*

Ha majd én is elmegyek ősnek, s netán olyan valaki lesz a szomszédom, aki száz, kétszáz éve az igazak álmát alussza, hogyan magyarázom el neki, hogy mi az a kvarcóra, amelyet a maiak hordanak a bal kezükön? Nehéz lesz és valószínűtlen.

Könnyebb azt elmondanom a mostani huszonéveseknek, harmincasoknak, hogy milyen volt a kalaposóra, mit tudott, mennyit látott. Olyasmi nagyságú volt, mint egy normális polgári kalap, a karimája kétszeresen pöndörödött, kerek, fehér számlapot fogott körbe, a hátsó fele meg akkorka zárt, szintén kerek doboz volt, mint a jól betűrt kalap teteje. A számlapon elgótosított római számok szortírozták az időt, díszes, fekete mutatói a kor ízlésvilágát is mutatták.

Van egy ilyen kalaposórám. Nagyanyám kapta ajándékba 1910-ben, egy vénségben megvakult szomszédasszonytól. Én már úgyse látok, idézem szavait nagyanyám elmondása után, nekem nyolcvanéves koromban elég már, ha a harangszóhoz igazodom.

Hány éves lehet ez az óra, amely előbb az egykori szomszédasszony, majd nagyanyám szobájának vályogfalán függött? Száznál bizonyára több, de nagyanyám haláláig percre mutatta az időt. De ne gondoljon ám senki valami svájci csodamasinára. Egy, már kiolvashatatlan nevű gyárban készült Pozsonyban.

A kalaposóra felhúzásának hagyományai voltak. A falu templomának harangjához igazodott minden óra, a református tiszttartóé, a zsidó szatócsé, a katolikus zselléreké egyaránt.

Az élet ritmusát a kis- és a nagymutató állása szabályozta. Akiknek nem csak aprójószáguk volt, fél 5-kor már az istállóban kellett lenniük: almoztak, megetették, megitatták az állatokat. Fél 6-kor már vinni kellett a tejet a „városiaknak”. Tisztesség dolga volt, hogy délben a kapások asztalán legyen az ebéd, hogy tudjanak egy félórát szundítani, mielőtt újra beállnak a kukorica- vagy a szőlősorokba.

Pontosan mutatta a kalaposóra, hogy a nagylánynak mikor kell elindulni az urasághoz munkába, mert a késés fogalmát akkoriban nem ismerték.

A kovácsműhely nyáron öt, télen hét órakor nyitott. Nagyapám egyszer, klottgatyás koromban, elvitt magával ráfoltatni. Vagyis a fakerék vaspántját kicserélni. Tíz órára meglesz, mondta a mester. Nagyapám háromnegyed 10-kor rám szólt: na, menjünk, jó néznénk ki, ha nem lennénk ott, amikorra a mester mondta. A kerék készen várt...

El ne felejtsem, néhány hónapig a trágyadomb alatt, egy viaszosvászonba burkolva rejtőzködött a kalaposóra. Akkor dugta el nagyanyám, amikor a szomszéd azt mondta, a Tiszáig övé ez a föld.

Telente a nincstelen, jószágtalan szegény ember 6 óra tájt gyújtotta meg a petróleumlámpát. Hétkor be kellett neki állnia a nádasba, délig gyűrnie kellett a kévéket. Harangszóra ott volt asszonya meleg ebéddel, ha mással nem, rántott levessel, jólesett ez is az átfázott nádvágónak. Jégvágáskor nem volt ilyen szigorú a kalaposóra, csak 8 után kellett nekifogni csákányozni, darabolni a jeget, amikorra már „jó volt a látás”. Könnyen belecsúsztak a jégvágók a lékbe.

A kocsma 5-kor nyitott, de hamar bezárt, már hét, nyolc óra tájt. Azt természetesnek vette a falu, ha a nádvágásba, más munkába induló megivott egy féldecit, de késő délutánig, amíg a kalaposóra nem mutatta a munkaidő végét, ki mert volna a kocsmában üldögélni. Megvetette volna a „mihasznát” a falu.

Még szólásmondást is szült a kalaposóra. Egyszer valami nemzetség meghívta a messzi rokonságot Fokorúpusztára lakodalomba. A menyasszony az idő múlásával elkámpicsorodva ült az örömanya mellett. Mi bajod van, kislányom, kérdezte az anyja. Mire a menyasszony, a menyecskeruhába öltöztetés előtt azt felelte, hogy „fekhetném van”. Ettől fogva mifelénk mindig azt mondta valaki, aki elfújta a lámpát esténként, hogy fekhetném van, mint a fokorúi menyasszonynak.

A szükséget olykor csak kölcsönkéréssel lehetett feloldani. Adjon kölcsön egy bögre cukrot szomszédasszony, holnap harangszóra meghozom, nézett a kalaposórára a kölcsönt kérő. A legnagyobb szégyen lett volna, ha nem tartotta volna be a határidőt, adott szavát.

A gazdagodást is mutatta a csajlaszélű óra. Ha lekerült a tisztaszoba faláról, s ingaórát tettek a helyére, akkor az azt jelentette, hogy azon a portán nem hiába múlt az idő.

A kalaposóra ugyanis a szegénység jelzője is volt. Tucatáru a 10-20 verébugrásnyi földek házacskáiban. De jól jelezte nemcsak az időt, hanem a diktátumokat is.

Megpróbálom valami ügyes mesterrel elindíttatni nagyanyám százévnél is idősebb kalaposóráját. Ha ugyan vállalja egyáltalán valaki? Ugyan, mit akar ezzel a kvarcórák, a villanyórák idejében?! – kérdezi majd a mester. Én meg magamtól kérdezem, hogyan tudom majd a százéves óra természetes rendjén élni az életemet, betartani a határidőket, pontosan megtartani az ígéreteimet.

Ha vágatlan rétet látok, kaszálatlan gátoldalt, csatornapartot, mindig Virág jut eszembe. Hiába, nem tud az ember kibújni a bőréből, nem léphetjük át a saját árnyékunkat.

Virág vöröses, csonka szarvú tehén volt, isten tudja, miféle fajta. Azelőtt került a portánkra, amikor apám éppen angyalbőrbe bújt. A szomszédos tanyák öregjei már jósolgatták: háború lesz, háború! A vásárosok is mondogatták: drágul az arany meg a búza, rossz jel! Apám kacskaringósan káromkodott: neki sose hagynak már békét, neki mindig megfújják a marsot!

