A négytornyú híd az első emlékem szülővárosomról, hozzá kötődik korai tévedésem, helyzettévesztésem is. Édesanyámtól tudom, lehettem vagy 25-30 kiló, amikor megvetettem csámpás lábaimat a híd lépcsőjének legalsó fokánál, és ordítottam, hogy nem megyek, mert leszakad! Amikor jó anyám lecsillapított valamelyest, még akkor is kérdezgettem, hogy biztosan nem szakad le alattam?

Hatalmas, tollait az égnek meresztő, kinyújtott szárnyú madárnak láttam a hidat, amelyen át először betotyogtam a városba. Két karcsú lábát a vízbe eresztette, és mintha szállni készült volna. A pöttömnyi ember alsó nézőpontjából úgy látszott, hogy a tornyok beleérnek a felhőkbe. De jó lenne felmászni valamelyik tetejére, gondoltam, amikor már megbarátkoztam a Tiszát átívelő madárral, s elkapni az egyik délnek igyekvő felhőt, elszállni vele Afrikába, Bubu után. Bubu a gólyapajtásom volt, nyaranta a kertünkben egy kiszáradt barackfán vendégeskedett, vesztükre a Holt-Tisza békáinak.

Később, a híd korlátjára csimpaszkodva együtt „moziztam” a többi szolnoki gyerekkel. Tényleg olyasmi volt, mint a mozi, állandóan változó látnivalókkal. Hatalmas szálfákból összekötözött tutajok úsztak el alattunk a híd két „lába” között. A 70-80 méter hosszú, 15-20 méter széles tutajt elöl és hátul fehér ruhás emberek kormányozták, furcsa, messziszálló hangon kiabálták egymásnak a vezényszavakat. A tutaj közepén volt a „tanya”, inkább csak egy kicsiny, fából épített kunyhó. A fészerébe volt bekötve a kecske, a másik oldalra meg két aprócska ló, a szekér farához. Az asszonyok, nekünk akkor nénik, a kunyhó előtt bográcsban főztek, a gyerekek meg összevissza szaladoztak, ugrándoztak a szálfákon. Hű, de irigyeltük őket!

Csoda-e, hogy mindig elkéstünk az iskolából, amikor tutaj jött a Tiszán. Padtársammal, Szilvási Lajossal jó ideig veszélytelen volt elkésni, mert ő a „tanító úr, azért csak most értünk be az iskolába” meséivel mindig meggyőzte Csiky József igazgatótanítót a Tiszaparti Állami Elemi Népiskolában, hogy nem a saját hibánkból késtünk el. Hanem egyszer ennek is vége szakadt! Mielőtt Szilvási belekezdett volna a mondandójába, a tanító úr leültette: tutaj úszott, ugye, megint a Tiszán?! Moziztatok, mi? Ráadásul hazudtok is! Nagyon elszégyelltük magunkat, úgy behúzódtunk a padunkba, hogy akkorának látszhattunk, mint a puli ülve.

Szilvási Lajos későbbi regényeiben gyönyörűen írt Csiky Józsefről, az egyik sikerkönyvének párizsi kiadása még a franciák közé is elvitte az egykori székely néptanító jó hírét, emberségét.

Csiky tanító úr mindnyájunkat nagyon szeretett, éreztük, de legjobban mégis talán „Lajcsit”, aki jófejű, de „templomegere” gyerek volt. Amikor néhány évvel ezelőtt meglátogattam – mind a ketten éreztük, hogy ez a búcsúkézfogásunk –, újra elmondta, nyilván azért, hogy sohse felejtsem el, hogyan iratkozhatott be a Verseghy Gimnáziumba. Csiky tanító úr úgy végrendelkezett barátainak és a tantestületnek, hogy ne vegyenek koszorút a sírjára, hanem amit arra szántak, adják oda Szilvási Lajcsinak tandíjra, irkára, könyvre...

A későbbi József Attila-díjas íróban mindhalálig élt szülővárosa, a Tisza, meg a „tornyos híd” emléke, a vizek varázsa. Nyaranta senki se láthatott minket horgászbot nélkül. Horgászbot? Csak egy nádszál, vagy mogyoróvessző, spárga, lúdtollal átszúrt parafadugóval, gombostűből hajlított horog. Ez volt a „felszerelés”. A Tisza etetett, itatott bennünket. Megfogtuk a keszeget, vagy a „durbincsot”, nyárson megsütöttük. Jó ropogósra. Beúsztunk a Tisza közepére, nagyot ittunk rá. (Tiszteletem a szolnoki vízművek tudós embereinek, akik 2000-ben a ciános vizet is ihatóvá tették, de mégiscsak az a patyolattiszta, klór nélküli Tisza-víz volt az igazi, amit a folyó közepén szürcsöltünk...)

Nyaranta reggeltől estig a híd lába körül úszkáltunk, tetszett, ahogy az örvény megpörgetett bennünket. Virtuskodtunk, szembefordultunk a sodrással: melyikünk bírja tovább egyfolytában, hogy egy centit se vigye lejjebb a víz! Ádámkosztümben úszkáltunk, mindaddig, amíg egy tabáni halász, aki mindig a Zagyva torkolatában merítőhálózott, be nem evezett közénk: meg ne lássalak benneteket még egyszer meztelenül! A vén harcsák itt vakartatják magukat a híd lábával, aztán egyszer csak volt fütyi, nincs fütyi! Vegyétek fel azonnal a gatyátokat, fene a jó dolgotokat!

