Még mindig mondják, írják, sőt van, ahol tanítják, hogy Kádár János 1956-ban Szolnokon alakított kormányt. Azt a bizonyos hosszú nevűt, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt.

A hazai közvélemény még ma is úgy tudja, hogy a szolnoki rádióban, vagyis a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójában, amely a forradalom alatt Damjanich János nevét viselte, készültek el az új kormány felhívásai, ott mondta el beszédét Kádár János, és a Besenyszögi úton lévő rádióállomás sugározta először a különböző felhívásokat, kormányprogramot.

A megyei tanács emeleti dísztermének bejáratánál és a rádióstúdió épületének falán hosszú évtizedekig márványtábla hirdette a „történelmi” eseményeket. Szolnok szinte a „hős városok” közé lépett. Méltatások, ünnepi beszédek, emlékezések vége-hossza nincs sora méltatta a várost. Ez volt a legnagyobb szerencséjük a kor helyi kutatóinak, hiszen ha belepte volna a hallgatag szovjet ügynökök ténykedését, machinációit a történelem pora, nehezebben derült volna ki, mi is történt 1956 őszén a Tisza-parti városban.

A szolnoki eseményeket követő évtizedekben szinte minden illetékes megszólalt, aki úgy érezte, van mit mondania. „Az új forradalmi központ november 3-án Szolnokon jött létre. A kormány másnap, november 4-én ugyancsak Szolnokról, rádió útján kiáltványt intézett a magyar néphez” – az elmúlt évtizedekben kiadott történeti munkákban, például A magyar népi demokrácia története című tanulmánykötetben is szerepel ez az állítás. Tény viszont, hogy Szolnok 1956. október 30-tól november 4-én hajnalig Kablay Lajos alezredes, helyőrségparancsnok és Szathmári József százados, városi védelmi parancsnok katonáinak teljes ellenőrzése alatt állott. Kablay Lajos október utolsó napjaiban katonai küldöttséget menesztett a városban és környékén felvonult szovjet csapatok parancsnokságához. A küldöttséget helyettese, Dankó Pál alezredes vezette, Tuza Lajos alezredes és Németh János tolmács voltak a tagjai. A parancsnokló szovjet vezérőrnagy harcálláspontján fogadta a tiszteket, akik továbbították a magyar helyőrségparancsnok kérését: a szovjet fél vonja ki a harckocsikat és katonáit a szolnoki utcákról, a magyar honvédség fenntartja a rendet, szavatolja a szovjet állampolgárok biztonságát. A vezérőrnagy eleget tett a kérésnek, a szovjet alakulatok visszavonultak laktanyáikba, illetve a város környéki erdőkbe.

Dancsi József, a Szolnok Megyei Forradalmi Munkástanács elnöke november 3-án este 6 órakor lengyel újságírókat fogadott a megyei tanácsházán. A Nép Lapja – a Szolnok Megyei Forradalmi Munkástanács lapja – november 4-i száma november 3-án este a régi szolnoki nyomdában rendben elkészült: vezető cikke éppen arról tudósított, hogy hétfőn, tehát november 5-én minden szolnoki üzemben megkezdődik a munka.

A Szolnokon feljegyzett tényekkel szemben 1966. április l-jén Apró Antal, a Minisztertanács akkori elnökhelyettese egy aktívaülésen a következőket mondta: „Legutoljára néhány napot 1956. november 2-án, 3-án és 4-én töltöttem itt el, amikor néhányan a Nagy Imre-kormányból kiváltunk, és Kádár János vezetésével megalakult Szolnokon a munkás-paraszt kormány.” Apró Antalt megcsalta az emlékezete. Marosán György ugyanis 1956. november 5-én este arról tájékoztatta Kádár Jánost Szolnokon, hogy az említett személyt még otthagyta a tököli szovjet repülőtéren. Apró Antal még november 6-án sem volt a Tisza-partján, csak 10 évvel később jött Szolnokra – szónokolni.

Kádár János Kanyó Andrásnak azt nyilatkozta a Magyarország 1989. évi 24. számában, hogy november 2-án és 3-án Moszkvában tárgyalt több szocialista ország és testvérpárt vezetőivel a magyarországi helyzet alakulásáról. Egyébként az útról még arra emlékszem, hogy egy kis gépen utaztunk, fáztunk, mint a kutya. S Ungváron talán annyit időztünk, hogy egy zsíros kenyeret megettünk. Innen Moszkvába vitt az utunk – mondotta Kádár János. Mellesleg több mint különös, hogy miért olyan gépen utaztatták Kádárt és Münnichet, amelyben fáztak, és miért csak egy zsíros kenyér jutott nekik Ungváron?

Vukasin Micsunovics jugoszláv diplomata, moszkvai nagykövet, aki jelen volt Hruscsov és Tito Brioni-szigetén, 1956. november 2-ről 3-ra virradóra történt találkozóján, a Moszkvai évek című könyvében leírja, hogy Hruscsov november 2-án a késő esti órákban azt újságolta Titónak, hogy Bulganyin telefonált, és egy jó hírt közölt: Münnich Ferencnek és Kádár Jánosnak sikerült elmenekülnie Budapestről, útban vannak Moszkvába, repülőn.

Hruscsov november 3-án reggel indult vissza a szovjet fővárosba. Nyilván találkozni kívánt Kádárral, aki maga is azt állítja, hogy november 3-án még Moszkvában volt.

Az Ellenforradalom tollal és fegyverrel, 1956 című könyv harmadik kiadása ezt tartalmazza: „A Kádár János vezette forradalmi központ Szolnokon november 3-án megalakította a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt.”

A mikor és hol kérdésében egyaránt kételyeink lehetnek. A könyvhöz adatokat szolgáltatók ugyanis azt állítják, hogy november 3-án délután 4 óra tájt három szovjet helikopter szállt le a Vörös Hadsereg úti(?) laktanya udvarában, ekkor érkezett Szolnokra Kádár. Ez erősen megkérdőjelezhető, nem csupán azért, mert a Vörös Hadsereg útján sosem volt szovjet laktanya.

Marosán György mire emlékszik a kritikus napokról? „Belép a gép parancsnoka, és közli, hogy tíz perc múlva megérkezünk a szolnoki repülőtérre. Megdobban a szívem. Szolnok! 1945 január végén itt mentem át Debrecenbe fontos megbízatással. Istenem, lassan tizenegy éve már, és most, 1956. november 5-én három órakor szintén oda tartok.” – részlet Marosán A tanúk még élnek című, 1990-ben kiadott emlékiratából.

