*

Anyámtól, apámtól is sokat hallottam Orosz György igazgatótanító nevét. A se falu, se város „Szanda” – Szandaszőlős – bocskoros, papucsos földtúrói és a rámás csizmás nagygazdák egyaránt csak „Orosz Gyurkának” titulálták. Az 1892-ben épített három tantermes iskolában kezdte meg működését az 1922-23-as tanévben, feleségével, „Böske” tanító nénivel. Később húga, Irénke tanító néni is velük tanított.

Nagyon kemény ember volt, a leckénél csak a tisztességet követelte meg jobban. Egykori tanítványa mesélte: „Elmentem a becsület mellett. A Ne Tovább csárdában bál volt, összeverekedtünk a tanyai legényekkel. Én bizony félelmemben bicskát rántottam, kicsavarták a kezemből, nem csináltam bajt, de azért beidéztek a csendőrőrsre. Tudtam, hogy nagyon megvernek, úgy is volt, de én mégsem ettől féltem, hanem, hogy mit mond majd Orosz Gyurka... Az egyik vasárnap a templom előtt odamentem hozzá:” ...hallottam, mit csináltál Lajcsi, úgy látszik, rossz tanító vagyok! Csak ennyit mondott, hátat fordított. Ez jobban fájt, mint a csendőrbot.”

Mészáros Ferencné – a régi Harang-dűlőből, amelyből Krúdy Gyula utcát csinált valami hivatalnok – egy 1930-ban készült fényképet mutatott:

– Nézze, az ülő sorban balról én vagyok a második. Böske néni és Gyurka bácsi tanított kilenc évig. Elvégeztük a kötelező hat osztályt, aztán három évig még minden héten szerdán visszajártunk az ismétlő iskolába. Megtanultuk a házimunkát, mindent, a kenyérsütéstől kezdve a babapelenkázásig. A legények meg a kerti munkákat, a metszést, a borászatot, az állattartást sajátították el. De ami ennél is, minden tudásnál is fontosabb volt: az életre neveltek. Mi még tudtuk, mi az emberség.

Varga Józsefné is tanítványa volt, nagy szeretettel beszélt róla, de fájón is:

– 1956 őszén mi, egykori tanítványai kérve kértük, legyen a Forradalmi Bizottmány elnöke, ő legyen, ne más... Győzködtük, nagy nehezen, de vállalta. Nem gondoltuk, milyen rosszat teszünk neki ezzel...

Orosz György igazgató-tanító kálváriáját elmondják a hivatalos íratok:

„A Szolnoki Járási Tanács V. B. Művelődési Csoportja 1957. március 9-én az 1390-20/1957. sz. határozatával a MT. 112. Paragrafus (2) bekezdésébe ütköző fegyelmi vétség elkövetése miatt Orosz György szandaszőlősi ált. iskolai igazgatót az MT. 113. paragrafusa (2) bekezdésének 4. pontja alkalmazásával büntetésként állásából azonnali hatállyal elbocsátom. Indoklás: az 1957. február 25-én a Szandaszőlősi Községi Tanács hiv. helyiségében felvett jegyzőkönyvben az 1956. októberi ellenforradalmi cselekmények időszakában népi demokráciaellenes kijelentéseket tett, illetve a munkáshatalom megdöntésén munkálkodott.” Orosz György fellebbezése a Megyei Tanács V. B. Művelődési Osztályához került, ahol 1957. március 27-én kelt 31.404-2/1957. sz. határozatával a fellebbezést elutasították, és állásából történő azonnali hatályú elbocsátását jóváhagyták. „Indoklás: Az első fokú fegyelmi hatóság a fegyelmi eljárást szabályszerűen folytatta le. Az indoklásban felhozott tények a valóságnak megfelelnek. A fegyelmi büntetést az elkövetett fegyelmi vétséggel arányban állónak tartom, ezért nem látom szükségét az első fokú fegyelmi határozat megváltoztatásának.”

Mennie kellett, pedig Orosz György igazi lámpás volt. Valahonnan Szabolcsból került Szandára, az előzőhöz hasonló természeti viszonyok közé. A kert-Magyarországról álmodott, tulajdonképpen dán típusú szövetkezetet szervezett, amelynek a falu minden földművelője tagja volt. Bekapcsolta a települést a Hangya Szövetkezet hálózatába, a tenyészidőszak alatt mindennap gépkocsival szállították Pestre, külföldre a híres kosszarvú paprikát, az óriás szemű málnát, a fekete ropogós cseresznyét. Mindez az 1920-as években még igen nagy dolog volt!

A falunak (?) sokáig nem volt papja. A szentségek körén kívül ő volt a pap is, aki tiszta életével, kultúrmisszióval példát mutatott.

1956. november 4-e után 90 napig még katedrán maradhatott, 1957 tavaszától már naponta elvitték a hírhedt szolnoki Szapáry utca 18-ba, ahol többször eszméletvesztésig bántalmazták.

Az azóta már szintén elhunyt feleségétől tudom, minden verésnél kegyetlenebb volt számára, hogy el kellett költöznie onnan, ahol szinte mindenkit ő tanított, nevelt. „Azt sose heverte ki az én Gyurim, hogy 35 évnyi becsületes munka után lopva kelljen menekülnünk kis motyónkkal onnan, ahol életünk javát leéltük.”

Szanda nem merte megvédeni, vagy nem tudta. De, mondják, nem akadt egyetlen helybéli keretlegény se, aki kezet emelt volna rá. „Tudod, ez azért csak vigasztal, mert idegentől azért nem fáj annyira az ütés” – idézem szavait felesége elmondása alapján.

Orosz György szandaszőlősi egykori igazgató-tanítót, későbbi általános iskolai igazgatót rehabilitálták.

