*

Nem ismertem Ábel Gyulát, a szolnoki Körösi Csorna Sándor Általános Iskola tanárát, sajnos nem ismertem életében. Halálában került be a lelkembe, 1998-ban. Nem tudom, hány éves volt, szőke vagy barna, inas termetű, vagy kun típus. Most már ez úgyis mindegy. A gyászhír csak annyit tudatott, hogy türelemmel viselt, súlyos betegsége fosztotta meg az élettől. Nem tudom, hogy javakban gazdag volt-e – bár ez a kérdés inkább csak fikció –, a nemzet napszámosai nálunk általában kiskenyerűek. Addig mondták, hogy legfőbb érték az ember, amíg az ember megbecsülése elveszett a demagóg szólamok mögött, az anyagi világ valós értékei meg másoknak jutottak, nem azoknak, akik áldozatosan dolgoztak az ember kiteljesedéséért. A cinikus felismerés csaknem polgárjogot nyert: csak az menjen pedagógusnak, akinek van valakije, aki eltartja! Aki vasat formált, ácsgerendákat fűrészelt, öltönyt szabott, de főleg az, aki csak politikai cirádákat fogalmazott és mondott, többet kapott a társadalomtól – minek ez a boldog múlt idő? –, mint akik az emberért fáradoztak. Micsoda társadalom az, amely a felnövő nemzedékek érdemes tanítóit, nevelőit csak kenetteljes papolással ismeri el jövőt formáló személyiségeknek, de a kezdő bankfiúnak több a jól mérhető megbecsülése, mint egy nevelőnek, – túl a kétszeres krisztusi koron?

Ábel Gyula mégis nagyon gazdag ember lehetett. Kiskenyerű gazdag ember. S nagyon erős is volt, rendíthetetlenül hihetett abban, hogy volt értelme, haszna az életének. Sőt abban is biztos volt, hogy halála után is tehet még valamit, jobbító hitet sugallhat. Micsoda lelkierő, emberi nagyság kellett ahhoz, hogy megírja végrendeletét, búcsúlevelét volt tanítványainak. De nehéz lehet az emberi élet második nagy pillanata előtt – az első a születés – ennyire nemes, de jövőbe mutató egyszerűséggel búcsúzni. Íme a levél: „Minden jót, volt 5. c! Örülök, hogy veletek lehettem. Bocsássatok meg az elmaradt osztálykirándulásért. Maradjatok vidámak és pajkosak! Minden volt tanítványomnak őszinte szeretettel kívánom a legjobbakat! Tan’bá.” Pont, vége. Megáll a toll a kezemben, képzeletem odakóborol, ahol Tan’bá’ földi maradványai nyugszanak. Pedig érzem, üzenni kellene még valamit Ábel Gyulának. De az ő közvetlen, emberi üzenetéhez képest minden csak hervadó szóvirág maradna. Csak annyit írok még le, hogy a „volt 5. c” olyan útravalót kapott felnőtté válásához, amely minden földi kincsnél többet ér. Mondom, Ábel Gyula nagyon gazdag ember volt. Köszönjük tanár úr, hogy ebben az ember embernek farkasa világban ilyen fényesívű örökséget hagyott maga után.

A prímás hegedűjének édes, bús hangját méltatlan lenne szembeállítani azzal a gépi kakofóniával, amelyet dobhártyarepesztő hangszórók bömbölnek a szórakozóhelyeken. Nosztalgia csupán a harmónia utáni vágy? Ki adna ma már szerenádot kedvesének? Nem is tehetné, elnyomná a muzsikát a gépjárművek zaja. „Hangászok” sincsenek hozzá, már talán a szó sem ismert. A prímások a Tisza-tájon letették a vonót.

Az első híres szolnoki prímás, akiről emlékek maradtak ránk, Rácz Rudi volt. 1848/49-ben, tízéves korában már tábori zenész, majd a szabadságharc leverése után bandát alapított, Európa nagyvárosaiban, Berlinben, Párizsban, Ostendében muzsikált. Később József főherceg meghívta tátrafüredi villájába. A sors iróniája, hogy az egykori honvéd zenész Ferenc Józsefnek is játszott, Erzsébet királynőtől smaragdköves gyűrűt kapott. Javakorabeli férfi volt, amikor hazakerült, s a Magyar Királyban (a mai múzeum épülete) sírt fel hegedűje. A legnagyobb népdalművészek egyike volt, csodálatos hallgatónótáiban minden este zsúfolt kávéház gyönyörködött – írta róla a korabeli krónikás.

Rácz Rudi halála után Farkas János lett a szolnoki prímáskirály, előbb ő is a Magyar Királyban húzta, majd a Nemzeti Kávéházban.

