszán. Felettünk meg mentek az évek. De eljutottunk valameddig, mégpedig úgy, hogy a gyökereknél maradtunk. Péter is, én is. Közben lélekben gazdagodtunk. Tegyen meg az ember mindent, hogy holnapra több legyen. Közel a „háromnegyedhez”, én már többször visszanéztem. Ez is nagyon fontos! Visszanéztem, jó érzés, hogy vállalhatom a mögöttem lévő utat. Mindenki visszanéz egyszer...

– A tavasz a költőké. A festőké a nyár. Készülök a nyárra, a nagy gyürkőzésre. Kimegyek a végtelen természetbe, hogy egy parányi képen elmondjak valamit az embereknek. Küszködöm, hogy kifejezzem magam... azt vallom én is, hogy az élet célja a küzdés maga. Nekem az a küzdőtér jutott, hogy a művészi szép eszközeivel ábrázoljam a magyar élet valóságát. Ennek próbálok eleget tenni, hűséggel, becsülettel. A két fogalom különben egyet jelent! Csak egyfajta igaz művészet van, aminek ez a talaja, vallotta a Mester. (Az interjú eredetije Chiovini Ferenc 75. születésnapja előtt készült néhány hónappal, 1974-ben).

Halászok. Chiovini mester egyik híres festménye

1978 júniusában Schwajda György író-színigazgató gyanús ajánlattal keresett meg. Kísérjem el a társulatát Galacba és Constantába, ahová vendégjátékra hívták meg a színházat. Jó riportlehetőség – mondta faarccal, mintha előre sejtett volna valamit...

Ferihegyen titokzatosan félrevont egy miniszteriális személyiség. Arra kér a miniszterhelyettes elvtárs, seppegte, hogy segítsd ki Schwajdát, ha valami problémája lenne...

A főember ezután rátért volna a főbb szempontokra, hogy mire vigyázzunk az úton, de a hangosbeszélő megmentett. Beszállás.

A tranzitváróteremben fegyelmezetten vártunk sorunkra. Közben elmúlt egy óra, kettő, majd bemondták, hogy az ilyen meg olyan számú Bukarest-Isztambul-járat felszállása technikai okok miatt késik. A Nap gyermekei című Gorkij-dráma művészei sápadtan néztek össze.

Roman házmester, alias Hollósi Frigyes reszketve állt elém:

– Hallottad, elromlott a repülőgépünk...

Volt, aki keresztet vetett, jeges csönd ülte meg a „karantént”. Ekkor már ugyanis így titulálták a várótermet.

– Akkor most ezt a tíz dollárt elisszuk! – mondta „valaki”, és indult a pulton könyöklő dús keblű, „csak dollárért” hölgyhöz.

– Szeretek vidáman meghalni! – magyarázta Hollósi, amikor az első rund whiskyvel eltüntette szájszéle kékségét.

A „helyzet fokozódott”, amikor az eddig inkognitóban, csendben üldögélő világhírű hegedűművész, Darvas György, aki éppen amerikai koncertkörútjáról utazott „haza” Isztambulba, megtudta, hogy ezek a „vidám fiúk” – mert ekkor már igencsak „boldogok” voltunk – szolnokiak. Darvas György ugyanis Szolnokon született. Rendelt négy üveg fekete címkés (öreg) whiskyt! Elfogy ez gyorsan, ahogy nézem, mondta nevetve. Fele addig se tartott. Kért még két üveggel az ő kedves földijei tiszteletére... Az is elfogyott. Mi is tudtuk, mi a tisztesség...

Valamikor délután végre felszálltunk. Nagy vidáman! Istenem, ilyen szép a halál, meditált Ignátz Éva. A TU-134-es fedélzetén vörösbort szolgáltak fel. A sztyuvik – mentsük, ami menthető alapon – tripla porcióval kezdték a „kedveskedést”. (Sikerült a kapitánytól megtudni: a gépnek semmi baja, a légteret azért zárták le néhány órára, mert Kádár János Berlinbe repült.)

Nagy volt az öröm! Hát mégse zuhanunk le?

– Balra előttünk, alattunk Kolozsvár! Repülési magasságunk 9 ezer méter – hallottuk a kapitány hangját a megafonból. Áhítatos csend ülte meg a gép utasterét. De egy perc se múlott, Hollósi Frigyes – a továbbiakban Frici – odalépett Darvas üléséhez.

– Művészkém, a hegedűjét, ha kölcsönkérhetném...

– Nem adom kölcsön, művészkém, mert Stradivari. De szívesen elhúzom a nótádat.

Frici némán a gép hátsó traktusa felé intett... Szerintem ilyen magasan még nem szólt addig a Székely himnusz... Ketten leguggolva, csípőjénél fogták Darvast, mert a gépet veszettül dobálta az erős nyári ájer, ő meg húzta, húzta fenségesen: „Ki tudja, merre...”

Nem kellett súgó, mindenki tudta a „szövegét”... A gép pilótái is megérték a pénzüket, amikor megtudták, mit mívelnek a kedves utasok, újra megszólalt a hangosbeszélő: „hamarosan átrepülünk a régi Magyarország határa fölött...”

Bukarestben a román kulturális minisztérium hivatalos emberei vártak bennünket, egy olyan rozoga autóbusszal, hogy a kipufogógáz maradéktalanul beáramolhatott az utastérbe. Szerencsénkre hamar megálltunk. Ez itt a Kínai Népköztársaság bukaresti nagykövetsége, mondta áhítatosan a kísérőnk.

