XI. Dal.

Az estve azalatt elő kerekedett,
a hevítő napfény mármár szenderedett,
a friss szellő pedig felelevenedett,
s a lankadt világnak hűssel kedveskedett.

A vendégek tehát a kertbe mentenek,
a zöld járásokban szerte széllyedtenek,
még a musicusok eggy házba gyűltenek,
s hangszerszámaikonn érzékenykedtenek.

Kies épűlet ez a kert oldalában,
mellybűl mind a kertet egész pompájában,
mind a kül környékét dúzs gazdagságában,
mind a várast látni szép perspectivában.

Eggy pár szép pavillyón tündöklik szárnyainn,
közepett eggy portál nyugszik oszlopainn,
narancsfák állanak födele síkjainn,
jól vésett státuák falának csúccsainn:

mert a lapos födél, folyosó formára
felépítve lévén a háznak bóttyára,
a két pavillyón köztt, fellegkert módgyára,
alé gyanánt szolgál a promenádára.

Eggy gyönyörű szála van felső részében,
sok szagos virágágy fátlan környékében,
kőbűl eggy nagy baszén áttalellenében,
s vízszöktető Nimfa ennek közepében.

Szem köztt e szép házzal trónus alkottatott,
melly veres posztóval földig bevonatott.
Erre zöld ágakbúl födél formáltatott,
elejébe pedig sok szék állíttatott.

Ez lesz majd műhelye a koszorúzásnak,
melly megigértetett Rikóti Mátyásnak,
mihelyt vége lévén az alkonyodásnak,
csillagja feltetszik a három kaszásnak.

De most a Gazdasszonyt felderűlt orczával
a kertbe érkezni nézzük Birgitával.
Nyomokban a Pap is a bölcs Poétával,
s utánnok az inas eggy nyaláb kótával.

Szétküldvén az Asszony egynehány szolgákot,
megemlékezteti rendre a Dámákot,
hogy félbe szakasztván a promenádákot,
jőjjenek hallgatni magyar áriákot.

Szellője miatt is a hűs éjszakának,
a szíves ajánlás tetszett mindnyájának,
de leginkább tetszett a házi gazdának,
ki nagy baráttya volt az illy partiának.

Öszve gyűlvén tehát mind a nagy szálára,
s a kar reá kezdvén a ritornellára,
felkészül Birgita emez áriára,
mellyet Motzárt szerzett Pamína számára:

„Tünnyetek ti bús szívemnek

áltató reménnyei!

Nékem többé hű tüzemnek

meg nem térnek kéjjei.

Ah! teérted folydogálnak,

jó Tamíno! e könyek,

még keservim a halálnak

hüs sírjába döntenek.”

Tapsoltak mindnyájan az Énekesnének,
ki hajlékony hangját csudálván mellyének,
ki érzékenységét kifejezésének,
ki meg pontosságán üdő-mértékének.

Víg ingerlésére a házi Gazdának,
neki estek sokan a bölcs Poétának,
hogy ő is kövesse nyomát Birgitának,
eldallása által eggy szép áriának.

A Kapitány magát nem soká kérette,
s mivel Madarásszát Motzártnak szerette,
ezt magyar dalokban imígy hímezgette,
a síp-pasást pedig közbe fütyülgette:

„Madárfogásból élek én,

s örömmel végzem tisztemet.

Jól ösmer engem minden vén,

s a gyermek hordgya híremet.

Tőrt vetni, csalni jól tudok,

s nem rosszul fúvom sípomot:

azért a czifra tollasok

el nem kerűlik markomot.

Madárfogásbúl élek én,

s örömmel végzem tisztemet.

Jól ösmer engem minden vén,

s a gyermek hordgya híremet.

Csak volna ollyas eszközöm,

melly fogni tudna lyányokot!

Naponkint eggy nagy börtönyöm

elnyelne száz illy foglyokot.”

Brávókkal tapsoltak víg dalolásának,
kellemét dicsérvén tiszta ténorjának.
de az Óbesterné kikérte magának,
titkos pillantással intvén Birgitának,

ama szép duettót, mint favoritáját,
melly a házasságnak szent harmoniáját,
mint minden örömnek dicsérvén sommáját,
fő-böcsösnek teszi Motzárt operáját.

Ezt hát a Kapitány a Kisasszonykával,
mint víg Popagéno szelíd Pamínával,
souteniroztatván a szép musikával,
imígy dalolták el bájos grátiával:

Birg.

„Ki hűven képes nőt szeretni,
rossz szívű férjfi nem lehet.

Kapit.

S csak angyalszív tud éreztetni
vadony keblünkkel illy tüzet.

Eggyütt.

Szentellyük néki szívünköt,
hadd boldogítsa éltünköt.

Birg.

Ez a mi holtig édesíti
a szorgalmaknak súllyait.

Kapit.

A Természetnek ez hevíti
örömre minden fajjait.

Együtt.

Czéllyábúl látszik, hogy, ha hív,
mennybéli dísz a páros szív.

Nő és férj, ha öszve fér,
majd az istenségig ér.”