Névrokona, Farkas Jancsi, akinek muzsikájára az idősebb szolnokiak még emlékezhetnek, 1907-ben született. Csodagyerek volt, még iskolába se járt, de már a legnevesebb prímásokkal versenyt muzsikált. Hamarosan levette a koronát Farkas János fejéről. Bandájában kitűnő muzsikusok voltak, fegyelmezett zenészek. Játszottak az albán királynak, a walesi hercegnek, a fél világ minden előkelőségének.

Horthy Miklós kenderesi kúriájában fogadást adott. Az előkelőségek két sorban álltak, várták a kormányzót. Jött is, a sorfal között odament a banda perzsaszőnyeggel letakart dobogójához, és kezet nyújtott a prímásnak: „Szervusz, Jancsikám!”

A sírva vigadás magyar sajátossága már az 1940-es évek elején megteremtette a cigányzene reneszánszát. A zenészek még kapósabbak lettek ezekben az években, a leghíresebb prímások sztárok voltak. Ez időben indult a karrierje Horváth Bélának, Lukács Jóskának, Rácz Gyurinak.

Horváth Béla lépett Farkas Jancsi helyére 1961-ben a szolnoki Halászcsárda dobogójára. Kétszáz cigányzenekar maguk mögé hagyásával kerültek be a Balatonbogiári Országos Prímásvetélkedő döntőjébe – háromszor egymás után nyertek. A legnagyobb „örökös királyok”, Lakatos Sándor, Boros Lajos segítették őket, hogy karriert fussanak. Hosszabb ideig muzsikáltak Szófiában, Jugoszláviában, turnéztak a Szovjetunióban. A Tisza Táncegyüttes nemzetközi sikeréhez nagyban hozzájárult Horváth Béla kitűnő zenekara.

A szolnoki kávéházi muzsika és népzene 1956 utáni, szűk két évtizedes, újabb virágkorára emlékezve tisztelettel írjuk le néhai Kóbor Antal zeneiskola-igazgató és néhai Varga József karmester nevét, akik az arra érdemes cigányzenészeket évtizedeken keresztül tanították. Így történhetett, hogy Horváth Béla zenekarának repertoárjában nem csupán kb. háromszáz magyar népdal (változat) szerepelt, de Liszt, Haydn, Bartók és más zeneóriások kis zenekarra hangszerelt műveit is sűrűn játszották, tizenhét ismert opera nyitányát is gyakran előadták.

Az utolsó – reméljük nem mindörökre – szolnoki cigánybanda Rácz Gyurkáé volt, a Pelikán Szálloda éttermében. A délceg prímás ifjú korában igazi amorózó volt, aki könnyen elmuzsikálta volna a kedves vendég mellől az „oldalbordát”. Rajongtak érte a nők, bármikor Rigó Jancsi útjára léphetett volna, de szőke hercegnők errefelé az időben ritkán jártak.

Virtuóza volt a hegedűjének, két-háromperces szólói után a vendég szinte látta, ahogy Dinicu Pacsirtája testet öltött, és kirepült a vonójából.

Nyugdíjazásáig viselte a Pelikán pirospitykés lajbiját, aztán letette, akár a hegedűjét. Szétment a banda, Gyurka belehalt a tétlenségbe.

Az első világháború előtt cigánybanda fogadta a szolnoki vasútállomásra érkező gyorsvonatok utasait. Az induló vonatokat pedig a Rákóczi-indulóval búcsúztatták.

Régi idők, amikor még fontos volt, hogy az emberek jól érezzék magukat. Szegényebbek lettünk, hogy a prímások kénytelenek voltak letenni a vonót. Egyszer majd talán újból szükségét érezzük a hangulatos, nyugtató cigányzenének? Nélküle nincs magyaros vendéglátás!

Győrffy István megközelítéséből is szegényebbek lettünk: Európa elsősorban nem arra kíváncsi, hogy mit vettünk át a kultúrájából, sokkal inkább arra, hogy mi mivel gazdagítottuk Európa kultúráját.

Sándor Sándor, aki szalonzenekara élén évtizedekig Szolnokon muzsikált, sok-sok kellemes órát szerzett népes hallgatóságának

Rácz György

A krónikás tisztelettel kéri mindazokat, akik az 1847-ben felavatott ó-szolnoki „indóház” – klasszicista épület és tartozékai – pusztulásáról szóló írást elolvasásra érdemesnek tartják, különösen figyeljenek a dátumokra, amelyekhez különböző valós és álintézkedések, illetve elhallgatások kapcsolódnak.

