Idős férfi kapaszkodik a reményeibe, Karmazin Gábor szandai kovácsmester. Egy Drezdában réges-régen feladott képeslapot tesz elém:

– Nézze meg ezt a K betűt. Ugyanúgy írja, mint én. Innen gondolom, hogy a bátyám még él, hiszen én tőle tanultam meg írni. Ez az ő írása! De elmondom azt is magának, hogy 1956 telén egy teherautósofőr megkereste a nagybátyámékat Szolnokon, elmondta, hogy a határig vitte a fiukat. Erre fel a nagynéném elsírta magát: hogy csinálhatott ilyet Karcsi! Mire a sofőr azt mondta, a fiatalembert nem Károlynak hívták, hanem Karmazin Sándor volt a neve...

Nehéz percek, hiszen itt vannak a kezemben a hivatalos iratok másolatai: Karmazin Sándor, 1922. október 4-én született, anyja neve Szabó Julianna... 1952. november 13-án a katonai bíróság hűtlenség bűntette, fegyverrejtegetés bűntette miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítéli.

Az ügyész fellebbezett, 1953. január 29-én újabb ítélet: halálbüntetés. Az ítéletet 1953. március 13-án végrehajtották.

– Mit tudnak a tragédia részleteiről?

– Tízen vagyunk testvérek, de egyikünk se semmit. Csak annyit, hogy Sanyinkat 1952 tavaszán letartóztatták, elvitték az ávósok. Anyám, apám abban a hitben, reményben halt meg, hogy a fiuk egyszer mégiscsak hazajön.

– Valamit azért csak tud a bátyja addigi életéről?

– Hazajött a háborúból, pénzügyőr lett Kecskeméten, de úgy 1950 tájt leszerelték. A parancsnokát ugyanis már ezt megelőzően letartóztatták, Sanyinkat két hétig verték, hogy mit tud arról az emberről. Semmit, semmit. Elengedték ugyan, de az állásából elbocsátották. Szolnokon dolgozott a vízügynél, majd valami tatarozó vállalatnál vízvezeték-szerelő, műszaki rajzoló volt.

– A fegyverrejtegetés ?

– Apám is kovácsmester volt, felvásárolta a haszonvasat. Így került az udvarunkba egy forgópisztoly. Sanyink megpucolta, mert azt mondta, múzeumi darab. Különben nem működött az elsütőszerkezete sem. Amikor elvitték Sanyinkat, anyám beledobta az árnyékszék gödrébe. Onnan szedették ki velem hat méter mélyről. Ráadásul a kutyánk egy második világháborús német géppuska csövéhez volt kötve. Fel kellett ásnunk a műhelyt, a kertet, hol a többi fegyver. Mink aztán többet őt nem láttuk. Később hallottunk olyan mendemondákat, hogy Sanyink kém volt. Kém? Hát akkor pénze lett volna, ő meg szegény volt. De ha már ilyesmi esett meg vele, akkor legalább a tetemét miért nem adták vissza a családnak? Hol van eltemetve?

– Nem tudom, talán senki sem tudja, aki meg esetleg tudja, hallgat...

Karmazin Sándort vádlott-társai közül Garics József látta utoljára.

– Ott esett össze mellettem, amikor kimondták az ítéletet.

A homályban lassan kirajzolódnak az 1952-es per körvonalai. A halálra, illetve súlyos börtönbüntetésre ítélt rákóczifalvi, szolnoki, szandaszőlősi és budapesti lakosok a katonai bíróság szerint állítólag a CIA, tehát az amerikai hírszerző szolgálat ügynökei voltak. Csak éppen ők nem tudtak erről semmit.

Karmazin Sándor mellett halálra ítélték, és 1953. május 6-án a budapesti Fő utcában kivégezték Marton György budapesti textilmérnököt – akivel akkor közölték, hogy gyermeke született, amikor akasztani vitték –, Csabai József rákóczifalvi gazdálkodót, Fazekas Lászlón súlyos tüdővérzése miatt az ítéletet néhány héttel később hajtották végre.

