Tiszai Lajos:
Szolnokország

Verseghy Ferenc Elektronikus Könyvtár
Alapítva: 1999

<<< 10/2 >>>


*

A népnyelv a horgászni szót nemigen használta. A nincstelen ember nem sportszenvedélyből guggolt le a halas vizek partján. Nem horgászott, hanem halászott. A halászat pedig kenyérkereset. A szántóvető vagy a kubikus csak akkor ment halászni, ha ideje engedte, és ha tudta, nem tölti feleslegesen a napot. Talán az is magyarázatra szorul, hogy miért nem ült vagy állt a halász a „bot végén” – ez rendszerint nád volt, vagy a vízparton vágott vessző –, miért guggolt? Azért, mert a guggolás – a sarkamon ültem, mondták – készenléti állapot volt. Talán fölösleges is megemlíteni: ezek a „halászok” mindig a tilosban lesték a lúdtoll mozgását. Az álló embert a lapályban messziről megláthatták volna a csendőrök, vagy az uradalmi emberek. Ha guggolt, már kevésbé, és ez a testtartás a hirtelen helyzetváltoztatásra is alkalmas volt. Ha jött „valaki”, a bot berepült a bozótba, és emberünk már tovább is lépett, netán úgy tett, mintha száraz gallyat gyűjtögetne.

A fogást mindig gondosan elrejtették. Ez többnyire a gyerek segítségével történt, bizony elég kegyetlen módon. A keszegek, a kárászok, a naphalak, a törpeharcsák kopoltyúján átfűztek egy zsineget, és ezt a színes füzért visszatették a vízbe, kikötötték egy-egy sás- vagy nádbokorhoz, szóval jól eldugták.

Azok fogtak legtöbb halat, akik jóban voltak az igazi halászokkal. A halászok ugyanis – akik rendszerint a bérlőnek dolgoztak – mindig megmondták sógornak, komának, hogy hol eszik „a szemét”, melyik vízen, mikor. „A szemét” az apró, piaci értékesítésre alkalmatlan halakat jelentette. Odament tehát a ráérő szegény ember, ahol legtöbbet ígért a víz. A többi bizalom kérdése volt. A halászok szemet hunytak, hogy illetéktelenek is próbálkoznak a vizeken, de csak addig voltak elnézőek, amíg valaki „el nem ment a becsület mellett”, vagyis ki nem fogta a nemes halakat is. Ez a halásznak kenyérkérdés volt –, az meg a legnagyobb szégyen, ha valakit rajtakaptak, hogy megszegte a megegyezést.

A halászok és az alkalmi halászgatók között a közös sors, a mindennapi megélhetésért való küzdelem nagy összetartó erő volt, de a halász, esetleg a bérlő nem csupán szolidaritásból, „szeretetből” engedte meg az apró halak fogását, hanem a kölcsönösség alapján. A halász szerszámai ugyanis, a különböző hálók, kora tavasztól késő őszig bent voltak a vízben, vagy a parton „levegőztek”. Ezekre a szerszámokra – varsák, dobó- és kerítőhálók, ladikok, „evedzők”, halasbárkák – együttesen vigyáztak a Tisza-parti emberek. Szemmel tartjuk, ami a halászé, mondták. A halasbárkákon sem volt lakat, rendszerint egy erős fűzfavesszőt húzott át a halász a bárka ajtajának fülén, ez volt a zár. Nagyon nagy ritkán lehetett csak olyasmit hallani, hogy „feltörték a bárkát”, itt meg itt, de erre az ottaniak rögtön mondták, nem idevalósiak csinálták, hanem valami gyüttmentek.

Sok hal volt a vizekben, a disznókat is apróhallal etették. Szabadtéri tűzön, a „kotliban”, üstben megfőzték a halat, korpát, kenyérhéjat, aprókrumplit kevertek közé, így adták a jószágnak. Ha meggondoljuk, ez volt a mai fehérjetakarmány egyszerű elődje.

A víznek, akár még a libaúsztatónak is, nagyobb respektje volt régen, mint manapság, mert a folyók, a tavak nemcsak halat, békát, rákot adtak, de munkát is. Sok szegény gyereket éppen az árvíz mentett meg a további éhezéstől. Ha nagyon veszélyeztette a Tisza a falvakat, az uradalmakat, elrendelték a közmunkát, és a munkanélküliek is valamicske pénzhez jutottak. Telente a jég és a nádvágás adott kenyérre valót. Ha jól meghízott a jég, hátára vette a nádaratókat s a jégvágókat. Ökrös szekerek vitték a kévéket, a négyzetméternyi jégkockákat a városi vermekbe. A vízparti füzesek is szegény ember pártiak voltak, vesszőikből kosarakat, kerti bútorokat lehetett fonni.

A vizek világában élt emberek még inkább rákényszerültek a „firnajszos” gondolkodásra, mint a szántóvetők. Amolyan alföldi góbék voltak. A Tisza holtága mellett ismertem egy öregembert – mindenki csak Kecésnek titulálta, maga se mondta soha másként a nevét –, aki még a varsáit is vesszőből fonta. Azt mondta, az az igazi.

