*

Október utolsó hetében, november első napjaiban maguk után fénycsóvát, füstöt húzó lövedékek tízezrei hullottak a városra. Katyusák, mondták a katonák.

November 3-án éjfélre csend lett. A pincékben elnyomta a fáradtság az embereket, csak a haldoklók mellett virrasztottak a kojtoló lámpák, gyertyák.

A pokrócokba, katonaköpenyekbe, Európa rongyaiba burkolódzott szolnokiak így aludtak már hetek óta, fél szemmel. A legelső lónyerítésre felriadtak, ismeretlen hangokra ébredtek: „pppr-rr”. Vége-hossza nincs kocsikerék-nyikorgás hallatszott, mintha minden vásáros Szolnokon szekerezne.

A Kossuth térről és a Gorove utcáról nyíló utcák, közök megteltek kocsikkal, lovakkal. A Werbőczy utcán már zabot ropogtattak a dús sörényű apró lovak, amikor Szép Sándor kádármester, az önkéntes tűzoltók parancsnoka közölte feleségével s a pincében lévő rokonaival, hogy ő bizony felmegy az utcára, mert azok a „pürrögtetők” igenis csak ukránok lehetnek, azok állítják így meg a lovat, hallotta eleget 1918-ban...

Dr. Kiss Gábor a városházán várta a bevonuló szovjet csapatok parancsnokát. Az alezredes közölte az általa ott nyomban kinevezett polgármesterrel, tehát Kiss Gáborral, hogy holnaptól, november 5-től Szolnok kórházváros lesz. Reggelre listát kért a középületek, elhagyott lakóházak méreteiről. Hány ezer sebesültet lehet a városban elhelyezni, ápolni?

Néhány nap múlva már kórház volt a város minden nagyobb épülete, szüntelenül hordták a sebesülteket a főváros irányába távolodó frontról és máshonnan. A polgármester emlékezete szerint hatezernyi sebesült katonát ápoltak Szolnokon 1944 karácsonyán. Jajszó és karbolszag volt az egész város.

A Tisza Szálló két termében műtő volt. Oda csak a legsúlyosabb sebesülteket vitték, akiknek valamelyik végtagját amputálni kellett.

A levágott testrészeket ruháskosarakba dobták, kitették a gyógyfürdő árkádjai alá, majd a még vérző emberi maradványokat a „málenkij robot”-ra összefogdosott szolnokiakkal lehordatták a Tiszába, kosarastól, mindenestől beledobáltatták a jeges vízbe.

A német köpenyekbe, orosz pufajkákba, utászcsizmákba, ejtőernyős bilgerikbe bújt suhanc gyerekek a kórházak körül ólálkodtunk, hátha „leesik” valami: egy darab négyszögletes kenyér, csajkányi szalonnás káposztaleves. A Valahol Európában megrázó jeleneteit a szolnoki utcákon élőben forgathatták volna. Éhes, kóbor gyerekcsordák mindenfelé...

A háború nem az utolsó puskalövéssel ér véget, a nyoma sokáig megmarad az emberekben, rossz álmaikban újra és újra végigélik a szőnyegbombázást, az aknák repeszeinek zümmögését, a géppuskák kerepelő ordítását, a sorozatlövések visító hangját.

Szolnok sokáig frontváros maradt. Már nem a Tisza-Zagyva háromszögében dörögtek a fegyverek, de nem volt a napnak olyan órája, hogy valamelyik kórházépületből ne indult volna gyászmenet. A teherautó platója letakarva vörös drapériával, rajta a koporsók, egy, kettő, három... tíz, húsz... A város minden tere, parkja, foghíjas telke alkalmi temető volt.

Nehéz volt akkoriban Szolnokon élni, mert lehetetlen volt felejteni. A romokat már megszoktuk, de a halál közelségével sosem tud megbékülni az ember.

Pedig csákányt, lapátot kellett fogni. Szolnok – a Magyar Városok Országos Szövetsége adatai szerint az 57 magyar város közül a károsodás mértékében sorrendben a hatodik volt. „...Súlyosan megrongálódott a MÁV-nak összesen 67 épülete, súlyos rongálódást szenvedett a szolnoki cukorgyár gépháza, a szolnoki papírgyár műhelyépülete, a Bohn téglagyár, a Rákos vattagyár szárítóműhelyei, valamint gépi berendezése és a Hungária Rt. távvezetékei, a városi hálózatok és vezetéktartó oszlopai, valamint olaj transzformátorai megrongálódtak. Gulyás-malom felrobbantva, Neugebauer-malom felgyújtva és leégve, Nostra közraktár felgyújtva, Mezőgazdasági Közraktárak, Hungária Rum és Likőrgyár, Fa- és Fémipari Szakiskola, Polgári Fiúiskola bombatalálat.” – írta néhány hónappal a háború befejezése után jelentésében a város polgármestere.