*

A forradalom leverése után zavaros, nehéz időket élt a színház is. A János vitéz akkoriban, a magyar huszárokkal, a nemzetiszínű zászlóval nem tartozott a tankokkal és géppisztolyokkal teremtett rend kegyelt darabjai közé. Azon is vita volt – az óvatosabbak ellenezték –, hogy a huszárok lengethetik-e a piros-fehér-zöld zászlót. A társulat úgy döntött: ha nincs lobogó, nincs előadás. Karácsony előtt néhány nappal fölment a függöny, s micsoda előadás volt! Kukorica Jancsit Somogyi Géza énekelte, Bagó Hídvégi Lajos volt, de még a csősz szerepére is kitűnő színész jutott, Gelley Kornél, a Nemzeti Színház későbbi tagja. Néma tüntetés volt, a közönség nem tapsolt, hanem felállt a székéből, amikor János vitéz a magyar lobogót lengette. A lyukas zászlót! A magyarok mindmáig egyik legnagyobb francia királya, Kompóthy Gyula elsírta magát, a nézőtéren is sokan felzokogtak.

Az utcákon, a színház körül karhatalmisták járőröztek. Kompóthy – szokása szerint – az előadás után sétálni indult. Az első sarkon feltartóztatták, géppisztolyokat szegeztek rá: igazolja magát! Színészünket nem hagyta cserben jó humora, udvariasan, de nagy méltósággal, fennséges magaslatról szólt vissza: Nem ismernek meg, kérem? Én vagyok a francia király!

Mensáros László második – debreceni – bebörtönzése után 1961 őszén szerződhetett a szolnoki színházhoz. Berényi Gábor igazgató elérte Aczél Györgynél, hogy az akkor éppen pincérkedő színész a Szigligeti Színházhoz szerződhessen. Először Aczél nemet mondott. Packázik velünk Mensáros, meg akar bennünket szégyeníteni, azért vállalt pincéri állást – dohogott. Három gyermeke van, érvelt Berényi, el kell őket valamiből tartani! Aczél elcsodálkozott: „ezt nem is tudtam”. Végül is „megengedte” a nagyszerű színésznek, hogy újra színpadra lépjen.

Álomtársulat volt az időben a Tisza partján: Andaházi Margit, Győri Ilona, Hegedűs Ágnes, Kaszab Anna, Petényi Ilona, Horváth Gyula, Horváth Sándor, Linka György, Mádi Szabó Gábor, Mensáros László, Somogyvári Rudolf, Upor Péter, Tyll Attila és más, kitűnő színészek játszottak Szolnokon.

Mensáros nagy szerepei emlékének egész sorát hagyta a városban: Tuzenbach volt a Három nővérben, Gloster Mádi Szabó mellett a Lear királyban, Talbot a Stuart Máriában. Higgins professzora is felejthetetlen.

A színház igazgatósága, neves kollégái és a közönség féltő, óvó szeretettel vette körül a megbélyegzett színészt, nehogy újabb kellemetlenségei legyenek a hatóságokkal, a politikai rendőrséggel.

Mensárost olyan gondolatokért ítélte el 1958-ban a debreceni bíróság, amelyeket regnálása első pár hónapjában maga Kádár János is nyilvánosan hangoztatott. Büntetésével példát akartak statuálni, meg akarták félemlíteni a magyar művészvilágot. Mensáros erre megfelelő „alany” volt, hiszen 1949-ben már egy év egy hónapi börtönre ítélték, 1956-ban tagja volt a cívis város forradalmi bizottságának.

A színház átépítése éveiben a társulat a megye városaiban, nagyobb falvaiban lépett fel. Volt olyan esztendő, hogy Mensáros 240 tájelőadást játszott, nagy művészi alázattal, fegyelmezetten. Egyébként Szolnokon igen visszahúzódó volt. Később e sorok írójának is elmondta, hogy ekkor már kereste azt a formát, amelynek segítségével a színpadi szerepeinél is többet mondhat el a „világról”. (Ezt a kifejezést használta.) Érdeklődése még fokozottabban a mikrofon felé fordult, szenvedélyesen vizsgálta, hogy mire képes az emberi hang. Jó alkalma volt erre, amikor a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójának – alkalmankénti – bemondója lett. Kölcsönkért egy Mambó típusú magnetofont a stúdióból, hazavitte Pillangó utcai lakására. Másnap meglehetősen rossz idegállapotban vitte vissza a készüléket: „egész éjszaka mondtam, mondtam neki az életemet, de még ez a vacak gép sem hallgatott meg!” A szalagok tényleg üresek voltak, nem jól állíthatta vételre a kezdetleges készüléket.

Sűrűn meglátogatta Mensárost Szolnokon Pilinszky János. Egyszer bevitte a költőt a stúdióba is, kérte, hadd mondja stúdiószalagra barátja verseit. (Az ilyesmi akkoriban „vadfelvételnek” számított, súlyos következményei lehettek.) A kétszer húszperces felvétel elkészült, Pilinszky talán túlontúl is alázatosan köszönte meg a jelenlévők „jóságát”, mire Mensáros jelentőségteljesen rászólt: „Sose hálálkodj ennyire, János, ennyi már igazán jár nekünk, együtt vesszük majd át a Kossuth-díjat!” Így is történt, bő másfél évtizeddel később, 1980-ban.

1963 tavaszán barátainak már elmondta, hogy előadóestre készül, saját szerkesztésében. Ezen mindenki meglepődött, aki tudta, hogy debreceni éveiben nyilvánosság előtt nem szeretett verset mondani. Először nem is költemények mondásával, hanem egy Shaw-összeállítással – Győri Ilona volt a partnere – próbálta ki magát pódiumon, nevezetesen az Árkád Irodalmi Kávéházban. Ez akkor már jeles hely volt. Molnár Miklós egykori szolnoki színész alapította, később Borhy Tibor tanár irányította. Havonta egyszer-kétszer a magyar pódiumművészet, színészet, zene jelességei léptek fel: Básti Lajos, Berek Kati, Neményi Lili, Vujicsics Tihamér, Zsolnai Hédi és mások.

A helybéli „ideológusok” nem nézték jó szemmel az Árkád előadásait, mondván, hogy kispolgári igényeket szolgál, nem tömegkultúra stb. A vádakra mintegy válaszul a rendezők meghívták Keres Emil Kossuth-díjas színművészt, aki akkor éppen az MSZMP Központi Bizottsága botcsinálta tagja volt. Az értelemig és tovább című József Attila műsorával lépett fel.