Hová vitték Marosánt a szolnoki katonai repülőtérről? Ne találgassunk, elmondta ő maga:

„Lekötnek a múlt emlékei, alig veszem észre, hogy a gép simán landol a katonai repülőtéren. Amikor kiszállok, fél tucat magas rangú szovjet katonatiszt vár. Egy ezredes lép hozzám, bemutatkozik, és már invitál is a gépkocsiba. Indulunk a városba. Előttünk a vezető kocsi, utána mi és még két kocsi. A vezető kocsi Pest irányába kanyarodik el, mi utána. Csak nem egyenesen Pestre megyünk? Hamar kiderül, hogy nem. Az elöl futó kocsi továbbrobog, mi pedig a Pestre vezető főútvonalról egy nagy épület udvarára fordulunk be. Itt is magas rangú tisztek várnak. Egy ezredes invitál befelé. Az udvaron, a ház verandáján sokan vannak. Az ajtó előtt őrség, az ezredes kopog, engem előrebocsát, így lépünk be a szobába. A szoba nagy, bútorzata egyszerű, a falon térképek és három ember: Kádár, Konyev marsall és egy civil. Bojkovnak mutatkozik be. Először Kádárral fogok kezet. Sápadt, fáradtnak látszik...”

Marosán leírásából kiderül, hogy nem az egykori Scheftsik-telepen lévő, Vörös Csillag útra vitték, hanem a József Attila úti, szovjetek birtokolta laktanyába.

Marosánnál hitelesebb embereket is megidézhetünk. Dr. Mizsei Béla ügyvéd, volt országgyűlési képviselő, akit első fokon halálra ítéltek, 1959-ben együtt raboskodott a váci börtönben Dancsi Józseffel, a Szolnok Megyei Forradalmi Munkástanács már említett elnökével.

– Az engedélyezett szabadidőben Dancsi Józseffel gyakran sakkoztam, illetve hát azt csak imitáltuk, mert inkább beszélgettünk. Dancsi elmondta, hogy november 5-én Kádár magához rendelte. A Százados úti lakására szovjet tisztek, pufajkába öltözött valakik mentek érte, bekötötték a szemét, gépkocsiba ültették, majd elindultak, de egypercnyi autókázás, majd kétszeri jobbra fordulás után a jármű megállt. Rögtön tudtam, hogy hova vittek, emlékezett Dancsi, hiszen a lakásomtól pár száz méterre voltam, a szovjet laktanyában. Kádár igen barátságosan fogadott, kezet nyújtott, leültetett, és arról beszélt, hogy a konszolidációban milyen jelentős szerepe lesz majd a szociáldemokrata pártnak. Arra kért, hogy segítsek a kibontakozásban, vállaljak tisztséget. Magára hallgatnak a munkások – mondta Kádár. Dancsit ugyanúgy vitték vissza a lakására, ahogy odaszállították, bekötött szemmel.

Dancsi József nem tett eleget a felkérésnek, 1957-ben a kórházi ágyáról hurcolták el. Dr. Sarkadi László belgyógyász főorvos tiltakozott, de a rendőrorvos csak legyintett; „vihetik”. Később ezt az „orvost” magas megyei tisztséggel jutalmazták, Dancsit hosszú börtönbüntetésre ítélték.

Más források is igazolják, hogy Kádár János november 4-6. között az említett laktanyában tartózkodott, az offenzívát vezető szovjet katonai erők parancsnokságának ,,vendége” volt.

Mikor jött – hozták! – Szolnokra?

Kötötték az ebet a karóhoz, hogy „A Kádár János vezette forradalmi központ Szolnokon november 3-án megalakította a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt.”

Miért volt ennyire fontos a hely és az időpont hangsúlyozása? A látszatok miatt! Ne mondhassa senki, hogy előbb kezdődött a szovjet katonai intervenció, mint ahogyan a „kormány” megalakult. Bizonyítani igyekeztek, hogy Kádárt és Münnichet nem a szovjet szuronyok emelték magasba, nem külföldön alakult meg a „kormány”.

De lapozzunk újra bele a már idézett tanulmányba! „November 4-én hajnalban Hudák László őrnagy, a Kilián Tiszti Iskola elhárító osztályának parancsnoka arra kérte Szabó József alezredest, az iskola ezredparancsnokát, hogy szervezze meg a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány székhelyének, a megyei tanács épületének a biztosítását. A fegyveres őrséget november 4-én szervezték meg...”

A kérdés csak fikció, hiszen évtizedek múltával maga Kádár János is elismerte, hogy november 3-án még nem volt Magyarországon, de azért tegyük fel: hol volt Szolnokon november 3-án az a bizonyos forradalmi központ, s miért csak november 4-én „avanzsált” a megyei tanács épülete a kormány „székhelyévé”?

Mellesleg a közölt időpont sem igaz! Az említett katonai főiskolásokból álló egységet nem november 4-én, hanem november 5-én vezényelték ki az épület biztosítására. Az őrség parancsnoka és az ott szolgálatot teljesítő repülőnövendékek egybehangzóan és egyértelműen állítják, hogy Kádár Jánost nem látták az épületben. Tény viszont, hogy amikor a főiskola oda vezényelt egysége átvette az épület őrzését, „a bal szárny emeleti részének szobái a szovjet hadseregben szokásos tábornoki felszerelésekkel – két párna, két lepedő, két teveszőr takaró stb. – voltak berendezve”. A későbbiekben kiderül, hogy kiknek rendezték át a hivatali helyiséget lakószobává a szovjet állambiztonsági szolgálat megbízottjai.

November harmadikáról még érdemes tudni, hogy a szolnoki katonai repülőtéren megfigyelő szolgálatot teljesítő tisztek azt jegyezték fel, hogy „ismeretlen berepülés nem történt.”

A szolnokiak közül többen is arra emlékeznek, hogy három szovjet helikopter északnyugati irányból november 4-én délelőtt igen alacsonyan repülve érkezett a város fölé. A légtér november 4-i megfigyeléséről már nincs adatunk, hiszen a repülőteret hajnalban megszállták a szovjet csapatok.