Idősebb vasutasok, MÁV Járműjavító-béli munkások az 1960-as években – amikor híre járta, hogy korszerű pályaudvar épül Szolnokon – már felvetették hivatalos fórumaikon is: mi lesz Ó-Szolnokkal, ha elveszíti teherpályaudvari funkcióit?

Csend, hallgatás, hümmögés: bizony kezdeni kellene vele valamit. Az időtől megsárgult papírlapok ennél beszédesebbek. A 102-40/1987. Mo. jelű feljegyzésben, amelyet dr. Várszegi Gyulának, a MÁV vezérigazgatójának küldött Erdőhegyi György, a debreceni igazgatóhelyettes, találtam egy 1969-re visszautaló részletet. Lényegében a Damjanich Múzeum akkori igazgatójának, Kaposvári Gyulának a város vezetőivel egyeztetett, a MÁV illetékeseihez eljuttatott feljegyzése ez, az indóház múzeummá történő átalakítására, és a magyar vasút történetének szabadtéri bemutatására.

Az 1987. április 7-én keltezett, fentebb már számmal jelölt levélből kiderül, hogy „1987. március 12-én a Szolnok Városi Tanács elnökhelyettese az indóház és környékének múzeumi célra való átalakítása tárgyában megbeszélést tartott a MÁV Vezérigazgatóság História Bizottság, az Országos Műemlékvédelmi Felügyelőség képviselőinek, a megyei múzeum vezetője, a debreceni vasútigazgatóság képviselőjével.” (Szó szerinti idézet.) A História Bizottság képviselője közölte, hogy a régi Eger állomás lenne, megítélése szerint, legcélszerűbb a mozdonyskanzen kialakítására.

Az 1987-es debreceni memorandum így zárul: „Kérem vezérigazgató elvtárs szíves egyetértését és hozzájárulását ahhoz, hogy az Ó-Szolnok rakodó-pályaudvaron legyen kialakítva a vasúti múzeum és az országos mozdonyskanzen.” Ennek a felterjesztésnek akár örülni is lehetett volna, de a szolnokiaknak inkább csak csodálkozniuk kellett. Az 1972-ben Szolnokon rendezett – 125 éves a vasút – kiállítás megnyitásakor ugyanis dr. Csanádi György, a szaktárca minisztere már bejelentette, hogy Ó-Szolnokon alakítják ki a magyar vasút múzeumát. Ez a hivatalos nyilatkozat már csak korona volt a király fején, mert a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium és a város vezetői között akkorra már több egyeztetés volt, a terület kijelölése egy 1971. július 8-án kelt határozat alapján megtörtént. Lehetséges, hogy az egri változat mellett kardoskodók és a felterjesztők nem tudtak arról, hogy Ó-Szolnok ügyében már 15 évvel azelőtt döntés született? A minisztérium közlekedéspolitikai főosztályának vezetőhelyettese 1972. augusztus 23-án keltezett levelében arról tájékoztatta a Szolnoki Városi Tanácsot, hogy az Ó-Szolnokra tervezett vasúti múzeum létesítésével a miniszter egyetért, de megjegyzi: a beruházás megindítására a tárca részéről 1975 előtt nem lát lehetőséget.

Tény viszont, hogy 1985-ben a MÁV Vezérigazgatóság Nosztalgia Bizottsága Ó-Szolnok állomáson helyszíni szemlét tartott, s megállapította: „...az Indóházban jelenleg tíz lakás van kialakítva”. Egy évre rá, 1986. december 4-én kelt a MÁV Debreceni Igazgatóságának a városi tanács elnökéhez címzett levele, amely így kérdez: „A VIII. ötéves tervben felújításra kerülő épület lakásbiztosításához milyen segítséget várhatnak a városi és a múzeumi szervektől?” Kicsit „magyarítva” a levelet, úgy értelmezem, a MÁV illetékese azt kérte, hogy a városi tanács biztosítson lakást az ott lakó tíz családnak. (Mellesleg többségük MÁV-alkalmazott volt.)

A városi tanács elnöke 1987. március 23-án küldte el válaszát a MÁV Debreceni Igazgatósága fejlesztési főmérnökének. Szó szerinti idézet: „Szolnok Város Tanácsa vállalja az 1847-ben épült klasszicista műemlék épület felújítása és múzeummá történő kialakítása, valamint a környező terület kiállítási parkká történő átalakítása érdekében az Indóházban lakó tíz család számára a lakás biztosítását és eltekint a tíz lakás lakásalap-pótlásának megfizetésétől.”