Egy este aztán alvás előtt odaült az ágyamra: holnap egyedül leszel itthon, lásd el jól magad. Hatásszünet következett, majd így folytatta: Elmegyünk anyáddal a vásárba, tehenet veszünk neked. Az, hogy nekem veszik, az akkor fel sem tűnt, nem győztem azon csodálkozni, miből van apáméknak annyi pénzük, hogy tehenet tudnak venni! Apám nyilván nem nekem szánta, hanem kettőjüknek, meg főleg önmagának. Le s föl lépegetve a szobában – csak úgy fejből – számolgatta a pénzét: A nádvágásból bejött 35 pengő, a sás a Pityóból hozott 14 pengőt, kapálásból nyolc pengő... az annyi, mint...

Még éppen, hogy csak lefelé kunkorodott a nap, már kiültem a kövesútpadkára, lestem, néztem Szolnok irányába, hogy jönnek-e már...

Alkonyat volt, amikor hazaértek. Elöl apám fekete kalapban, kétgombos fehér ingben, a vállán átvetett kötőfékkel úgy lépegetett, olyan ünnepélyesen, mintha a nagymisére menne. Mögötte cammogott az akkor még számomra idegen, elefántnyinak tűnő tehén, a Virág. Így hívták. Anyám messzi lemaradva jött utánuk. Elébük szaladtam, apám még tán a köszönésemet se hallotta meg. No, jól nézzétek meg egymást! Ezt amolyan bemutatásfélének szánhatta. Anyám csak a fejét csóválta: Amióta tehenes gazda az apád, fenn van ám az orra!

Ettől az estétől vagy két-három hétig apám mindig azt magyarázta, hogy mikor mit kell adni a Virágnak, milyen vízzel kell itatni – ne legyen állott, de nagyon hideg se! –, hogyan kell almozni, majd leültetett a háromlábú székre a Virág alá. „Meg kell tanulnod ám a fejést is, mert ha megint rám húzzák a komiszt, anyádnak menni kell a kenyér után...”

Virág eleinte néha-néha megemelte a lábát, nemtetszését így fejezte ki, ahogy a tőgyivel babráltam, de aztán megszokta a markomat, mert mi mást is tehetett volna szegény, s ugyanúgy spriccelte a tejet a zsétárba, ahogy apámnak.

A SAS-behívó megjött. Virág, Bogár, a kutyánk meg én a szentmiklósi gátig kísértük apámat, onnan csak anyám ment vele a kaszárnya kapujáig. Úgy egy jó hét múlva Kocsis Pista, a postás sustorogta anyámnak: már vagoníroznak a Horthy Miklós úti kaszárnyából is. Virágot kikötöttem a kocsiszínbe, tettem eléje muhart, s már mentünk is anyámmal. Nem sok értelme volt, legfeljebb annyi, hogy most leírhatom: öt-méterenként álltak a csendőrök utcasor hosszan a teherpályaudvar környékén, amíg a marhavagonokból álló vonat elindult. Mindenki integetett mindenkinek. Anyám legalább húsz katonában vélte felismerni apámat, az ott ő az, ő az, lelkendezett, de mindig el is szontyolodott, mert a következő szakaszban is volt három ember, aki igencsak „ő volt”.

Ettől kezdve Virág meg én egyek voltunk. Hajnalban keltem, megmostam a tőgyét, megfejtem, vittem legelni. A gátoldal füvét – szelvényenként – eladta a vízügyi igazgatóság kaszálónak. Ott legeltetni nem volt szabad, mert a jószág taposása ártott volna a gátnak. De hát én kaszálni akkoriban még nem tudtam, így hát mindig ki kellett lesni Pintér Feri bácsit, a gátőrt, hogy merre jár, s a háta mögött legeltettem a Virágot. Ha Pintér Szolnokra ment, én Szandának a Virággal, aztán fordítva. Virágnak jó étvágya volt, hamar degeszre kapkodta magát, különösen azokon a helyeken, ahol imitt-amott kevéske here is volt a gát oldalában. Tavasztól késő őszig harmatos hajnalon, de akár a déren is, így lakott jól. Amikor láttam, hogy nincs horpadás a hasán, haza vezettem – ballagott utánam békésen, csak néha-néha csapott le egy-egy jobb fűcsomóra –, megitattam, bekötöttem a színbe. Addigra megülepedett a tej, leszűrtem, aztán annyit ittam belőle, amennyi belém fért. Azóta is annak a tejnek meleg illatát, lágy selymét érzem...

Pintér Ferenccel egyszer felnőtt fejjel is összefutottam. Nincs már meg, ugye, a Virág, kérdezte. Nincs, nincs hát, hebegtem, mert annyira meglepődtem, hogy emberöltő távlatából is emlékszik a tehenem nevére. Pedig jó harapású jószág volt, mondta a szikár öregember, de a szeme se rezdült. Értettem, rögtön felfogtam évtizedek távlatából is, hogy mindent látott, de semmit se akart tudni.

Képzeletemben ma is ott járkál a gólyalábú öreg az árvízi gáton, a rőzsekazlai között, s ha akadna egy magamfajta pusztafenekű gyerkőc, aki tilosban legeltet, elfordítja a fejét, de úgy ám, hogy senki észre ne vegye, ne essen csorba a hivatal tekintélyén...

Virág hálás volt a huncutságomért. A tejfeles kenyér zöldhagymával vagy paprikával csoda étel volt, hetente egyszer túrót is csinált anyám, kéthetente meg vajat köpültem egy ötliteres dunsztos üvegben. Ez nagyon fárasztott, mert istentelenül sokáig, órákig kellett rázni a tejfelt, amíg a java kicsapódott vajnak. Aranysárga volt az író. Nincs az a turmix, amelynek olyan íze lenne, mint a ma már ismeretlen italnak, az írónak.

A második év nyarán hazajött apám aratási szabadságra a frontról. Virág félt, megbokrosodott, ahogy meglátta apámat katonaruhában, de amikor ingben, gatyában ment ki hozzá, hogy megfejje, elbődítette magát, megnyugodott. Így már megismert, emberszámba vett, mondta apám...

Apámnak is abból állt az egész aratás, hogy levágta a szandai műút melletti elvénült füvet a tehénkének. Ott csetlettem-botlottam mögötte, megpróbáltam kiszedni a nagyja krisztustöviseket a rendekből.