Csuda dolog volt beúszni a gőzhajók lapátjainak hullámverésébe is. Naponta négyszer járt a személyszállító hajó, hozta a nagykörűi cseresznyét, a barackot délről, az aranyhomokról. Fekete füstöt fújtatva győzködött a folyóval.

A tárházhoz gabonaszállító uszályokat vontattak a gőzösök, meg követ, kavicsot, homokot, ahová kellett. Jókat „moziztunk” ezekkel is, mindig volt újabb és újabb látnivaló, nagy forgalom volt akkoriban a Tiszán. A nagyobb gőzösök a híd elé érve megbiccentették, lehúzták a kéményüket, hogy „nagyvízkor” is biztonságosan átférjenek a „vasmadár” alatt. Ez aztán külön tekintélyt adott a „tornyosnak”: még a behemót hajók is megsüvegelik, s mekkorákat dudálnak a tiszteletére!

Az a halász, aki kioktatott bennünket a harcsák falánkságáról, a harmadik szomszédunk volt. Mindig így kérdezte nagyapámat: vasárnap gyünnek az Isten házába? A kérdés tulajdonképpen felesleges volt, mert mindig mentek, én viszont pendelyes koromtól annyit hallottam ezt, hogy az maradt bennem: a jó Isten építette a templomokat, azért az Isten háza! A templomoknak tornyuk van, meg az én hidamnak is, nem is egy, hanem négy, ezeket is biztos az Isten építette, ahogy az egész világot. Nagy csalódás volt számomra később, amikor megtudtam, hogy nem pontosan így van, sőt az a híd, amelyiken először átmentem a Tiszán, már nem is az „igazi” volt, hiszen az első négytornyút 1919-ben, jó bő évtizeddel azelőtt, hogy megszülettem, felrobbantották a román katonák.

Kamaszfejjel éltem meg a gyönyörű híd végső pusztulását, 1944 őszén. Tompa morajlás, megremegett egy kicsit a föld is, összekoccantak a tabáni házakban a poharak, néhány ablak kitört, a négytornyos a Tiszába zuhant. Ekkor meg német akaratból. Másnap hajnalban, amikor megnézhettem, olyan volt az én egykori, kiterjesztett szárnyú madaram, mintha minden csontját eltörték volna.

Szilvási is ott volt. Nem beszélgettünk.

Tisza-parti részlet a három templommal

Tutajosok kikötője a Zagyva torkolatánál. Deák-Ébner Lajos metszete

A tősgyökeres szolnokiak közül sokan még az 1930-as években is nemzetségnek mondták a szűken értelmezett rokonságot. A „nemzetségbeli” sokkal többet jelentett a rokon fogalmánál. Szigorúan számon tartott vérségi kötelék volt, míg a rokonsághoz tartoztak a kibogozhatatlan eredetű sógorok, sógorasszonyok, keresztkomák is. A sűrű ivócimborák között már a második pohár tiszakürti bor után kiderült a szegről-végről való rokonság. A nemzetség ennél sokkal zártabb volt, erős kötődésű.

A családok között főleg az idősebb asszonyok tartották a mindennapi kapcsolatot: tudták, mikorra, ki vár gyereket; köhög-e még a legkisebb Balog lány; meddig húzza az öreg Juhász Jani; mennyi az órabére Bodócs Ferinek a gőzfűrésznél; miért csak 8 mázsa életet adott Bedé Mari ugari földje; Kovács Pista megint görbe utakon jár, sűrűn bottal nyúl a feleségéhez; nem volt érdemes Gonda Andrásnak kimenni Amerikába, abban a gatyában jött vissza, amelyikben elment; a Kicsi Bálintéknak adott kölcsönre, a tehén árára már keresztet vethet a nemzetség... Eldöntötték, hogy az idén ki ekekapázza fel Kacska Kovács Bözsi kukoricaföldjét, ki, mikor viszi Szabó Verának a gyermekágyi ebédet, érdemes-e egész nyárra kicsapni a tehenet a gulyára.

Íratlan törvény volt, hogy a nemzetségbéli legény minden családhoz elmenjen a választottjával, bemutassa a menyasszonyjelöltjét, s csak azután hirdettették ki magukat a templomban.

Csak azok számíthattak arra, hogy a nemzetség a „hónuk alá nyúl”, akik önhibájukon kívül kerültek bajba, szegénységbe. A „kocsmás”, dologtalan ember fölött szigorú ítéletet mondtak, enyhébb esetekben azzal érzékeltették rosszallásukat, hogy a templom előtt, a nagymise után hátat fordítottak neki, mindaddig nem hívták meg a névnapokra a kiközösített nemzetségbelit, amíg az „meg nem emberelte magát.”