Sokatmondó Kádár János és Münnich Ferenc szolnoki megjelenése. Egy „koronatanú” – a későbbi karhatalom parancsnoka, majd megyei párttitkár – így emlékezett a „történelmi” jelenetre a Magyar Hírlap 1991. november 4-i számában: „Egyszer csak velünk szemben egy bal oldali ajtón szovjet tisztek és tábornokok szállingóztak befelé. Amikor lehettek vagy negyvenen, akkor lépett be elöl Münnich, azután Kádár, utánuk Mikoján, Szuszlov, Andropov, végül Brezsnyev... Kádár odalépett hozzánk, és azt mondta: Közlöm önökkel, hogy megalakult a forradalmi munkás-paraszt kormány... Ekkor háromnegyed tizenegy volt... Azért emlékszem rá pontosan, mert ebben a pillanatban jöttem rá, hogy ez a három helikopter hozhatta Kádárékat.” Ez az okfejtés nem kíván hozzáfűznivalót.

Ugyanezt a jelenetet így rendezte át az adatközlő emlékezete a Magyar Televízió A hét műsorának egy évvel későbbi adásában: „...Egyszer csak megnyílt az ajtó, szovjet főtisztek, tábornokok léptek be, majd kb. tíz-tizenöt tábornok, főtiszt után civilként megjelent Mikoján. Mikoján után Szuszlov, Szuszlov után Andropov, aki akkor nagykövet volt – és itt volt Brezsnyev is, s ezt követően belépett Kádár János és belépett Münnich Ferenc.”

A „koronatanú” két változatban is előadott visszaemlékezése minden pontatlansága ellenére is roppant értékes kútfő. Mind a két előadásban szerepelnek a szovjet tisztek, tábornokok, politikusok. Törheti a fejét az utókor embere, hogy ők miért voltak szükségesek a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulásának ünnepélyes bejelentéséhez? A ceremónia november negyedikén 17 óra előtt lehetett, mert 17 órától Kádár János a városi pártbizottság nagytermében aktívaülést tartott, amelyen egyes források szerint 24-en, más adatok szerint 26-an vettek részt.

Szolnokon nemcsak, hogy „megalakult”, de kétszer „ülésezett is” a Minisztertanács, állítják az 1956 utáni helyi „dokumentumok”. A november 5-i kormányülés – mondták, akik számára kitüntetéseket hozott, hogy az állítólagos kormány mellett bábáskodtak – a megyei tanácsházán volt. Ezen a kormányülésen – valamiért még a történelemhamisítók is beismerik – Kádár nem volt jelen, csak Münnich. A dolog szépséghibája viszont, hogy az adatokat szolgáltatókon kívül ez időben senki sem látta a városban Münnich Ferencet. Nem jelent meg azon a november 4-i pártaktíván sem, amelyet Kádár tartott. November 5-én este Kádár azt közölte Marosánnal, hogy „Münnichet már előreküldtem Pestre”. Nos, akkor kik üléseztek? Münnich Ferenc november 4-én délután már nem volt Szolnokon, Marosán 5-én este érkezett, Apró Antalt akkor még a tököli repülőtéren hagyta. Rónai Sándort november 4-én hajnalban a nemzeti erők letartóztatták. Kossa István csak november 6-ra virradóra érkezett meg. Horváth Imre Prágában volt, Dögei Imrét sem láthatta senki ezekben a napokban a Tisza partján, ő is külföldön volt.

Még arra is volt „emlékező”, hogy Marosán György november 4-én diktálta le a megyei tanácsházán az új kormány névsorát. 1991-ben még a neve közlésével állította ezt az illető, 1992-ben viszont már az említett tv-műsorban inkognitóban akart maradni.

Csak hát a tények – ismételjük – makacs dolgok. Marosán György ugyanis csak november 5-én késő délután érkezett Szolnokra. Memoárjában írja: a szolnoki katonai repülőtérről meg sem állt vele a szovjet gépkocsi Kádár rezidenciájáig.

Több memoárban olvashattuk, hogy Apró Antal és Marosán György a Szolnok Megyei Tanács épületében hogyan szervezték a kormány polgári feladatainak ellátását, Kiss Károly milyen eredményesen szervezte a pártszervezeteket stb., stb...

Marosán lerombolta ezt a nimbuszt a már említett könyve 128. oldalán. „1956. november 6-án szokásomhoz híven korán kelek fel. Elmegyek szétnézni a városban, beszélgetni az emberekkel, a megyei párt- és állami vezetőkkel. Lehangoltak, bizonytalanok. Senkit sem találok, akiben legalább egy szikrányi lelkesedés volna. Szinte fizikai megerőltetésbe kerül, hogy kivonjam magam ebből a nyomasztó légkörből. Az a megdöbbentő, hogy senkinek az arcán nem tükröződik, hogy ami most történik, az helyes és jó. Hitüket vesztett emberek ezek. Kezdem megérteni Kádár gondterheltségét. A megyei tanácsházán ér el sürgős üzenete: azonnal menjek vissza! Amikor visszaérkezem, nagy a mozgás. Kádár közli, hogy este indulunk Pestre”.

Az állítólagos új kormánynak csak három tagja ülhetett be november 6-án késő este Szolnokon a Budapestre induló szovjet tankokba: Kádár, Kossa, Marosán. Ennyien voltak. Marosán sem állít többet.

November 7-én hajnalban Angyalföldön keresztül értek a Váci útra, öt óra tájt a Parlamenthez. Dobi István kéznél volt, s Kádár Jánost hivatalosan is kormányalakítással bízta meg.(!)

Ha figyelmesen tanulmányozza az érdeklődő a kor irodalmát, dokumentumait, azt látja, hogy a szolnoki rádió 1956. november 4-i szerepét szinte kibogozhatatlanul összekeverték. A „hivatalosnak” minősített, 1956 utáni tanulmányokban az áll, hogy „1956. november 4-én hajnali 5 órakor – nem pontos: 5 óra 5 perckor! – rádióadás útján ország-világ értesült arról, hogy megalakult és működni kezdett a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány.” Szó sincs ebben a szolnoki rádióról! Münnich Ferenc első – 5 óra 5 perckor történt – megszólalásakor sem. Az adást a Szabad Európa rádió lehallgató állomása rögzítette. „A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány rádiója. Figyelem! Figyelem! Dr. Münnich Ferenc a mikrofonnál. Nyílt levél a magyar dolgozó néphez! Honfitársaink, munkás és paraszt testvéreink: alulírottak, Apró Antal, Kádár János, Kossa István és Münnich Ferenc miniszterek, Nagy Imre kormányának volt tagjai bejelentjük, hogy 1956. november 1-jén, megszakítva ezzel a kormánnyal minden kapcsolatunkat, kiléptünk a kormányból és kezdeményeztük a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakítását.” Ezt követően felhívást olvastak be.