Szombat délután lehetett – apám hétfőn ment vissza –, amikor megállt a suhintásra lendített kasza. Furcsa, egyre erősödő zörgést hallottunk. Én tudtam, mi okozza, hozzászoktam már. De apám füle másképpen hallott. Az ő tudatában már ott volt a tankok lánctalpának csörgése. A „testvérek” jönnek, mondtam neki. Értetlenül nézett rám, majd felment az útpadkára. Igen, a „testvérek” jöttek, akik akkor már zöld, meg barna inget viseltek. A biciklikerekek zörögtek, csörögtek a kikoptatott, rossz, köves úton. Gumi már nem volt, fát feszítettek a kerékpár abroncsaira.

A rákóczifalvai, a szandai meg a környező uradalmak nyilaspárti semmi emberei húszan, harmincan kerekeztek Szolnokra, a „Hűség Házába”.

Köztük nyomta a pedált bizonyos L. sógor is. Megálltak, ráköszöntek apámra. Gyűjjön velünk, Lajos sógor! – invitálták. Nem ezen a rossz kis szénán dől el a haza sorsa! Aztán hogy s mint gondolja, érdeklődött apám. Dőlt belőlük a szó, hogy minden héten bemennek a pártba, ahol a vezetőtestvérek elmondják, mit kell tenniük a hazáért. Apám hallgatta, hallgatta, nagysokára szólalt csak meg, olyan rekedten, mintha előtte a gémeskút jéghideg vizéből ivott volna. Tudja mit, sógor, meg mindnyájan! Jöjjenek maguk velem. Hová, kérdezték erre fel többen. Hát ahová hétfőn engem visz a vonat. A frontra, vissza a frontra. Ott aztán lehet védeni a hazát!

A „testvérek” morogtak valamit, hogy mindenki ott teszi a kötelességét, ahová a haza állította, majd elcsörömpöltek.

Móricz Zsigmond az 1930-as évek végén, az 1940-es évek legelején gyakran járt Szolnokra. A Tisza Szállóban lakott, az árkádok alatt dolgozott, amikor az időjárás megengedte.

Csiky József igazgató-tanítóval nagy barátságban volt, többször meglátogatta az iskolában. Ha szépen sütött a nap, de még nem tűzött nagyon, tanítónk kint tartotta az órákat az udvaron. Császár József „iskolaszolga bácsi” mindig fellocsolta az udvart, kivittünk oda négy-öt lócát, a tanító úr székét meg a háromlábú vonalas táblát, ott tanultunk. Zsiga bácsi – ez volt a titulus – többször leült közénk. Beszélgettünk, azazhogy kérdezgetett, mi meg feleltünk. Ilyesmikre volt kíváncsi: „mit reggeliztél, hány pár harisnyád, fuszeklid van, télen mivel tüzeltek, apátoknak van-e munkája?”

Mielőtt elment volna – volt úgy, hogy a fél délelőttöt ott töltötte –, mindig megkért bennünket, hogy „énekeljünk neki szépet”. Ezt sohse mulasztottuk el. Könnyen ment, mert az összes környékbéli népdalt ismertük. Csiky tanító úr az év elején sorba kikérdezett bennünket: te milyen nótát ismersz otthonról, hát te, te meg? Végighallgatott bennünket, s mindig kiválasztott egy-egy népdalt: Most akkor megtanuljuk Sebestyén Feri nótáját! S megtanultuk mindet.

*

Anyám magából kikelve jött haza a piacról. Földbe gyökerezett a lábam, kisfiam, mondta, hát nem Spitzer bácsival találkoztam a főutcán! Egy nagy sárga csillag van a mellén! Adott azért a jó Isten annyi erőt, hogy parancsolni tudjak a lábaimnak, betámolyogtam egy kapualjba. Hát, hogy nézzek én a szemébe ennek a drága embernek, aki mindig jó volt hozzánk? A szégyentől megvakultam volna! Micsoda világ ez, hát lehet Isten-emberfiát a vallása miatt így megbélyegezni? Mi bűnük van ezeknek az embereknek? Krámer főorvos úr egy hízott libáért vette ki a manduládat, de azt mondta, az se baj, ha nincs, majd megviszem, ha lesz... Brüll úrnál a sarki nagyboltjában olyan ruhát vehettünk neked részletre, hozomra, amilyet csak akartunk... Spitzer bácsi kiállt a boltja ajtajába a Nerfeld-háznál, úgy mondta: most nagyon jó, olcsó kiscsizmáim vannak, ráérnek fizetni... Mondják, mindnek sárga csillagja van.

Édes jó Istenem, mit vétettek ezek az emberek?

*

Őszinte hely volt a Tabán. Ha sok eső esett, papírhajókkal vívtunk tengeri csatákat girbegurba szűk utcáin. Utca? Inkább csak ide-oda épített vályogházak közötti aprócska közök. A kölykök egyetlen mozdulattal átugrottak az „utca” másik oldalára.

Szárazságban felhordta a szél a Zagyva partjáról a homokot. Az asszonyok, ki-ki a háza előtt, vizes söprűvel védekeztek a por ellen. Télen meg, amikor hóval kavarogtak az össze-vissza szelek, a lapátoké volt a főszerep. Szibériai idő van, mondták ilyenkor az öregek, nyilván messzi hadifogságuk emlékét idézték.

A közök csaknem mindegyike a Zagyvára nyílott, akár itt is lehetett volna a párizsi Halászó macska utcája, mert a hajnali derengésben ugyanúgy sompolyogtak le a Zagyvához a cirmik meg a kandúrok, ahogy az Huchette Színház környékbeli társaik a Szajnához.

A Tabán a nyárelőn volt a legszebb. A meszelők már megtették a magukét, a házacskák hófehér ruhában pompáztak a mésztől. Némelyik asszony azt mondta, hogy bántja a szemét a vakító fehérség, ezért kék, sárga és más színű porfestéket szórt a mészbe, megszelídítette a fényt. A házak alja a kerítés színével harmonizáló „kamáslit” kapott olaj festékkel.

A Tabán virága a muskátli volt, tavasztól késő őszig virítottak az ablakokban vagy a gangokon.

A kertecskék végében fűzfák terpeszkedtek, alóluk kutyák pislogták a gazdik hálóit, ladikját. Nem kellett nagyon ébernek lenniük, a tabániak tisztelték egymás vagyonkáját.

Aprócska faluközösség-féle volt a Tabán még az én gyerekkoromban is. A halászdinasztiák mellett más kétkezi emberek lakták, igen sokan közülük a MÁV-műhelyben, a városi kertészetben dolgoztak, vagy alkalmi munkából éltek.