Sokáig éltek a városban és környékén a matriarchátus jegyei. Az asszonyok viselték a kalapot. Ez egyenes következménye volt annak, hogy az 1800-as évek utolsó évtizedében született későbbi családfők akár 10-15 évet is „komiszban” töltöttek. Akik 1914-ben bevonultak katonának, csak 4-5 év múlva kerültek haza – akik visszajöttek egyáltalán –, s a családnak addig is élnie kellett. 1919-ben újra fegyverbe álltak, közülük igen sokan meghaltak vagy román fogságba estek, Foksániban és más hadifogolytáborokban raboskodtak. Az asszonyok tartották életben a nemzetséget, hittel, kitartással, bölcsességgel. Nagyanyám generációja – ő 1888-ban született – nem két, hanem három háborút élt meg Szolnokon, hiszen 1919 tavaszán és nyarán is ágyútűzben tették a dolgukat. A feleségek, anyák a maguk természetes ösztönével érezték, hogy tőlük függ a család megmaradása. Küszködtek a mindennapi kenyérért, várták vissza férjüket a sorjázó háborúkból, hadifogolytáborokból.

Nagyanyám szinte haláláig pontosan emlékezett azokra, akik a nemzetségből elpusztultak: Guba Feri meg Ocskó Jóska az orosz fronton maradtak oda, Gál Bandi, Bede Jóska, Szalóki Feri meg Veress Jani Doberdónál estek el, Nagy Ignác, Károlyi Lajos, Pálinkás Imre, Veres József 1919 nyarán haltak meg. Dombi Ferenc meg Mihálka Sándor nem jöttek haza a román fogságból. Sokuknak meg már a Donnál pusztultak oda a gyerekei: Molnár Pista, Kovács Jani, Pálinkás Laci, Guba Pista, Koncz Pista, Széles Laci, Kovács Máté, Pálinkás Kálmánka...

Szolnoki bakák az I. világháború előtt Krakkóban:

Winter Ernő, Gyetvai György, Czakó Imre, Papp János,

(fekszenek) Pálinkás Pál (nagyapám) és Gajdos Kálmán (A felvétel az Art Fotograficzny Stawkowska út 21. szám alatti műtermében készült)

Az első szolnoki fotók egyike. Készítette: Becker Z. Szaniszló 1852-ben.

Kálmán Mihály és Bihari Rozália a mai Rákóczi út térségében épített házuk előtt. (Berta Ferenc gyűjteményéből)

Őrzöm nagyanyám 1919. május 6-án Szandaszőlősön keltezett, Tápiógyörgyére, Pálinkás Sándornénak írott levelét. A posta már nem járt, a levél megmaradt a családi ládában:

„Már egy hete itt vannak a románok, hozzánk is bekvártélyozta magát egy csapat. Miféle emberek ezek? Lehúzták az ujjamról a jegygyűrűmet, kipakolták a ruhásszekrényeket, lelegeltették a lovaikkal a zsendülő zöldséget, amit meg nem evett meg a jószág, beletaposta a földbe. Lett volna vagy kétezer fej szép salátám, mind tönkrement. De ez még hagyján, Barócsi szomszédéknál levágták a borjadzás előtt álló tehenet. Disznó már nemigen röfög egy udvarban sem, mindet felfalták. A tyúkokat puskázzák, de még a galambokat is. Hát így vagyunk, kedves ángyikánk. De a legnagyobb baj, hogy a szegény jó uramról nem tudok semmit, amióta megint katona lett. Vöröskatona. Az meg mán milyen katona...?”

Április utolsó napjaiban már a szolnokiak is hallották a lövöldözést, a front közeledését. A román csapatok ekkorra már több helyen elérték a Tiszát. Ezt megelőzően március 25-én rendelet jelent meg a Vörös Hadsereg felállítására, megszervezésére.

A MÁV-műhelyből több mint háromszázan jelentkeztek katonának. A Téglagyár Rt. és a Gőzfűrész Rt. önálló építőzászlóalj felállítását kérte. A szolnoki 68-as gyalogezred néhány napon belül annyira feltöltődött, hogy az újabb jelentkezőket nem tudták felszereléssel ellátni.

Nemigen tudtak a jelentkezők Lenin, Kun Béla eszméiről, azért fogtak fegyvert, mert „gyüttek a románok”. A szó legszorosabb értelmében a szülőföldjüket akarták megvédeni.

Május l-jén este néhány száz vöröskatona a szolnoki hídfő körül foglalt el védőállást, de hajnalban kivonultak a városból. Szolnok védtelenné vált. Május 2-án délelőtt mintegy nyolcszáz szolnoki polgár állt fegyverbe, a nemzeti zászló alatt esküdött fel a város védelmére.

Délutánra bizonyossá vált, hogy az intervenciós erők egyelőre nem vonulnak be Szolnokra, így a „Fehér Gárda” a városban kezdett „tisztogatáshoz”. Ennek szándékát a városparancsnokság falragasza nem is titkolta: „Akinek gondolkodása a jelenleg beállott helyzettel nem egyezik, fegyveresen pusztíttatik el!”

A Horthy-korszakban írt memoárok is szinte kivétel nélkül elítélték ezt a szélsőjobboldali diktatúrát.

Május 3-án délután robogott be a szolnoki pályaudvarra Szamuely Tibor páncélvonata: hozta a szélsőbaloldali diktatúrát. A büntető expedíció terroristái május 4-én hajnalig – bírósági ítélet nélkül – a temető árkában negyvenkilenc szolnoki polgárt végeztek ki.

A legmegrázóbb volt a 16 éves Mellinger Ede sorsa, aki letartóztatott apja védelmében kérte, hogy vezessék Szamuelyhez. Az állítólagos Forradalmi Törvényszék elnöke durván közölte a fiúval, hogy az apját már kivégezték. A bátor gyerek ekkor Szamuely szemébe vágta: „...maga nem bíró, hanem vadállat!”