Münnich – vagy aki kezébe adta a szöveget – igen körmönfontan fogalmazott. Csak kezdeményezésről beszélt, arról főleg nem, hogy hol és mikor alakult meg a kormány? Hol volt a kormány rádiója? Annyira nem Szolnokon, hogy a gyászos napon meg sem merték kockáztatni, hogy a kormány rádiója ott van, ahol a kormány. A hajnali rádióközlést november 4-re Budapestre keltezték. De hiszen ekkor még sugározta műsorát a Szabad Kossuth rádió is! Nem is az ország fővárosából kürtölték „országnak, világnak” felhívásukat, hanem a Magyar Rádió külügyi szolgálata által használt hullámhosszon, az 1.187 kilocikluson, a balatonszabadi adón közvetítették, ahogy ezt az ENSZ különbizottságának jelentése megállapította.

Mi történt még azon a végzetes hajnalon, reggel az éterben?

A Szabad Kossuth rádió 4 óra 30 perckor kezdte adását. „Ma 1956. november negyedike, Károly napja, vasárnap van.” Ezután híreket mondtak, majd felolvasták a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságának felhívását, amelyben hangsúlyozták, hogy a nemzet érdekei mindennél fontosabbak. Egy kommentár hangzott el a szuezi kérdésről, majd 5 óra 20 perckor a bemondó közölte, hogy Nagy Imre, a Magyar Népköztársaság miniszterelnöke szól a magyar néphez. Nagy Imre ekkor jelentette be, hogy a szovjet csapatok támadást indítottak a főváros ellen. A drámai mondatokat a Himnusz és a Szózat követte, majd 5 óra 35 perctől angolul, később franciául, németül és más nyelveken is beolvasták a kiáltványt.

5 óra 56 perctől került az éterbe az a közlemény, amelyben Nagy Imre visszatérésre szólította fel a tököli szovjet parancsnokságon tárgyaló magyar delegációt, Maléter Pált, Kovács István vezérkari főnököt és a küldöttség más tagjait.

6 óra 40 perckor a Szabad Kossuth rádió az ENSZ főtitkára figyelmébe ajánlotta Nagy Imre felhívását.

7 óra 57 perctől hangzott el a Magyar Írók Szövetségének memoranduma: „Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!” 8 óra 7 perckor a Kossuth adó, Budapest zene közben abbahagyta az adását. Kora reggeltől már több rádiósávon sugározták az új kormány nyilatkozatait. Inkább csak az a kérdés, hogy a gyenge térerősségű szolnoki adót miért keverték bele a történelemhamisításba? Kézenfekvőnek látszik a magyarázat: a szolnoki rádió állítólagos adásaival bizonyítani akarták, hogy a kormány a Tisza partján alakult meg, s rádióállomással is rendelkezik.

Ennek ellentmond, hogy Nagy Imre miniszterelnök drámai hangú felhívásával egy időben, ugyanazon a hullámhosszon, amelyen előzőleg Münnich Ferenc szavait közvetítették, Kádár János beszélt, bejelentette a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását, hely és időpont nélkül. „A Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, népünk, munkásosztályunk és hazánk érdekében felkérte a szovjet hadsereg parancsnokságát, hogy segítsen leverni a reakció baljós erőit, és helyreállítani a rendet és nyugalmat az országban.”

Hol rögzítették hangszalagra Kádár és Münnich proklamációit? A kérdéssel az ENSZ különbizottságának jelentése is foglalkozott: „Hír szerint a bemondás Szolnokon, Budapesttől 100 kilométerrel délkeletre, a Tisza partján történt. A különbizottság nem rendelkezik bizonyítékokkal arról, hogy Kádár november 4-én reggel Szolnokon tartózkodott volna, és könnyen meglehet, hogy azok a tanúbizonyságok, amelyek szerint a rádiószózatot hangszalagról közvetítették, megfelelnek a valóságnak.”

A hangfelvételeket nem a szolnoki stúdióban készítették! November 4-én hajnalban Kádár és Münnich még nem voltak Szolnokon! De ha történetesen a városban tartózkodtak volna, hajnali fél 5 előtt akkor sem használhatták volna a szolnoki rádióstúdiót, azt ugyanis géppisztolyos magyar katonák őrizték november 4-én hajnali fél 5-ig. Ekkor törte át egy szovjet tank a stúdió épületét körülvevő erős kerítést, előrenyomult egészen az épület főbejáratáig. Két másik szovjet páncélos az utcán foglalt el tüzelőállást. A magyar őrség a páncélostámadás elől még el tudott menekülni. A Besenyszögi úti rádióadó-állomás területére is ebben az időpontban, hasonló módszerrel nyomultak be a szovjet tankok, s ugyanekkor kezdték lőni a Rékasi úti honvédségi laktanyát is.

Koronatanúja, a fogalom legtisztább értelmében, a szolnoki rádióban történteknek Kövér Gyula, volt szolnoki, Vágóhíd utcai lakos, aki a kérdéses időpontban a stúdió vezetőtechnikusa volt.

1991-ben magnetofonszalagra mondta emlékezését: „1956. november 4-én kora délelőtt a lakásomon rádión hallgattam az új kormány felhívásait. Két különböző hullámhosszon is vettem az adást. Kora délután, 13 óra körül egy szovjet katonai terepjáró gépkocsi és egy leponyvázott teherautó állt meg a lakásom előtt, egy magyarul beszélő szovjet tiszt közölte velem, hogy velünk kell jönnie, bevisszük a rádióba, a munkahelyére. A stúdió udvarán egy tank állt, engem felkísértek az emeletre. A keverőszobában a stúdiómagnetofonokat úgy találtam, ahogy előző este hagytam” – mondta Kövér Gyula.

– Mit kértek magától?

– Kértek? Ne vicceljen! Két davajgitáros Iván a hátam mögé állt, a magyarul beszélő tiszt meg közölte velünk, pontosan négy órakor kezdődik az adás. A bemondónők mellett is géppisztolyos katonák ültek. Pontosan 16 órakor feltoltam a keverőasztal kulcsát adásra: a bemondónő kezében úgy ropogott a papír, mintha egy század katona menetelne, de azért konferált: Kossuth rádió, Budapest! Majd hanyatt estem a meglepetéstől, de az orosz tiszt intett, hogy induljak el a lemezjátszóval.

– Tehát a konferálás után zenei műsort adtak.

– Igen, de öt óra előtt néhány perccel hoztak egy 76-os fordulatra alkalmas, befutózott, adásra kész magnetofonszalagot.