Természetesen ezen az előadáson is ott ült a pártbizottság illetékes munkatársa. A műsort követően megkérdeztük tőle: mi a véleménye? Magabiztosan felelte: ez már azért olyan szocialista ízű műsor volt. Óh, igen, mondtuk neki, különös tekintettel arra, hogy a szerző József Attila volt, az előadó meg a Központi Bizottság tagja. Nagyon elégedett volt.

A XX. század – ezt a címet adta Mensáros előadóestjének – ősbemutatója az Árkád Irodalmi Kávéházban volt 1963 tavaszán. Az országos bemutatót Budapesten, az Egyetemi Színpadon tartotta. A szolnoki és a későbbi változat között csak négy helyen van változás. A fővárosi előadásokat a premiert követő napokban betiltották. Érdekes módon Komlós János, a kor ismert publicistája, humoristája védte meg Mensáros műsorát, így az elindulhatott diadalútjára, több mint 1500 előadást ért meg!

Mensáros Higgins professzor szerepével búcsúzott 1964-ben a szolnoki színpadtól, de a XX. századdal bő évtizeden keresztül többször fellépett a Tisza- parti közönség előtt.

Mensáros távozása után robbant ki a Szigligeti Színház második nyilvános politikai botránya. 1965. április 2-án volt az ünnepélyes premiere – a felszabadulás 20. évfordulójához kötődve – Steinbeck: Lement a Hold című drámájának. Protokoll közönség volt, a páholyok és a földszint első 5-6 sora teli a helyi előkelőségekkel.

A botrány akkor tört ki, amikor egy frissen szerződtetett segédszínész – német katona szerepében –, belépett a színpadra. A földszint, valamint az erkély nagy részén ülő nézők dübörgő tapsviharba törtek ki. Kiderült, hogy a Wermacht-katona alakítója is recski fogoly volt, s meghívta volt bajtársait a bemutató előadásra. Több mint kétszáz jegyet vásároltak fel elővételben a recskiek. A fél város a politikai rendőrség maflaságán nevetett, nem kis kárörömmel.

Mensáros László Hamlet szerepében

Mensáros László a Három nővér híres szolnoki előadásában Tuzenbachot alakította (1962). Képünkön Petényi Ilonával látható

A Tiszaligetet a régi szolnokiak közül sokan még most is Móricligetnek hívják, hajdani telepítője nevéről. Gyönyörű tölgyes, bükkös erdő volt egészen 1944 őszéig. Tiszajárta terület a szandai réttel együtt. A szolnokiak kedvenc kiránduló, szalonnasütő helye – keleti bejáratánál volt a régi, híres-neves Aranylakat vendéglő, hosszú, sárga épület, „aranybetűs” cégérrel. (Igen sokszor Horthy Miklós is a vendége volt, amikor a kenderesi birtokára utazott, vagy onnan a fővárosba. Egyszerű fekete gépkocsiján nem volt megkülönböztető jelzés, a sofőrje volt az összes testőrsége.)

A vendéglő mögött teniszpályák voltak, a vízparton csónakkikötő, kölcsönző, majd a Móricliget gyerekszemmel szinte őserdőnek látszó rengetege...

1944 őszén a németek kivágatták az erdő csaknem minden fáját, úgy okoskodván, hogy a Tiszáig jutó szovjet csapatok a fedett területről közvetlen irányítással lőhetik a várost. (Mintha ezen egyáltalán múlott volna valami!)

A Móricliget imitt-amott megmaradt hatalmas tölgyfáival a szovjet utászok végeztek, a Tiszán átívelő fahidat az erdő faanyagából építették meg. A civil lakosságnak megengedték, hogy a faháncsot elhordja, 1944-1945 telén ezzel fűtötték lakásaikat a szolnokiak.

Az 1950-es évek elején a háború alatt lerombolt Aranylakat helyére halászcsárda épült, zenés kerthelyiséggel, táncparkettel. Egy jókora akváriumban különböző halak, főleg tiszai pontyok úszkáltak, a vendégek kiválasztották, hogy melyikből készítsék el ebédjüket, vacsorájukat a csárda szakácsai.

A mai tiszaligeti lejárótól balra volt a Vidámkert, néhány kilométeres kisvasúttal.

A mai értelemben vett Tiszaliget kialakításának, építésének gondolata az 1960-as évek elején született meg. A vízügyi szakemberek a kezdet kezdetén szakmai, árvízvédelmi okokra hivatkozva határozottan ellenezték ezt a tervet, mondván, a védelmi rendszerek felépítésének igen magas a költsége, és az így nyert terület nagysága ezzel nem áll megfelelő arányban. A helyi politika – elsősorban a megyei vezetés – azonban tovább erőltette a dolgot, társadalmi összefogást hirdetett meg. Ez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy a különböző üzemek, vállalatok gépei és munkásai – beosztva, felváltva – nem a gyárkapun belül dolgoztak, hanem a Tiszaligetben, a munkahelyüktől kapott fizetésért. A különböző iskoláknak is meghatározták, hogy a diákok hány munkanapot dolgozzanak földmunkán. Több tízezernyi még élő, vagy már nem élő szolnoki „társadalmi munkázott” az egykori Móricliget helyén.

Az 1960-as években a megyei pártvezetés a Tiszaligetben építette fel az „oktatási igazgatóságát”, vagyis a marxista-leninista egyetemet, közkeletű nevén a „foxi-maxit”, s a párt üdülő- és vendégszobáit. Egy időben a 4-es műút és a Tiszaliget bejáratánál közlekedési jelzőlámpa működött, leginkább olyankor, amikor magas rangú vendégek voltak az üdülőben, akiknek közlekedési biztonságára is vigyázni kellett.

A „Párt” egykori épületeit az 1990-es években a Szolnoki Főiskola jogelődje vette használatba. Cinikus vélemények szerint bár négyszer-ötször nagyobb „egyetemi” épületet, üdülőt épített volna az MSZMP a Tiszaligetben, akkor most a Szolnoki Főiskola nem 3-4 helyen lenne a városban.