Kecés csodálatos történeteket tudott a vizek, a lápok világáról. S hogy igazi vízi ember volt, vagy azok messzi utódja, a konyhájával is bizonyította. Rákleves Kecés módra, ez volt a „szupé”. Azóta se ettem jobbat. A rák után tejfölös békacomb volt a következő fogás, galuskával, majd jött a kirántott békacomb. Kecés a hatvanas évek közepén még sűrűn adott fogadásokat a magafajta borisszáknak. A fél életemet a Tisza hátán töltöttem, hát akkor már szégyenszemre se iszom ki magam alól a vizet, magyarázta. Ebből aztán mindenki érthetett: egy demizson bor volt a belépő a vacsoráira. Ivott reggel, délben, este, de akik ötven-hatvan éve ismerték, azok is azt mondták, részegnek sose látták.

Feszty Árpád: Pákász

Telente hamar beszorult a házba a szegény ember. Rőzselángnál, venyige füzénél beszélgettek a szomszédok. A nyitott tűzhely agyagkosarában táncoló lángok csodás történetek elmondására ösztönözték az unatkozó tanyai embereket.

Minden faluban, uradalomban volt egy-egy nagyotmondó ember, aki istenadta tehetséggel szőtt mesékkel ámítgatta a szájtáti népet. Az esték novembertől február végéig mindig az övék voltak. Háry János édestestvérei lehettek ezek az ízes szavú parasztemberek, s a legnagyobb sértés lett volna kétkedni mondókáikban, mert ők maguk is elhitték történeteiket.

A szolnoki, szandai és a rákóczi határban Tukuz Balázs volt a leghíresebb nagyotmondó. Valahol a derzsigáti tanyák valamelyikében lakott, de azt mondta, ő mindenhol otthon van. Vénebb volt már a leghosszabb csőrű varjúnál is.

A Beke Pál halmának története volt a legszebb meséje. Az nem homokból van ám, legfeljebb csak a teteje, hanem elporladt törökökből. Beke Pál úr vitézei annyi törököt kaszaboltak itt le, hogy a csontjaikból púp nőtt a földön, azt fújta be homokkal a szél. Ettől domb a domb! – magyarázta. De ez még nem volt elég, megtoldotta: legalul meg a kincsek vannak!

Amikor ezt kimondta, elkezdte szürcsögtetni, matatni a pipáját. Olyan csend volt ilyenkor, hogy a venyigetűz pattogása fegyverropogásnak is beillett. Nincs az a dramaturg, aki jobban értette volna, mikor kell hatásszünetet tartani, hogyan kell fokozni a hallgatóság, a nézők érdeklődését. Csak akkor folytatta, amikor már feszengtünk a kíváncsiságtól. Hát az úgy volt, magyarázta, hogy amikor a törökök látták, hogy végük közeleg, elásták a kincses ládákat. Ott haltak meg százszámra a gyönyörű, smaragdköves gyűrűk, nyakláncok, karkötők, színarany sujtások fölött. Nem is tudja senki emberfia a világon, hogy mi van ott a föld gyomrában, csak én, vágta ki...

Egy téli estén aztán a nemzetség munkabírós emberei – ez természetesen csak férfit jelentett –, ásóval, csákánnyal, lapáttal nekiestek a Beke Pál halmának. Hat fél éjszakán túrták, hányták a homokot, de addig nem találtak semmit. Hanem egyszer csak Nádas Jóska sógor bácsi nagyot kiáltott: csontok! Nagy volt az öröm! Hát mégis igaza van Tukuz Balázsnak! Ásták tovább, hóban, fagyban.

Karácsonytájt lehetett, amikor egy Vass György nevű csendőr félrehívta nagyapámat. Ide figyeljen, Lajos bácsi – kezdte –, a főtörzs úr kiadta nekem nyomozásra, hogy kik dúrják szét a Beke Pál halmát. Szúrja az uraság szemét, hogy széthányják a dombját... Szóval, Lajos bátyám, ha maga netán hallja, vagy tudja, hogy kik azok a kincskeresők, hát súgja már meg nekik, hogy hagyják abba, a szentségét! – kacsintott egyet... Az öreg Tukuzt meg úgy elkardlapozom, hogy a török nem kapott annyit, csak buzdítsa a népet, mondta, és elporoszkált a deresén.

Azóta eltűnt, vagy éppen, hogy maradt valami a Beke Pál halmából, de a kincsek nemigen kerülhettek meg, mert akkor híre járta volna. De még közel hetven év távlatából is látom Tukuz Balázs megjelenítésében a dézsafejű törökök és a nyalka magyar vitézek hadakozását. A kincsekben persze lódított, de apja, nagyapja elmondása után, meg a maga kútfőjéből olyan szemléletesen magyarázta el, hogy milyen volt a régi Szolnok, Szanda és környéke, hogy akár földrajzkönyvet lehetett volna írni az elmondása nyomán.

Teknősbékalevest tudnak-e főzni? – bosszantotta néha az öreg az asszonyokat. „Haggya csak, ángyika”, legyintett ilyenkor nagyanyám az asszonynép nevében, „kujonkodik csak Tukuz sógor, vagy nem tudja, mit beszél...”

Pedig tudta, igaza volt, gyermekkorában még ehetett teknősbékalevest.

Palugyai Imre 1845-ben megjelent könyvében olvastam: „A mocsárokban ezrenként található vadréce, szárcsa, búvár és szalonka, s a kengyeli pusztán némely télen hattyúk is tanyáznak. Farkas kevés, de nyúl felette sok. A mocsárok csíkban, a Tisza halakban gazdag: kecsege, tok, viza, csuka, ponty, süllő, harcsa és egyéb halakban Európában leggazdagabbnak tartozik: sőt Szolnok mellett teknősbéka oly bőven találtatik.”