– Tehát november 4-én 17 óra előtt néhány perccel...

– Pontosan, és ezt a szalagot félóránként kellett beforgatnom az adásba. Az a bizonyos felhívás a magyar néphez, a Kádár-beszéd volt. Jól felszerelt stúdióban készülhetett a felvétel, mert műszakilag hibátlan volt. A délelőtti adások hangtechnikai minősége viszont csapnivalóan rossz volt, „fedinges”. A délutáni adás különben nem jutott ki az éterbe, csak a szolnoki vezetékes rádión volt hallható.

A Szabad Európa rádió lehallgató központjában felfigyeltek valamire. 1956. november 4-én hajnali 4 óra 32 percig nem tudták rögzíteni a Damjanich rádió gyenge térerősségű műsorait. Az említett időponttól kezdve viszont igen! Mi történhetett? Megtáltosodott a 0,4 kW-os szolnoki adó? Vagy netán két különböző rádióadóról volt szó?

Kovács Árpád, a szolnoki rádióállomás nyugalmazott vezetője 1956 kritikus napjaiban már a besenyszögi úton teljesített szolgálatot.

– November 4-én fél 5 után néhány perccel a szovjet tisztek utasították a rádióállomás ügyeletes vezetőjét, hogy a 0,4 kW-on folyó adást szakítsa meg. Ez kényszer hatására megtörtént. Ezután teljes bizonytalanságban voltunk, de tudja, milyen a rádiós ember, ha másba már nem tud, az éterbe kapaszkodik. Ha adni nem tudunk, akkor legalább vegyünk! Addig tekergettük, csavargattuk rádiójaink keresőgombjait, hogy a kora délelőtti órákban megtaláltuk az éterben Kádár János későbbiekben ismertté vált beszédét. Sőt, fel is vettük egy „Vörös Szikra” nevű, magyar gyártmányú magnetofonra. A középhullámú adás minőségéből arra következtethettünk, hogy vagy távoli adást veszünk, vagy mobil, tehát mozgó katonai adó rosszul modulált adását halljuk.

– Mikor kerülhetett ez a beszéd először magyar rádióállomás útján az éterbe?

– November 4-én délután 3 órakor Ogyincov városparancsnok, Fjodorov gárdaezredes közvetítésével utasított bennünket, hogy 19 órától a helyi, tehát a szolnoki stúdióból kapott – Kossuth rádió, Budapest – konferálással bejelentkező műsort sugározzuk az 539-es Kc-on, a 135 kW-os Petőfi adón, amely a Kossuth adó távtartaléka volt. Az adó üzemzavara miatt – egy transzformátor égett ki – a műsor sugárzása csak 22 óra 5 perckor kezdődhetett meg.

– A korabeli üzemnapló kivonatos másolata alapján is – az eredeti nincs meg, ez is micsoda véletlen! – megállapítható, hogy a 0,4 kW-os szolnoki, úgynevezett kisadó 1956. november 4-én hajnali 4 óra 32 perc után nem sugárzott műsort, november 8-ig nem volt üzemben. Ez azt jelenti, hogy a szolnoki stúdióból november 4-én 22 óra 5 percnél előbb a többször említett felhívás, a Kádár-beszéd nem kerülhetett ki az éterbe?

– Nem bizony! Ungvár és mozgó katonai adók sugározták a nem létező kormány felhívását, a kormányfő beszédét.

1971-ben meglátogattam az Ungváron élő Gábor Mózes volt nagykátai ügyvédet, 1919 után a Szovjetunióba emigrált egykori szociáldemokrata politikust. Sétáltunk az ungvári utcákon két, hozzánk csatlakozott magyar festőművésszel. Egyszer csak Gábor Mózes rámutatott egy házra: Kádár meg Münnich itt szálltak meg 1956-ban.

Ha pontosabb dátumra vagyunk kíváncsiak, idézzük fel Kádár János már citált nyilatkozatát, amelyben azt mondja el, hogyan utazott 1956. november 2-án Budapestről Moszkvába: „...Ungváron talán annyit időztünk, hogy egy zsíros kenyeret megettünk.”

Az 1960-as évek elején Kádár János – vonaton – Záhonyig kísérte a magyarországi látogatását befejező Hruscsovot. Ott a szovjet pártvezér meghívta Kádárt Ungvárra: „egy jó káposztalevesre”, s kierőszakolta, hogy Kádár a területi pártbizottság erkélyéről mondjon beszédet. Szó szerinti idézet: „Én már voltam itt Önöknél, vérzivataros időben, amikor hazámban veszélybe került a szocializmus”.

Egyértelmű, hogy nem a „zsíros kenyeres” útra gondolt Kádár János, hanem a november harmadikáról november negyedikére virradóra ott töltött éjszakára.

Balla László ungvári magyar író több helyen leírta, elmondta, így nekem is, hogy november 3-án a kora esti órákban egy Prihogyko nevű moszkvai propagandafőnök berendelte „szolgálattételre” az ungvári rádióba.

– Letett egy iratcsomót az asztalomra. Első ízben történt meg, hogy kész magyar szöveget kaptam. Ezt tehát nem kellett fordítani, az utasítás úgy szólt, hogy stilizáljam. Éppen elég munkám akadt vele. Tele volt russzicizmusokkal. Jellegzetes fordulataiból is nyilvánvaló volt, hogy oroszból fordították. Amikor azután ,,megalakult” az úgynevezett Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány, és elhangzott Kádár János beszéde, meglepetéssel tapasztaltam valamit. Az elhangzottak igen-igen hasonlítottak arra a szövegre, amelyet én nem sokkal azelőtt stilizálásra kaptam. Nem állíthatom, hogy a két szöveg ugyanaz volt, hiszen az összehasonlításra nem is nyílt lehetőségem, de hogy gyanúsan hasonlítottak egymásra, az biztos. A magam számára akkor mindenesetre azt a következtetést vontam le, hogy a Kádár-beszédet valakik oroszul írták, valahol meglehetősen durván magyarra fordították, s az én stilizálásom után kaphatta meg végleges formáját.

Sándor László Ungváron élő magyar rádiós újságíróval november 3-án 20 órától szalagra olvastatták Kádár János nyilatkozatát a kormány megalakulásáról és a többi írásos dokumentumot. Ezeket vették fel november 4-én kora délelőtt az említett Vörös Szikra elnevezésű magnetofonra Kovács Árpád és társai a szolnoki, besenyszögi úton lévő rádióállomáson.