Szamuely ifjú Mellinger Edét is kivégeztette.

A régi szociáldemokratákból álló városi direktórium még aznap Budapestre küldte egyik legtekintélyesebb tagját, Szabó Károlyt, hogy Landler Jenőtől segítséget kérjen Szamuely vérengzésével szemben.

Landler felhatalmazta a szolnoki direktóriumot, hogy Szamuely Tibor további törvénytelenségeit fegyveresen akadályozza meg. A szolnoki direktórium Szamuelyt és embereit – megelőzendő egy újabb gyilkosságsorozatot – le akarta tartóztatni. E szándék tényét dr. Kele József megyei ügyész 1927-ben kiadott, A vörösök Szolnokon és a Jászságban című memoárkötetében megerősítette.

A meggyilkoltakat a szolnoki Körösi úti temető 23-as parcellájában hantolták el. Az 1920-as években a hozzátartozók exhumáltathatták szeretteik földi maradványait, síremléket emeltethettek. De az 1950-es évek elején a temető nyilvántartásából „eltűntek” a 23-as parcellára vonatkozó iratok.

1944 november végéig a Tisza Szálló árkádjai alatt egy jókora márványtábla őrizte a Szamuely-különítmény által meggyilkolt szolnoki polgárok nevét, emlékét.

Az 1919. május 3-i és 4-i véres eseményeket követően a tragédiák sorozata folytatódott. Május 4-től augusztus 2-ig a román tüzérség szinte szüntelenül ágyútűz alatt tartotta a várost.

„Ártatlan gyermekek, asszonyok, civilek lelik borzalmas halálukat” – írta a Szolnoki Munkás című újság.

Ránk maradt dr. Urbán Lajos kórházi orvos naplója, amelyből pontosan tudjuk, milyen iszonyatos pusztítást okozott az árvíz veszélyeztette Szolnoknak a 72 napon át tartó ágyútűz: „Éjjel-nappal hordták a sebesülteket a kórházba, a halottakat a temetőbe, miközben a város apraja-nagyja a Zagyva és a Tisza gátjait erősítette. A védekezők is a túlparti ágyúk célpontjai voltak, ahogy a Vártemplom, a középületek és a lakónegyedek is. Nem teljes adatok szerint négyszázhatan haltak meg az ágyútűzben, a katonaság halottaival együtt.”

Július 20-án hajnalban kezdődött meg a tiszai fronton a Vörös Hadsereg támadása. Az I. hadtest a szolnoki hídfőtől támadott. Ismeretes, hogy ez a támadás néhány nap múlva összeomlott, a Vörös Hadsereg kénytelen volt visszavonulni, elhagyta a várost. A román csapatok augusztus 1-jén bevonultak Szolnokra.

Augusztus 2-án hajnalban azonban az 53. gyalogezred és a 68-as gyalogezred visszafoglalta Szolnokot. „Landler katonái az aréna vadállatainak hősiességével vetették magukat a városra” – írta a szemtanú a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok 1920. március 11-i számában. A katonák, miután megtudták, hogy lemondott a tanácskormány, nemzetiszín szalagot tűztek a sapkájukra és a csapatzászlókra.

Estére kifogyott a lőszer, megszűnt az utánpótlás, a magyar csapatok kénytelenek voltak visszavonulni. Néhány órával éjfél előtt a románok újra megszállták Szolnokot.

A tragédiák sorozata még ekkor sem ért véget. A Tisza-parti dráma sokadik felvonása 1920 áprilisában az abonyi Vigyázó-kastélyban folytatódott.

A szolnoki börtönből szélsőjobboldali különítményesek az abonyi Vigyázó-kastélyba hurcolták az 1919-es szolnoki eseményekben exponált, másodfokú ítéletre váró baloldali, túlnyomórészt szociáldemokrata vezetőket. A munkásvezetők elsőfokú ítélete is bizonyítja – a legsúlyosabb büntetés sem érte el a három évet –, hogy ők nem követtek el köztörvényes bűncselekményeket, sőt azok megakadályozásán fáradoztak.

Mindezek ellenére a különítményesek az említett abonyi kastélyban tizenhét szolnoki munkást bírói ítélet nélkül kivégeztek. Néhányukat ősi, havasi favágó módszerrel: a kivégzésre szánt szerencsétlen ember testét két deszkalap közé szorították, majd elfűrészelték. Gyilkosság volt ez is, nemzetpusztítás!

„Hijjába (sic) a tagadás, igenis volt fehérterror. De hát Istenem, emberek vagyunk, és ha szabad volt a vörösöknek hibázni, akkor ne lett volna szabad a fehéreknek?!” – ezeket a sorokat az egykori megyei ügyész memoárkötetéből szó szerint, minden kommentár nélkül idéztük.

A város környéki harcokban elesett „vöröskatonákat” a szolnoki katonai temetőben temették el. A fejfáik ma is ott vannak, de azokról a nevüket őrző fémtáblácskák már a „gyújtsd a vasat, gyűjtsd a fémet, ezzel is a békét véded” években eltűntek. Pedig akkor még nem a „maszek” átvevőhelyek uralták a hulladékpiacot, hanem a MÉH, az állami mamutvállalat.