Gyermekkorom gazdagságától nagyon messzire van a mai élet. Rejtély számomra, hogyan tudhatott annyit a világról, a hazáról a szolnoki napszámos, a szandai kapás, a kengyeli arató, az epresparti juhász, hiszen hétköznapjaikat járóföldnyi vidéken élték.

A mese olyan volt, akár a kenyér. Ez is jutott azért minden napra, meg amaz is. A kenyér az apák munkája után, a mese meg az öregek szájából. Valami íratlan szabály mozgatta az öregek tudatát, hogy mielőtt „elmentek” volna, mindent elmondjanak a világról, amennyit csak tudtak.

A mesék a környékbeli nevekhez, füvekhez, fákhoz, vizekhez kötődtek, s valószerűek voltak, hinni lehetett bennük.

Nagyapám váltig állította, neki még a nagyapja beszélte, hogy a kengyeli lapos Szanda felőli partján egy csárda volt, amelyiknek gádora alatt Petőfi is szalonnázott! „Menjetek csak, túrjátok meg a bokrok között a földet, ott vannak a laposi csárda téglái.” Csapatostól szaladtunk. Téglát, cserépdarabokat, elrozsdált lókaparót, miegyebeket leltünk a bodzabokrokkal benőtt helyen. Másnap mondtuk Orosz György tanító úrnak, mit találtunk a túri út mellett. Lehetséges, hogy így volt, kisfiam, mert Petőfi Sándor Nagyszalontáról jövet itt szekerezett Mezőtúr meg Szolnok között – mondta tanítónk, s attól kezdve amikor csak tehettük, beültünk szalonnázni a bodzabokrok közé, a hajdani csárda romjaira.

Igézően szép volt a határ télen-nyáron. Ha leesett a hó, szánkókon kóboroltunk a réteken, nyáron meg tojásokat szedtünk a Fürjesben, kamillát a Szikben, kocsordot a Kocsoroson. Piócát foghattunk a Bügében, halat, amennyit csak akartunk a Holt-Tiszában.

A nótáink is a kézközelben lévő földekhez, fákhoz, virágokhoz kapcsolódtak. A szerelempatak a kengyeli partok alatt folyt, ibolyával „kis-Rákóczi” volt körülvéve, a szandai menyecskének nem volt párja a világon, s természetes, hogy nekünk a Bagi-major vitorlája forgott szépen, őröltette a búzát...

A népiskolákban az volt a szokás még az 1930-as évek végén is, hogy minden osztály elvégzése után, az iskola zárásaként vizsgát tartottak.

Nekünk a szandai iskolában mindig az udvaron volt a vizsgánk. Kihordtuk az eperfák alá a padokat, oldalra a lócákat, ahol a szülők ültek, a padokkal szemben meg a tanító úr asztala fölé kiakasztottuk a Kogutowitz-féle világtérképet.

A vizsga inkább ünnepség volt, de azért a tanító úr mindig meg akarta mutatni a szülőknek mit tanultunk, nem hiába koptattuk a cipőnk talpát.

Egyszer, talán másodikos lehettem, szólította a tanító úr Barócsi Feri komámat: Fercsi fiam, pattanj, mutasd meg, hol a te hazád!

Szegény jó tanító bácsi arra gondolt, hogy Feri majd kimegy a térképhez, és megmutatja, hol van Magyarország. De Barócsi Ferkó ezt úgy értette, ahogy érezte: körbe kalimpált karjával mind a négy égtáj felé, aztán azt mondta: Hát itt, a szolnoki meg a szandai nagyréten.

Orosz György csak mosolygott, talán arra gondolt, hogy nem is mondott nagy butaságot ez a gyerek...

Theodore Valerio: Szolnoki juhász (1852)

A kép eredetije az École des Beax-Arts (Párizs) gyűjteményében van

 

Theodor Dörre metszete a szolnoki Tisza-partról

A város jeles helyeitől való elidegenedésünk megállíthatatlan. A szandai rét az én gyerekkoromban fontos és megbecsült része volt Szolnoknak. Igen sok embernek kenyeret adott, nekünk klottgatyás süvölvényéknek meg olyan volt, mintha már az Óperencián is túl lennénk.

Szent György napjától Szent Mihály napjáig, de gyakran, ha jó idő volt, később is, ezen a réten legeltek a város gulyái. A tehenek többsége kora hajnalban a városból poroszkált ki a legelőre, este, fejésidőre pedig hazacammogott.

A város bikái télidőben is kint voltak a réten. Egy hatalmas, félelmetes vörös jószág maradt meg az emlékezetemben, amelyet történetesen Sztálin névre törzskönyveztek. Vad, indulatos állat volt, jókora acélgyűrűt tettek az orrába, azon volt a lánca, de még így is nehezen bírtak vele az ápolói. A front elvonulása után érte el a végzet. A bennfentesek akasztófahumorral seppegték egymásnak, hogy Sztálint megették a ruszkik.

Akármilyen nagy legény is volt a réten a diktátor nevét viselő hatalmas állat, az igazi úr a Tisza volt. Minden a vízjárástól függött. Az ár mindig Tiszavárkony térségében tört rá a rétre, néha olyan hevességgel csapdosta az árvízi töltést, a Rákóczifalvára vezető kövesutat, hogy már-már attól kellett tartani, az élő Tisza visszafolyik a Holt-Tiszába. A kövesút és a Holt-Tisza közé épült házakba – „nagyvíz” idején – még az 1970-es években is, ladikkal jártak be az ottlakók.