A hajnali 5 óra 5 perctől a balatonszabadi adón sugárzott Münnich-beszéd és a felhívás a székesfehérvári szovjet parancsnokság közreműködésével jutott el az adóállomásra.

Választ kell adni még egy kérdésre. Miért állították le a szolnoki, úgynevezett kisadót november 4-én hajnalban? Egyszerűen azért, mert a kis térerősségű, gyenge adó hullámhosszára nagy hatósugarú adóállomások „álltak rá”, azt a benyomást keltve, mintha a műsort a szolnoki adóállomás sugározná.

Szolnokról csak november 4-én 22 óra 5 perckor kerültek ki az éterbe a hangos dokumentumok, amikor a balatonszabadi és a néhány órával későbbi szovjet adásokat követően a fél világ rádióállomásai már sugározták a magyar forradalom és szabadságharc leverésére irányuló intervenció részleteit is. Kövér Gyula a szolnoki stúdió vezetőtechnikusa, aki a fenti időpontban kénytelen volt „beforgatni” az éterbe a már sokszor említett „szövegeket”, a rádió épületének falán elhelyezett későbbi emléktábláról így vélekedett: „Mese, tankkal!”

Sokáig homály fedte, hogy kik voltak azok, akiket a megyei tanácsháza épületében szállásoltak be, akik számára szigorú fegyveres őrzést biztosítottak. Igen sokan az akkori önkéntes fegyveresek közül – karhatalmisták – abban a tudatban haltak meg, hogy Kádár Jánost és kormányát őrizték. Kitüntetéseket kaptak ezért, nagy megbecsülésben részesültek, holott a felső párthierarchiában mindenki tudta, hogy Kádár János november 4. és 6. között nem járt az épületben, egyébként máskor sem.

Amikor Kádár János és „kormánya” az Országházba települt át, továbbra is őrizték az épületet. A Szolnoki Szabad Nép megjelenésekor vált ismertté szűkebb körökben, hogy Berei Andor, Andics Erzsébet, Hidas Antal és még mások voltak a féltve őrzött „vendégek”. Az említetteket a szovjet katonai titkosszolgálat már a november 4-i offenzíva előtt a tököli repülőtérre vitte. Marosán november 5-én ott találkozott velük, elítélően írt róluk: „Hatalmon voltak, méghozzá családi összefonódással. A Berei, Andics és a Farkas család hitbizománya lett az ország. Nem kesergek, bár a szám igen keserű, mások helyett szégyellem magam.” Kádár is gondterhelt lett, amikor november 5-én este Szolnokon meghallotta Marosántól, hogy a szovjetek védőszárnyaik alá vették az említett személyeket. Nehéz lesz velük, mondta, de mit lehet tenni? Amikor november 6-án délelőtt megtudta, hogy az éjszaka folyamán Budapestre viszik a szovjetek, beleegyezett, hogy Andics Erzsébetet és szűkebb körét Szolnokra hozzák. Még mindig jobb, mintha a fővárosban lennének! Miért voltak a szovjetek számára ennyire fontosak a leszerepelt vezetők? Merő „elvtársi” segítségnyújtás? Nem valószínű, hiszen más, kompromittálódott, 1956 előtti középvezetőkkel korántsem voltak ennyire előzékenyek. Kiszivárgott, hogy Berei Andor mennyire magabiztos volt, többször mondta, hogy „ami Kádárnak nem sikerül, majd megcsináljuk mi!” Tartalék „kormány” volt a szovjetek részére a tanácsházi társaság? Hátha valami baj éri Kádárt és szűkebb környezetét? Vagy ha netán Kádár nem a szájuk íze szerint cselekszik...? Jogosak azok a kérdések, amelyek a Szolnoki Szabad Nép megjelenésének körülményeit firtatják. A Népszabadság színrelépésével egy időben adták ki az említett lapot, és ez utóbbi jóval keményebb, „vonalasabb” volt Kádár akkori politikai tendenciáinál.

A november eleji szolnoki helyzet ismeretében nehéz feltételezni, hogy a szovjetek nem támogatták Bereiéket a lap kiadásában. Szigorú kijárási tilalom volt, kettőt nem lehetett lépni, hogy ne botoljék az ember katonai járőrökbe. Kellő támogatottság hiányában hogyan szerkeszthették volna a Szabad Népet a Szolnokra telepített régi prominensek? Ide kívánkozik, hogy Hruscsov akkoriban még nem „szerette” Kádárt, nem bízott benne. Az is adalék lehet, hogy Andics, Berei, Hidas és még több, velük lévő régi vezető szovjet emigrációból tért vissza 1945-ben Budapestre. Marosán egyszerűen „nem értette” a Szolnoki Szabad Nép megjelenését, hosszan meditál efölött könyvében. De úgy tűnik, Kádár annál inkább értette Bereiék lapját, néhány nap múlva betiltatta, mondván, hogy a Népszabadság az MSZMP Központi Bizottságának napilapja. A szolnoki rádióstúdió élére kormánybiztost nevezett ki „...nehogy Bereiék kompromittálják a kormányt”.

Bizonyára az is sokatmondó az 1956-os valóság és a hazugságok viszonyáról, hogy Kádár János a nagy csinnadrattával beharangozott eseményre, a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány szolnoki megalakulása 30. évfordulóján rendezett ünnepségre – pedig a helyi vezetés nagyon hívta, várta – nem utazott a Tisza partjára.

1969. október végén azonban – az úgynevezett „megyelátogatások” programjába iktatva – két napig Szolnokon tartózkodott. Az MSZMP tiszaligeti vendégházában rendezett szűk körű vacsora után valaki szóba hozta 1956-ot, és megjegyezte: „Kádár elvtárs mindnyájunknál pontosabban emlékszik mindenre, ami ekkor történt”. Kádár a zsebébe nyúlt, elővette az elmaradhatatlan Szimfóniáját, rágyújtott, és csak annyit mondott: „Rég volt az!” Nagy füstkarikát fújt a levegőbe, és más irányba terelte a beszélgetést: „mondják, miért ilyen rosszak a magyar cigaretták...?”

A megyei tanácsháza díszterme előtti emléktábla. Kádár János az 1969-ben Szolnokon elmondott beszédében a városra célzott. Így az emléktábla szövege pontatlan is. Kádár János sosem járt abban az épületben, ahonnan a szöveg szerint meghirdették az ellentámadást

Kövér Gyula rádiótechnikus.

Elmondása szerint az új „kormány” felhívásait – más adatok is ezt igazolják – csak november 4-én 22 óra után „forgatta be” az adóállomásnak

Kablay Lajos repülőszázados (1944).