Németh István 1968-ban készült, Az utolsó hídfő című filmjéből kivágták azokat a korabeli képeket, amelyek azt bizonyították, hogy Szolnok visszafoglalásáért nemzeti érzelmű tisztek parancsnoklásával piros-fehér-zöld zászlók alatt harcoltak a többségükben jászkun katonákból álló alakulatok.

Az 1959-re, tehát a Magyar Tanácsköztársaság 40. évfordulójára készült visszaemlékezésekben, egyéb történeti munkákban csak a „román bojárok”, vagy a „román burzsoá” csapatok megjelölés szerepelhetett.

A román hadseregen kívül az árvíz is veszélyeztette a várost

Az 1919-ben felrobbantott Tisza-híd

A Vártemplomot sem kímélték

A szentélybe hullott torony

Több száz szólásmondásunk témája a szegénység. Ebből aztán visszakövetkeztethetünk a Tisza partján nyugvó őseink életére. A valóság nagyon egyszerű: a gazdag ember száján nemigen csúszott ki olyasmi a szegénységről, ami később szállóigévé, szólásmondássá vált volna. Ahol sok a szegénységgel foglalkozó bölcsesség, ott nyilván sok szegény ember élt.

A szegénység nagy próbatétel volt. Megmutatta, ki mennyit ér! Ha valakire azt mondták, hogy szegény, mint a templom egere, kétfajta ember lehetett: megtört, szánalmas, keserű, aki természetesnek vette az alamizsnát, vagy büszke, rátarti, kemény, aki titkolta nincstelenségét, s nem tűrte maga körül a sajnálkozást.

A szegény ember a jobb módúak portájára csak kora délelőtt, vagy késő délután engedte el a gyerekeit játszani. Nehogy azt gondolják róla, hogy azért küldte evésidőben a gyerekeket, hogy adni kelljen nekik... Benne volt ebben jószerivel az is, hogy megkímélje a kisfiát, kislányát a felébresztett éhség szenvedésétől.

A szegény emberek se szerették, ha ebéd vagy vacsoraidőben betoppant hozzájuk valaki. Nem szerették azért sem, mert nem tudhatták, kibeszéli-e szegénységüket a jövevény. A nincstelen ember a szegénységére is nagyon szemérmes volt. Nem szerette a szegény ember a hívatlan vendéget azért sem, mert érezte, illene asztalhoz ültetni. De hát a gyerekek szájától nem lehetett elvenni a kiporciózott babfőzeléket, kenyeret. Olyan becsülete volt a kenyérnek még az én gyerekkoromban, hogy bűn volt leejteni a földre akár egy morzsát is! Nagyapám vasvillaszemekkel nézett ránk, ha ez mégis bekövetkezett! Mi már másztunk is le az asztal alá, felvettük a kenyérdarabkát, nagyobb morzsát, s visszaülve az asztalhoz, megcsókoltuk. Volt ebben talán a vallási szertartásból is valamicske motiváció, de inkább tisztelettudásból és célszerűségből kellett így cselekednünk. Bocsánatkérés jellege volt a gesztusnak: „tudom jó apám, jó anyám, hogy maguk mennyire megdolgoznak mindennapi kenyerünkért, meg is becsüljük ennek a legkisebb morzsáját is.”

A hívatlan, váratlanul beállított vendégnek is tudomására kellett valahogy hozni, hogy meghívnánk mi kendet ebédre, vacsorára, de nem tehetjük, mert nekünk is éppen csak annyi van, hogy ne korogjon nagyon a gyomrunk. Erre is megvolt az illő forma, a szokásos mondóka. A családfő, amikor belemerítette az ételbe a szedőkanalat, odafordult a kemence padkáján, vagy a sparhelt melletti hokedlin, esetleg a vizeslóca szélén üldögélő valakihez: „Gyűjjön velünk vacsorázni!” Mindenki tudta, ez nem meghívás, csupán a jó szándék nyilvánítása. A válasz is ehhez igazodott, illő komolysággal: „Csak fogyasszák egészséggel, én már ettem!” Mindez olyan méltóságteljesen történt, begyakorlott szertartásossággal, mintha az uraság szalonjában beszélgettek volna.

Másképpen alakultak a dolgok, ha „kódis”, kéregető állított be a házhoz evésidőben. Ennek a látogatásnak ugyanis egyértelmű és nyilvánvaló célja volt: éhes, enni kér. Ezt a valakit – ki tudja, mikor evett utoljára! – nem lehetett a „gyűjjék velünk vacsorázni” szokásformulával elintézni! Neki adni kellett valamit! Nem ültették ugyan az asztalhoz, de egy csupor tejet, egy darab kenyeret – esetleg szalonnát is hozzá – a kezébe nyomtak: „egyen már kend is valamit!”