A gulyák otthagyták „nyomukat” a legelőn, s egy-egy tavaszi eső után úgy nőttek a gombák, ahogy csak a gombák tudnak nőni. Hetekig, hónapokig tarkállott a sok tízezer holdas rét a gombaszedőktől. Az élelmesebb szolnokiak ruháskosarakban, kétkerekű hordárkocsikkal tolták haza a csodaszép gombát.

Az őszi esőzések előtt a nap melegétől csonttá száradt marhatrágyát gyűjtötték lovas kocsikra a környékbeliek. Móricz Zsigmond ezt a kitűnő tüzelőanyagot „karcagi koksznak” keresztelte el. Volt szolnoki koksz is, tonnaszámra a hatalmas legelőn. A nyárikonyhákban, szabadtéri tűzhelyeken, amikor az időjárás engedte, a száraz tehéntrágya lángjával főztek még a módosabb gazdák is. A szabad szájú, jó humorú asszonyoktól nem tűnt „malacságnak”, amikor azt mondták a gyerekeknek, hogy „menjetek szart szedni, főzünk apátoknak!”

Csendes nyári estéken különböző színű sárkányok tucatjai lebegtek a rét fölött. A könnyű tiszai nádból csodálatos sárkányokat tudtak csinálni a szolnoki gyerekek. Szélcsendes időben fél városnyi gyerekhad röpítette sárkányait a réten.

1935-től a „papírrepülők” is megjelentek a gulyák között. A szandai rét a magyar repülés egyik szülőhelye lett. (A köznyelv „papírrepülőnek” mondta a vitorlázó repülőgépeket). A szolnoki városháza udvarán lévő jókora műhelyben építette meg Kubik János asztalosmester Imrét és Miklóst, az első két szolnoki vitorlázó repülőgépet.

A szandai réten 100-150 méter magasságig szálltak fel ezekkel a fából és vászonból épült „gépekkel” a szolnoki fiatalok.

A szolnoki repülés úttörője és első áldozata, Lovas István 1935. augusztus 24-én zuhant le, a szolnoki temetőben nyugszik.

A szolnoki hősköltemény másik nagy alakja Molnár István, a város szülötte, későbbi Horthy István – és Paul Tissandier-díjas repülőpedagógus, aki az 1930-as évek végétől a fiatalok ezreit tanította meg repülni a szandai réten.

1937-ben nagyszabású repülőnapot rendeztek Szolnokon. Akkor esett meg az a csoda, hogy a legelő néhány száz négyzetméterén légiposta működött, s a délelőtt Pesten feladott, Szolnokra címzett leveleket délben már vitték is a biciklis postások a „T. Címnek”.

Az átkozott háború azután mindent elrontott. 1942-43-ban a német repülők gyakorló lőtere lett a szandai rét, a horogkeresztes vadászbombázók szüntelen éleslövészete embert, állatot elvadított az egykori selymes füvű legelőről. 1944 nyarán még szomorúbb dolgok történtek. A vasúti csomópont, a katonai repülőtér és a Tisza-hidak bombázására küldött Liberátorokat biztosító angol és amerikai vadászgépek játékos kedvű pilótái mélyrepülésben géppuskázták a réten legelésző tehéncsordákat is. Isteni szerencse, hogy nem vették észre a rét keleti oldalát szegélyező erdőségben a munkaszolgálatosok táborát.

A front szétszabdalta a hatalmas térséget, egyetlen, nagy tankcsapda- és futóárokrendszerré alakította. Az ide-oda hullámzó frontvonalak elpusztult katonáinak tetemét később a szovjet egészségügyi alakulatok a lövészárkokba dobáltatták a „málenkij robotra” vezényelt idősebb férfiakkal, és betemettették velük a jeltelen sírokat.

A pusztulás, a pusztítás ezen a környéken minden képzeletet felülmúlt. A román katonák a Horthy Miklós Repülő Alap kocsorosi repülőiskolájában szétszedetten tárolt jámbor vitorlázó repülőgépeket beledobálták a Holt-Tiszába.

A rét egyes részein aknamezőket telepítettek a németek. A környékbeliek közül többen ott lelték halálukat, évekig életveszélyes volt kimenni a szép napokat megélt istenadta földre.

Lovas István

 

Levegőben az első, Szolnokon épített vitorlázó repülőgép

Hiába tagadjuk a múltunkat – már aki ezt teszi – lépten-nyomon eláruljuk, honnan jöttünk...

Akik gépkocsit vezetnek, manapság sokat mérgelődnek a gyorshajtók, a fegyelmezetlenkedők miatt. Van elég okuk rá! A rendőr, a törvény nem adhat felmentést, hiszen más dolog szabályozni egy életformát, vagy rácsodálkozni. Én bizony sokszor azon örvendezem, hogy nincs még több közlekedési baleset, az építkezéseken, gyárakban nem történik sűrűbben szerencsétlenség.

Mitől indíttatva merem ezt mondani, leírni? Egyszerű: az emlékeim alapján. Vegyük példának a szolnoki Kossuth teret és környékét. A reggeli és a délutáni csúcsforgalomban a benzinparipák ezrei húznak el a közlekedési jelzőlámpák zöld fényénél. Gyerekkoromban itt volt a piac. A cseresznyét, meggyet, salátát, mindenféle fajta zöldségeket áruló szandai, körűi, tiszakürti asszonyok kosarai között hurkát, kolbászt sütöttek a lacikonyhások, kávét mértek a kávésok, de még mutatványosok is akadtak. A két hídon át ökrös, bivalyos, lovas kocsik hozták az árut, szépen behajtottak a sokadalomba, lepakolták a ládákat, kosarakat, majd a Fehérló utcán keresztül elmentek a kifogóhoz. Ez egy jókora füves hely volt a mai Ságvári körúti iskola térségében.