Fazekas Mihály budapesti lakos 15 évet, Balogh Sándor és Szathmáry György szolnoki vádlottak 15-15 évet, Garics József rákóczifalvi kőműves 13 évet, Ignácz János rákóczifalvi lakos 11 évet, Kun András ugyancsak rákóczifalvi vádlott 10 évet, falubélije, Balázs Júlia szintén 10, Balázs Lajos 9 év, Török Antalné pedig 3 év börtönbüntetést kapott. Pataky Valéria és Szabó István szolnoki vádlottakat 10-10 év börtönbüntetésre ítélték.

Erősödik az osztályharc – hirdették meg ez időben. Netán ehhez bizonyítékok kellettek?

– Garics úr, ön miért kapott 13 évet?

– Az én periratomban ez állt: „feltételezhetően adatokat szolgáltatott ki az imperialista hatalmak kémszervezeteinek”.

– Meg tudná mutatni nekem ezt az iratot?

– Aláíratták velem a cellában, és elvitték. Azóta se láttam.

– Mégis, csak volt valami előzménye a perének?

– Amikor hazajöttem a hadifogságból, annak rendje-módja szerint igazoltak. Miért is ne tették volna, hiszen csupán szakaszvezető voltam, semmi más. Beléptem a Nemzeti Parasztpártba, tevékenyen részt vettem én is Csabai Józseffel és Fazekas Lászlóval együtt a KALOT munkájában. Amikor megtudtuk, hogy a falu papját veszély fenyegeti, el akarják vinni, odafeküdtünk a plébániához, a templomhoz vezető utakra. A nép követett bennünket, egyre többen lettünk. A papot megmentettük, de néhányan „feketelistára” kerültünk. Engem 1952. május 5-én délután vittek el a lakásomból. A törvény előtt akár megnevezem azt a két szolnoki tisztet, úgy emlékszem minden pillanatra. Mellesleg az elhurcolásom előtt D. D., a falu párttitkára már figyelmeztetett: lépjek ki a Parasztpártból, hagyjam abba az izgatást, mert baj lesz...

– Egyenesen teszem föl a kérdést: kapcsolatban állott a CIA-vel, annak valamelyik itteni megbízottjával?

– Uram, amíg a tárgyaláson nem hallottam a „sziáé” nevét, azt se tudtam, hogy mi az, létezik-e. A bíróságon meg azt mondták, hogy csak adom az ártatlant, mert igenis felírtam a szovjet harckocsik számát.

– Tanúk nem voltak? Úgy értem, a vádnak.

– N.-t, Z. J. ávós főhadnagy úgy t...ön rúgta, hogy mindent aláírt szegénykém, amit csak elébe tettek. Persze mások is azt mondták, amit az ÁVH hallani akart, mert megfenyegették őket, féltek.

– Hová vitték?

– Előbb Szolnokra, majd Pestre, a katonai ügyészségre. Egy ÁVH-s a vascsajkával ott verte ki a fogaimat.

A 13 évre ítélt rákóczifalvi kőműves három évig szinte megszakítás nélkül a föld alatt volt a tatabányai XIV-es aknában.

– 1956. augusztus 25-én hoztak fel a Gyűjtőfogházba. Hatan voltunk összeláncolva, ahogy dőlt az autó, úgy rángattuk egymást. Belső karbantartó lettem, majd néhány héttel a forradalom kirobbanása előtt közölték velem, hogy ha jól viselem magam, hamarosan szabadulok. Egyszer csak hívattak: maga? Magát hogy hívják? „Jelentem a 288-as elítélt vagyok.” A nevét mondja! „Jelentem, az általam aláírt börtönszabályzat tiltja, hogy a nevemet megmondjam.”

– Azt hitte, hogy provokáció?

– Sokszor, sok embert megfenyítettek azért, mert emlékezni mert a nevére. De ezúttal nem csapda volt, 1956. november 2-án fél 12-kor szabadultam. Ötvenhét tavaszán aztán újra letartóztattak, de az már semmi se volt, néhány hét csupán...