A Tabán szellemi központja a Vártemplom volt és a Sípos téri Állami Elemi Népiskola. Igen erős volt a tabániak kötődése a valláshoz és az iskolához egyaránt. A szomszédok együtt jártak templomba, mögöttük a gyerekhad. Jellemző a tabániak önállóságára, összetartására, hogy a szeszélyes folyó és a védőgát között futballpályát is építettek maguknak. Az csak természetes, hogy törzskocsmájuk volt a Werbőczy utca végén, szemben Talmácsi Mihály vegyeskereskedésével. A gyönyörű, aprócska teret a Zagyva felőli oldalról Zelei József vármegyei hajdú mézeskalács házikója határolta. A macskaköves terecske közepén egy nyomóskút volt, a tabániak pletykaplatznak titulálták a jeles helyet, ahová az asszonyok vízért jártak.

A Tabánban bújt meg az a bizonyos ház is, amely a szolnoki házak között a legnépszerűbb volt. Főleg katonák és diákok látogatták. Juli néni, a „madám”, négy-öt „kislánnyal dolgozott”. Rátarti nagyasszony volt haláláig, rendet, tisztaságot tartott. Nem kellett oda kidobólegény, a nyelves asszonyság szózuhataga elől a legvérmesebb kuncsaft is meghátrált. Ittas embert még a kertjébe se engedett be – ez volt tulajdonképpen a várószoba –, nemhogy a „kislányok” közelébe!

Juli néni tekintély volt a Tabánban, rangja volt, ahogy a kovácsmesternek, a kocsmárosnak s más mesterembernek. Ilyennek is kell lenni, mondták a tabániak. Bölcsek voltak.

A Tabánt lebontották, már csak a múzeumokban, kiállítótermekben mutathatja meg hajdani, embert próbáló valóságát. Szép volt ott élni, de nagyon nehéz.

Mosó asszonyok a Zagyva jegén

Serge Delaveau tabáni vázlatkönyvéből

Schnell, schnell, visszhangozták a folyosók a géppisztolyos katonák ordítozását. A szolnoki polgári fiúiskola épületét – ma: megyei rendőr-főkapitányság – 1944. március 20-án délelőtt 11 órakor szállták meg a németek. Az iskola egykori pedellusa elmondta, mintha csak a földből nőttek volna ki, úgy vették körbe pillanatok alatt oldalkocsis motorkerékpárjaikkal, terepjáróikkal az épületet. Két tiszt, három fegyveres felrohant az igazgatói irodába. Egy papírlapon pontos vázlatuk volt mindenről...

A tanulókat az udvarra terelték, ahol az igazgató közölte velük, hogy bizonytalan ideig szünetel a tanítás.

Nem volt könnyű hazajutniuk a 11-15 éves fiúknak, mert a vasútállomástól egészen a Tisza-hídig tank- és gépkocsioszlop torlódott, erős gyalogsági biztosítással. Az utca egyik oldaláról nem lehetett átmenni a másikra, a hidat meg sem lehetett közelíteni, így különösen bajban voltak azok a tanulók, akik a Kertvárosból, Kocsorosról, Szandaszőlősről, Rákóczifalvárói jártak be a szolnoki iskolába.

Alighogy elhagyták a tanulók az iskola udvarát, a német katonák az ablakokon keresztül kidobálták a padokat, az összetört tanári katedrákat. A bejáratok előtt őrök álltak, az épület homlokzatán vöröskeresztes zászló lengett. Néhány perccel később leponyvázott teherautókonvoj érkezett az épület elé. Az egészségügyi katonák permetezőgéphez hasonlítható jókora palackokból fertőtlenítették a tantermeket, a folyosókat, majd megkezdték a kórházi felszerelések berakodását. Az „iskolaszolga” szerint – akit nem zavartak ki az épületből, hanem fát vágattak vele a konyha részére – kora délután a német katonaorvosok egy műtőben már operáltak. Három tantermet rendeztek be műtőnek. Ebből arra lehetett következtetni, hogy ellenállásra, fegyveres összecsapásra számítanak.

A „bal parti” tanulóknak egy Kovács Lajos nevű halász megígérte, hogy sötétedés után a Téglaház alól – régi városrész a vágóhíd térségében – a „komáival” átviszi őket ladikkal a túlsó partra.

Este 8 óra után indult át az első ladik a halásszal és öt diákkal. Ők majdnem odavesztek, mert amikor a Tisza közepén jártak, a Nostra nevű gabonaraktár tetejéről fénycsóva villant fel, és pásztázta a folyót. A halász ügyesen és gyorsan evezett, de mégis megvilágították a ladikot, s az említett magas épületről géppuskákkal lőni kezdték az átkelőket. Nagy szerencséjük volt, hogy a folyó bal oldalán elég szakadékos a partfal, így hamar holttérbe kerültek, nem esett bajuk.

A „polgáristák” a régi iskolájukba már soha többé nem tehették be a lábukat, mert az épület több bombatalálatot kapott. A háború után a Rákóczi úti iskolában folytathatták tanulmányaikat. Néhány évvel később ezt az iskolatípust megszüntették. Idősebb tanárok máig azt mondják, hogy kár volt, hiszen a négy elemi iskolai osztály után ebben a jól bevált iskolatípusban tanultak a kézműves dinasztiák, iparosok, vasutasok gyermekei. Rangja volt az iskolának, ezt vallják ma is, akik emlékeznek rá, akik odajártak. Kitűnő tanári kara volt, ott tanított Hörömpő József, a szigorú matematikus, és Kőszegi Endre, a magyar nyelv és irodalom szerelmese.

A régi polgári fiúiskola történetéhez még hozzátartozik, hogy 1943-ban a tornateremben antibolsevista kiállítást rendeztek. Vándorkiállítás volt, az iskola igazgatója csak passzív részese lehetett a propaganda tárlatnak. Próbált volna nemet mondani, tiltakozni!

Páldy Miklóst ennek ellenére 1944 novemberében a szovjet katonai elhárítás letartóztatta, elhurcolta. Nyoma veszett...

Az 1811-ben épített, még földszintes városháza előtti teret, piacot, az 1800-as évek második felében szinte mindegyik Szolnokra érkező festő – magyarok és osztrákok – megfestette, de később is jeles művészek témája maradt a színes forgatag.

Az írott szavak aligha adják vissza a festői látványt, jobbára csak tényeket rögzítenek. Jelen esetben azt is, hogy az én „Kossuth-tereim” úgy magukon hordják a történelem, a változó ízlés ujjlenyomatait, ahogy a fa erezete a fajtáját.