1943-1944 telén még 3668 ló volt a városban, 1761 tehén, 2950 sertés, ebből a front elvonulása után 1945 márciusára már csak 425 ló, 368 tehén és 123 sertés maradt meg.

A háború törvényeit, lélektani hatását csak az értheti meg, aki átélte a borzalmakat. Az első géppuskasorozatok, detonációk még tovább visszhangzanak az emberben, reszketve félünk, arra riadunk fel álmunkból, hogy újra lőnek, hullanak a bombák, holott süket csend van. így megy ez hetekig, hónapokig, amíg csak bele nem fárad idegrendszerünk az állandó feszültségbe.

A Tisza bal partja és Öcsöd között többször ide-oda tolódott a front. Különösen hosszan tartó és súlyos harcok voltak Szolnok előterében, a szandai rét, a kocsorosi rész és a szandai repülőtér térségében. Erre nem csupán a szüntelen harci zajból lehetett következtetni, hanem az ottmaradt, elesett katonák százainak holtteste is ezt bizonyította. A 4-es műút, a Rákóczifalvára vezető kövesút – árvízi töltés – mellett bunkersorok semmisültek meg, szétroncsolt, feketére égett katonákat vert a hideg őszi eső. Ebben a térségben – október második hetétől – egy román hadosztály volt az első vonalban. A IV. német páncéloshadtest, az SS-Polizei páncélgránátos hadosztály október 19-én a szolnoki hídfőtől Kisújszállás – Túrkeve – Mezőtúr irányába indított nagyerejű támadása elsöpörte a román gyalogoshadosztályt. November első napjaiban, amikor a szovjet egységek újra elérték a Tiszát, Szandaszőlősről idős embereket vezényeltek „málenkij robotra”, velük dobáltatták lovas kocsikra a román katonák holttestét. A település déli végében – ahol a régi Gorove-kripta volt – hatalmas gödröt ásattak velük, ott hántolták el közös sírban a halottakat. A kegyeletsértő temetést végző szandai idős emberek le akarták venni az elesett katonák nyakából a „dögcédulát” – idézet tőlük –, vagyis az azonosító jelüket, de az oroszok csak legyintettek, nem kell, és gyorsabb munkára biztatták a málenkij robotra összefogdosottakat. A szovjetek különben mindig a legközelebbi város főterén, vagy jól megjelölhető parkokban temették el halottaikat. A román halottak esetében nem így történt, az elesettek hozzátartozóit megfosztották attól, hogy később megtudják, hol nyugszik apjuk, fiuk, testvérük.

A Szolnokra bevonuló szovjet katonák nem tartoztak a Malinovszkij parancsnoksága alatt harcoló front elit alakulatai közé. Visszagondolva a későbbi moszkvai, Vörös téri parádékra: ég és föld volt a különbség. Szánalmasan néztek ki 1944 őszén a várost elfoglaló különböző nemzetiségű szovjet katonák. Félretaposott sarkú, vászonszárú csizmát hordtak, beszegetlen szélű köpenyt, elpiszkolódott, „baltával szabott” nadrágot, kopott gimnasztyorkát... Zöldesbarna, madzaggal felkötött szütyő volt a hátukon, összedörzsölt dohányt szívtak, mahorkát, újságpapírba csavarva.

Zsukov marsall az 1960-as években megjelent emlékirataiban maga is elismerte, hogy csak a berlini csata előtt szervezték meg a szovjet hadsereg teljeskörű, naprakész anyag- és élelmiszerellátását. Addig a cári hadsereghez hasonlóan az volt az elv, hogy az elfoglalt terület köteles biztosítani a katonák ellátását. Szolnok is végigélte mindazt, ami ebből következett.

A szovjet hadsereggel szemben harcoló magyar tisztek elmondták, leírták, hogy a szovjet hadvezetés nem törődött a véráldozattal, nem kímélte a saját katonái életét sem.

A Szolnokra bevonult kozák és ukrán katonák, akik a sztálinizmust hozták a Tisza partjára, annak minden kegyetlenségével, maguk is a sztálinizmus nélkülöző, eldurvított áldozatai voltak. Közülük sokan akkor láttak először karórát! Az öregebbjeinek szíjon függő kereszt volt a nyakában a gimnasztyorka alatt.

Viszonylag szerencséje volt a városnak a szerencsétlenségek közepette, hogy a legkritikusabb hetekben – november 4-től december 25-ig, amíg frontváros volt a település – a városparancsnok meglehetősen humánus ember volt, civilben zenetanár. Az elvadult katonák garázdálkodását igyekezett megfékezni, de az alaphelyzet mégiscsak az volt, hogy az éhes katona enni akart, lopott, rabolt.