*

Szilvási Lajosék egy Jókai utcai ház melléképületében laktak, igen nyomorúságos körülmények között. Az apja a vágóhídon volt segédmunkás, az anyja egy nagykereskedőnél raktári kisegítő, akkori szóval zsákos. A nagy forgalmú üzletet az 1930-as évek végén már a tulajdonos fia, a „fiatalúr” vezette. Aranyifjú volt, nappal teniszezett vagy „regattázott” a Tiszán, télidőben egész nap a kávéházban ült. Esténként nézett be az üzletbe, a raktárba, igyekezett pótolni, amit munkaidőben elmulasztott. Fél éjszakáig túlóráztatta – fizetség nélkül – az ott dolgozókat. Komiszul bánt az alkalmazottakkal, emberszámba se vette őket. Szilvási anyja szinte naponta az éjszaka sötétjében támolygott haza...

Az 1970-es években Szilvási felhívta a figyelmemet egy tekintélyes elvtársra: Megismered-e? – kérdezte. Csak az illető pártkarrierjét, magas beosztásait ismertem. Az igazságot Szilvásitól tudtam meg: ez a „fontos elvtárs” az egykori „fiatalúr” volt. Szilvási életútját többször keresztezte. A párttitkára volt annak a szerkesztőségnek, ahol Szilvási dolgozott. Kirúgatta az állásából, kizáratta a pártból.

A harminckét kötetes, jelentős nemzetközi sikereket elért, az 1960-1980-as években az egyik legnépszerűbb magyar írónak az 1990-ben kiadott Akadémiai Kislexikon a nevét sem említi. B. A., a szocialista ponyva atyamestere viszont nyolc sort kapott.

Szilvási Lajos 1956-ban a Szabadság, majd az Igazság című lap munkatársa volt.

Szilvási Lajos József Attila-díjas író, a város szülötte

1957-ben Papp Dénes városi főkertész tervei alapján parkosították a Kossuth teret. Az ismert tervező, aki részese volt az 1920-as évek végén a Tisza-parti sétányt övező parkrendszer kialakításának is, olyan fás, bokros, virágos teret valósított meg, amilyennek elképzelése szerint egy alföldi város főterének lennie kellett.

A megyei pártvezetés szorgalmazta, hogy 1969-re a város állíttasson szobrot a Tanácsköztársaság emlékére. A szakmai lektorátus el is fogadta a művész elképzelését, de a megyei vezetők ezzel elégedetlenek voltak, a „politikai zsűri” azt kérte, hogy a szobor fejezze ki a munkásosztály senkiéhez sem hasonlítható erejét.

Mit tehetett a hatalomnak anyagilag is kiszolgáltatott jó nevű szobrászművész? A dilettánsok parancsára torzó született a műtermében. A szolnoki köznyelv vadembernek titulálta az arányt tévesztett szobrot, amelyet az 1990-es rendszerváltáskor eltávolítottak a főtérről. Az idomtalan szökőkutak 2000 nyarán még a „helyükön” voltak.

Nagy vihart kavart az 1990-es évek első felében felállított, az emberi testnél kisebb Kossuth-szobor, Kő Pál munkája. Míves alkotás a „kis Kossuth”, de már a felállítása előtt tudni kellett volna, hogy inkább csak belsőtéri szobor. Ennek ellenére érthetetlen és megbocsáthatatlan az a brutalitás, amellyel a szobrot tönkretették. Először a kardját törték le, azután a kalapját, majd mocskolódó szöveggel egy robbanószerkezetnek álcázott valamit akasztottak a nyakába. Kik? A közvélemény előtt titok maradt. A szobrot végül is bevitték a városháza előcsarnokába.

Egyetlen csepp is elárulja, milyen a tenger, ahonnan vétetett. Károlyi Mihályné 1968 őszén történt szolnoki látogatása körüli felháborodás jól jellemzi az akkori helybéli viszonyokat.

Varga József, a Szolnok megyei Néplap főszerkesztője néhány órával Andrássy Katinka Szolnokra érkezése előtt hívatott, s megbízott, készítsek „a grófnővel” interjút. Nagyon fontos lenne, hogy a sajtóbeszélgetés gyorsan elkészüljön, mert a „felülről” szorgalmazott látogatást a helyi „királyok” bojkottálni akarják – mondta.

Akik valamelyest ismerik az akkori vidéki sajtóviszonyokat, tudják, hogy egy ilyen főszerkesztői döntéshez nagy merészség kellett. Azt is érdemes megjegyezni az ügy megértéséhez, hogy a Szolnok megyei pártbizottság akkori hivatali vezetése országszerte hírhedt volt „vaskalaposságáról”, nevezzük így. A sokat emlegetett pártdemokráciának csipetnyi nyomát sem lehetett felfedezni a házuk táján. Varga, a tisztességes, tehetséges baloldali ember a legvégső tűréshatárig szembe szállt a megyei vezetés csúcsán lévőkkel. Nem is lett soha a megyei pártvégrehajtó bizottság, ,,az istenek tanácsának” tagja, holott szinte mindegyik megyei lap főszerkesztőjét meghívták a testületbe. A Fehér Ház – ez már későbbi titulusuk volt – urai önteltségben sem szűkölködtek, beszédeikben egyszerűen „a mi nagy megyénk”-ként emlegették Szolnok megyét, a Néplapot pedig jól hangsúlyozottan a „mi lapunk”-nak nevezték. Gesztusaik is sok mindent elárultak: ha egy politikai bizottsági potentát vagy kormánytag jött hivatalos látogatásra – ez vadászattal párosult – a „vezetőség” a megye határán ünnepélyesen fogadta.

A lap lényeglátó, éles tollú főszerkesztőjét a helybéli „nagyok” nem szívelték, igyekeztek vele szemben ellenséges közhangulatot kelteni. Amikor a tehetséges publicista a Magyar Televízióban – rendszeresen dolgozott a tv-nek – elmondta jegyzetében, hogy Mezőtúron elkártyáztak egy tsz-t – az elnök, a helybéli rendőrkapitány és mások – a megyei vezetők egyenesen felhördültek!