Faragott kövekkel volt kirakva a tér. A közepén volt a puttós kút. Még ittam a vizéből. A tér keleti felén a Szentháromság szobra, a nyugati részén a porosz háborúban elesett katonák obeliszkje állt. Az eladók hosszú, kecskelábú asztalokról kínálgatták portékáikat. A gyümölcsös kosarakat vékony, úgynevezett „selyempapírral” bélelték ki, minden gyümölcshöz más színű járt, hogy még jobban oda vonzza a szemet. A málnát, a földiepret hófehér, hántolt vesszőből font aprócska, félkilós kosarakban árulták – papírdíszítéssel –, s az „állandó” vevők kosarastól elvihették: „majd vissza tetszik hozni”. A törékeny, „kényes” gyümölcsöt a piacon már nem mérték meg – ne törődjön –, a vásárló biztos lehetett benne, hogy a fél kiló az inkább 54-55 deka, mint 50.

A déli harangszó után már az utcaseprőké volt a tér, majd felmosták a piac helyét.

1942 májusában a Kossuth térről búcsúztatták a keleti frontra induló szolnoki vadászrepülő századot, amelynek Horthy István főhadnagy – akkor már kormányzóhelyettes – is tisztje volt. Szobrát halála után, a puttós kút helyére állították fel. Vastagh György kompozíciója igen mutatós volt. A hősi halált halt pilótát főhadnagyi díszegyenruhában jelenítette meg a kitűnő szobrász, bronzba öntve. A 3,5 méteres főalak 3 méteres talapzaton állt. A szoborra egy kőből faragott szűrös parasztember koszorút helyezett el.

1944 őszén a főalakot ledöntötték a talapzatáról, behúzták a városháza pincéjébe, ahonnan eltűnt, valószínűleg beolvasztották. A koszorúzó parasztfigurát kivitték a temetőbe. A kompozíció talapzatát 1950-ben verték szét. Lebontották és elvitték a térről a Szentháromság-szobrot és az emlékoszlopot is. A tér közepére, a Horthy-szobor helyére felvonulási tribünt akartak építeni, de ez Rákosi bukásával meghiúsult.

Horthy István szobra, Vastagh György szobrászművész alkotása

A kormányzóhelyettes igen népszerű ember volt Szolnokon is.

Képünkön a MÁV-pályán dr. Szabó Ferenc polgármester társaságában

Tisztiügyeletben a szolnoki repülőtéren

Ég Szolnok, jajveszékeltek az asszonyok 1944. június másodikára virradóra szerte a város környékén. Áh, csak Sztálin-gyertyák, legyintettek tudálékosan a kiszuperált katonák. Tévedtek, nem szovjet repülőgépek dobták le a világítógyertyákat, hanem angol, de Havilland Mosquitók. A „karácsonyfák”, vagyis a világítógyertyák a város állomás körüli részét szinte nappali fénybe vonták. A romboló bombák mégis eltévedtek, a pályaudvar helyett lakóházakra estek.

A légiriadó lefújása után felbolydult a város. A mentésben részt vevő katonák, csendőrök, légoltalmi alakulatok és civilek körében már ekkor suttogva járt szájról szájra, jól imádkozhattak a szolnokiak, hogy azt a tartályt nem érte találat.

A titokzatos tartálykocsi az állomás épülete és a mostani Rékasi úti felüljáró között állt. A német tartálykocsit a vasutasok csak az oda beosztott Wermacht-tűzszerészek felügyelete mellett mozgathatták, ütődésmentesen. A vasutasok annyit tudtak meg a „kamerádoktól”, hogy a kocsiban erős robbanóanyag van.

Reggelre kiásták az áldozatokat a romos házak alól. Hét koporsót kért a Légoltalmi Parancsnokság. Ezeket gyorsan lezárták. Csak összezúzott, szétszaggatott emberi tetemeket raktak a „hadi” – tehát nagyon is egyszerű – koporsókba, s követ, téglát, hogy súlyuk legyen.

1944. június másodikát mutatott a naptár, pénteket. A halottaikat sirató szolnokiak nem sejthették, hogy újabb bombázás következik: a 15. amerikai légiflotta Consolidated B-24-es Liberátor gépei már felszálltak az olaszországi Foggiából, az Adriai-tenger fölött gyülekeztek.

A szolnoki Szent Ferenc utcában a városi légvédelmi központ csak néhány perccel 8 óra után kapott jelentést arról, hogy az ország déli határa felől ismeretlen, erős légikötelék közeledik. A légiriadót jelző szirénák csak 8 óra 22 perckor jajdultak fel a városban. Hat, más források szerint hét perccel később már a vasútállomás környékén robbantak az első bombák. Az emberek még az éjszakai szörnyűség kábulatában éltek, az újabb veszély előrejelzése viszont alaposan megkésett.

A német katonai parancsnokság a támadás előtti hetekben hihetetlen baklövést követett el. A szolnoki vasútállomás stratégiai pont volt, gondolhattak volna arra, hogy mielőbb légitámadás éri, mégis a sínek mellé telepítették az egészségügyi tábort, vagyis a tetvetlenítőt. A frontról érkező katonákat ott fogadták, s az egészségvédelmi eljárások után utazhattak tovább Németországba. Az onnan érkezőket viszont itt látták el a fronton szükséges alapvető egészségügyi csomaggal. Naponta 4-5 ezer német katona tartózkodott az állomás környékén.

A túlélők azért láthattak a bombatámadás után is százszámra mezítelenül szaladgáló embereket az állomás körül, mert háromszázan éppen zuhanyoztak, amikor a légitámadás bekövetkezett. Ráadásul a Bécs-Szolnok-Bécs között rendszeresen közlekedő német katonavonat is a légitámadás előtt néhány perccel gördült be a pályaudvarra.

– Ott volt az egyik külső vágányon egy üzemanyag-szállító szerelvény is, hosszú, hosszú, teli benzinnel. Amikor a légiveszélyt jelezték, egy Schneider nevű német őrmester, az állomásparancsnok helyettese odarohant hozzám, hogy kerítsem elő a mozdonyvezetőt, azonnal húzássa ki a pályaudvarról a szerelvényt. Amikor a légiriadót fújták, már kint voltunk a kiserdőnél – emlékezik Fekete Tóth Sándor azokra a percekre.

– Állítólag lőszeres vonat is volt a pályaudvar területén?

– Azok a lőszerkocsik, amelyek telitalálatot kaptak, fel is robbantak.

– Egy bizonyos, suttogva emlegetett tartályról vagy efféléről nem hallott?

– Csak később, amikor elvontatták. Pusmogtak valamit a németek, hogy szerencséje volt annak az őrnagynak, aki az állomás parancsnoka volt, hogy meghalt, mert golyóval végezte volna. Akkora, de akkora volt ott a káosz, az összevisszaság, hogy arathattak a Liberátorok.