A kórházak sokasága miatt igen erős volt a rendészeti biztosítás. A katonai rendőrök éjjel-nappal járőröztek, valamelyest védelmet jelentettek az emberi mivoltukból kivetkőzött, erőszakoskodó, részeg katonákkal szemben. Sajnos, így is mindennaposak voltak az erőszakos cselekmények, bár a lányok, fiatalabb asszonyok a legrafináltabb módon igyekeztek elbújni a „bárisnyakeresők” elől. Az egyik legjobban bevált trükk az volt, hogy a két egymásba nyíló helyiség ajtaja elé jókora szekrényt toltak, így nem látszott a másik helyiségbe vezető bejárat, ahová a fiatal nők elbújtak, így megmenekülhettek a „géppisztolyos szerelemtől”. Nagyanyáik fekete ruhájába öltöztek be a fiatal nők, fekete nagykendőt borítottak magukra, vénasszonynak maszkírozták magukat.

Sokat szenvedtek az idősebb szolnoki férfiak is, akiket a vasúti híd javításához fogdostak össze. Embertelen körülmények között dolgoztatták őket, többen a jeges Tiszába hullottak le a hídroncsról...

Viszonylag szerencséjük volt azoknak, akik a kórházak konyháin, pékműhelyekben, alkalmi vágóhidakon dolgoztak. Persze, fizetség nélkül, de amit elloptak, az az övék volt, illetve a családé. A mindennapos lopásokból a szovjetek nem csináltak ügyet, hiszen ők is loptak, amennyit csak tudtak. A „zabrálás” az akkori élet természetes velejárója volt. Aki nem lopott, az akár éhen is halhatott.

A lovak az elhagyott házak szobáiba voltak bekötve. Reggelre imitt-amott mindig hiányzott egy-egy ló. Az öreg kozákok egy kanna borért szemet hunytak, hogy a pimasz suhancok kivezették a legjobb „bőrben lévő” lovat az „istállóból”. Amikorra pitymallott, már az egész utcasor főzte a „gulyást”.

A város környéki földekre jártunk cukorrépát szedni, amelyből nagy kotlikban melaszt főztünk. Szörnyű íze volt, de cukor volt benne! Végigböngésztük a levágatlan kukoricásokat, nagy volt az öröm, amikor egy-két csövet találtunk. Lemorzsoltuk, mozsárban összetörtük, kását főzött belőle nagyanyám, vagy megsütötte görhének. Végigjártuk a korábban már felásott krumpliföldeket, hátha a gazda hanyagul dolgozott! A tarlóról felszedtük az elhullajtott kalászokat. Néha a markunkból ettük a már penészedő magot, olyan éhesek voltunk, nem győztük kivárni, hogy „liszt”, vagyis mozsárban összetört dara legyen belőle, pogácsának való. Vittük, amit tudtunk, amit meg lehetett enni, vagy el lehetett cserélni. De sokszor hallottuk a hátunk mögött, hogy sztoj, sztoj, amikor szaladtunk a zsákmánnyal. Nemigen féltünk tőlük, a gyerekeket nem bántották. Nem volt semmiféle gátlásunk, lelkiismeret furdalásunk, hiszen abból loptunk vissza valamicskét, amit ők elraboltak tőlünk. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a jobb érzésű katonák, ha lesoványodott, éhező kisgyereket láttak, juttattak neki valamicske ennivalót, önszántukból is. Talán az otthonukban éhező gyerekeikre gondoltak?

A romokban heverő, alélt városban örömünnep volt, amikor híre ment, hogy a Pozsonyi úton holnaptól már süt a Szabó-pékség. Délután már odaültünk a sámlinkra a pékség elé, hogy biztosan jusson a másnap hajnali sütésből. Elé? Ki hová ülhetett, százméternyi sorokban várakoztunk, pokrócokba takarózva, a másnapi fél kiló kenyérért. Kinek jutott, kinek nem. A hoppon maradottak ültek tovább a másnapi sütésre várva.

Az éhség, a nélkülözések ellenére a szolnokiak hamar hozzáfogtak városuk újjáépítéséhez, pedig reménytelennek látszott minden... „A három felrobbantott hídon kívül bombatalálatot kapott a vasúti felüljáró, elpusztult az utak 90%-a, a víz- és csatornahálózat csaknem fele. Romba dőlt 521 épület, súlyosan megrongálódott 468 ház, javíthatóan sérült 700 épület. Az ablakkár 60%-os” – idézet egy korabeli hivatalos jelentésből.

A lakóházakban, középületekben, a kommunális létesítményekben keletkezett kárt 300 millió pengőre becsülték. (1938-ban egy pengő volt a mezőgazdasági napszámbér.) Ehhez még hozzá kell adni az ipari üzemek, gyárak kárát, valamint az elpusztult állatállomány és az elkobzott termény értékét.

Mindmáig nincs arról hitelt érdemlő összegző feljegyzés, hogy a város lakói közül hányan estek el a különböző harctereken, pusztultak el itthon, a koncentrációs vagy hadifogolytáborokban. A különböző statisztikai kimutatásokon alapuló becslések szerint 5-6 ezer lakosát veszítette el a város, a külföldre menekültekkel együtt. Hogy számottevőbb demográfiai mélypont nem mutatható ki ezekben az években, az annak köszönhető, hogy a front elvonulása után igen sokan menekültek be Szolnokra a környező, elpusztított, kifosztott tanyákról.