A forradalom és a szabadságharc leverése után bebörtönözték.

1990-ben posztumusz ezredessé léptették elő

Szathmári József ifjúkori arcképe.

Amikor november 4-én hajnalban a szovjet túlerő lőni kezdte a laktanyáját, géppuskatűz közepette a támadó parancsnoki harckocsihoz rohant, kérte, fejezzék be a tüzet Ha ezt nem tette volna, a laktanyát körülvevő 36 harckocsi percek alatt megsemmisítette volna a légvédelmi tüzérezredet. Súlyos börtönbüntetésre ítélték, lefokozták. 1990-ben posztumusz őrnaggyá léptették elő

A humor még a bitófa árnyékában is megél. 1956 után kegyelmes úrnak titulálták azokat, akiknek a halálbüntetését életfogytiglani börtönre változtatták, vagyis akiknek – gyakorlatilag – megkegyelmeztek.

Kegyelmes úr dr. Mizsei Béla ügyvéd, volt országgyűlési képviselő is. Háromezer-kétszáznyolcvannyolc óráig azzal a tudattal kelt, feküdt, hogy bármikor a bitófa alá állíthatják.

– Milyen volt a bíró arca, kegyelmes úr, amikor kimondta, kötél általi halál...

– Vigyorgott, én akkor úgy láttam, hogy szinte vigyorog. Valami gúnyos, dölyfös elégtételt sugallt az egész magatartása. Lehet, ez volt annak az embernek élete értelme és csúcspontja, hogy egyszerre három halálos ítéletet hozhatott. A hóhér álarca mögé menekült, úgy akarta leplezni igazi énjét.

– Ki volt az a bíró, hogy hívták?

– Nem fontos, meghalt már, nyugodjék, a családjának meg nem akarok rossz érzést. Gyorstalpalón képzett valaki volt, aki hálás akart lenni a karrierjéért. A forradalom előtt többször – ügyvédként – tárgyaltam vele. Buta, semmi kisember volt, de annyit azért elvártam volna tőle, hogy leplezze gonosz indulatait. Ismertem több olyan bírát, aki halálos ítélet kimondására kényszerült. El is mondták baráti beszélgetéseken lelkiismereti konfliktusaikat. Az emberséges ember a törvényre és a tényekre támaszkodva is nehezen mondta ki a visszavonhatatlant. Mellesleg én tisztában voltam vele, mire számíthatok. Tucatnyi momentummal elárulta magát. Nem volt hajlandó a mentőtanúimat se meghallgatni. Az egész tárgyalási ceremónia felesleges volt, akár rögtön a föld felé mutathatott volna a hüvelykujjával. Ezzel keményítette meg a lelkemet. A kötéllel megsemmisíthet, de élő emberként nem győz le, mindig erre, csak erre gondoltam. Ez tartotta egyensúlyban az idegrendszeremet. Azt hiszem, önszuggesztió volt. Belefúrtam a tekintetemet a szemébe. Belekapaszkodtam, hogy talpon maradjak. Az egyik társam, amikor meghallotta a verdiktet, összerogyott. Engem is elöntött valami leírhatatlan, rettenetes forróság, de álltam, a felém áradó gyűlölet erősített. Nem alázol meg, nem kerülök a padlóra! – a szívem ezt dobogta.

– Az ügyész?

– Félbeszakította az utolsó szó jogán lehetséges szavaimat. Pedig akár a többszörös gyilkos is beszélhet ekkor... Én meg nem voltam az, mégsem engedték meg, hogy védjem magam.

– A „tárgyalás” után?

– Néhány percig beszélhettem a feleségemmel. Megértett, hogy bármi történik is, emberi méltóságunkat meg kell őrizni. A gyerekekről beszélgettünk, inkább jobbára ő beszélt, a három gyerekről, s hogy ez csak múló szörnyűség, hazavárnak. Tudtam, hogy ez még nem az utolsó beszélő, ha a fellebbviteli tárgyaláson jóváhagyják az ítéletet, akkor még találkozhatunk. De én már akkor, ott, a tárgyalás után döntöttem: Isten őrizzen meg az utolsó beszélőtől! Az mindennél rettenetesebb! Ha valaki indul a frontra, féltjük, reszketünk érte, de bizakodunk, visszajön. De az utolsó beszélőn már nincs remény, láttam néhány ilyen borzasztó találkozást. Két őr fogta a látogatót, másik kettő a halálraítéltet. Néhány seppegve kiejtett szó, felbugyborékoló zokogás, elfulladó sikoly. Az őrök elhúzták a fájdalmában összerogyott édesanyát, feleséget vagy testvért. Sokszor az elítéltet is ájultan vitték vissza a cellájába. Az már a halál előszobája volt. Ezért elhatároztam, ha úgy hozza a sors, nem élek az utolsó beszélő lehetőségével. Váljunk el szerelmünk méltóságával. Arról az apjukról meséljen majd feleségem a gyerekeinknek, aki igaza tudatában nézett farkasszemet a vérbíróval. Megmondtam neki, ha kivégeznek, menjen férjhez. Vegye úgy, ez az utolsó kívánságom, ha úgy hozza a sors! Nem, a három gyerek, te és én akkor is egy család maradunk, ha csak az emlékedet őrizhetjük. Ez volt a válasza. Elvezettek. Nem volt erőm visszanézni.

– A cellában?

– Két, szintén halálraítélt társam idegei felmondták a szolgálatot. Egymásnak estek. Talán mindegyikük abban reménykedett, hátha a másik agyonüti, vége lesz, nem kell a bitófáig szenvedni. Valahogy, nagy nehezen szétválasztottam őket, elsimult. Nem kérdeztem tőlük semmit, megéreztem, a halál kalitkája vette el az eszüket. A cellára ugyanis jó nagy, feltűnő betűkkel ki volt írva: Halálraítéltek, fokozott ellenőrzés! Ez nyilván az őrségnek szóló utasítás volt, de az, aki még „csak” hallotta, hogy őt halálraítélték, most olvashatta is, innen már a bitófa alá vezethet az út.

– Ez történt az ítélet napján. Az első éjszaka a kötél árnyékában?