– Mer beszélni, asszonyom? – kérdeztem Török Antalnétól, szintén Rákóczifalván, miután ezt megelőzően valaki, aki igen sokat tud az állítólagos CIA-ügyről, a fejét rázta.

– Természetesen mindent elmondok, amit tudok. Szolnokra vittek be a Szapáry utcába. Rengeteg patkány volt az udvaron, a cellákban, a nyitott vécében, mert a szomszédban egy pékség dolgozott. Néhány nap múlva valakivel összeláncolva, vonaton vittek Pestre. Ott tudtam meg végül is, hogy mivel vádolnak: állítólag én kódoltam a Nyugatról érkezett utasításokat. Hoztak egy papírt. Fazekas László aláírásával. A „vallomásában” részletesen elmondta, hogyan, mikor sifríroztam a kémüzeneteket. Elém tették a „vallomását” – igen, ez 1952-ben volt –, ismerjek be mindent, most már úgyis mindegy. De én akkor már átláttam gyalázatos módszereiken. Biztos voltam benne, hogy Fazekas Lacit addig verték, amíg egy üres papírlapra oda nem írta a nevét. Nem ismert ő be semmit.

– És egyáltalán, lett volna valami beismernivalója?

– Az ég egy világon semmi! Később bebizonyosodott, hogy jól döntöttem, amikor bíztam Fazekas Laci becsületében, nem dőltem be a humbugnak. Laci ekkor már a rabkórházban volt, onnan küldött nekem halála előtt egy fél szem kockacukrot. Ez volt a köszönete, hogy hittem neki, ez volt a búcsúja tőlem. Súlyos tbc-je volt, vérzett a tüdeje, amikor felakasztották.

– A sátoraljaújhelyi börtönben már emberségesebbek voltak a körülményei?

– Ott már nem vertek meg annyiszor! Mondom, annyiszor! De talán sokat elmond az ottani viszonyokról, hogy harminckilenc kiló voltam, amikor szabadultam. Csont és bőr. Pedig mielőtt kiengedtek, néhány napig dupla porció ételt adtak. Ételt? Löttyöt, moslékot! Ehhez a börtönhöz fűződik egyébként életem legszörnyűbb élménye is. Egy fiatalasszony fogolytársam, miután megszülte gyermekét, néhány hétig még szoptathatta a kicsit, majd elvitték tőle a gyereket. Szegénykém beleőrült! Éjjel-nappal dajkálta, babusgatta a kicsinyét, mintha az ölében lett volna, varrta, kötötte neki a ruhácskákat, pedig se ruhaanyaga, se tűje, se cérnája nem volt. A levegőben imitálta a mozdulatokat. Rettenetes volt! Hogy hová vihették el a csecsemőt? Talán állami gondozásba adták. Ha felnőtt, akkor él valahol egy férfi, aki a mai napig sem tudhatja, ki volt az anyja. Sajnos az asszonyka hamarosan meg is halt, de különben is olyan állapotban volt, hogy a nevére sem emlékezett.

Fazekas Lászlónak vérzett a tüdeje, amikor felakasztották

Csabai József katonakori fényképe. 1953. május 6-án végezték ki

Karmazin Sándor ifjúkori fényképe, egy ismeretlen hölgy társaságában

– Jancsi, úgy mondd, hogy Jancsi!

– Köszönöm, Jani bácsi.

– A keresztanyád... Jancsi! Így! Te meg Lajcsi! Isten, Isten!

– Egészségünkre.

Az öregségnek is van haszna. Minden régi szóra pontosan emlékszem. 1955-ben így kezdődött a barátságom Görbe Jánossal. Egy-egy talpra állított hordón ültünk a Tisza partján, a Károlyi-kocsmában, „hatmuslicás alföldi kvarcost” ittunk, tehát vinkót. Akkoriban már feketelistán volt az igazi bor. A rum, az igen: attól butult a magyar! De Károlyinak azért mindig volt valamicske dugibora.