Károlyinéval a TIT Kossuth téri klubjában hirdették meg az „értelmiségi találkozót”, azazhogy nem hirdették meg! Két négyszemélyes asztalt összetoltak, láthatóan nem is számítottak népesebb közönségre. A pártbizottság beosztott munkatársán, a TIT megyei titkárán kívül még négyen-öten voltunk jelen. A TIT megyei titkára jókora őszirózsacsokorral fogadta a vendéget, majd kávét szolgáltak fel. A beszélgetés nagyon vontatottan indult, banális kérdések – „...hogy érzi magát Szolnokon?” – hangzottak el, amelyekre a nagy intelligenciájú grófnő udvarias, megnyerő válaszokat adott, majd kiadás előtt lévő könyvéről beszélt, férje különböző helyzetekben tanúsított magatartását magyarázta.

Miért nem ambicionálta jobban Károlyi Mihály a háború után, hogy köztársasági elnökké válasszák? – valami ilyesmi kérdést tettem fel, többek között. Andrássy Katinka válaszának az volt a lényege, hogy Károlyi Mihály már érezte Rakosiék mielőbbi diktatórikus hatalomra kerülésének veszélyét, s velük nem akart közösséget vállalni.

A „találkozó” alig tartott tovább egy jó óra hosszánál. Az interjú másnap reggel az utcán volt a vendég fotójával. Több mint három évtized távlatából be kell vallanom, hogy suta írás volt, de akkor mégis aprócska győzelmet jelentett a korlátoltsággal szemben. A felháborodás viszont teljes volt: „...addig jutott a mi lapunk, hogy grófnők is megjelenhetnek benne!” A főszerkesztőm akkor is nagyon határozott volt, mint mindig. Fültanúja voltam – többedmagammal – egy „forródrótos” beszélgetésének. A különvonal másik végén a megyei pártbizottság titkára igencsak idegesen beszélt. Varga hallgatta, hallgatta, majd „rákérdezett”: befejezted? Na, akkor ezúttal is tudomásodra hozom, hogy amíg én vagyok a lap főszerkesztője, az jelenik meg a lapban, amit én jónak látok. „Szervusz”. Letette a kagylót.

A két szolnoki sajtóorgánum – a Néplap és a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiója – egy időben „vörös posztó” volt a megyei akarnokok szemében. A viszálykodás az MTE-ügy „kibontásával” kezdődött. A Szolnoki MTE labdarúgó szakosztályának háza táján ugyanis gazdasági bűntények sorozata történt. Jó, jó, de miért kell a saját szennyesünket kiteregetni? – pusmogták nagy mérgesen a megyei vezetők. Egy bizonyos Pallai nevű hangadó a rádióstúdió vezetőjét a megyei pártbizottság épületének első emeleti folyosóján nyakánál fogva a falnak szorította: „...ha én még egyszer rendőrkapitány leszek, lógni fogsz!” Vargát is megfenyegették, mire ő a lapban közhírelte, hogy amíg az MTE háza táján történteket ki nem vizsgálják, nem adják át az ügyet a bíróságnak, a Szolnok megyei Néplap és a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiója a labdarúgócsapat mérkőzéseinek egysoros eredményein kívül semmit sem közölnek a sportegyesület életéből.

A bíróság a labdarúgócsapat két korifeusát börtönbüntetésre ítélte, egy társuk a felelősségre vonás elől disszidált.

Varga József hosszú ideig bírta az állandó molesztálást, de az 1970-es évek közepe tájt megelégelte, távozott.

Egyszer még találkoztam Károlyi Mihálynéval, nevetve kérdezte, hogy „miért utaztattak akkor engem Szolnokra?”

Nem tudtam rá választ adni.

Károlyi Mihályné Andrássy Katinka a TIT Kossuth téri klubjában

A kisfiúnak Ajtmatov regényében csak két meséje volt. Brezsnyevnek egy se, Csehszlovákia 1968-as lerohanásakor Hruscsov meséjét ismételgette. Az 1956-os „modellt” öregbítették tizenkét évvel: mind a két esetben testvéri segítségnyújtásról beszéltek. A csehszlovák elvtársak kérték a gyors katonai beavatkozást, mondták. Ahogy korábban Magyarországon! A nagy történelmi hazugságot viszont a mindennapi élet apró mozaikjai is cáfolják.

A Tisza Táncegyüttes 1968 augusztusának első napjaiban a Tisza expresszen indult a moldáviai fővárosba, Kisinyovba, a „lágerbéli népek” folklórfesztiváljára. Egyszerűbb lett volna a Székelyföldön és „Csángóországon” át autóbusszal menni, de valahol úgy gondolták, hogy két pont között legrövidebb út a görbe. Az autóbusszal történő utazást Románián keresztül magas helyen nem javasolták. Ez az akkori nyelvhasználat szerint azt jelentette, hogy nem engedélyezték. A későbbiek bizonyítják, hogy mekkora balfogás volt ez részükről. Oda vittek minket, ahol azt láthattuk, amit titkolni akartak.

Estétől kora reggelig állt a vonat a szovjet határállomáson, mert nem „stimmelt” a létszám. Egyszer többen voltunk, mint ahányan a közös útlevélen szerepeltünk, máskor meg kevesebben. Majd kezdődött elölről a „népszámlálás”. Így telt az éjszaka. A táncegyüttessel műsorvezetőként utazó Upor Péter, a Szigligeti Színház tagja, végigkuncogta a komédiát. Valami tényleg nem stimmel, de nem a csoport létszáma. Ez egy szokásos trükk, mondta. Upornak bőséges tapasztalatai voltak az akkori szovjet viszonyokról, hiszen évekig élt Moszkvában, a magyar rádióadások bemondója volt. Nagy ország, hosszú a szicsász is, ehhez hozzá kell szokni, magyarázta.