A pusztulás méreteire jellemző, hogy 1944 végén csak magánházakban kezdődhetett meg a tanítás, mert az iskolaépületek romosak voltak, az épen maradottakat pedig kórháznak foglalta le a szovjet városparancsnokság.

Dr. Kiss Gábor felolvas egy irodalmi esten. Ady és Móricz Zsigmond által is elismert költő volt. A front elvonulása után néhány hónapig ő volt a város megbízott polgármestere

A szovjet utászok már november 4-én hidat építettek a Tiszán, a művésztelep alatt.

Háttérben a „Százlábú híd”

Szolnok fölött 1944. december 17-én füstölve szálló amerikai óriásgép jelent meg. A sérült gépből kiugró repülősöket – legújabb adatok szerint hetet – a román és a szovjet katonák már a levegőben agyonlőtték.

Egyes szemtanúk azt állították, hogy a gép Zagyvarékastól északnyugatra ért földet, zuhanórepülésben. Voltak, akik azt mondták, hogy néhány használható eszközt ki is szereltek a roncsok közül. Írásos adatok sajnos nem maradtak ránk az óriásgép utolsó percéről. Közvetett levéltári anyagok azonban előkerültek. 1945 októberében a Honvédelmi Minisztérium körkérdést intézett az összes katonai körzethez, hogy jelentsék a területükön lévő angolszász (?) repülőroncsokat és repülősírokat. Csak három körzet feljegyzése maradt meg az utókornak. Ezeket a hiányos adatokat Pataky Iván, Rozsos László és Sárhidai Gyula Légiháború Magyarország fölött című, 1988-ban megjelent könyve közli. A feljegyzések szerint 1944. december 17-én az Abony melletti Belica-tanyánál egy B-24-es bombázógép zuhant le egy Jacobson nevű hadnaggyal. Nem tisztázott, hogy a pilóta már a földbe csapódás előtt halott volt-e, vagy a földre éréskor veszítette életét. A följegyzés lakonikus: „egy fő halott, hét fő”(?). Ez volt az akkori kérdés – és még máig is az –, hová lett az óriásgép nyolctagú legénységéből hét személy? A következtetés mindenesetre kézenfekvőnek tűnik: ez volt az a sérülten lezuhant gép, amelyből a szolnokiak hét ejtőernyőst láttak kiugrani.

Ignácz György szolnoki nyugdíjas többedmagával szemtanúja volt az ejtőernyősök brutális meggyilkolásának: „A repülőgépből elsőnek kiugrott katona a megyeháza fölött már elég alacsonyan volt, onnan sodródott ki a Zagyva-partra. Amikor földet ért, a régi tabáni futballpályától úgy 150 méternyire, már nem élhetett, hiszen amíg a levegőben volt, minden létezhető fegyverrel tüzeltek rá, és az utána kiugrott társaira is. A volt Harcsa utca sarkánál voltunk a Zagyva-gáton, azonnal szaladtunk oda, ahol földet ért, de a szovjet és a román katonák előbb odaértek. Azt még láthattam – nemcsak én –, hogy az ejtőernyős egyenruháján lévő katonai jelzéseket mind levágták, majd a holttestet az ejtőernyőbe csomagolták. Hogy elvitték-e, vagy a közelben elásták, nem tudom, mert a Zagyvagátról mindenkit bezavartak a házakba. A többi, ejtőernyővel menekülő repülős sorsáról nem tudok, de őket is láttam a levegőben, könyörtelenül lőtték őket.”

*

Czakó Jenőt, a Szigligeti Színház örökös tagját 1945 tavaszán Ausztriában – a századával együtt – furfangosan becsapta egy szovjet kiskatona. Sorakozó, menet, indulj, irány Magyarország, vezényelte. Nótázgatva jöttek hazafelé az első gyűjtőtáborig.

– Három hét múlva Otvazsnóban – ez Kujbisev mellett van – találtuk magunkat. Harmincnyolc hónapot vendégeskedtem arrafelé, s amikor már a vasággyal együtt voltam ötven kiló, beláttam, tenni kell valamit. Vagyis, hogy lopni kell, csalni, mert éhen halok.

– Mit lehetett lopni?

– Ami mozdítható volt, amit meg lehetett enni, vagy el lehetett cserélni élelemre. Szóval mindent. A káposzta például ott az életet jelentette. Amikor először mentünk – egy őrrel – savanyú káposztát vételezni, rögtön „beütött” az üzlet. A jámbor, lusta ruszki raktáros ugyanis azt mondta, csak az első szállítóedényünket kell lemérni, a többi is olyan súlyú lesz, csak be kell szorozni. Mekkorát tévedett! Az első hordófélét ugyanis szinte szálanként raktuk meg, a többi 20-30 edénybe meg jól beletapostuk a káposztát. Minden vételezésnél majd tíz mázsával többet loptunk ki.