Gyerekember voltam Görbe Jánoshoz képest.

– Jancsi bácsi, mesélj nekem Kolozsvárról!

Nagyot húzott a söröspohárba zúdított löttyből.

– Kolozsvárról? Mit tudsz te arról, te Lajcsi?

– Apám ott volt, amikor...

– Akkor?

– Igen akkor, a bevonuláskor.

– Aszongya, hogy: Lépteink nyomán / Fönt a Hargitán / S völgyeinkbe’ lent: / Tornyok hangja zeng. – suttogta először rekedten, majd akár a fejszével betört hordóból úgy bugyborékolt belőle a hang.

– Hogy van tovább?

– „Már semerre sincs / Átkozott bilincs / Énekeljetek / Völgyek és hegyek”

– Isten, Isten!

– Egészségünkre!

Hátrahajolt a hordón, majd öregasszonyosan előregörnyedt, magába roskadt. Nomen est omen. Hajlott hátú, lógó karú ember volt, de amikor mondott valamit, olyan egyenes, akár a Hargita királyfenyői.

Tímár Mihályt játszotta Szolnokon, Jókai Aranyemberét. Ekkor már negyvenen felül volt az egykori jászárokszállási bojtár, címfestőinas. Színészpályájának ifjúkori csúcsain is túljutott.

Rózsahegyi Kálmán színiiskolájában pallérozta sárarany tehetségét, 1940-ben már az Elnémult harangok egyik főalakját formálta, majd a Kolozsvári Nemzeti Színházban máig szólóan felejthetetlenül énekelte Bagó dalait. 1942-ben a Velencei Filmfesztivál Nagydíjas filmjének – Emberek a havason – főszereplője.

– Te, az alföldi legény, hogyan lettél székely favágó?

– A szegény ember mindenütt egyforma. Mindegy, hogy jász vagy székely. Csak szív kellett hozzá. A Gergőhöz... Erdei Csutak Gergőhöz. Az meg volt.

– Bejártad Erdélyt?

– A Gyilkos-tónál, Csíksomlyón és Kovásznán forgattuk a filmet. Ősszel öt, télen pedig négy hétig. Többnyire étlen, szomján. De ezt szó szerint értsd ám! Nem számított, annyira hittünk Nyírő József csodálatos történetében, meg a rendező, Szőts Pista zsenialitásában. Az állványokat, gépeket mindet mi cipeltük. Hegynek fel, hegynek le.

Szűk évtized múlva találkoztunk ismét, filmforgatáson.

– Fut a szekér, Jancsi! Másképp: hogy vagy?

– Ezt én is sűrűn kérdezgetem magamtól, jól is, rosszul is.

– A szíved?

– A pályához már nincs rá szükség. Elég, ha dobog, ha hajtja a vért. Ennyi. Mindig műparasztot akarnak belőlem csinálni, nekem meg az a mániám, hogy olyan vagyok, amilyen. Díszlet lettem, Lajcsikám, díszlet. Minden vackot rám erőltetnek.

Ezek gyengébb évei voltak, de aztán, nagyjából negyedszázaddal az Emberek a havason hazai és nemzetközi sikerei után, Görbe János újra a legnagyobb magaslatokra jutott a magyar filmmel. A Húsz óra, majd a Szegénylegények voltak pályájának újabb csúcsai.

Sajnos hamar elégett, mindössze 56 évet élt, majdcsak ugyanennyi sikeres film, tévéjáték főszereplője volt.

Végig sem merem gondolni, ha ez a csodálatos tehetség Párizsban vagy Floridában született volna... De őt, Pethes Imrét, Kaszab Annát Jászárokszállás adta a nemzetnek.

Görbe János, az Emberek a havason című örök értékű magyar film főszereplője

Volt idő, amikor Munkácsy Mihály művészetét, emlékét is a vádlottak padjára ültették. A felmentő ítéletet Bényi László, a szolnoki festészet doyenje harcolta ki...