Akinek része volt benne, tudja, hogy a kapások, aratók is mennyire szétültek a früstöknél, az ebédnél. Ezt ugyan valamelyest az is magyarázza, hogy az alföldi dűlők fái – akácok – nem adtak terebélyes árnyékot, s mindenki igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy legalább addig ne süsse a nap, amíg eszik. De ha mégis egy árnyékba ült két-három kapás, arató, feltűnés nélkül hátat fordítottak egymásnak, úgy ették a dinsztelt hagymát, tejfeles túrót, sült szalonnát, vagy ami volt. Ebédnél mindig a lába közé fogta apám is a kis fazekat, csendben, áhítattal kanalazta, amit anyám főzött, amit én vittem ki a határba, ahol éppen arattak, vagy csépeltek. S akinek nem vitt ebédet senki, az nem maradt ott a többiekkel, elhúzódott, hogy még a kanálcsörgést se hallja: „Valahogy nem jó a gyomrom, elhúzódok, hunyok egy kicsit, majd ébresszenek fel, mielőtt táblába állnának.” A mai ember számára kézenfekvő a kérdés: nem adhattak volna neki a társai valamicske ételt a sajátjukból? Nem, mert megalázó lett volna! „Minél szegényebb, annál büszkébb!” – ez a szólásmondás is ismert volt a szolnoki határban.

*

Az első szolnoki vasútállomással szemben még az 1920-as évek elején is nyitva volt a Klein-féle kocsma. Az egykori leírások szerint ennek őse sokkal nagyobb volt, s abban 1847 őszén ott kesergett Kossuth Lajos, amikor „összeveszett” a szolnokiakkal. Az incidens a vaspálya avatásakor történt, amikor lepisszegték a későbbi Kossuth apánkat.

Nemigen lehetett jobb emléke erről a fogadóról Kossuthnak akkor sem, amikor a kormánnyal Debrecenbe menekülve újra ott költötte el ebédjét, mert a feljegyzések szerint: „az út sürgetése csak rövid asztalhoz ülést engedett.”

Bezzeg, akik ma a „Gólya” ABC-be mennek vásárolni, Jókai elégedettségének helyén járnak. Híres hely volt az Adler-kocsma – Jókai Mór hosszan dicsérte a pogácsáját, abált szalonnáját s borvizét.

A Kápolna utca végén, a későbbi Nyögéri-kocsmában, Segesvár után is sűrűn látták Petőfit. Még az is szájról szájra, nemzedékről nemzedékre szállt, hogy mikor mit evett, ivott. Tény, hogy rebellis hely volt ez a kocsma, éjnek idején a Bach-huszárok se mertek arra menni.

Egy másik „garabonciás” kocsma a Félcsizma soron volt, a mai Széchenyi utca környékén. Ide főleg a vízi emberek jártak, mert viszonylag közel volt a Tiszához. Itt adták el a „balkezes halat”. No, ne gondolja senki, hogy a tiszai harcsáknak, csukáknak, kecsegéknek netán kinőttek a végtagjaik. A „balkezes hal” a háló alatti jószág volt, vagy más néven a bárkátlan hal, tehát a fogásnak az a része, amelyet sose láthatott más, csak aki fogta, aki vette, meg aki ette. Még közelebbről: az effajta halat sohse könyvelhette el a halászgazda, a vízbérlő, a balkezes fogás egyenesen a „Félcsizmába” került, az ellenértéke meg „leivásra”.

A „Félcsizmában” a század első évtizedében még ott pipázgatott két kivénhedt lókötő, Ecseki meg Mondok, a két utolsó szolnoki – „szónaki” – betyár.

„Szónak”-szerte csak Dadénak és Tolvajnak ismerték őket. Talán már ők maguk se tudták eredeti nevüket, ahogy azt sem, hogy ezt vagy azt a híres nagy rablást nem követhették el, mert akkor még nem is éltek.

Tolvaj és Dadé naphosszat a nagy eperfa alatt iszogatták a Félcsizma vinkóját, ha belelendültek a mondókába, minden napra jutott két, három rablás, amelyet hajdan – „a mi időnkben” – ők követtek el. Egyszer „csak úgy véletlenül” a csendőrjárőr is beállított a Félcsizmába. (A csendőrség a városon kívüli területeket ellenőrizte.) Rács mögé tesznek-e? – kérdezte tőlük Dadé. Nem tesszük, dehogy tesszük, pedig ott volna a helye. Csak hát a börtönben nem csukhatjuk maga mellé a megboldogult édesanyját, aki csócsálna magának, merthogy másképp éhenhalna – hangzott a válasz, amely Dadénak nagyon rosszulesett. Inkább mértek volna ki rám tíz évet, s azt mondták volna, hogy 35 éves koromban szabadulok! Egy másik történet szerint egyszer fogságba estek, megkötözték mindkettőjüket. Ez még egy régebbi eset volt. Feküdtek valami fészerben a priccsen, amikor Tolvaj egyszer csak megszólalt: Dadé, neked még van két fogad, nekem már egy sincs, így hát te rágod el az én kötelemet a csuklómon! Dadé ekkor elkezdett káromkodni, kiabálni, hogy ővele aztán ne szemtelenkedjék senki! Mintha nem tudnád Tolvaj, hogy az egyik fogam a bal oldalon van alul, a másik meg jobb oldalon fölül!

Dadé későbbi egyszem fogáról is feljegyeztek egy történetet. A neves helybéli hírlapíróval iszogatott a matuzsálemi korú egykori betyár – Tolvaj ekkor már nem élt –, amikor egyszer csak szokásával ellentétben – hiszen mindig vörösbort ivott – pálinkát kért magának. „Tetszik tudni, mi az abszolút ki..szás, szerkesztő uram? Hát az, ha az emberfiának már csak egy foga van, s pont az fáj!”