– Legendás a krumplivetés története is...

– Valami kolhozba, vagy állami gazdaságba vezényeltek néhányadmagammal, hogy traktor után vessük a krumplit. Először jobbára inkább csak ettük, úgy nyersen, héjastól. De jó lenne ez sütve, sóhajtozott valamelyikünk. Igen ám, de hogyan süssük meg, tüzet rakni nem volt szabad, a munka végén meg mindig megmotoztak bennünket. Néhány nap múltán mégis degeszre ettük magunkat sült krumplival. A traktor „tűzforró” kipufogódobján ugyanis percek alatt megsült a finom krumpli. Csak egy drót kellett hozzá, amivel körbefűztük. Nagyon találékony tud lenni az ember, ha éhes. Más kérdés, hogy igen ritka lett a tőállomány, kevés krumplijuk teremhetett azon a táblán.

– Meg a tehenek is rosszul tejeltek...

– Éjszakánként lapos kúszásban kimásztunk a szögesdrót alatt, ott volt mellettünk a gazdaság karámja, jámbor tehénkékkel. Telifejtük a csajkát, megittuk, aztán vissza! De ez a „jó világ” se sokáig tartott, mert bevittek bennünket Kujbisevbe, egy gyárba, ott kellett dolgoznunk.

– Onnan mit lehetett...szerezni?

– Mosószert. Tudni kell a dologhoz, hogy 40 fokos melegben is rajtunk volt a köpeny, mert ugye, jó nagy zsebei voltak. De hát erre Iván is hamar rájött, a motozásnál, amikor jöttünk ki a gyárkapun, lebuktunk. Ezután szét kellett nyitni a köpenyt, hogy végigtapogathassanak. Mit volt mit tenni! A markunkban egy-egy rossz fuszekliben ott volt 20-25 deka mosószer, a köpeny hajtókájához szorítva. Egy másik őr meg azt parancsolta, hogy égnek emelt kézzel menjünk motozásra, amikor kilépünk a gyárból. Ezen már ne múljon. Jó magasra emeltük a karunkat, a tenyerünkben meg ott volt a szajré. Elcseréltük a civilekkel élelemre.

– Említette, egyszer majdnem bajba került.

– Igen, de nem a lopásért, hanem mert járt a szám. Egy építkezésen dolgoztam – itthon éppen karácsony volt – egy csomó asszonnyal, lánnyal, és elmeséltem nekik, mi mindent sütött, főzött édesanyám karácsonyra. Elmondtam – már jól beszéltem oroszul –, hogy volt, amikor két disznót is levágtunk, apám hányféle hurkát töltött, milyen is a toroskáposzta, a diós meg a mákos bejgli. Előbb csak csodálkoztak, aztán nekem estek, mit hazudozom összevissza. Erre fel a ruszki őr, a balga, aki ugyanúgy nyelte a nyálát, ahogy a többiek, közbeszólt, bizony nem hazudik ez a burzsuj, mert ő a háború alatt Jászberény környékén szolgált, minden úgy van, ahogy elmondtam. Mit ad isten, másnapra ő is eltűnt, meg a malteros fehérnép is, engem meg a táborparancsnok elé kísértek: ne próbáljam elrontani a szovjet embereket! Jaj, dehogy, én csak azt mondtam el, mit szokott főzni karácsonyra anyám. Nagy nehezen megúsztam...

– Hogyan szabadult?

– Már készülődtünk, hogy jövünk haza, mikor odajött hozzánk egy idősebb, szép, nagy bajuszú valaki. Adjon isten, emberek, köszönt ránk magyarul, mennek haza? Hát maga, hogy tud ilyen jól a mi nyelvünkön, kérdeztük. Kiderült, Kecskemét környéki csizmadiamester volt, de az első világháború után kint maradt. Így búcsúztatott bennünket: menjenek emberek, mert láthatták, milyen nagy szar van itt nálunk, de sose felejtsék el, amit mondtam, akár le is fogadom, hogy amikorra hazaérnek, maguknál is ugyanilyen nagy szar lesz!

Nyert!

Apám jóval később a háború után jött haza. A demokratikus hadsereg 6. hadosztályában, Ausztriában szolgált azután is, hogy Berlinnél meg Prágában elhallgattak a fegyverek. Öt hold földet kapott, azon gazdálkodott. Gazdálkodott? Mivel, hogyan? Éhkoppbirtoknak hívta. Az aratás tikkasztóan nehéz volt. Szedtem a kaszája után a markot. Egész nap kétrét a tűző napon, kiverte az ember testét az izzadság, szúrta, marta a toklász. Az első este meg akartam fürödni a Holt-Tiszában. Isten mentsen, kisfiam, kiszívja a bőröd a víz, holnap még véresebbre mar a toklász – óvott apám. Rossz álmomban se jöjjenek elő ezek az aratások. Nyolc, kilenc mázsa búzát adott egy hold trágyázatlan, kiégett föld. Ebből még elvitt valamennyit a cséplőgépes. Maradt, ami maradt, igazán éhkoppbirtok volt.