Ezek után úgy gondolhatná az emberfia, hogy minden sínen van, különösen, ha elolvassuk a soros közlekedési miniszter, Urbán Lajos 1987. július 23-án a Szolnok Megyei Tanács elnökéhez írt levelét, amelyben „a lehetőségeket mérlegelve, a fejleszthetőséget és a vasúttörténeti adottságokat is figyelembe véve” Ó-Szolnokot találta a legkedvezőbbnek a múzeum és skanzen megvalósítására. A dolog szakszerűségét igazolja, hogy az új miniszter elődje 1972-es döntéséhez csatlakozott. Jobb kétszer, mint egyszer sem... Ám Tóth Lászlótól, a Magyar Államvasutak vezérigazgató-helyettesétől bő egy évvel később érkezett egy zord-mord levél a városi tanács végrehajtó bizottsága címére. Se kedves elvtársak, se elvtársi üdvözlettel, ahogy akkoriban szokásos volt, de maga a tartalmi rész is árulkodó: „Miniszter elvtárs döntése alapján Ó-Szolnok pályaudvaron állandó vasúti járműkiállítást kell létrehozni, a kiállításnak 1996-ban kell megnyílnia... A munkálatok irányítására Kiállítási Munkabizottság életrehívását rendelem el.”

E szikár sorok után az aláíró kéri, hogy a város jelölje ki a munkában részt vevő szakértőjét, és az 1988. szeptember 6-án 10 órakor tartandó alakuló ülésre „kiküldeni szíveskedjék”. Egyébként az indóházról szó sincs a vezérhelyettes levelében. Nyilván ez egy másik munkabizottság dolga volt, vagy ki tudja, hiszen Szolnokon a városi tanács hivatalos helyiségében az 1987. október 30-án megtartott, az ó-szolnoki vasúti pályaudvaron létesítendő vasúti skanzen egyeztető tárgyalásán a vasutat az a személy képviselte, akit egy szűk esztendővel később a kiállítási munkabizottság titkárának neveztek ki.

Megindul tehát az érdemi munka? Az Országos Műemléki Felügyelőség mindenesetre örömmel adta áldását az ügyre. De úgy tűnik, sok a fáradt gőz. Ugyanaz a vezérigazgató-helyettes, aki a munkabizottság megalakítását elrendelte, már 1988. február 22-én értesítette a debreceni vasútigazgatóság vezetőjét, hogy „az ó-szolnoki skanzen létesítéséhez szükséges feladatokat elsősorban társadalmi összefogással kell megoldani, ezért a további tervezőmunkát az UVATERV-nél le kell mondani”. Nem találtam nyomát, hogy a morózus vezérigazgató-helyettes a fentiekről a várost is értesítette volna, de a debreceni igazgatóság elküldte a Tisza partjára az ominózus levél másolatát.

Innen már egyenesen kafkai valószínűtlenségeket érez a krónikás, mintha ellenőrizetlenül össze-vissza, szembe-keresztbe rohangálnának képzeletbeli síneken a skanzenba szánt vén mozdonyok, pullmanok, fapados és párnás kocsik.

A többször emlegetett munkabizottság ugyanis 1988 őszén tartotta alakuló ülését – tehát bő fél évvel a Debrecenbe küldött, lényegében lemondólevél után –, s ennek jegyzőkönyvét olvasva akár táncra perdülhetne az ember örömében, ugyanis a MÁV Vezérigazgatóság műszaki főosztályának vezetője „felvetette azt a gondolatot, hogy a kiállítás esetleg ne csak a 150 éves jubileumra, hanem már 1995-re, a remélt világkiállítás idejére legyen megnyitható”. Reményteli tárgyalást tartottak ezután a szolnoki vasútállomáson is, jelen mindenki, aki az ügyben érdekelt volt, és már válogatták, hogy mi minden legyen az ó-szolnoki múzeumban és skanzenben. Tervezték, hogy az utasokat nosztalgiavonatok szállítják majd, turistacentrummá teszik a pest-szolnoki vaspálya egykori végállomását.

1989-1990: a lakók kiköltöztek az indóházból, elkészültek a tervek a tetőszerkezet felújítására. 1991. július végén a Szolnoki Polgármesteri Hivataltól engedélyt kértek az állagmegóvásra. Az építési engedélyt a szakhatóság 30 napon belül megadta.

1992. április 8-án megalakult az Ó-szolnoki Vasúti Járműskanzen Alapítvány Kuratóriuma. Biztató sorok az ülés jegyzőkönyvéből: „Folyó évben a tető felújítására van pénzügyi fedezet... A skanzenről készült ismertető füzet angol és német nyelvű változata a nyomdában van.”