Egyszer betévedt a Félcsizmába egy rendőr százados. No, öreg, kérdezett rá Dadéra, ma hány csikót hajtunk el, hány grófkisasszonyt fektetünk le? Egyet sem, nagyságos uram, egyet se! Hej, nagyságos uram, két igen rossz dolog történhetik az emberfiával: ha fiatalon az eperfa ágára kerül, vagy ha 103 évesen ihatna az eperfa alatt a fröccsöt, de már nem kell neki, mert már gyomra nincs... – sóhajtozott Dadé. Állítólag másnap meghalt.

A Fehérló Fogadó a mai Kossuth tér – Tisza Antal út sarkán állott az 1700-as évek közepétől. Ezen a részen volt akkoriban a piac. Oberlander Antal nyilván ezért is itt nyitotta meg a vendéglőjét.

A megyei, városi tisztviselők – amíg nem volt meg a Tisza Szálló – a Magyar Királyba hívták meg a művészeket. Sziklai Kornélia, a híres primadonna mindig szívesen vissza-visszatért Szolnokra, mert szerinte a világon sehol sem csináltak olyan ráklevest, mint a Tisza partján.

A Magyar Király, majd a Fischbein Dániel építette Nemzeti Szálloda konyhájára egy későbbi, 1912-ben kiadott szolnoki szakácskönyvből biztonságosan következtethetünk.

Stőgermayer Antal is szolnoki vendéglős volt, világot járt, igen művelt ember, aki vélhetően a maga és társasága szórakoztatására kiadott egy szakácskönyvet.

Stőgermayer csukaajánlata: „Sült csuka, csuka angol módra, csuka hollandi módra, töltött csuka, csuka makarónival, csuka ragu, csuka szeletek, csuka olasz módra, kirántott csuka, csuka tormában, csuka szardínia mártással, csuka bádeni módra, csuka mayonnaise, garnírozott csuka, csuka kotlett, csuka hamburgi módra, savanyú csuka, csuka roston...”

A kedves, szelíd tiszai pontyokra is nagy jövő várt, ha bekerültek a jobb szolnoki vendéglők konyhájába. Stőgermayer tizenhét ponty recepturát közöl...

Szolnokon is volt egy vendéglő, amely a Vörös Rák nevet viselte. Majd minden nagyobb Tisza-parti településen volt ilyen, vagy hasonló nevű vendéglő. A magyarázat egyszerű: a folyóban és holtágaiban – egykori leírások szerint – elképesztő mennyiségű rák élt.

Ezt erősíti a Stőgermayer-féle szakácskönyv is: nem kevesebb, mint 18 rákételt ajánl az étlapra!

Valahol a mai rendelőintézet helyén állt Fuchs Hermán Rőtökör nevű vendéglője. A századfordulót követő években a szolnoki bohémvilág kedvenc helye volt. Éjjel-nappal nyitva tartott, a libamájas káposzta volt az egyik specialitása, meg a tejfeles bornyúfejpörkölt, a vadkacsaragu, meg a túzok-haché.

Manó bácsi – Fuchs Herman – specialitásai közé tartozott még a békacomb francia módra, paradicsomosan, bécsiesen kirántva vagy tejfellel, nokedlivel.

A régi „szónaki” polgárok úgy is rangsorolták a kocsmákat, hogy hol, milyen bort mértek. A szerényebb helyeken szandai, bögi meg kécskei vinkót ihatott a szomjas vándor, a jobb helyeken meg kürti rizlinggel fogadták a vendégeket. A tiszakürti bornak olyan rangja volt, hogy néhol ki is írták a cégtáblára: Kürti bort mérünk. Weber úr – a „legtollasabb vendéglős” – azzal dicsekedett a harmincas évek végén, hogy ő mindig ugyanabból a hordóból szolgálja ki a vendégeit, ugyanattól a gazdától, ugyanabból a pincéből vette a bort minden esztendőben. Nem is igen kérdezték meg a törzsvendéget, hogy mit parancsol, legfeljebb csak annyit: a „szokásost?”

A Tiszából csak a hal jó, tartották a régi „szónakiak”, s igazuk volt, ebben Párizshoz hasonlított a város. A Szajna partján is legendásan rossz volt a víz, a szolnoki kutaké is. Csoda-e, hogy igen sok helyen „védekeztek” a kutak „íztelen vize” ellen jóféle homoki borokkal. A század elején 4 szálloda és csaknem 50 kocsma volt Szolnokon. Számuk később valamelyest fogyott, de még az első világháború kezdetekor is 37 kocsmáról tudunk. A jobb kocsmárosok később ugyanis vendéglőt nyitottak: ebből 1915-ben már 16 volt a városban.

A lakosság vagyoni viszonyaiban, szokásaiban, műveltségében tovább polarizálódott. A megyeszékhely, Szolnok igényeit később nem elégítették ki a kiskocsmák, a nívótlan vendéglők, így alakult szállodává és kávéházzá a Hubay-féle Magyar Király – írja a krónikás, Szabó Barna, 1927-ben.