Tamási József törökszentmiklósi bőrdíszműves 1941-től 1944 végéig légvédelmi tüzér volt Szolnokon, szakaszvezetői rendfokozatban.

– Ön szerint hány bombázógép támadta a pályaudvart és környékét?

– A tiszai vasúti híd város felőli oldalán voltam szolgálatban. Ezüstösen csillogtak a gépek, szinte elborították az eget. Öt hullámban támadtak, egy-egy kötelékben 21-30 gép volt. Úgy körülbelül 150 Liberátor bombázta a várost.

– A légvédelem?

– Magyar vagy német vadászrepülőket nem láttam harcba bocsátkozni. A város jól körül volt rakva légvédelmi tüzérütegekkel. Partoskápolna, Rékasi átjáró, 4-es műút, tiszai vasúti híd stb., de tűzerejük, mivel a kötelékek igen nagy, 4600-5000 méter magasságban repültek, nem lehetett hatásos. A mi gépágyúink lövedékei 3-4 ezer méter körül robbantak. Csupán a 8/8-as lövegek, a svéd gyártmányú boforcok tudták „elérni” a gépek magasságát. Bizony, szerény eszközeink voltak, valahol a város mellett még egy olyan ágyút is légvédelmi célokra használtak, amely az Osztrák-Magyar Monarchia haditengerészetéé volt, állítólag Horthy tengernagy hajójáról szerelték le valamikor. Egy Liberátor kapott találatot, valahol Tiszaföldvár-Rákóczifalva között ugrált ki belőle ejtőernyővel a legénység. Kettőt közülük behoztak a csendőrök a szolnoki temetőbe, amikor a civil halottakat temették. „Látják, mit csináltak?!” Megvonták a vállukat: ez a háború...

A város lakói közül százhatvanketten pusztultak el, majd ezren megsebesültek. A pályaudvar környékén 552 ház dőlt össze, sokuk helyén csak bombatölcsér maradt. A német katonák közül – a helyi tisztiorvos adata szerint – csaknem ezren haltak meg.

Különös véletlen, hogy a pályaudvar személyforgalmi épületére nem hullott közvetlenül bomba. S ami szinte csoda: a 15 tonna nitroglicerint tartalmazó vasúti kocsit sem érte találat!

Különböző szakemberektől kértem véleményt, mi történt volna, ha...

Óvatos becslések szerint körülbelül két kilométeres körzetben minden épület összedőlt volna, minden élőlény megsemmisült volna.

Mások úgy vélték, hogy kedvezőtlen szélirány esetén az egész város leéghetett volna. A 15 tonna nitroglicerin robbanása – bizonyos esetben – megközelíthette volna egy kisebb atombomba robbanóerejét.

A Bundesarchívban – Militararchív Freiburgi Br. RH 31 V/8 – végzett kutatásai alapján dr. Borús József hadtörténész megerősítette, hogy az 1944. június 2-i bombázás idején valóban volt 15 tonna nitroglicerin a szolnoki pályaudvaron.

A vasútállomás és környéke az 1944. június 2-i bombázás után

1944. június másodika és szeptember tizenkilencedike között a 15. amerikai légiflotta Foggiából felszálló Consolidated B-24 Liberátor típusú gépei 10.661 különböző méterű repülőbombát dobtak le Szolnokra és környékére. Augusztus 20-án a MÁV-pályaudvarra 600, Szandaszőlős, Rákóczifalva és Szajol térségére 8000 bomba hullott. A szolnoki adatok szerint azon a nyáron a polgári áldozatok száma megközelítette a másfél ezret, de ennél lényegesen nagyobb volt az emberveszteség, mert az ifjúsági nyári táborokban elpusztult fiatalokat lakóhelyeiken halotti anyakönyvezték, a zsidó munkaszolgálatosokat pedig sehol...

Kecskés Marika – nyugodjék – a szépek szépe volt Szandaszőlősön. Lakodalmán, 1944. augusztus 19-én az egész nemzetség, rokonság ott volt. Hajnal hasadtáig húzta Rácz Gyuri és bandája. A komák, a sógorok jó része másnap, harmadnap indult vissza a frontra. A sírva vigadók Szent István napján reggel elhatározták, hogy muzsikaszóval köszöntik az ifjú párt.

Nádas Julcsa néném mézeskalács házikója az egykori Harang-dűlőben, ahol napfénynél csendült fel a szerenád, már nincs meg. De akkor még frissen meszelve pompáztak falai a nádtető alatt.

Mi is lehetett volna a szerenád első nótája, ha nem a kor zsigerekig ható életérzése: „Csak egy nap a világ...”

Sokuknak már annyi se volt hátra...

Ruskó Ferenc – akkori feles gazda – a Bírák-dűlőben lakott:

– Talán még 10 óra sem volt, de már csillogott az ég a temérdek repülőtől, meg az ezüstpapírtól, amit ledobáltak, hogy megtévesszék a légvédelmi tüzérek célzását. De rögtön rá megkaptuk az első csomagot! A bunkerba mindenki, kiabáltam. Akkor már a háztetők cserepein is pattogtak a repeszdarabok. Olyan bombák voltak, hogy felében elnyírták a fákat, letörték a kukoricát. Aztán egy kis szünet, majd újra jött egy másik kötelék, majd a harmadik.

A hivatalos feljegyzések szerint a monstre légitámadás célja a repülőtér volt, ahonnan a német Junkers, Heinkel és Dornier típusú gépek rendszeresen bevetésre jártak. De a bevallottan rosszul kiképzett amerikai pilóták ezúttal sem jeleskedtek a célzással, az iszonyatos bombatömeg Rákóczifalva északi határvonalától Szajol térségéig hullott, nem a német gépekben okozott elsősorban kárt, hanem a szandai embereket pusztította.

A Rocsa fivérek közül a kisebbik, Sándor, úgy menekült meg, hogy a kerekeskút láncával leengedte magát a mélybe. Bátyja, István, aki a kukoricásban próbált megbújni, ott vérzett el az aranyhomokon.

Elgondolkodtató, hogy egy német katonai objektum melletti magyar településen mennyire szervezetlen volt a légoltalom. Se orvos, se mentőkocsi, se telefon. Aki súlyosabban sérült, menthetetlenül elvérzett.