– Aludtam, mint a bunda. Számoltam magamban, mintha műtőasztalon feküdnék, hogy mikor alszom el. Kényszerítettem magam az alvásra, tudtam, másnap, holnap, holnapután is szükség lesz az idegeimre. Ez már akár egyszerűnek is vélhető: vagy kihúzom a nyakam a budapesti tárgyaláson a hóhér kötelének hurkából, vagy méltósággal kell meghalnom. Végigaludtam az éjszakát, gyönyörű tavaszi reggelre ébredtem. Megmozdult bennem a kisördög: olvasnivalót kértem. Tudtam, eljut ennek a híre a bíróhoz. Éppen ez volt a célom, tudomására akartam hozni, nem győzött le! „Méltó” választ kaptam, elküldte a börtönkönyvtárból Jókai A szép Mikháel című könyvét. Ebben éppen elég szörnyűség van ahhoz, hogy féljek. Féltem is, nagyon is. Amikor egy mondatnak a végére értem, elfelejtettem a mondat elejét. Újraolvastam, kétszer, háromszor. Az őrök mindig csak azt látták, hogy olvasok. Dühítette őket, mert pár nap múlva átraktak Oláh Miklós jogerősen halálraítélt cellájába. Megmondták neki, addig él, ameddig ide nem ér Pestről a hóhér. Csendben ült, nem evett, nézett maga elé. Vasárnap este aztán kopácsolást hallottunk. „Ha a te életed meghagyják, mondd el mindenkinek, tudom, miért halok meg. Haló poraimig nőnek majd le a fák, a növények gyökerei, azokban újra élek...” Hétfőn hajnalban engem kiszólítottak a cellából, felvittek Pestre, a Markóba. Egy nagyobb cellába raktak, egyedül én voltam akkor ott halálraítélt. Mindig volt mellettem valaki, valamelyik rabtárs, észrevehetően az volt a céljuk, hogy oldják feszültségemet. Közben múltak a hetek.

– Álmodott?

– Reménykedtem, de rendezgettem a halálom utáni jövőt. Nem az enyémet, a családomét, a túlélőkét. Biztos voltam benne, hogy a feleségem a családja segítségével felneveli, tisztességesen útjukra engedi a gyermekeimet. Biztos voltam abban is, hogy a később születendő unokáim is tudnak majd rólam, szeretni fognak. Nem sokáig voltam a Markóban. Tóth Ilonáékkal együtt kivittek a Gyűjtő Kisfogházába. Külön cellában voltam hetekig. Ott már sokat lestem a mennyezetet, a cella falát. Gyengültem, éreztem magamon, hogy egyre gyengülök. Nem engedhettem! Elkezdtem boncolgatni a peremet. Egészen primitív törvényességi, alaki hibákat találtam benne. Miért nem szerepelt a peranyagomban az a tény, ahogyan a szovjet csapatok parancsnokával tárgyaltam? Ha azt nem tettem volna meg, a következő órákban rommá lőtték volna a települést.

– Tehát gyűjtötte védelmére az összefüggéseket.

– Nagyon nehéz volt, hogy logikusan felépítsem a védelmemet, mert a Kisfogházban iszonyatos lélektani hatások értek. Naponta akasztották a vérvád alá vont forradalmárokat. Az utolsó éjszakára külön zárkába tették őket, majd amikor vitték a bitófához, elképzelhetetlen brutalitással bántak velük. Ordítottak rájuk, ütötték, verték őket. Mindez visszhangzott a folyosókon. Az ember fülébe becsengett a halhatatlan verssor: „így végzed hát te is...”

– S ebben a helyzetben tudott reménykedni?

– Az ügyvédem, Győri Nagy Lajos minden lehetségest megtett értem. Feltárta ő is a per lehetetlenségeit, például azt, hogy a tanút előbb meg kell hallgatni, s csak azután kell a rendőrségi vallomásával szembesíteni, ha a bíróság ellentmondást tapasztal.

– Az a vallomás került a bíró elé, amelyet a rendőrök kivertek a tanúból?

– Még Vidának is feltűnt. Annak a Vida Ferencnek, aki Nagy Imrét is halálra ítélte. Két ősz munkás volt a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsában, egy szemüveges értelmiségi és Vida mellett egy színészféle, aki emlékezett az 1945-öt követő politikai múltamra, és emlegette is, védő, jó szándékkal. Az egyik munkás ott, abban a helyzetben igen furcsának tűnő megállapítást tett: a fiatalok bizony könnyen belekeverednek mindenféle dologba. De amikor látta, milyen irányba mozdulnak az események, miért nem hagyta ott az ellenforradalmárokat? Éreztem a segítő szándékot. Azt feleltem, ha az elején ott voltam, s visszavonulok, mielőtt befejezzük, s közben atrocitás történik, akkor is felelősségre vontak volna, mert én kezdtem. Egyetértőén bólintott. Hanem a szemüveges értelmiségiféle az vágott, ahogy csak tudott.

– Vida?

– Megkérdezte tőlem, miért szállíttattam élelmet Budapestre? Azért, feleltem, hogy ne uralja el a fővárost a feketepiac, ahogy ‘45-ben. Erre a szemüveges népbíró gúnyosan megjegyezte: áh, kérem, ‘45-ben demokratikus emberek éltek itt, most meg fasiszták. A számon volt a kérdés, hogy ezek szerint Horthyék demokratákat neveltek, Rákosiék meg fasisztákat? Persze, hogy „elnyeltem”, amikor az ember az életéért harcol, különösen gondolja meg, mit mond.

– Az ügyész? A pesti...

– Vádbeszédében nevelőítéletet kért, de nem olyat, amely a vádlottat neveli, hanem a társadalmat... Vida még rátett egy lapáttal. „Ez a 35 éves fiatal ügyvéd teljes politikai felkészültséggel vetette bele magát az ellenforradalomba, és fokozatosan süllyedt annak mocsarába.”

– Mégis, mégis, végre valahára megszületett a „boldogító” életfogytiglan.

– Azt hiszem, ebben nagy szerepe volt a két öreg munkásnak és a színészfélének. No, meg az ügyvédemnek, és talán annak is, hogy jól érveltem, amikor lehetett. Később tudtam meg: a feleségem és az ügyvédem a Duna-parton sírtak örömükben...

– És ön?

– Rögtön, amikor lehetett, lefeküdtem. Gyönyörű napsütésre ébredtem. Akkor – bár a tárgyalások, tortúrák alatt egy könnycsepp nem hagyta el a szemem – elsírtam magam. Ilyen gyönyörű időben meghalni! Néztem magam elé, a cellám ablakán bejövő fénysugárba, és lassan visszapergett bennem az előző nap. Idő kellett hozzá, hogy felfogjam, már nem vagyok halálraítélt.

{fel}