Zsivaj az volt, kurjongatás, néha kiabálás: menjen már, kend azzal a gebével, tán itt akar früstökölni a polgármester ablaka alatt?! – de a mai értelemben vett zaj ismeretlen volt. A mozdulatok tempósak voltak, de sohasem kapkodóak.

A mai Szigligeti utcában, a Hal közben a tabáni, a dobi, a vezsenyi halászok árulták portékájukat. A gyerekszem számára ez is olyan élmény volt, hogy az idők távlatából is nyoma maradt. Húsz-harminc fajta hal letakarva egy-egy asztalon hálóval. Ezek a derék Tisza-lakók tulajdonképpen „mutatványszámok” voltak, rokonaik a halász mögött mázsás jeges kosarakban pihentek. Órákig „ácsingóztunk” az úttest közepén, néztük a hét színben tündöklő naphalakat, a nagy fejű durbincsokat, a méteres harcsákat, a fűrészfogú csukákat. Nem kellett attól tartanunk, hogy elüt valami, az egész városban a leggyorsabb járművek a fiákerek voltak. Persze autó is volt már, de a két kezemen meg tudnám számolni, hány.

Akkoriban is volt persze riadalom. Nevezetesen, amikor a főispán nem bírt bemenni a megyeházára. Egy bivalyos fogat – még a „tettesek” nevére is emlékszem: az egyik Füstös névre hallgatott, a másikat meg Cigánynak hívta a gazdája – elunván a várakozást a kocsma előtt, úgy „döntött”, hazatalál a gazda nélkül is. Nem tűnt bizony az fel senkinek, hogy gazda nélkül megy a fogat, természetes volt, hogy a kocsis, a hajtó leugrott a bakról, fellépett a járdára, ha ismerőst látott, s szót váltottak: „Hogy van sógor? Hát az ángyika? Lehet-e már a Malomzugban ekekapázni? Vigyek-e az őszön kukoricaszárat?” A fogat ilyenkor illően baktatott, vagy megállt, mert az igavonó baromnak is megvolt a magához való esze. De Füstös és Cigány talán büntetni akarta a kocsmázó gazdát, feltartóztathatatlanul cammogott a Tisza-híd irányába. Valahol aztán a Varga-féle könyvesbolt táján – az Aba Novak Terem volt a helyén – ki tudja, miért, felmentek a járdára, hogy kellő méltósággal átlépdeljenek a vármegyeháza árkádja alatt.

Akkoriban még hajdúk álltak a kapuban, kék, aranyzsinóros mentében, föveggel a fejükön. Többnyire kiszolgált katonák, szép öregemberek.

De hát a bivalyokkal nem tudtak mit kezdeni, hiába ugráltak előttük, kiabáltak rájuk, hogy hó, az anyátok!!

Ráadásul meg is ijedhettek a derék igavonók, félrerántották a jármot, a hatalmas szekér lőcse éppen a bejárati ajtó előtt akadt meg az oszlopban. Se előre, se hátra. A két szurokfekete jószág jámborul leste a riadalmat: megjöttünk, sugallta a szemük.

Tanakodás, kiabálás, de a vármegye hajlékát csúfító rakomány meg se mozdult. Ráadásul a vármegyei urak is éppen kijöttek Webertől – a csaknem szemben lévő vendéglőből –, ahol a „zónájukat” fogyasztották.

Bosszankodás, kínos kacarászás, mert Füstös bizony még a nyomát is otthagyta a kapuban.

Nem tudom, mi lett volna, de ahogy ez a vígjátékokban lenni szokott, megjelent a harmadik főhős, a gazda. Jöttét messziről lehetett hallani, teli torokból nótázott: „...harminckettes baka vagyok én, recece, vígan masírozok én...” No, inkább dülöngélt, de amikor meglátta, hogy milyen skandalumot csináltak a jószágai, mintha kijózanodott volna. Füstös, Cigány, cselő hujsz, hé hó! – kiáltotta a jószágokra. A bivalyok szinte vigyázzba kapták magukat, nekifeszültek a járomnak, előbb egy kicsit jobbra hátra tolták a szekeret, majd oldalvást lökdösték egymást, szépen megindultak, s a szekér felnyikorgott a hídra...

Ez volt az egyetlen közlekedési „baleset”, amit én gyerekkoromban Szolnokon láttam.

S amikor meg-megállít olykor a rendőr hogy ilyen meg olyan szabálytalanságot vétettem a gépkocsimmal, a szemem szinte mondja neki, hogy ne legyen már olyan szigorú, hiszen az én nagyapám még ökröket, bivalyokat, jámbor igás lovakat hajtott a szolnoki főutcán. S ebben nyilván nem egyedül vagyok! Persze ez nem mentség, legfeljebb adalék: viszonyunk a motorizációhoz.

De ha túlontúl idilli lenne a kép az 1930-as évek szolnoki piacteréről és környékéről, senki se vonjon le messzemenő következtetéseket.

Pályám kezdetén még jártam olyan környékbeli tanyán, ahol csócsával etették a kisbabát. A nagymama – az édesanya a földeken dolgozott – összerágta a kenyeret és a szalonnát, s ezzel a szájában péppé alakított étellel etette a kisunokát. Szomorú elődje volt a mai bébiételnek.