Bényi Lászlót Pólya Tibor annak idején „ezredesnek” titulálta, de az antikatonát régen tábornokká, festőgenerálissá léptette elő művészete, életműve.

Gazdag pályájának bő félévszázada vissza-visszatérően Szolnokhoz kötődik. Utoljára 1988-ban láthatta „itthon” festményeit a szolnoki közönség.

Bényi Lászlónak megadatott, hogy 85. születése napján a Magyar Nemzeti Galériában rendezték kiállítását. Élő művész ekkora megkülönböztető kitüntetést még nem kapott! Tegyük hozzá: ő is csak a Galéria egykori osztályvezetőjeként térhetett vissza – teljes munkásságával – az időnek privilegizált hajlékba. Onnan ment ugyanis nyugdíjba 1970-ben, kemény ezeregyszáz forinttal, de festményei sok ezerszeresen többre értékelve ott vannak a világ előkelő köz- és magángyűjteményeiben, galériáiban.

Félszáznál több könyvet és tanulmányt írt. A tudós-művészettörténész Bényit, a magyar kultúra értő és merész publicistáját kevésbé ismeri a közönség. „Ütközéseiről” is nagyon keveset tudunk, ő volt Munkácsy Mihály „védőügyvédje”, aki a legnagyobb magyar művészek egyikét „felállította” a vádlottak padjáról.

– Mai gondolkodással, értékeléssel nehéz elképzelni is, miért mellőzték Munkácsyt – „finoman” szólva – ama bizonyos „ nehéz években”?

– A vád summázata az volt, hogy Munkácsy, az egykori asztalosinas bárónőt vett feleségül, majd „a néptől elfordulva” szalonképek és biblikus képek festésére tért át, „elárulta osztályát”. Végül, de nem utolsósorban bűnéül rótták fel, hogy a Honfoglalás című képét soviniszta szellemben festette meg. Mindez 1950-ben vált igen kritikussá, Munkácsy halálának 50. évfordulóján. Teljes volt a huzavona a minisztérium és a pártközpont vezető ideológusai között. Elsősorban a Honfoglalás eszmeiségét ítélték el. Közismert, hogy a képen Árpád fejedelem fehér lovon ülve jelent meg a Kárpát-medencében élt szlávok képviselői előtt. Ez a jelenet sérti a későbbi utódállamok dolgozóinak önérzetét, mondták, akik vétózták a festmény „soviniszta” eszmeiségét. Az évforduló elmúlt, az emlékkiállítás megrendezése húzódott. Bennem viszont megmozdult a „kisördög”: majd én megpróbálom meggyőzni az „ideológusokat”, megrendezem a kiállítást. Elsősorban azzal érveltem, hogy Munkácsyt a millenniumkor a Honfoglalás miatt éppen ellenkező tartalmú támadások érték. A kor történészei, művészettörténészei közül többen legyőzöttekként kívánták volna a képen viszontlátni a honfoglaláskor itt talált népeket. Munkácsy gondolkodásának ez a szemlélet merőben idegen volt, a legbiztosabb forráshoz, a népi hagyományokhoz nyúlt. Azt festette meg, amit a krónikás megírt, amit a regős megénekelt, a regős viszont azt énekelte, amiről a nép mesélt. Mellesleg a Honfoglalás előtanulmányai között egy olyan vázlat is van, amelyen Árpád a földön állt, a szlávok körülötte félkarajban. De nem ez a változat került a képre, nyilván a korabeli, meghatározó vélemények hatására.

– A híres festmény a millenniumkor nem került be az Országházba, ahová Munkácsy szánta...