Marokszedő pályafutásomnak L. sógor vetett véget. Akkor már tsz-agitátor volt. Avanzsált. Győzködte apámat, így Lajos sógor, úgy Lajos sógor, lépjen be, meglátja, jobb lesz. Tudom, láttam, mondta neki apám először csak úgy, szép csendesen. Hol látta volna? Hol, hát a „Nagyföldön”. Sarlóval vágták a nyomorult kolhoztagok a búzát, mert csak itt-ott, egy-egy bokorban kelt ki. Áh, azóta nem úgy van, aratógépek dolgoznak. Elintézem magának, hogy kimenjen szétnézni az első magyar parasztküldöttséggel, magyarázta L. Az már nem az első magyar parasztküldöttség! Az elsővel én voltam ott, a gyorshadtesttel. Még most se tudom, minek, mondta apám.

Szó szót követett, szegény öregnek sok minden eszébe juthatott, talán a zöld ing is, mert felkapta a villát, azzal zavarta ki a földjéről az agitátorokat.

A földet az év végén „tagosították”. Magyarul: elvették. Huszonkilométerre, valahol a kengyeli határban adtak helyette három holdat. Cukorrépát vetettünk bele, a jószágokat el kellett adni, mert nem volt télire takarmány.

A gyár „lefokolta” a répát. Mindennapos dolog volt. Anyám ebből a pénzből „váltotta” volna meg a beszolgáltatást.

Akkor télen, amikor újra megjelent az életünkben L., sást vágott apám a Pityón, a mostani MÁV-kórház helyén. Iskola után mentem kévét kötni. Jó ködös alkonyat volt, amikor megállt a Scheftsik-telepre vezető úton egy ponyvás teherautó. Katonafélék ugráltak le róla. Elöl L. Újra avanzsált. ÁVH-s szakaszvezető volt. De akkor már nem tartotta a sógorságot. Fogja a kabátját, velünk jön, kiáltott apámra. Ő rám nézett, bólintott, és ment, majd félútról visszaszólt: ami le van vágva, azt kötözd be, kisfiam, add le a városi kertésznek...

Reggel hazaengedték. Nehezen mozgott. Megvertek? – kérdezte anyám. Nem, dehogy, felelte nagyon csendesen. Hát akkor miért vittek el? Áh, semmiért, csak azt a vasvilladolgot nem tudta lenyelni az a senkiházi...

*

Kietlenség a várostól szinte karhossznyira: Fokorúpuszta. Még mindig lappang a titok, bár időben sem kell nagyon a távoli múltba menni, hogy feltáruljon a kor egyik szégyene. 1951. május 23-án Budapestről kitelepített, úgynevezett osztályidegeneket hurcoltak a Fokorú-, Szóró- és Denkepusztai tanyavilágba a „kékek”, tehát az ÁVH keretlegényei. Az akciót a legnagyobb titoktartással hajtották végre: a budapesti ávósok Újszászig kísérték a lefüggönyözött vonatot, onnan Jászkisérig Miskolcról kivezényelt tisztek utaztak a szerelvényen, a jászkiséri állomáson pedig szolnoki ávósok várták a „szállítmányt”. Innen teherautókon vitték tovább a kitelepítetteket a pusztákra.

Kik voltak a deportáltak, hányan lehettek? Az egykori hetyke szolnoki ávós tiszt – ma önmagát élő roncsnak nevező öregember – csak annyit mond: bárók, grófok voltak. Mennyien? Azt nem tudja, de arra emlékszik, hogy a környező városok ÁVH helyőrségeinek minden tehergépkocsiját a jászkiséri állomás elé vezényelték arra a napra. Volt vagy ötven-hatvan ponyváskocsi. Semmi más nem jut eszébe azokról az órákról, a cinikus parancshirdetés sem, amely a vonat érkezése után hangzott el: „Ne tekintsék magukat internáltaknak. Önök szabad emberek, csak a körzetből engedély nélkül ki nem léphetnek...”

Besenyszög és a puszták népe hogyan fogadta a száműzötteket? Magyar faluról talán soha senki sem írt olyan halk szavú, de mély tüzű dicshimnuszt, mint Pallavicini-Andrássy Borbála, az 1956-os forradalom után ártatlanul kivégzett Pálinkás Antal honvéd őrnagy édesanyja. Döbbenetes olvasmány, történelemkönyv.

„1951. május 25. Reggel, amikor kilépek, egy csomag van előttem a földön. Felnyitom. Kenyér, szalonna és egy üveg cseresznyekompót. Ki hozta? – kérdem a háziakat.

– Valaki, aki megkért, hogy ne mondjuk meg, hogy ki volt. Azt mondta: Jézus nevében – felelik. Egy másik házban krumplit kapok... Valaki megállít: tessék eljönni velem, adok egy zsák tűzrevalót.”