Napfelkelte után végre elindult a Tisza expressz, vicinálisként zötyögve a síneken. Nagy felháborodást váltott ki, hogy a vagon „gazdasszonya” – kalauz és pincér egy személyben, de főleg államvédelmi megbízott – lehúzatta a fülkék ablakainak vászonfüggönyét. Nem szabad kinézni, parancsolta, veszélyes! Ingerült megjegyzéseket kapott, merthogy mindenki látni akarta a Kárpátokat. De a megjegyzések hamar alábbhagytak, mert észrevettük, hogy a folyosón szovjet tisztek sétálnak, a vagon mind a négy ajtajában egy-egy katona strázsál. Mégis kinéztünk, mert a fényvédő vászon mindig felcsúszott. Muszáj volt neki! Néhány száz méter magasan helikopterek tucatjai „cövekeltek le”, egymástól kilométernyi távolságra. Úgy nézett ki, mintha hatalmas szitakötők öveznék a hegyoldalakat. A sínek mellett meg géppisztolyos katonák álltak, kurjantásnyira egymástól. Erős biztosítás, mondták az együttes katonaviseltjei. Akkor még nem tudtuk, hogy Brezsnyev jött az ágcsernyői találkozóra, ahol Dubcsek várta. Latolgattuk később a találkozó esélyeit. Többségünk bizakodott, majdcsak elsimítják a két párt, a két ország közötti nézetkülönbségeket. De jobb jósok voltak azok, akik azt mondták, az ágcsernyői találkozó csupán megrendezett cirkusz. Brezsnyev tettetett jó szándékával csupán félre akarja vezetni a világot, valójában már minden készen áll arra, hogy a szovjetek lerohanják Csehszlovákiát, félreállítsák Dubcseket.

A Kárpátok keleti lejtőitől néhány száz kilométerre, Zsmerinka állomáson búcsút mondtunk a Tisza expressznek, hogy majd autóbusszal folytassuk utunkat délnek. Volt idő nézelődni. Egy tankokkal rakott, félretolt, hosszú szerelvényről katonák integettek a tiszás lányoknak. Többeknek feltűnt a tankisták furcsa egyenruhája. Néhányan odamentünk a barátságos fickókhoz. Hamar kiderült, hogy szófiai és plovdivi fiúk. Fiatal tisztjük is nagyon rokonszenves volt, Magyarország a második hazám – mesélte –, apám ott is született, a nagyapám az egyik alföldi uradalomban volt kertész. Elmondták, hogy már jó két hete itt rostokolnak. Állítólag hadgyakorlatra hozták őket fel Bulgáriából, de eddig még a vagonok platóján maradtak a harckocsik. Rettenetesen unatkoztak, örültek, hogy valakikkel beszélgethettek, fűt-fát összefecsegtek, még azt is, hogy itt van az egész hadosztályuk, és hogy úgy tudják, a magyar katonák is jönnek majd a hadgyakorlatra.

Nagy sokára elindultunk, rossz, füstölgő autóbuszok kanyargós mellékutakon vittek bennünket az 500 kilométerre lévő Kisinyovba. Közben imitt-amott északnak tartó katonai szerelvényeket láttunk, ágyúkkal, tankokkal.

A főváros legelőkelőbb szállodájában szállásoltak el bennünket, a lengyel és a csehszlovák táncosokkal azonos emeleten. Szobáink ablakából Kotovszkij néphős hatalmas szobrára láttunk. A monumentum alkotója a fesztivál fővédnöke, A. Dubinovszkij Lenin-díjas szobrászművész volt. Végtelenül szerette a magyar népdalt, a kisüstit, nagyapai szeretettel a huncut szemű táncoslányokat. Együtt hallgattuk a nyugati rádióadásokat, találgatásokat, hogy mi lesz most, az eredménytelen ágcsernyői találkozó után.

A csehszlovák táncosok nem érkeztek meg a fesztivál megnyitására. Ha eszük van, el se jönnek, seppegte Dubinovszkij a megnyitót követő vacsorán. De két nappal később mégis megérkezett a cseh küldöttség. Egy magyar fiú is volt közöttük. A fejesek vacilláltak, hogy jöjjünk, ne jöjjünk, mi legyen, mondta. Majd egy évtizeddel később derült ki, hogy végtére miért határoztak úgy a csehszlovák illetékesek, hogy folklóregyüttesük utazzon el a kisinyovi fesztiválra. Az együttest „megerősítették” néhány kölcsönkért táncospárral: a csehszlovák katonai hírszerző szolgálat tisztjei voltak. De ezt akkor természetesen senki sem tudta.

Augusztus második hetében a helyzet egyre feszültebbé vált. A prágai lányok többet sírtak, mint táncoltak. A lengyelek és a magyarok közül mindig „ügyeletes” volt valaki, aki a nyugati adásokat hallgatta. Nőttön-nőtt a felháborodás a szovjetek várható beavatkozásával szemben. A lengyel táncosok kezdték az „összeesküvést”, nem titkolták a csehek iránti rokonszenvüket. Valakik a szálloda lépcsőházában kézzel írott, cirill betűs feliratot ragasztottak ki: El a kezekkel Csehszlovákiától! Az alkalmi falragasz gyorsan eltűnt, vendéglátóink úgy tettek, mintha mi se történt volna. Mégis, sok minden történt. Uporra is „rászálltak”, mindig volt egy-két kísérője, akármerre is ment. A szobáink telis-tele voltak „poloskával”. Szabad estéinken azzal szórakoztunk, hogy orosz népdalokat énekeltünk. Legalább bosszantsuk őket, mondták a lengyelek. Mindenki tudta, hogy politikáról egy szót sem szabad szólni. Mégis érlelődött a szolidaritás: a lengyelek úgy határoztak, ha a szovjet katonaság megtámadja Csehszlovákiát, azonnal hazamennek a fesztiválról. A tiszások között is felvetődött ez a gondolat. Két nappal később – éjszaka – a szállodai portás feltelefonált a szobánkba, hogy egy elvtárs vár bennünket, menjünk le a hallba. Upor régi ismerőse, a moszkvai magyar nagykövetség tisztviselője keresett bennünket. Nem teketóriázott a mondanivalójával: fiúk, ne csináljatok őrültséget, a szovjetek már így is mindent tudnak. Veszélyes lehet itt minden együttérző szó, úgyis a nagypolitika dönt. Mi várna rátok otthon, mit gondoltok? A csehek ügye nem itt dől el, az isten szerelmére, legyetek észnél! Upor rákérdezett: szóval lesz invázió? Ha minden jól megy, akkorra otthon lesztek, válaszolta a diplomata.