Burkoltan a Nemzeti Jövőnk című szolnoki újság is bevallotta ezt az augusztus 22-i számában: „Szolnokon is megszólaltak a szirénák, mivel több hullámban városunk felé repültek az ellenséges kötelékek. A feszült pillanatok csendjét hamarosan felváltotta az erős repülőgépzúgás és a légvédelmi ütegek tüze, majd a vészes bombasüvítés. Mintegy 120 gép nyolc hullámban erős támadást intézett városunk különböző részei ellen, melynek során tizenöt utcában keletkeztek súlyos károk. A lakosság fegyelmezett magatartásának tulajdonítható, hogy a támadás nagyságához képest aránylag csekély az áldozatok száma. A város határában több áldozatot követelt a bombázás és a sérülés is több volt...”

Szemtanúként élte át ezeket a vészterhes napokat Sz. Balogh István, volt tartalékos honvéd, aki a Tisza vasúti hídjánál teljesített szolgálatot.

– Ha a rádió bemondta, hogy légiveszély Bácska, Baja, a szolnokiak már menekültek is, ki, hogy tudott. Gyalog, kerékpáron, kocsin, autón. Öregekkel, gyermekekkel teltek meg az óvóhelyek. Sokszor órákon át voltak összepréselve. Mindenki fáradt volt, kimerült, az egyik sírt, a másik imádkozott, de nagyon sokan inkább zúgolódtak, mikor lesz már vége?!

Sági János egykori légvédelmi tüzér is keserűen emlékezett ezekre a napokra:

– Szent István napján kétszer is elszabadult a pokol. Először Szandaszőlősön, majd közvetlenül a város légterében. A szánk szélét rágtuk tehetetlenségünkben: néhány üteg kivételével nem volt olyan ágyúnk, hogy a lövedékek elérjék a bombázók repülési magasságát. Iszonyatos volt a légifölényük. A vadászgépeik szinte a fák fölött karhossznyira fickándoztak, azzal passzióztak, hogy lelőjék a telefonpóznák fehér, porcelán szigetelő csigáit.

A Szövetséges Repülők Parancsnokságának újságja, a Légi Híradó 12. száma az elmondottakat megerősíti. Mi történt Szolnokon? címmel így írt:

„A szolnoki pályaudvar és a rákóczifalvi repülőtér elleni támadás során az USA Liberatorok és a kísérő Mustang csapatgépek egy vadászgéppel sem találkoztak és a légelhárító tűz is gyenge volt. A pilóták gomolygó fekete füstöt észleltek, tehát a felgyújtott vasúti kocsik között olajtartályok is voltak.”

A közlemény – jellemzően – pontatlan. A június másodikai példán okulva a szolnoki pályaudvaron sem robbanó, sem könnyen égő anyagot nem tároltak. Rákóczifalvának viszont tudott, hogy nincs vasútja. Szajolban égtek az említett vasúti, olajszállító tartálykocsik. De ez utóbbi, ötven év távlatában, már lényegtelen. Sokkal inkább Kicsi Béla egykori szandai parasztember szavaira kell emlékeznünk, aki a templom elé összehordott halottak fölött zokogástól elcsukló hangon mondta: „Húzzátok meg a lélekharangot!”

1944-ben Szent István napján, Szandaszőlősön, Rákóczifalván, Szajolban és Szolnokon – a korabeli hivatalos közlemény szerint – kilencvenen haltak meg, százharmincan sebesültek meg.

A felvétel az 1944. augusztus 20-i bombázás alatt a szandai rétről készült

Repeszbombák becsapódása a vasúti hídnál

A fiatalság tékozló, de akit már megcsapott az öregedés szele, pótolni szeretné ifjúkori mulasztásait. Gyűjtögeti az emlékeit. Tudathasadásos állapot, ha nem is a fogalom orvosi értelmezésében, amikor a gyermekkori emlékek kerülnek egy több évtizeddel későbbi gondolkodás fókuszába. Az önvád kikerülhetetlen és természetes. Hiába mondják, hogy „ha nekem akkor annyi eszem lett volna, mint most...” Lehet, hogy a gyermeki ösztönök sokkal többet érnek, mint a pipaszárrágó meditációk? De fölösleges is az effajta tépelődés, a gyermekkorom élményeit úgyis csak napjaim ítéletei alapján vagyok képes végiggondolni, leírni.

Szolnok fele-harmada már 1944 őszén romváros volt. De akkor azért még város volt a város, mert a lakosság többsége még itt siratta, temette halottait. A sebesülteket, a betegeket kórházba vihették, égett a villany, a csapból folyt a víz, a pékek kenyeret, kiflit sütöttek, a boltok, ha üresen tátongó polcokkal is, de nyitva voltak. Persze már amelyik: a sárga csillagos üzletek redőnyét rég lehúzták. Az értékek fogalma nagyot változott. A szegénység legnagyobb kincse ez időben már a perforált papírlap, az élelmiszerjegy volt.

Amíg jártak a vonatok, el lehetett menni ide-oda krumpliért, napraforgóolajért, esetleg egy pár kivénhedt tyúkért, tojásért, de már ekkor is jobbára cserebere alapon. Aztán ahogy közeledett a front, Szolnokról csak mentek a vonatok, vissza már nem jöttek. És amikor elfüstölgött az utolsó „civilvonat” is, egyes becslések szerint már csak háromezer-négyszáz lakosa maradt Szolnoknak. A közigazgatást Jászberénybe vezényelték, néha onnan hazaszaladtak: mi újság itthon?

Október 10-e körül a Tisza bal partjáról már áthozta a szél a szovjet előőrsök lövéseit, kurjongatásait. Ekkor már jobbára csak a magatehetetlen öregek, mozdulni képtelen, nekünk minden mindegy nincstelenek, asszonyok és gyerekek maradtak a városban. Férfiember sehol, vagy csak lapulva a romok között. Ha csizma csattogott a macskaköves utcákon, messzire hallatszott, mindenki tudta, hogy a „fekete ruhások” – nyilas keretlegények – vagy a német halálfejesek, az SS katonái masíroznak.