Boros Emil besenyszögi kisiskolásként élte meg ezeket a sokszor életet mentő epizódokat:

– Negyedikes, ötödikes voltam, de mindenre jól emlékszem. Nem tudom, más falvak és tanyák lakói hogyan viselkedtek, vagy viselkedtek volna hasonló helyzetben, de az biztos, az itteni emberek befogadták házaikba a kitelepítetteket, és igyekeztek elviselhetővé tenni életüket. Az öregeket, a gyerekeket gyámolították, a munkabírókat pedig tapintatosan megtanították a különböző mezőgazdasági munkákra, hogy megkereshessék a kenyerüket.

Feszület a fokorúi útkanyarban. Szemben egy lakóház, a hajdani Molnár-csárda, amelynek környéke az internáltak titkos találkozóhelye volt. Elég szomorú vidék. Tanyák sokaságának kellene itt lennie, végig a Miller partján, de csak nagyon messziről kiabál egymásnak egy-kettő. A Csapótanyát keresem, ahol Széchenyi István dédunokája, Széchenyi Éva élt három évig. Csak a Millér nádasai őrzik, hogy itt fürdött nyaranta a legnagyobb magyar kései, méltatlan sorsra jutott leszármazottja.

Hernek Jánosné emlékszik rá:

– Vékonyka, szőke teremtés volt, de itt fokozatosan megerősödött. Keveset volt a Csapótanyán, kora tavasztól késő őszig az állami gazdaság földjén dolgozott, kapált, kukoricát tört, répát szedett, mikor mi munka volt. Mindig tiszta, az akkori lehetőségekhez képest szinte elegáns volt, sosem láttam csüggedtnek, lehangoltnak. Inkább mindig vidámság volt körülötte.

Széchenyi Éva apját, Széchenyi Bálintot orosz fogságból Rákosi Mátyásért cserébe engedték haza. Rákosit ez sem hatotta meg. Jó helyen van az a lány, ahol van, mondta azoknak, akik megpróbáltak nála Széchenyi dédunokája érdekében közbenjárni.

Denkepusztán a Rajk-perben kivégzett Pálffy György tábornok szülei éltek egy tanyán. Az épületnek a nyoma sincs, de valaki elmondta, hogy a mártírhalált halt tábornok öreg, szinte magatehetetlen édesapjának az akkori tanácselnök mindig fekvőtámaszt vezényelt, amikor arra járt. Andrássy Borbála is, úgyszólván csak egyetlen személyről, erről a „hatalmasságról” jegyzett fel naplójában eléggé el nem ítélhető tényeket.

Andrássy Borbála Tímár Jánosék tanyáján talált otthonra. Bensőséges viszony alakult ki közte és a huszonkilenc holdon gazdálkodó parasztcsalád között. Tímárné Jegesi Margitot a barátnőjének tekintette.

Az egykori őrgrófné együtt dolgozott a családdal, de volt egy külön megművelt kertecskéje is. Hihetetlenül erős akaratú ember volt ez a beteg szívű, akkor már a hatvanadik életévét betöltött asszony. Az 1951. május 21-én nyitott és 1953. október 24-én záruló kitelepítési naplóból, de a túlélők elmondásából is az derül ki, hogy a 220-240 kitelepített emberrel a szeretet hullámhosszán mindig érintkezésben volt, mindenkin segített, akin csak tudott.

Kitűnő grafikus, akvarellista volt, a Fokorúpusztán készített rajzai, festményei kincseket érnének, ha meglennének. Sajnos félő, hogy a föld színéről lesöpört tanyákkal ezek többsége is megsemmisült. De talán néhány ajándékba adott kép még lappanghat valahol.

A Tímártanyának, ahonnan a napló írója száműzött társait támogatta, nyoma sincs. A kitelepítés megszüntetése után a hatalom pánikszerű gyorsasággal igyekezett – földrendezés címén – eltüntetni azokat a tanyákat, ahol a deportáltak éltek. 1956. április 25-én Andrássy Borbála Szolnokon Debreceniéknél(?) találkozott utoljára Tímárnéval. A grófnő tudta, le is írta naplójában, hogy „aligha jövök újra erre a környékre”.

A grófnő emlékezéseiben sűrűn szereplő Mihályi családról is csak annyit tudhattam meg, hogy őket is elüldözték. „Mihályi Ferike” – úristen, azóta ő is nagyapa lehet –, állítólag valahol a pesti vasútvonal mentén gazdálkodik egy tanyán.

Andrássy Borbála korabéli fokorúpusztai barátai, ismerősei már csaknem mind meghaltak, utódaikat pedig elsősorban a tanyák gyors elpusztításával elűzte a hatalom e vidékről.