Lehet, hogy mégsem ennyire szép a menyasszony? A kuratórium megbízottja, Gombár György 1992. október 8-án arról panaszkodott, hogy a MÁV addig csak 800 ezer forintot utalt át. Fény az éjszakában, amikor Csárádi János vezérigazgató bejelenti, hogy „a skanzen munkáira – elsősorban az indóház felújítására – a MÁV 1993. évi gazdasági tervében 35-40 millió forintot biztosítana”. Az alapítvány számláján 1993. június 20-án viszont mindössze 3 millió forint volt! Többen felvetették az ülésen, hogy a legrégebbi vasúti épület megmentése a MÁV részére már presztízsügy. Döntés született arról, a vezérigazgató egyetértésével, hogy néhány személy tapasztalatszerzés céljából tanulmányozzon pár működő külföldi skanzent. „A tanulmányút időszerűvé vált” olvashattuk a jegyzőkönyvben. A tervek szerint a MÁV terhére hárman utaznak, így a javaslat, amelyet a kuratórium elfogadott.

Újabb kuratóriumi ülés 1993. december 9-én. A 35-40 millió forintot ígérő Csárádi János vezérigazgató bejelentette, hogy a MÁV 1994-ben a skanzen munkáira nem tud fedezetet biztosítani.

Ezek után a szolnoki önkormányzat azt fontolgatta, hogy a továbbiakban nem vesz részt az alapítvány munkájában, de végül is nem vonultak ki, helyette 1994 májusában a város polgármestere feljegyzést küldött a vasút élén álló dr. Berényi János miniszteri biztosnak. A levél elment, de csak a dokumentáció funkcióját töltötte be.

1997 első napjaiban Kálnoki Kis Sándor, a MÁV Rt. elnöke a következőket nyilatkozta:

–Az elgondolás jó volt, de pénzügyi okokból kicsúszott a talaj a lábunk alól. Ami a skanzent illeti: az elmúlt évben felül kellett vizsgálni a korábbi döntést, nincs rá pénz. A skanzen valószínűleg a rákosrendezői pályaudvar területén jöhetne létre, a működő körfűtőház mellett. Mielőtt a döntés született, hogy mégis Budapesten legyen a skanzen, jártam Ó-Szolnokon, és én is azt voltam kénytelen mondani: ezzel nincs mit kezdeni, reménytelen.

A MÁV Rt. elnökének nyilatkozatáról készült magnetofonfelvételt meghallgatta Várhegyi Attila, Szolnok akkori polgármestere 1997 januárjában.

– A MÁV nem értesített bennünket azon szándékáról, hogy nem Szolnokon építi meg a magyar vasút skanzenjét. Megdöbbentőnek tartom a MÁV Rt. elnökének nyilatkozatát, miféle tervezés az, ahol egyik pillanatról a másikra így történnek a dolgok? Erkölcsileg és anyagilag is sokkal nagyobb kár a terv lemondása, mint a megvalósítás. Arcul csapták a várost, megint Budapestre telepítenek olyasmit, amihez vajmi kevés köze van.

1997 őszére a MÁV rohammunkával újjáépítette az indóházat, tetszetős külsőt adott a patinás épületnek.

Befütyült Ó-Szolnokra a nosztalgiavonat, hozta a vendégeket. Az ünnepélyes „újraavatáskor” tengerikígyó hosszúságú beszédek hangzottak el. Mindenki dicsérte a hivatalát.

Az épület a XX. század elköszönő éveiben üresen állt, gazdátlanul, a szemforgatás és a tehetetlenség emlékműveként.

A MÁV a fővárosba telepítette a vasúti skanzent. A régi vasutasvárost valakik becsapták.

1998. augusztus 20-án, Szent István napján, a szolnoki városháza dísztermében, a felszárnyaló Himnusz hangjai mellett utolsókat dobbant Kaposvári Gyula szíve, 82 éves korában visszaadta lelkét teremtőjének.

Egy neves rádióriporter néhány évvel ezelőtt a Kossuth rádióban azt mondta, hogy amit Kaposvári Gyula nem tud Szolnokról, azt nem is igen érdemes megjegyezni. A legszolnokibb magyar tudós volt, élt-halt szülővárosáért.