A romházak udvarán, törmelékein elhagyott macskák nyávogtak, gazdátlanná vált kutyák csóválták farkukat, ha embert láttak. A jószágok örültek nekünk, az emberek meg féltek egymástól. A gyerekek váltak a fokozatosan elhaló város önálló, tevékeny polgáraivá, különösen a kisebbek, akiknek nem kellett attól tartaniuk, hogy befogják őket lőszert hordani, futóárkot ásni. De ásni azért ástunk épp eleget: az egyszervolt élelmiszerboltok, gazdagabb házak törmelékei alatt raktárakat, kamrákat kerestünk. Nagy kincs volt minden megtalált falatnyi ennivaló. Bunker is kellett! A „légósok” minden családi ház kertjében ásattak egy jó háromméternyi hosszú, kétméternyi széles, ugyanolyan mély tömegsírnak valót. A tetejére fatörzseket, vagy ha az nem volt, deszkát kellett tenni, és azokra visszalapátolni a kiásott földet. A puskagolyótól, kisebb repeszektől megvédett, de inkább csak lélektani hatása volt. Már amennyi! A nap jó részét ilyen bunkerekben töltötték a szolnokiak, lócákon, homokzsákokon üldögélve. Fölöttük csaknem egy hónapig szüntelenül robbantak a Sztálin-orgonák lövedékei, köröztek az alacsony felhők alatt a repülőgépek. A bunkerekben majdnem mindenhol egy-egy munkaszolgálatos vagy szökött katona lapult. Az öregasszonyok éjjel-nappal motyogták vége-hossza sincs imádságaikat. Áldott legyen az emlékük, jól imádkoztak, sokan túléltük...

A városban folyt a bor. A legnagyobb borkereskedő pincelabirintusában emeletnyi magas hordók voltak lesüllyesztve a borászok kezelőhídjai mellé. A német parancsnokság kiüttette a hordókból a csapot, amikor már várható volt, hogy a szovjet csapatok hamarosan elfoglalják a várost. A Tófenék utca környékéről messzire hallatszott a dáridó: ,,Ébredj magyar, az ősi föld veszélyben...” (A rossz emlékű nyilas pártház már nincs meg, a régi Deák Ferenc utcából nyílott jobbra.)

Ittak a katonák, ittak az asszonyok, ittak a gyerekek, ittunk mindannyian, ki-ki a maga módján, de mindenki részeg volt.

A „...ki tudja, mi vár ránk” hangulata borgőzösen ülte meg az agonizáló várost.

A város vezetői közül csak ketten maradtak a helyükön. Dr. Kiss Gábor árvaszéki ülnök, Móricz Zsigmond barátja és dr. Elek István városi tiszti főorvos, nagy művészetpártoló. Rajta kívül még egy orvos érezte kötelességének, hogy a halott város élőin segítsen: dr. Lengyel Bertalan, a későbbi neves bőrgyógyász.

Dr. Kiss Gábor velünk, gyerekekkel üzentette meg mindenfelé, hogy a Tisza vizéből nehogy próbáljon valaki inni, mert fertőzött. A felpuffadt hullák úgy úsztak lefelé, mint valami farönkök. A Zagyva torkolatában lelőtt munkaszolgálatosok egyikének holttestét csak a jégzajlás morzsolta le a hídroncsról.

Zsákba kötött kannákkal – nehogy zörögjünk! – éjszaka jártunk, az utolsó száz méteren már kúsztunk a Tisza Szállóhoz artézi vízért. A „városi vizet” csak felforralva, mosásra, mosdásra volt szabad használni. Dr. Kiss Gábor minden este ott volt a Tisza Szálló árkádja alatt, megtanított bennünket, hogyan kússzunk a kannával, hová bújjunk, amikor fütyül az akna.

Méltatlanul bánt az utókor a kemény akaratú, de aranyszívű, tehetséges emberrel.

A „villanytelep” meg a papírgyár turbinái szinte mindvégig adtak volna valamicske áramot, de a vezetékeket leszaggatták az aknák, az ágyúlövedékek. Előkerültek a petróleumlámpák. Aztán a petróleum is elfogyott. Valakik tudták, hogy ha a benzinbe sót teszünk, az nem robban, lassan ég. Benzin volt, de a só gyorsan fogyott. „Sötétben még megvagyunk valahogy, de só nélkül aztán nem!” – mondták az öregek, akik már átéltek két háborút. Megszoktuk a sötétet, olyan lett a szemünk, mint a macskáé. „Csak ennél rosszabb ne legyen! Még élünk”! – mondta nagyapám. Másnap, harmadnap szakadatlanul géppuskázták a repülők az utcákat. Nem sok sikerrel, mindenki a föld alatt volt. Csak ennél rosszabb ne legyen! – ismételte nagyapám, mert ő az Isonzónál már rosszabbat is megélt. Amíg élünk, nincs baj! És éltünk, lenn a föld alatt, a nyirkos rögök között, de éltünk. Anyám hajában főtt tört krumplira szórt lisztet, később már csak korpát, összegyúrta, kifőzte vízben. A pékek már nem sütöttek, mert a kemencék gyenge füstje is elég volt ahhoz, hogy odaágyúzzanak. Jobbról is, balról is.

Elek doktor a városháza alatti patikában „rendelt”, Lengyel doktor pedig, későbbi feleségével, a „nagykórház” – a mai megyei kórház – egyik pavilonjának pincéjébe menekítette át az egykori Papp Gábor szanatórium földszintjéről a gyermekkórházat. A gyógyszereket az elhagyott, szétzúzott patikák törmelékéből szedtük össze. Ahogy tudtunk, segítettünk „Elek doktor bácsinak”. Néha meg is mondta, hogy mit keressünk, de a latin neveket nemigen tudtuk kisilabizálni. Egyszer találtunk olyan gyógyszert a hídnál lévő patika előtt, amit kért, szaladtunk, szaladtunk, vittük. Ezt már hiába hoztátok – mondta, és kőkemény német kekszet nyomott a kezünkbe.

A mai eszemmel úgy mondanám, az volt a legriasztóbb, hogy nem láttunk embereket az utcán. De akkor még nem értem fel ésszel, hogy meghalt a város. Ezért azt is természetesnek véltem, hogy megmaradtam. Sőt, azt sem fogtam fel, hogy valami rettenetes történt. Örültem anyám korpás krumplijának.

A szolnoki Tisza-híd, gyermekkorom vasmadara, 1944 októberében szinte naponként szerepelt a német katonai iratokban. Először október 6-án délelőtt: Grolman vezérőrnagy, a hadseregcsoport vezérkari főnöke utasítást adott a mögöttes terület parancsnokának, hogy ellenőrizze a híd biztosítását.

A 6. német hadsereg 1. vezérkari tisztje október 25-én 18 óra 45 perckor távmondatot küldött a déli hadseregcsoporthoz: a Szolnok térségében kialakult helyzet szükségessé teszi a Tisza folyón Szolnoknál átívelő közúti híd megsemmisítését.

Parancsvisszajelzés október 25-én késő este a 6. német hadsereg vezérkari főnökétől a déli hadseregcsoporthoz: „Szolnoknál a hidat még az éjjel felrobbantjuk.” Heinz Goedche ezredes.

{fel}