A környékbeli rizsföldeken dolgozott Napóleon egykori feleségének, Mária Lujzának két, későbbi házasságából született dédunokája, Bethlen Istvánné, az 1944. október 15-i proklamáció megfogalmazója Ambrózy Gyula, Csáky István volt külügyminiszter özvegye és Claire Kenneth, a neves írónő, férjével Bárdossy Pállal, a kivégzett magyar miniszterelnök unokaöccsével.

„Keményen szívem, mindig csak keményen! /Állj meg a hídon, s nézd az alkonyt / Fátylait, lenn a sárguló fövényen, /Hol aranyszikrát pattog a homok, /S a zsiráftestű parti templomok/ Az égre nyújtják éhes tornyukat.”

Szathmáry György Üzenet Szolnokra című verséből idéztem egy strófát. Tettem ezt azért, mert a híd, amelyről versel, számára majdhogy’ Kharón ladikja lett.

Képzelődöm a hídon, idézem a múltat: gyönyörű nyári este van, nyolc-tíz gépkocsinál alig létezik több a városban, nincs motorzaj, felhallatszik a partról a tücsökciripelés, a Tisza Szálló kerthelyiségéből a zongorista brilliáns futama, lágy énekhangja. „Az mindegy, hogy ki volt / Csak hű legyen / Simuljon hozzám / Szerelmesen...” A Kék rapszódiából – bár inkább tényleg Szomorú rapszódia – egy részlet. Akkor hallottam először Gershwint, 1948-ban Gyurka játszotta, Szathmáry György.

Tudtuk róla, akkori „verseghysta” diákok, hogy előtte Pesten volt egyetemista, de részletekről sosem beszélt. Majd, majd egyszer visszamegyek az egyetemre, mondta néhányszor, s ment a zongorájához, a jazzmuzsika gyöngyszemeiből játszott.

A kubai fehér rum volt akkoriban a divat, s olyan olcsó, hogy üvegszámra vettük. Amikor bezárt a Tisza Szálló, kiültünk a vízpartra. Egyszer meg, amikor esett az eső, a híd alá mentünk, Gyurka a verseit mondta, énekelgetett, beszélgettünk. A híd alatt, hogy ne ázzunk meg. Bár ne tettük volna!

Egyszer csak – talán 1951 őszén – Gyurka eltűnt. Egyik napról a másikra. A testvére sírt. Elvitték. Kik? Hallgatott. Nagyon beszédesen.

Néhány hét múlva már többet megtudtunk. Egyenként vittek be a rendőrségre. Miért hívta le magát Szathmáry a híd alá? Ez volt a kérdés. Együtt és külön-külön is azt mondtuk: mert esett az eső. Móra Sándor, a későbbi színész, újságíró még hozzátette: nem is Gyurka ötlete volt, hogy menjünk le a híd alá rumozni, amikor már minden szórakozóhely bezárt, hanem az övé. Mórát – nyugodjék – néhány napig benntartották, többször megverték. Aztán úgy tűnt, nyugvópontra jut az ügy. De nem így történt. Kitalálták valakik, hogy a nagy hírű Verseghy Gimnáziumot Nikosz Beloianniszról nevezzék el. Márványtáblát raktak a görög partizánvezér nevével az iskola bejáratához. Egyszer, kétszer, háromszor... Ugyanis mindig összetörte, leverte valaki, valakik. Újra előszedték a Szathmáry Gyurkával barátkozott gimnazistákat, de mindenki hallgatott. Ma már leírható: Móra Sándor, Kocsis Sándor, a Népszabadság későbbi munkatársa, Miskó István, a tragikus véget ért tiszakécskei tanácselnök törte össze sorozatosan a névadó emléktáblát.

Gyurkával valamikor az 1960-as évek végén, Keszthelyen találkoztam. Megpróbáltam felidézni a sok-sok évvel azelőtti történeteket. Zavartan körülnézett, s arról beszélt, hogy zongorista egy bárban, jól van.

A szandai, rákóczifalvi koncepciós per túlélőitől tudtam meg, hogy Szathmáry György vádlott-társuk volt, 15 esztendőt kapott első fokon, majd ebből lett a tizenkét év. Miért? Az egyik volt cellatársa így mondta: „Mert fel akarta robbantani a CIA megbízásából a szolnoki Tisza-hidat, ez volt ellene az egyik vádpont”.

Több helyen raboskodott, a bányákban, embertelen körülmények között dolgozott. 1990. július 25-én hosszan tartó, súlyos betegségben halt meg.

S most itt van előttem a híres, Nyugaton több országban megjelent verseskötet, a Füveskert szolnoki fakszimile kiadása.

Későn, halála után avattunk költőt a szülővárosában, de koszorúsat, örökre megmaradót. A kötet Szathmárynak a Füveskert című antológiában megjelent húsz költeményét tartalmazza. Nem egyszerűen börtönversek, a szabadságról, a szerelemről, az emberi hitről szólnak. Nagyon finom, cizellált, halk szavú költemények. A füveskert egyébként a váci börtön néhány négyzetméternyi területe.

{fel}