A vékonypénzű MÁV-lakatos fia a Tisza-parti Állami Elemi Népiskolában tanult meg írni, olvasni, majd a Verseghy Ferenc Gimnáziumban érettségizett. Tudós tanárai voltak, Balogh Béla, Betkowski Jenő, C. Horváth Gyula, Tóth Tivadar, rájuk mindig szívesen emlékezett. A Pázmány Péter Tudományegyetemre 1934-ben iratkozott be, de hamar ráadták a katonamundért, csak 1946-ban térhetett haza. Évekig fizetség nélkül dolgozott a félig könyvtár, félig múzeum helytörténeti gyűjteményében. 1948-ban, a centenáriumi évben már egyik irányítója a város kulturális életének. Megalapította a Tisza Táncegyüttest, 1949-ben megrendezte élete első nagy kiállítását, a Szolnoki csata című tanulmánya alapján. Amikor átvette a szolnoki gyűjtőhely kezelését, annak csak néhány száz darabja volt, de 1959-ben a Damjanich Múzeumnak már több mint 50 ezer múzeumi tárgya. Ma már ennek is a többszöröse bizonyítja, hogy milyen óriási munkát végzett egykori, egyszemélyes múzeumában. A Szolnoki Papírgyár zúzóhengere alól a bibliofil könyvek ezreit mentette ki rosszindulatú gyanakvás közepette. Ő mentette meg Ortelius Hieronymus: Redivivus et Continuatus című, 1665-ben kiadott művét a pusztulástól. Nagy szerencséje volt Szolnoknak, hogy az értékpusztító években olyan ember került a múzeum élére, akinek igen széles körű volt az érdeklődése és tudása. Nem szobatudós volt, pontosan tudta, hogy a tudomány és a művészet akkor töltheti be feladatát, ha közkinccsé válik. Egymás után jelentek meg szerkesztésében a különböző ismeretterjesztő munkák: 1953-ban a Jászkun Füzetek, majd a Múzeumi Levelek, a Múzeumi Közlemények stb. 1954-ben pedig tanult barátaival kiadta a TIT folyóiratát, a Jászkunságot. Később, 1975-ig, egyedül szerkesztette az országosan is elismert folyóiratot, míg méltatlanul félre nem állították.

Ha valakinek, akkor Kaposvári Gyulának igen sok köszönhető, hogy a Szolnoki Művésztelep régi hagyományait feltárta. Szolnok képzőművészeti életének értő ápolója volt, a fiatal tehetségek önzetlen támogatója. A fővárosban és külföldön sorrá rendezte a „telep” reprezentatív kiállításait.

A világ hívságaival nem törődött, a tudománynak, a művészetnek és a családjának élt. Saját összekuporgatott pénzén szabadsága idején járt kutatni Bécsbe, és hazahozta a szolnoki várról készült egykori metszetek másolatait. Értékőrző könyveinek egész sorát hagyta ránk.

A muzeológusok legnagyobb elismerésével, Móra Ferenc-díjjal ment nyugdíjba, de tovább írta tudományos publikációit a szaklapokban. Öt évvel ezelőtt jelent meg a Varia Museologica című kötet, amely válogatott írásait tartalmazza és közli bibliográfiáját. Lapozza végig a kedves olvasó ezt a becses könyvet, ízelítőt kap Kaposvári Gyula óriási életművéből.

Szent István napján – Pelikán-díjasként – a városháza dísztermébe volt hivatalos, ahol először adták át Szolnok Kulturális Díját. Felhangzott az ünnepséget nyitó Himnusz. Mindenki felállt, de Kaposvári Gyula már nem... Két orvos ugrott hozzá újraéleszteni, majd jöttek a mentők. Nem sikerült megmenteni az életét.

Olykor nehéz, de gyönyörű, hosszú évtizedei voltak, kiteljesedett életet kapott jó sorsától az egykori cserkésztiszt. A halál sosem lehet szép, mindig értelmetlen, de az övének nemes üzenete is van: Szent István napján, szülővárosának hajlékában, barátai, tanítványai körében a felhangzó Himnusz szárnyalásában dobbant utolsókat a szíve.

Tallinnban hallottam egy ottani kollégától, hogy nincs a világnak olyan kikötője, ahol ne lenne észt tengerész.

Egy kis költői túlzással azt állítom, hogy szinte a föld mindegyik városában élnek szolnokiak, vagy leszármazottaik.

Az „oldott kévéből” nagyon sok szál szakadt ki a Tisza partján is. Mentek a nincstelenek már a századforduló körül Kanadába favágónak, az Egyesült Államokba a farmokra, gyárakba, Belgiumba, Franciaországba bányásznak.

Az első világháború befejezése után voltak, akik letelepedtek Oroszországban, családot alapítottak. A két világháború között a baloldali érzelmű embereken kívül a gazdasági válság miatt tömegesen hagyták el az országot olyanok, akik tönkrementek, vagy éveken keresztül – diplomások! – állás nélkül tengődtek itthon.

A második világháború több százezer magyart sodort Nyugatra, jelentős azok száma, akik féltek hazajönni. Igen sok szolnoki katona- és hivatalnokcsalád választott új hazát.