A legkitartóbb lumpok nappal a Héttetűben, a Szarvasban ittak, éjszakára meg behúzódtak a Kispipába, meg a Hajnalba. Divatossá kezdett válni a női személyzet. S ahol jó bor van, vidámság, vérpezsdítő muzsika, ott hamar „bűnös” gondolatai támadnak a férfinépnek! A Kispipára mondták legelőször, hogy „rossz hely”. Ez persze csak nézőpont kérdése volt, a titulus minden bizonnyal a férjek erkölcseiért aggódó asszonyoktól származott. Tény, hogy hamar intézményes gyökeret vert Szolnokon is a „legősibb iparág”. A Kispipa hölgyalkalmazottai nem lehettek szégyenlősek, mert egy 1911-es rendőri jelentés szerint „bizonyos tiszturak társaságában felsőruházat nélkül, tollas kalapokban fiakeroztak, és a korán kelő polgárok megbotránkoztak emiatt.”

Hiába, a korán kelő ember mindig zsémbes!

Deák-Ébner Lajos:

Piaci kávémérés

Johann Gualbert Raffalt: Szolnoki piactér (1863).

Az Osztrák Galéria tulajdona

Messzi földön híres citeracsináló ember volt Almádi Imre. Ismerték a nevét, becsülték szép hangú kezemunkáját a szolnoki marhaúsztatótól a martfűi nagy hajlatig.

Szabad paraszt vagyok, mert semmim sincs! – mondta. Paticsfalú, nádtetős házban lakott a szandai határban. Az Isten ege a gádorom! – nevette huncutul, amikor a szobából egyenesen a nagyrétre kísérte ki a vendéget. A szobát – amely konyha is volt, meg kamra is, meg műhely is – csak a küszöb, meg egy zsalugáteres ajtó választotta el a legelőtől.

A szoba belső sarkában egy jókora rakott sparhelt fölött gőzölődtek, vagy száradtak a „fák”. Ha sok citerának való csüngött le a mestergerendáról, akkor azt mondta: nem kell már a muzsikám! Ha kevesebb fát puhított a bableves gőze, akkor az azt jelentette, hogy volt vevő, elkeltek a citerák a szolnoki, meg a szentmiklósi vásáron. Ilyenkor aztán újabb husángok után nézett – husángnak mondta a méteres eperfatörzset is –, felaprította, olyan vékonyra hasigatta a fát, hogy majdcsak át lehetett rajta látni.

Én ezer közül is megismerem annak a citerának a hangját, amelyet én csináltam. Ez az én gazdagságom – mondogatta a kuncsaftjainak. Mindenki jobbára azzal fizetett, amivel tudott. Egy-két pár tyúk, hízott liba, egy vékás zsák liszt, egy szütyő mák, meg egy szakajtó dió volt a „megváltás”. Nem csoda hát, ha önbiztatásra volt szüksége, hogy ő milyen gazdag. Borcsa néni, a felesége sokszor a fülünk hallatára kárált vele: Vénember, maga istenpüffre dolgozik, én meg habarhatom magának a krumplilevest.

Karácsonytájt már nemigen volt munkája az öregnek, a vevők elmaradtak, spóroltak az emberek az ünnepre.

Luca napja körül igencsak leesett az első hó, beszorultak a földekről az emberek.

1939 tele különösen komisznak ígérkezett, mert már Mikulás napjára akkora hó lett, hogy a kis emberek csak állva végezhették a nagydolgukat.

A karácsonyi vakáció előtt valami nagyságák jöttek ki az uraság szánkóján a városból, hogy az iskolás gyerekek, akik leginkább rászorulnak, menjenek betlehemezni.

Vakarta Orosz György tanító úr a fejét, hiszen az ő iskolájába csak szegény gyerekek jártak. Végül is kiválasztott néhányunkat, betanította a játékot, az énekeket. „Illően, szépen menjetek, amit adnak nektek, köszönjétek meg!”

A háromkirályok közül már csak én élek. Hamar Jóska 1956 után az idegenlégióba került, ott halt meg, K. Sanyit meg itthon pusztította el az alkohol.

Vittük a jászolt, benne a kis Jézuskát, nagy papírsüvegünk volt, a juhász kampósbotja a kezemben, végigénekeltük a szandai dűlőket. Nagyon tetszett mindannyiunknak a játék. Megálltunk a délután homályában egy-egy kapu előtt, bekiabáltunk: szabad-e betlehemet játszani?

Hazafelé menet már nem énekeltünk, csak a kosok nyakáról leszedett csengőink szóltak, ahogy bandukoltunk a keményre fagyott havon.

Almádi Imre háza előtt vitt el az utunk. Már túlhaladtunk a rétre nyíló zsalugáteres ajtón, amikor az öreg utánunk kiabált a fehér éjszakába: Hozzám be se gyöttök?!

Alig fértünk el a szekrény meg az ágy között. Mondtuk a mondókát, énekeltünk.

A rakott sparhelt felett ott gőzölögtek a citerának való hasítékok. Egy erdő kitellett volna belőlük, annyi volt...

Borcsa néni – amikor végképp elfújtuk a kis Jézus dicsőségét – egy-egy meleg krumplis pogácsát nyomott a markunkba. Egyetek! Ünnep van!

– Ünnep ám – mondta az öreg Almádi –, meg amúgy is úgy illik, hogy a zsolozsmáért én is adjak valamit nektek... Ilyen szépet még a kis Jézus se hallott, akárhány éve is született.

A citera mindig ott volt az asztalon, az öreg nekiengedte a lúdtollat, és már recsegtette is hozzá:

A szolnoki híd alatt, híd alatt/ Lányok sütik a halat, a halat/

Zsebkendőbe takarják, takarják/A legénynek úgy adják, úgy adják.

{fel}