Egy nappal a fesztivál gálaműsora előtt a csehszlovák együttest a moszkvai diplomáciai képviseletük hazarendelte. Csomagoltak, amikor a helyi „rendezők” közölték velük, hogy a folyók áradása miatt az északra vezető utak járhatatlanok. Akkor megyünk vonattal, mondták a prágaiak. A vonatra helyjegy kell, az meg nincs, így a válasz. Akkor Moszkván át repülővel megyünk! Arra sincs jegy, mondták a „vendéglátók”. A követségünk biztosít számunkra csehszlovák repülőgépet, érveltek a prágai csoport vezetői. A hadgyakorlat miatt a légifolyosók zároltak, mondták ki a verdiktet a „rendezők”. Dubinovszkij tiltakozott: Ha a vendégek el akarnak utazni, jogukban áll megtenni! Ez sem ért semmit, a csehek maradtak, de a záróműsoron nem léptek fel.

Augusztus 18-án indultunk haza, lefüggönyözött autóbuszokkal. Az együttessel utazó egyik népzenész megjegyezte: milyen ország ez, ahol mindenen függöny van? Nagyon tűz a nap, átforrósodna az utastér, mondta neki az állítólagos tartaléksofőr, aki a busz első ülésén ült.

Elgyötörten érkeztünk meg Zsmerinka állomásra. Rövid búcsúzkodás a kísérőktől, nem volt fájdalmas, megjött a Tisza-expressz. Már ennek is nagyon örültünk, de a Kárpátokhoz közeledve kísértetiesen ismétlődtek a dolgok. Egy-egy kiskatona minden ajtónál, a vagon folyosóin meg tisztek társalogtak. Később, már benn a hegyekben, leszálltak. Gondoltuk mi! Valahogy jobban éreztük magunkat, de az expressz, nevével ellentétben, sűrűn megállt. A vonatról tilos leszállni, szólt be minden fülkébe a „gazdasszony”, majd barátságosan kínálgatta a teáját. Valahol, ahol már jó két órája állt a vonat, néhányan – köztük Upor is – mégis leszálltak, hogy a hosszú autóbuszozásban, vonatozásban elgémberedett lábukat „megsétáltassák”. Uport azonnal körbekapták a szerelvény hátsó kocsijából leugráló fegyveresek, berántották a bokrok közé, ketten hátracsavarták a karjait, egy harmadik társuk pedig perceken keresztül gumibottal a fejét ütötte, majd feldobták a már mozgásban lévő szerelvényre. Néhány hónappal később már romlott a hallása, iszonyatos fejfájások gyötörték. 1971. november 5-én a Miskolci Nemzeti Színház színpadán meghalt. Agydaganata volt.

Upor Péter Prozorov szerepében a Három nővérben.(1962)

Hale tiszteletest Upor Péter játszotta Miller: A salemi boszorkányok című drámájában. Proctorné Hegedűs Ágnes volt

1968-ban öt alföldi magyar festő – Holló László, Baranyó Sándor, Bényi László, Berényi Ferenc, Félegyházi László – montreuil-i tárlatát viszonzó francia festők társaságában Serge Delaveau is kiállított hazánkban. Franciaországban ekkor már elismert alkotó volt, hiszen 1950-től rendszeresen szerepelt a párizsi kiállításokon.

Első magyarországi tartózkodása 1968-ban alkalomszerű volt, de nem előzmények nélküli. Bartók Béla zenéjéhez kötődött a magyar népélet, a magyar művészet iránti érdeklődése. Amikor a Francia Művészek Szalonja pályázatot hirdetett „vér és arany” témakörben, Delaveau megfestette a Csodálatos mandarin című képét. A festménynek igen nagy sikere volt, később a Cziffra Alapítvány kápolnájában is bemutatták.

A második magyar vonatkozású kép 1969-ben datált. Baranyó Sándor ugyanis – az első szolnoki tartózkodásakor, tehát 1968-ban – megmutatta a francia festőnek a jászszentandrási templom Aba Novak freskóit, Chiovini képeit. A művészre nagy hatással voltak a látottak, tetézve – a Jászságból Szolnokra tartván – egy cigány lakodalmas menet színes forgatagával. A megkapó látványból Párizs ege alatt nagyméretű kép született, amely már 1969-ben kiállításra került, a Salon de l’ Atelier de la Bucherie 1974-es katalógusának címoldalán szerepelt.

– Megtetszett az itteni élet, a nyugalom. Úgy is mondhatnám, a nagyvárosok egészségtelen rohanása, tülekedése elől jöttem a számomra annyira kedves magyar Alföldre. De más oka is lehet – ezen nemrégen gondolkodtam –, nevezetesen a gyermekkori élményeim. Az első világháború idején szüleim nagyapám tanyájára vittek, hogy ott biztonságban leszek. Ma is bennem van ezeknek az éveknek minden csodája: a tanya, a tehenek, a szamarak, a tiszta vizű patakok, folyók, a szénaillat, a szelíd galambok... sorolhatnám. Nos, bő fél évszázaddal később hasonló élményekre találtam a Tisza mellett. Második hazámra leltem... – idézet a művész nyilatkozatából.

Először 1982-ben telepedett meg néhány hónapra a Szolnoki Művésztelepen. Vissza-visszatérő témáinak jó részét ekkor fedezte fel: a Szolnoki piacot, a Parasztasszonyokat és a Szolnoki Tabánt. Ezekkel a képekkel rendszeresen szerepelt különböző párizsi és vidéki kiállításokon.

Egy Párizsban kiadott, Delaveau munkásságát bemutató katalógusban a szolnoki piacról készült nagyméretű festmény reprodukcióját láthatjuk, de ott közlik a Parasztasszonyok újabb képének változatát is.