Az 1956-os menekültek száma nagyobb volt a hatalomra került Kádár-rezsim adatainál, elérte a negyedmilliót. Gyerekkori pajtásaim, barátaim közül többen a sarkukkal köszöntek, ahogy akkoriban mondták, disszidáltak. Ki a várható megtorlás elől menekült, ki érvényesülési lehetőséget keresett.

Pataky János kebelbarátom a forradalom utolsó napjaiban a szolnoki Fűszert Vállalat liszt- és cukorkészletéből a forradalmi tanács megbízásából hat teherautó élelmiszersegélyt vitt a főváros éhezőinek. A szovjet intervenció Pesten érte, s az én jó komám úgy döntött, ha már ott van, ő is kér egy géppisztolyt. Könnyebb sebesüléssel jött vissza szülővárosába. A pufajkások keresték, szerencsére nem tudták elfogni. Másnap hajnalban már a határon volt, meg sem állt Ausztráliáig. Sydneyben volt taxisofőr jól ment sora, azt írta, de az 1970-es évek elejétől nem jött többé levél. A szülei a Nemzetközi Vöröskereszttel is kerestették, nem akadtak nyomára. Eltűnt...

Pataky Joachim szolnoki író lánya, Vali, akit 10 évre ítéltek, Szathmáry Gyurka vádlott-társa volt, 1956 őszén szabadult, szintén a kenguruk földjére menekült. Ő sem tudta kideríteni, hogy mi történt Jánossal, az unokatestvérével.

Kertész Feri a francia idegenlégióban talált menedéket. Leszolgált 10 évet, az őrmesterségig „vitte”, az obsit mellé szép pénzt kapott. Marseille-ből egy ködös hajnalban érkezett meg Párizsba, a Lyoni pályaudvarra. Át akart menni az úttesten, egy tehergépkocsi halálra gázolta.

Virág Éva és Lovász Imre – egymástól függetlenül – Torontóba mentek, nem sokáig éltek menekültsegélyen, állást kaptak, családot alapítottak. Az unokáik már csak „kicsit törve beszélni magyar”.

Az egykori szolnoki kultúrtanácsnok, Sárközi György unokája az 1990-es évek elején Nicolas Sarkozy néven a francia kormány miniszterelnök-helyettese volt.

Pál Zoltán iskolatársam Belgiumban végezte el az egyetemet, egy nemzetközi földtani társaság geológusaként dolgozott, már nyugdíjas, Gentben él belga feleségével. Sebestyén Ferenc, akivel szintén együtt koptattuk az iskolapadot, Kuala Lumpurban bankár.

A 70, majd a későbbi 90 dolláros években – ennyit válthatott be a nyugati turistaútra induló magyar állampolgár, háromévenként – sajátos segítőszolgálat alakult ki. A Bécsben, Párizsban, Rómában – vagy akárhol élő – „idegenbe szakadt hazánkfia” valutát adott az óhazából turistaként érkező barátnak, rokonnak, aki forintban juttatta el a dollár, márka vagy frank ellenértékét az itthoni címre, többnyire a szülőknek. Mindenki jól járt, persze a hatóságok nem nézték jó szemmel ezeket az akciókat. Később kitalálták a „BC”-számlát. Ez névre szólt, erre helyezték el a külföldről érkező valutát. A BC-számla nem csak azt a célt szolgálta, hogy az állam levegye a „sápot”, de arra is jó volt, hogy az illetékes hatóságok feltérképezhették, kinek milyen külföldi kapcsolatai vannak.

Az 1970-es években az én Kuala Lumpurban élő Ferenc barátomtól 300 dollár – nagy pénz volt akkoron! – érkezett az IBUSZ kezelte BC-számlánkra. Beidéztek a rendőrségre, és részletesen le kellett írnom, hogy milyen kapcsolatom van a pénz küldőjével, mikor, hol találkoztunk utoljára, miért küld nekem pénzt? Baráti segítség, kötöttem az ebet a karóhoz. Valójában az is volt. Nem tudtak velem mit kezdeni, de azért sokatmondóan megjegyezték, nekik kötelességük megóvni az állampolgárokat az esetleges kellemetlenségektől. Ilyen jószívűek voltak! Mellesleg amikor azon a nyáron hazafelé jöttem Párizsból, a gépkocsimat szinte darabokra szedték.

Prágában egy kortalan szépasszonyt adott mellém tolmácsnak az ottani újságíró szövetség. Megkérdezte, hová való vagyok? Mondtam, hogy szolnoki, sőt hozzátettem, hogy „sültszolnoki”. Milyen kicsi a világ, nevetett. Kiderült, hogy ő is a Tisza partján született, egy köztiszteletben álló, jó nevű jogász húga. Másnap megmutatta a Moldva partján emelvényre állított tankot, amellyel – ezt már igen sejtetően mondta – ő „szabadította fel” Prágát.