S a bölcsőde? Apám ásott egy jó méter mély, hozzávetőlegesen egy méterszer méteres gödröt a kukoricatábla szélén, beletett egy vékás zsákot, arra engem, meg a szomszéd kisfiát valami játékfélével. Ha nagyon sütött a nap, árnyékot csináltak fölém egy másik, akácfa karókra kötözött zsákból.

 

Zombory Lajos: Szántás

Kegyetlen volt? Látszólag igen, de így nem tudtunk belemászni a csalánba, a krisztustövisbe, nem csíphettek meg a hangyák, nem bújt belénk paklincs, nyugodtan kapálhattak. Célszerű volt, a legpraktikusabb, a legemberségesebb, amit abban a helyzetben tenni lehetett a gyerekekért.

Sosem zavart még úgy a traktorzúgás, mint az elmúlt napokban. Az eszemmel értettem, mindennek úgy kell történnie, ahogy a földgyalu csinálja, de a szívem tiltakozott: megint megsemmisült valami gyerkőcéletemből.

Egyszerű történet, látszatra. A kivénhedt öreg házat lerogyasztották, majd jött a tolólapátos traktor.

Az első házak egyike volt a Holt-Tisza partján, valamikor a századfordulót követően épült, bő karnyújtásnyira Szolnoktól, a holtág és a köves út gátja közé. A kertje aljában dögönyözték a sarat Kossuth hintájának lovai, ott szekerezett Petőfi, egyáltalán mindenki, aki Pest-Budáról Debrecenbe vagy Erdélyországba tartott. Vécsey tábornok huszárjai ezekből a később felparcellázott vízparti füzesekből indították támadásukat 1849. március 5-én a szolnoki osztrák hídfő ellen. Történelmi helyre építkezett tehát Rónay Rudolf monarchiabéli kapitány. Később anyai nagyszüleim a villaszerű ház mellett kaptak portát, húzták föl családi hajlékukat. Onnan vétetve számítom az életemet. A kapitányt nem ismerhettem, csak az özvegyét, akit Rónay-„naccsága”-ként tituláltak. Azt hiszem, valaha gyönyörű asszony lehetett, azt meg tudom, mert jól emlékszem rá, hogy aranyszíve volt.

Klottgatyás koromban sokat csikókodtam a vízre futó nadrágszíjparcelláján. Egyszer megszólított: Te kisgyerek, szednél füvet a nyulaimnak? Valahogy így kezdődött az ismeretség. Sűrűn kért tőlem apró szívességeket, és furcsa módon honorálta munkámat. Nem lyukas húszfillérest, nem lekváros kenyeret, nem kekszet, vagy valami hasonlót adott, hanem mindig egy-egy könyvet. Ha elolvastad, rögtön hozd ám vissza, mert az uram könyvtárából való!

Amikor elmúltak gyermekéveim, túl voltam Jókai, Mikszáth, Gárdonyi könyvein. Közben Baradlaynévá nőtt számomra az eltaposott sarkú cipőben járó, kopottas pongyolás „naccsága”...

A fenyőfákat akkor már javában húzta az Isten maga felé. Történetüket jobbára nagyszüleim elmondásából ismerem. Az 1920-as évek elején kapott a „naccsága” valami levelet vagy üzenetet egy kárpátaljai faluból, hogy bizonyos Rónay nevű tiszt náluk, az öregtemetőben nyugszik. Odavergődött nagy nehezen. Nem az ő ura volt.

Két kis gubics fenyőfát hozott haza a temetőkerti hegyoldalból a Tisza partjára. Akkoriban kezdtem eszmélni a világ dolgaira, amikor ezek a fenyők egymást kezdték ölelgetni tűkarjaikkal. Túl közel tetszett egymáshoz ültetni, mondták neki a szomszédok. Jó helyen vannak, a nagyobbik az uram, a kisebbik meg én vagyok. Mi mindig nagyon közel voltunk egymáshoz. Most is így vagyunk.

Ősztől karácsonyig, tél múltától nyárig mindig röpködött a boldogságtól a „naccsága”, várta haza Dénest, a fiát, aki a Ludovika Akadémián tanult. Az utolsó júniusban, amikor láttam, már hadnagy volt, fényes karddal az oldalán. De a „naccsága” már nem röpdösött. Megy Dénes a frontra! Keserű volt, de a katonafeleségek fegyelmével élt.

Két nyár se múlt, Dénes helyett csak egy sokpecsétes irat jött: „Rónay Dénes főhadnagy eltűnt.” Könnyét nem láttam. De észrevettem, hirtelen rázuhant az öregség. A szépen növő fák alatt pihengetett a nyugágyában. Nézegette a nyújtózkodó ágakat, simogatta a fenyők törzsét. Milyen egyformák már, az egyik az uram, a másik meg Dénes...

Utolsó tíz évéről keveset tudok, csak amennyit anyám elmondott alkonyáról. Eladogatta értékes porcelánjait, csak két mélytányért és két lapostányért tartott meg. „Ha hazajön Dénes, szép asztallal fogadjam!” Az ura könyvtárához nem nyúlt, pedig vagyont érő volt. Rántott levesen, a szomszédok egytálételein tengődött. Messzi város iskolapadjait koptattam, amikor – az ‘50-es évek elején – anyám levélben tudatta velem, hogy szegény Rónayné „naccsága” meghalt. Később részleteket is elmondott. Végelgyengülésben volt már, de várta, a nap minden órájában várta haza Dénest. Aztán, egyik napról a másikra, feladta gyötrődését. Rózsika – így hívta anyámat –, te biztos eljössz a temetésemre. Jól jegyezd meg, hogy hová tesznek le. Sokkal fiatalabb vagy nálam, megélheted, hogy Dénes egyszer mégis hazajön. Mutasd meg neki, hol vagyok...