Ammint vége szakadt ezen áriának,
s a dicséretére tapsoló lármának,
megfogván az Asszony ballyát Birgitának,
ballyával meg jobbját a bölcs Poétának,

s férjéhez fordúlván felderűlt orczával,
„a mit, úgymond, e pár hirdetett dallyával,
kész is megmutatni saját példájával,
hogy a szeretetnek fel nem ér bájjával

valamennyi kincse széles e világnak.
Ők vég búcsút mondván a páratlanságnak,
melly fő akadálya sok nagy boldogságnak,
oltárához lépnek a szent házasságnak,

érzékeny szívednek tellyes örömére,
s mai ünnepednek vég tiszteletére.
Tedd hát ez új párnak kezedet fejére,
s mondgy atyai áldást Húgodnak fríggyére.”

Szilaj volt öröme a házi Gazdának.
Nyakába borúlván már új Sógorának,
már örömkönyek köztt pirúló Húgának,
sokáig nem talált szót indúlattyának.

Végre öszvegyűlni látván vendégeit,
s az egész gyűlésnek hallván örömeit,
egybe szerkezteti a párnak kezeit,
s felemeli vígan az égre szemeit.

De mintha egyszerre végezné habzását,
felkiált a karhoz: Sarastro áldását!
s a hang-eszközöknek hallván jeladását,
így kezdi bassusban kies dalolását:

„Világnak Alkotója! szállítsd

e zsenge párra lelkedet,

s homályos úttyaikban állítsd

melléjek őrző fényedet.

Lássák gyümölcsit magvaiknak,

s ha végét érik napjaiknak,

jutalmazd jámbor szíveket,

vedd fel kebledbe lelkeket!”

Köz lett az örvendés az egész gyűlésben,
egymást váltogatván a szerencsézésben,
s telhetetlen lévén ki az enyelgésben,
ki pedig a módos érzékenykedésben.

„Eggy magyart húzzatok! mondgya chórussának
végre az Óbester, s kezét Birgitának
megfogván: ki nyomát a házi gazdának
nem követi, úgymond, maradgyon magának!”

Erre tánczolni kezd kerékben Húgával;
nyomában az Asszony a bölcs Poétával;
utánnok mindnyájan, kiki Dámájával
eggyik a másikot gyújtván példájával.

Sem olly sebes nem volt a táncznak járása,
mint a betyároknak falusi forgása,
sem olly zabolátlan figúrás mozgása,
mint a verbunkosnak csintalan ugrása.

A táncznak végével híre futamodik,
hogy Rikótit hozzák. Mind letakarodik
a házbúl a vendég s oda iparkodik,
hol az illumináltt trónus pompáskodik.

Kilépvén csudállyák az égő lámpákot,
mellyek világíttyák a kerti útszákot,
csudállyák mentekben a pirámiskákot,
s a rajtok ragyogó tüzes emblémákot.

De íme! érkeznek már a Poétával.
Két inas jön elől lángoló fáklyával:
utánnok Apolló a kilencz Músával,
s a kilencz kis Héros kivontt faszablyával.

A nagy fadoromb van Apollo markában,
mellyel tündöklött volt a comédiában;
minden Músa pedig gallyat tart ballyában,
herossának függvén vezető karjában.

Utánnok eggy lakzis marsot concertálván,
mozog az orchestra, két czigány prímálván,
ezeknek nyomában kettő secundálván,
s hátúl eggy ősz brúgónn a vajda contrálván.

Most már két kerekű posta-szekérkére,
nagy nevű Thespisnek szent tiszteletére,[1]
felültetvén Mátyást mint pompa-székére,
vonnya hat pór Nimfa kávézó helyére.

Tündöklenek ezek szintollyan ruhában,
mint mikor Pünkösdöt járnak nagy gálában.
Utánnok négy inas fáklyát visz markában,
hogy Rikótit lássuk ülni hintajában.

Ez utánn eggy betyár jön eggy bölcs lárvával,
nyomában meg eggy pár a laurus-kávával,
s a nagy poétáknak matriculájával,
s végre eggy negyedik Fébus slafrokjával.

Minerva szőtte ezt tulajdon kezével,
szépen kihímezvén rajzoló tűjével,
mikor szűzességet fogadván öccsével,
öszve barátkozott a Musák népével.

Óh! te ősz Músája Homérus tollának,
ki képét rajzoltad Achilles pajzsának,
és Te, ki mássával e híres mustrának,
fő dücsőt szerzettél Aeneis apjának!

mert nektek adatott, győzni a szíveket,
felséges dolgokkal tömni a fejeket,
mikor billegtetvén a lantos kezeket,
zengni taníttyátok a puszta hegyeket!

tekerjétek fellyebb Brugómnak húrjait,
s gyántázzátok meg jól vonómnak szálait,
hogy e nagy Elméknek követvén nyomait,
a tudós slafroknak jól fessem bájjait.