– Ez a sajnálatos tény viszont nekem bő ötven esztendővel később nagyon jó kapaszkodó volt, érvelésem középpontjába került. Tovább kutattam a Honfoglalás millennium korabeli vitaanyagában. Kezembe került Jókai Mór „védőirata”. Talán éppen ezzel „győztem”. Jókai ugyanis ezt írta a mű védelmében: Munkácsy festménye gyönyörű jelképe annak, hogy bennünket a nemzetiségekkel nem lánc, hanem az együttérzés tart össze. A művész a szlávokat nem festette törpe, meghunyászkodó alakoknak, hanem büszkén, felemelt fejjel állnak a képen, nem rakják le kardjukat, hanem felemelik, annak jeléül, hogy a magyarokkal együtt akarják megvédeni ezt a földet. Nem csupán gyönyörű sorok. Munkácsy valóban a honalapítást kívánta megfogalmazni.

– Végre, végül is 1952. július 12-én a Műcsarnokban megnyílt a Munkácsy-kiállítás. Ami Jókainak nem sikerült, hogy bekerüljön a kép az Országházba, önnek igen: ha késéssel is, a nemzet ünnepelte a művészóriást...

– Több mint félmillióan nézték meg a kilenc termet megtöltő kiállítást. Kicsit magam is megrettentem a demonstrációtól, a néma tüntetéstől, – mert az volt. A hatalom is észrevette, igen hamar bezáratta a tárlatot, hivatkozva az „időzavarra”, mondván, egy korábban lekötött kiállításnak kell a hely. Az új tárlat anyaga a „Nagy Földről” érkezett...

– Hány Munkácsy képet állított ki?

– A bőség zavarával küszködtem. Kétszázharminc-valahány Munkácsy-festményt láthattak a nézők. Soha ennyit együtt azóta sem. Ez, s a tárlat minden képzeletet felülmúló sikere szülte a gondolatot: „megcsinálom” a Munkácsy Múzeumot. Ahogy Párizs Rodinét, Amszterdam Van Goghét, sorolhatnám. A Városligetben még állt a Gerbeaud pavilon, bár már kissé romos volt. Úgy gondoltam, a belépőjegyek ára – összességében tekintélyes pénz volt – elegendő lesz az épület rendbehozására. Sőt, talán még képek vásárlására is futja, hiszen sosem lehetett Munkácsy-festményeket olyan olcsón vásárolni, mint akkoriban. Az emberek ugyanis attól féltek, ha a kiskocsmát, a szatócsboltot, az aprócska műhelyt el lehetett venni a tulajdonosától, akkor műkincset is. Igen sokan eladták volna a múzeumoknak a magántulajdonban lévő képeket szerény pénzért, – legalább jó helyre kerül az örökség –, nem jut ebek harmincadjára.

– Csak a végeredményt tudom: azóta sincs állandó hajléka Munkácsynak, leszámítva a trilógia Debrecenben lévő képeit.

– Kilincseltem, érveltem, bizonygattam. A gondolatot sokak igen jónak tartották, támogatásukat ígérték, mindaddig, amíg az „illetékesek” véleménye ismertté nem vált. A Munkácsy Múzeum alapítására vonatkozó javaslatommal végül is a minisztérium „nem értett egyet”.

–Adósok vagyunk azzal, hogy elmondja, miért kapta Pólyától az ezredesi rangot?

– Egyszer baráti társaságban Pólya engem rajzolgatott. A katonaságról, a háborúról beszélgettünk. Elmondtam, hogy egyetlen napig voltam katona, mert nekem és néhányunknak nem jutott ágy a laktanyában. Az őrmester, hogy mentse a „sereg” tekintélyét, nagy hangon megkérdezte: Ki akar katona lenni? Én olyan gondolattal vonultam be a Bercsényi tüzérekhez, hogy jobb ezen mielőbb túlesni! Ezért előléptem a sorból. Az őrmester erre fel váratlan katonai logikával azt mondta: No, hazamehet! Hiszen akkor te vagy a rangidős, kiáltott fel Pólya, mert én egyetlen napig sem voltam katona! S már nyújtotta is a rólam készített rajzait, „Bényi ezredesnek” dedikációval.

Bényi László 1933-ban a művésztelepen

{fel}