A fák azóta szinte Szent Péter kapujáig nőttek, de Rónay Dénes főhadnagy nem jött haza. Anyám is elment már, csak a két, összefonódott vén fenyő magaslik még a Holt-Tiszánál, amely nevéhez illően igazából is meghalni készül.

A tolólapátos traktor elvégezte a dolgát. Mennyi marad múltunk értékeiből? Meddig élnek a fenyőfák?

*

Két gazdag földesúr egyszer csak hátat fordított addigi életének, a nevét is megváltoztatta mindkettő, és felcsapott színésznek. Czucz Gerő Aradi néven, Kövér Miklós pedig Mariházyként vált a szolnoki színészet apostolává. Tehetségükhöz, munkásságukhoz kötődik a város színiéletének két jelentős szakasza.

Czucz Gerő Móricz József generális dédunokája volt. A vitéz tábornok 1664-ben I. Lipót császártól kapta meg érdemeiért a csépai nagyhatárt. Leányát, bizonyos Tzutz László vette feleségül, aki később nevét Czucznak írta. Az ifjú Czucz Gerő 1829-ben Csépán született, a szolnoki gimnáziumban tanult, majd hazatért gazdálkodni a hatalmas földbirtokra. De mit ad az ég! 1858-ban már Láng Boldizsár – Kossuth futártisztje volt – debreceni társulatában Aradi Gerő néven színész! Nem holmi kalandvágyó süvölvény korában állt be színésznek, hanem majd’ 30 évesen, érett fejjel, de nem tehetségtelenül. Bizonyítja ez utóbbit, hogy hat esztendővel később, 1864-ben már a legrangosabb vidéki társulatot igazgatta: Szegeden, Szabadkán, Pécsett és Aradon játszottak.

Szolnokra először 1871-ben jött színészeivel, zenészeivel, díszletező munkásaival. Július 5-től szeptember 27-ig játszottak a városban, igen nagy sikerrel, amit a hosszúra nyúlt szezon is igazol. Más társulatok olykor néhány előadás után már távozni kényszerültek, többnyire az érdektelenség miatt. Aradi Gerőék azonban 60 bemutatót tartottak egyfolytában. Műsortervükből kiderül a színigazgató nemzeti elkötelezettsége és igényessége. Szigeti József, Szigligeti Ede, Kisfaludy Károly népszínműveit játszották, hátat fordítottak a német drámának, a hazai érték volt számukra a mérvadó.

Még két alkalommal, 1883-ban és 1886-ban voltak Aradiék Szolnokon. Az utolsó szezonban azonban méltatlan dolog történt. A város vezetői a színészegyesülethez fordultak, hogy „ezután rendes társulatot küldjön Szolnokra”. Tételesen nem tudjuk, mi volt a kifogás az egykori csépai földesúr társulata ellen, hiszen jeles színészek játszottak Szolnokon Aradi lobogója alatt. (Netán valami „primadonna”-ügy? Ilyen esetekre bőven volt példa, beszeszelt urak sokszor összetévesztették a színházat a nyilvánosházzal. Ha nem érték el céljukat, hivatalnok talpnyalóikkal egyszerűen eltanácsolták a társulatot.) Mindenesetre 1886 után sosem tért vissza a Tisza-partra a jeles direktor, nagyszerű színész. Élete utolsó éveiben a legkitűnőbb magyar teátrumok egyikét, az aradi színházat igazgatta.

Kövér Miklós tiszaföldvári földbirtokosnak 2800 holdjába került a színház. Már harminckét éves volt, amikor elhagyta feleségét – a belügyminiszter lányát – és birtokát, 1902-ben beállt statisztának az aradi színházba. Nagy volt a felháborodás, hiszen néhány hercegi fő is volt a család oldalágán. A botrányt csökkentendő, vettek neki egy színtársulatot, mondván, majd megbukik, és visszatér gazdálkodni. Fordítva történt: a renitens földesúr Mariházy Miklós néven fényes művészi karriert futott be – a vagyona azonban elúszott.

A kor legerősebb zenés színpadjainak egyikét teremtette meg Mariházy, még operákat is játszottak. Nem véletlen, hogy a mai Szigligeti Színház 1912-ben épült hajlékelődje megnyitására az ő társulatát hívták meg. A direktor meg az akkori magyar színművészet nagyságait invitálta vendégszereplésre. Szolnokon játszott Pethes Imre, Beregi Oszkár, Gombaszögi Frida, Hegedűs Gyula és több más jelesség. A társulat tagja volt minden idők egyik legnagyobb primadonnája, Turcsányi Olga is. Jellemző Mariházy igényességére, hogy zenei vezetője – egy ideig – Dohnányi Ernő volt.

Aradi Gerő múlt századi szezonjai után kétségtelenül Mariházy nevéhez fűződik a szolnoki színészet második fénykora. A háború azonban tönkretette a kitűnő társulatot. A drámai hősöket, bonvivánokat elvitték katonának, szerepeiket hősnők, primadonnák alakították, énekelték. Ráadásul 1919-ben a Szolnoki Munkás című lapban alpári hangon meg is támadták Mariházyt úri származása miatt. A direktor a kecskeméti lapban, a Magyar Alföldben válaszolt: „18 évvel ezelőtt a nevemet megváltoztatva, egy egész társadalmi rend ellenkezése dacára színész-proletárrá lettem, és ezen a pályán küzdve tartottam fenn magamat és családomat.”