A szolnoki Tabán hangulata, szín- és formavilága már az első művésztelepi látogatásakor felkeltette Delaveau érdeklődését, de a sok romantikát hordozó szolnoki városnegyed iránti, szinte ifjúi hévvel lobogó szerelme, lelkesedése főleg a következő években – 1984-ben, 1986-ban – ihlette meg. Serge Delaveau az utolsó festő, aki a szolnoki Tabánról – azóta ezt a városrészt lebontották – természetben festhetett. A Tabán végnapjairól Delaveau vázlatkönyvei őriznek legtöbbet. Mintha megérezte volna, hogy egy letűnő életforma utolsó tárgyi emlékeit festi, rajzolja, olyan nagy műgonddal, szeretettel vitte vászonra, noteszlapra a Zagyva-parti házak látványát.

Delaveau szolnoki kapcsolataiban külön örvendetes, hogy a francia kritikusok és a nézők igen érdeklődtek a mester magyar vonatkozású képei iránt. Egy tekintélyes szakcikkíró a Nouvelle République-ben köszönte meg Delaveaunak, hogy „értően segít nekünk felfedezni Magyarország szépségeit”.

A festő képzeletét már régen izgatta a hó, a jég, a „fehérség”, a téli Alföld látványa. 1986 januárjában, februárjában része lehetett a magyar télben.

– Nagyon készültem arra a pár téli hétre, amelyet itt tölthettem Szolnokon. Sokat olvastam, hallottam az alföldi télről, a hidegről. Nálunk, Párizsban is esik néha hó, de az csak olyan mutatványféle. Hogy mondják maguk: nem az igazi. Esik, elolvad. De tulajdonképpen nem is a hóesés izgat, annak festői megjelenítése, hanem a napsütötte, roggyant hó, a hidegben „szikrázó” kék égbolt, a téli táj. De – hogy ellentmondjak magamnak – más itt a hóesés látványa is, mint nálunk. Olyan élmény volt a nagy, lusta pelyhű hóesés, amelyet sose felejtek el. Az kész csoda! Megpróbáltam felfedezni a téli pusztaságot, a jeges Tiszát!

Beteg volt, amikor utoljára visszatért Szolnokra. Barátai érezték, búcsúzni jött. 1999-ben egy párizsi kórházban halt meg. A közép-franciaországi Gargilesse temetőjében nyugszik. Síremlékét piros-fehér-zöld szalaggal kötötték át.

Tabáni házak. Serge Delaveau festménye

Hruscsov először 1958-ban járt Szolnokon. A Magyar-Szovjet Baráti Társaság Klubjában – a Kossuth téri irodaházban – találkozott a „szolnokiakkal”. Valójában a megyei és a városi pártvezetőkkel, különböző tömegszervezeti funkcionáriusokkal. A rendszerváltásig a földszinti klubhelyiségben emléktábla őrizte a látogatás emlékét.

A magas rangú vendég igen szigorú volt a „szolnokiakhoz”. Megdorgálta a jelenlévőket, hogy miért engedték meg az ellenforradalom kibontakozását?! Szájtátiak voltatok, mondta, majd a „testvéri segítség” jelentőségét méltatta, igen nagy szóbőséggel. A „találkozó” meglehetősen rossz hangulatban ért véget, érezhetően mindenki fellélegzett, amikor a szovjet pártvezér autókonvoja tovább indult. Karcagon aztán még jobban elszabadultak Hruscsov indulatai, a mezőgazdaság termésátlagai miatt marasztalta el a jelenlévőket, elsősorban a gyenge kukoricatermés miatt.

Másodszor az 1960-as években járt Hruscsov Szolnokon, illetve csak néhány percig időzött a vasútállomáson. Az utazás során állítólag itt lépett először magyar földre. A Magyar Rádió munkatársaként arra kaptam megbízást, hogy készítsek vele „villáminterjút”. Szigorúan meghatározták riporteri kérdéseimet.

A kurtára szabott interjúból semmi se lett. Miután átdübörgött a vasútállomás sínein a biztosító szerelvény, Hruscsov különvonata is megérkezett. A szalonkocsiból négyen segítették le a kis kopasz férfiút, aki kísérőitől támogatva a fogadó bizottsághoz kacsázott. A forgatókönyv szerint az üdvözlések, kézfogások után kellett elkészítenem az interjút. Odaléptem „madzagos” mikrofonommal – akkortájt még telefonvonalon „ment” a hang – a vendég elé, mire ő a mutatóujjával nagyot ütött a mikrofonomra, és valami olyasmit kérdezett, hogy mit akarsz, te gulyászabáló? – és félrelökte a mikrofont tartó kezemet.

A Keleti pályaudvaron, ahol egy alkalmi rádióstúdióban várták a Hruscsov-nyilatkozatot, robbanásszerű hangot hallottak, amikor a szocialista tábor erősen ittas vezére ráütött a mikrofonomra. Szerencsére úgynevezett késleltetett adásról volt szó, a rádióhallgatók a szolnoki esetből semmit se hallottak.

A megyei pártbizottság első titkára mentette, ami menthető volt, amikor látta, hogy a magas rangú vendég mikrofontörő kedvében van, azonnal hozzákezdett fogadóbeszédéhez.

Hruscsov különvonata a negyedik vágányon állt. A 7-as, 8-as vágányokra és azokon túl teher- és személyvonatok voltak betolva. Meghatározott pontokon mesterlövészek voltak elhelyezve. Távcsöves, hangtompítós fegyvereikkel már majdhogy’ tüzet nyitottak, amikor az állomásépület cserepét felhúzta valaki, de csak egy jámborul mosolygó arc jelent meg két cserép között. Teljesen ártatlan dolog volt. M. Gy., a megyei pártbizottság munkatársa úgymond „páholyból” szerette volna látni Hruscsov fogadását, azért néhány vasutassal felment az épület padlására, hogy felhúzzon néhány cserepet, úgy nézze, mi történik az állomás előterében.

{fel}