Fuldokoltunk a röhögéstől! Semmi mást nem mutattak meg Bukarestből, csak a „kínai elvtársak” házát. Sőt meg is kérdezték, van-e a művész elvtársaknak valami kérdésük, megjegyzésük. Az egyik „művész elvtárs”, a továbbiakban Peti, erre fel jegyezte meg, hogy szívesen inna valamit. Ezt viszont már nem értette kísérőnk. A Kárpátok Géniuszának érdemeit méltatták a továbbiakban... Ekkor már fortyogott bennünk a düh...

A bukaresti pályaudvaron Frici hanyag mozdulattal kihúzta a román borítékos sorsjegy főnyereményét! Ez akkoriban majd hétszáz üveg finom kínai konyakot ért! Schwajda igazgató sorsa ezzel megpecsételődött! Nagy szerényen 20-30 üveg kígyós címkéjű kínai konyakkal szállt fel a „csapat” a galaci gyorsra. Az úton Frici hosszú, barna cigarettát osztogatott.

– Kojak! – mondta, és átnyújtotta a cigarettát. Ebből következett, hogy az illumináltabb havasalföldiek körében futótűzként terjedt el a hír, a híres rendőr itt van a vonaton, és szivart osztogat. Egy másfél mázsás, halina lajbis, bocskoros úr erre fel megjelent egy tízliteres demizsonnal. Cujka, mosolygott bele a kedves utasok képébe. Frici az étkezőkocsiban – miután meghívta vacsorára az egész vonatot – hórát lejtett, én pedig megbeszéltem Jelena Nyikolajevnával, azaz Tímár Évával, hogy ha Schwajdán eret kell vágni, akkor okvetlenül ő tegye azt, mert a kitűnő igazgató megérdemli, hogy egy igazi, mondhatni vérbeli drámai hősnő keze segítsen rajta.

Másnap Galacban csodálatos előadás sikeredett. A környékbeli magyarok száz, kétszáz kilométert utaztak, hogy hallják, lássák a Tisza-parti színészeket. Frenetikus siker volt...

Schwajda a duzzogó, de a már-már megbocsátó apát alakította, igen-igen meggyőzően. Talán még fegyelmit se ad, bizakodott Frici.

Constantában egy kultúrházfélében volt az előadás. Negyven fok árnyékban, zúgott a ventillátor. Hat civil néző volt és két hajóra való tengerész. Lehettek vagy százan, de egyszerre mindig csak a fele nézte az előadást, a másik fele a büfében ivott. Úgy negyedóránként váltották egymást. Szinte vezényszóra: szakasz, be, nézni, másik szakasz, ki, inni!

A mieink félelmetes fegyelmezettséggel, önuralommal játszották végig az előadást. Schwajda láthatóan büszke volt a maga „szakaszára”. Jól van, mondta szelíd nyugalommal, pedig akkor már ott volt a zsebében a román államvasutak igazolása arról, hogy az a Constanta-Budapest közötti gyorsvonat, amelyre a magyar Művelődési Minisztérium „ügyintézői” még hálókocsijegyet is váltottak nekünk, egyáltalán nem is létezik, nemhogy közlekedne. Vendéglátóink erre felajánlották, hogy elvisznek bennünket autóbusszal Bukarestbe, onnan lesz vonat. Vonat tényleg lett volna, de helyjegy egy darab se, előre két hétre...

Azon az ominózus vasárnap délelőtt, amikor kategorikusan kidobtak bennünket a szállodából, Schwajda képe arányos téglalap formátumot vett fel. Megfigyeltem, ez olyankor következik be, amikor polgárpukkasztó dologra készül.

Telefontöredék a constantai szálloda és Budapest között:

– Tehát az olcsóbbik 68 ezer, a drágábbik 76. Jó, küldjék a drágábbikat, mert negyvenöten vagyunk. Ki fizeti, ki fizeti! Nem mindegy az most? Lehet, hogy én fizetem, csak jöjjön az a gép! – így Schwajda.

Kora délután, egy kis késéssel leszállt a megváltó IL-18-as. A pilóta egykori katonacimborám volt. Ne haragudjatok, öregem, mondta, jöttünk volna már, de felszállás előtt volt egy kis javítani való a gépen. Kutyafuttában megcsináltuk...

Belöktem a derék pilótát a fülkéjébe, mert én már tudtam, mi a következménye annak, ha kiszivárog a gép „egészségügyi” hiányossága... Amikor felszálltunk, már világossá vált, mindenki tud mindent. Szolnokhoz közeledvén Czibulás térden állva – nagy jelenetben – kérte a kapitányt, ereszkedjen alacsonyan a város fölé, ijessze meg az anyósát.

Ferihegyen iszonyatos vihar fogadott bennünket. Egy gyengébb idegzetű sztyuvi a leszállás megkezdése előtt nagy titokban keresztet vetett... Megúsztuk. Azt is...

Az igazgató fegyelmi tárgyalásáról a minisztérium folyosóiról tudok.

Schwajda: Itt az írás, nem volt olyan vonat.

Miniszteriális személyiség: Az románul van, mi nem tudunk románul. A MÁV hivatalos menetjegyirodája kiadta a jegyet.

Schwajda: Tőlem meg már vissza is váltotta. Tehát elismerte a MÁV, hogy nem volt olyan vonat, amelyre a jegyek szóltak.

Miniszteriális személyiség: Nekünk a hivatalos MÁV-menetrend az irányadó. De azért ne gondolja, Schwajda elvtárs, hogy keresztre akarjuk feszíteni.

Igazgatónk nem kapott fegyelmit, nem fizettették meg vele különös rendelését, a főhatóság nagylelkűen megbocsátotta neki a saját miniszteriális hülyeségét. Meg persze a MÁV-ét.

{fel}