Mariházy sem tért vissza soha többé szűkebb hazájába. Egész vagyonából csak egy kecskeméti ház maradt meg élete végére.

 

Mariházy Miklós társulata nyitotta meg az első szolnoki kőszínházat

 

Az 1912-ben épült színház

Botrányba fulladt Szolnokon az 193l-es tavaszi színi évad. Kardoss Géza debreceni színházigazgató nem volt hajlandó továbbra is a Tisza-parti városban játszani. Minden előadás ráfizetéses volt. Szépnek egyáltalán nem nevezhető „elbocsátó üzenetében” azt írta Sárközy György városi tanácsosnak, hogy „...kutyakomédia az egész színjátszás ott nálatok!” Pedig kitűnő színészek voltak a debreceni társulatban: Szolnokon játszott Erdődy Kálmán, Misoga László, Sulyok Mária és több más neves művész.

Ilyen előzmények után kezdte meg az 193l-es őszi szezont Miklóssy Imre társulata, többnyire üres nézőtér előtt. A Szandai Szabó Sándor – későbbi szobrászművész – szerkesztésében megjelent Irodalmi Kurír 1932 májusában több szubvenciót követelt a társulatnak a várostól. A színészek nem mindennapi módon küszködtek fennmaradásukért. 1934-ben a tavaszi és az őszi szezonban 57 bemutatót, illetve repríz előadást tartottak. De a legnagyobb, szó szerinti operettsiker, Eisemann Egy csók és más semmi című, akkoriban igen divatos zenés játéka is csak négy előadást ért meg. Az Üzen a Hargita csak egyszer, a Tündérlak Magyarhonban mindössze kétszer, Bús Fekete László Több mint szerelem című színműve és Gárdonyi vígjátéka is csak egyszer került abban a szezonban színpadra – fél vagy üres ház előtt.

Jávor Pált, aki igen sokszor vendégszerepelt Szolnokon, a vasútállomáson mindig több száz „úriasszony” várta, ahogy máshol is – de az előadásra fele se ment el!

Az előadásszámot lehetetlen volt tovább emelni. Daniss Győző például – 1950-1954 között ő volt a Szigligeti Színház igazgatója – az 1934-es tavaszi szezonban harmincegy bemutató előadás főszerepét játszotta. Mathias Clausen volt Hauptmann Naplemente előtt című drámájában, Kukorica Jancsi a János vitézben, Újlaki, az erdélyi vajda Herczeg Ferenc szomorújátékában, Dubarry gróf Millöcker operettjében, a főherceg a Kadétszerelemben...

Hiába volt minden. 1935-ben Miklóssy könyörgésre kényszerült: „...kegyeskedjék lépéseket tenni az irányban, hogy Szolnokon is megkapjam azt a szubvenciót, amit más városok oly nagylelkűen már régen eljuttattak hozzám. Sajnos Szolnokon nincs remény egy közepes jó szezonra sem, így nem tudom megtalálni számításomat a város megértő segítsége nélkül. A vergődő magyar színészek nevében kérem megértő támogatását, és úgy én, mint társulatom igaz hálája fogja kísérni Nagyságod minden gondolatát.”

Az 1936-os őszi, tehát Miklóssy Imre társulatának utolsó szolnoki szezonja Fodor László: Érettségi című színjátékával indult. A darab máshol, így a fővárosban is, bombasiker volt. Sajnos Szolnokon összesen négy előadást ért meg. Pedig akkor már a harmadik szezonban játszott Szolnokon – Kisújszállást követően – minden idők legellenállhatatlanabbnak mondott hősszerelmes bonvivánja, Szilassy László. Nagyszerű Csongor volt, Jean Janiczky a Koldusdiákban, Petrov a Sybillben...

Hiába jött Szolnokra Gózon Gyula is, a Miklóssy-társulat előadásaira 1936 májusában már ketten mehettek egy jeggyel. Még így is csak a karzat telt meg. Május 10-én a remek, a honvédzenekarral együtt majd’ 70 tagú társulat kénytelen-kelletlen búcsút vett a várostól. Még nagyobb szégyen, ami ezután történt. A helybéli potentátok „renoméjukat” mentve, a színház sikertelenségét Miklóssy társulatára „kenték”.

Sziklay Jenő szegedi színigazgató első, 1936-os őszi szezonja után Levizsgáztunk címmel írt vezércikket lapjába Szabó Barna: „... eszünkbe jutott, hogy azért nem ment jól a színház, mert Miklóssyék jártak ide. A bankár úr, a főtisztviselő úr, a nagykereskedő úr azért nem jár színházba, mert nincs szíve nézni az éhező, kopott színészeket. Milyen más lenne, ha első rangú színtársulat szerencséltetne bennünket játékával – mondottuk. Nos, Sziklay megjött, kétségtelenül első rangú együttessel. Az első nap mindenki elment megnézni a csodát. Azóta? Vegetál a színi szezon. Vergődik, haldoklik. Minden napra, minden órára – amit itt tölt – ráfizet a direktor. Eddig hatezer pengőmbe van, hogy Szolnok jó előadásokat kap – mondotta legutóbb. Szörnyű.”

A Sziklay-társulattal Mészáros Ági, Patkós Irma, Komlós Juci, Erdődy Kálmán, Páloczy László is Szolnokon játszott.

{fel}