Klára asszony egy cseh orvoshoz ment feleségül, aki részese volt 1944 nyarán a németellenes Szlovák Nemzeti Felkelésnek. Az ifjú asszony ápolónőként dolgozott a férje mellett. A németek elfogták őket, az orvost kivégezték, ő megmenekült. Prágába ment a férje rokonaihoz, akik egy városszéli házban laktak. 1945-ben Prága elfoglalása napján szovjet tisztek – „a marsall elvtárs parancsára” – beültették abba a tankba, amely mementóként állt évtizedeken keresztül a cseh folyó partján. Így „szabadította fel” jelképesen egy szolnoki asszony a csehszlovák fővárost.

Találkoztam szolnokiakkal Rómában, a felejthetetlen Perczel Zita is ott élt, Párizsban, ahol Czinóber Miklós és Borbereki Kovács Zoltán szolnoki művésznek vallották magukat.

A damaszkuszi repülőtéren véletlenül ismerkedtem meg egy elegáns, javakorban lévő úriemberrel, aki – miután megtudta, hogy magyar vagyok – Kása Jánosként mutatkozott be. Elmondta, hogy az apja Magyarországon, a Tisza folyó melletti kisvárosban, Szolnokon született, ott is járt iskolába, majd katonai pályára lépett. Fiatal hadnagyként került ki a doni frontra, ahonnan az „összeomlás” után – így mondta – Uralon túli hadifogolytáborba vitték. Onnan szökött át, több évig tartó bujkálás után Törökországba, onnan pedig Szíriába. Hányatott életútja ott folytatódott tovább. Előbb birkapásztor volt a szír sivatag szélén, majd miután fegyveresen megakadályozta, hogy egy rablóbanda elhajtsa a gazdája nyáját, a gazdag tulajdonos testőrévé fogadta, megvásárolta neki a szír állampolgárságot. Jótevője azt is észrevette, hogy az egykori tüzértiszt tévedhetetlenül számol, s az akkor már több bőrkikészítő üzem tulajdonosa megtette gazdasági felügyelőjének. A továbbiakban olyan idős Kása János élete, mintha egy keleti mese része lenne. A dúsgazdag, felvilágosult arab „nekiadta” a legszebb lányát, majd halála előtt a vagyona egyharmadát.

– Én már jólétben nőttem fel, francia iskolába jártam, de apám otthon mindig magyarul beszélt velem, magyar könyveket, újságokat kapott Münchenből, Bécsből. Ragaszkodott ahhoz, hogy megtanuljak magyarul! Egyébként közgazdász vagyok, az elmúlt években többször jártam üzleti úton Budapesten. Egyszer Szolnokra is elmentem, abban az elegáns étteremben vacsoráztam, amelynek ablakai a Tiszára néznek. Nem, apám nem látogatott haza. Azt mondta, amíg az oroszok ott vannak, nem megy. Sohsem bocsátott meg szenvedéseiért a szovjeteknek! Amikorra meg azok kivonultak a maga országából, apám már nagyon öreg lett, szellemileg friss maradt ugyan, de féloldalára megbénult.

Névkártyát cseréltünk, ő Chicagóba utazott, én haza.

Néhány hónap múltával levelet kaptam idős Kása Jánostól. Sokszor otthon vagyok mostanában, képzeletben, írta. Megvan-e még a híd lábánál az Aranylakat csárda? Horváth Gyula tanár úr, ugye, már nem él? Lengyel tábornok úr végtére hazament-e Grazból? Ha módjában áll, küldjön nekem néhány szép fényképet az őszi Tiszáról...

Szolnoki pár a századfordulót követő években

Nagyon kedves, barátságos városkában cseperedtem fel. Kamaszkoromtól azonban elromlott az élet a Tisza-partján is.

Isteni ajándéknak vélem, hogy megértem búcsúzó, rettenetesnek mondott századunk végét, annyiszor voltam a halál markában. Biológiai értelemben ugyan nem vagyok egyidős a XX. századdal, de rámhagyományozódott annak minden megpróbáltatása, keserve. Gyermekkoromban még elevenen éltek nemzetségem emlékeiben az első világháború, a román megszállás megpróbáltatásai, nagyszüleim, apám és anyám elmondása alapján megismertem a Tisza-parti emberek eszmélésem előtti életét. Úgy írtam le, ahogy tőlük hallottam. A nép sosem hazudik!

A magam történeteivel csak azért hozakodtam elő, mert segítségükkel talán még kifejezőbbé tehettem mondanivalómat.

{fel}