Itt Zevsz olimpius görög pór ruhában,
tajtékzani látszik dühös haragjában,
ammint kalapácsot mennydörgő jobbjában,
s egy iszonyú szöget tartván bal markában,

felszögezi Hérát az égnek bóttyára,
kinek két nagy ülőt akasztott lábára,
minden olly asszonynak okosítására,
ki szüntelen ugot élete párjára.

Amott Júnó látszik bérczénn nagy Idának
mint czigány csaplárné, mikor önn urának,
cselfödele alatt e szép maskarának,
avas paczalt árúl vesztére Trójának.

Tovább Czipris ragyog czégéres övével,
melly mindent megbódít titkos erejével,
s fél képét elfődvén dúzs legyezőjével,
eggy köz dragonyosra kacsong zög szemével.

Zevsz, ki eltitkolván magát e formával,
rablásra megy éppen a nap alkonyával,
neki ágaskodik tajtékzó lovával,
s át akarja döfni héros pallosával.

Pallas áll azutánn vestális ruhában,
előtte Hephaestus olasz soutánában;
közttök eggy kis monstrum úszik eggy tócsában,
sárkány lábú állat emberi formában.

Részegen áll amott Bacchus nagy hasával,
s Ariadnét éppen megrúgja sarkával,
ki nem birván többé asszony haragjával,
sarat hány szemébe mind a két karjával.

Itt meg Mercúrius czenk köpönyegében,
Plútónak keresgél dúzsgazdag zsebében,
ki aranyt olvasztván lelkekbűl üstyében,
elmerülni látszik hóhér örömében.

Hátul két halom köztt Apolló állani,
s mint vak lantos látszik szerszámánn játszani,
görbe száját pedig éppen úgy tátani,
mintha meg akarná nyáját riasztani.

A kilencz Músa is, mind koldús ruhában
csörgőt, dobot, tepsit s dudát tart markában,
olly buzgást mutatván kiki munkájában,
mint a rossz hegedűs a paraszt korcsmában.

E tudós seregnek szép musikájára
Vénus, mint hajdúné, felugrik lábára,
hogy felczimbelkedgyen Adónis nyakára,
ki tánczolva várja, mint dobos, karjára.

A két halom körűl poéták látszanak,
kik vagy a fák között oskolát tartanak,
vagy a szabad mezőnn virágot irtanak,
vagy magos szirtekenn sólókat hangzanak.

Síkonn vonat eggyik kocsit négy ökrével,
a másik eggy szánkát két szelíd kecskével,
megrakván szarvokot sok régi csecsével,
s nyakokot eggyhangú vascsengetőcskével.

Képei tán ezek ama ritmistáknak,
kik böcsét nem látván a kötött ódáknak,
nyomait követik az ó francziáknak,
s nádlovánn nyargalnak a cadentiáknak.

Amott eggy úgy sétál tragicus csizsmában,
mint az ittas kocsis nehéz sarujában,
olly híres bajnokot forralván agyában,
kinek józan ember nem járhat nyomában.

Duzmadozó negéd csillog ki szemébűl,
vad gyűlölség piheg kegyetlen mellyébűl,
s hogy vitéz monstrumot szülhessen fejébűl,
az embert egészen kiveti szívébűl.

Három Comicus köztt eggy tölgy árnyékában
áll amott az Öröm asszonyi formában.
Szelíd ártatlanság nyugszik orczájában,
emberség, tisztesség víg mosolygásában.

Az eggyik Comicus hosszú szakállával,
római szabású ócska ruhájával,
görög kaptára vontt rossz topánkájával,
s Aritophánestűl maradtt lárvájával,

olly görbe szemeket vet a víg Dámára,
mint a zsémbes napa a virgoncz arára,
újjával mutatván Terentiussára,
mint még most is legfőbb comicus mustrára.

Más felűl eggy másik, csúcsos kalapjában,
s több színű fótokbúl férczeltt nadrágjában,
eggy falapoczkával hadaráz vaktában,
s pártfogóra remél kapni a Dámában.

Ez pedig kezet nyújt a harmadikának,
szabásábúl látván módos ruhájának,
s derültt vonásibúl nyájas orczájának,
hogy igaz mestere az elmés tréfának.

Ott meg felczifrázva selyem pántlikával,
aranyozott bottal, olasz bokrétával,
hajporral, fodrokkal, szagos pomádával,
eggy várasi pásztor ül pásztornéjával.

Ő maga kótábúl fújja furollyáját,
még ez eltrillázza deák eklogáját.
A báránykák hallván szép pastorelláját,
eggy angloisnek képzik kétt lábonn gruppáját.

Itt, hol eggy térségenn ó tölgyek ágzanak,
mellyek imitt amott eggyenkint állanak,
s hol eggy romlott várnak kövei látszanak,
mellyek köztt a baglyok siralmat hangzanak,

eggy epicus költő póznákra lábait,
s eggy magos bálványhoz emelvén karjait,
eggy régi latornak imádgya gáncsait,
bámúlva csókolván vérontó nyilait.

Amott meg eggy hegynek kopár oldalában,
eggy Ódista látszik ülni barlangjában,
magosabb dolgokot forralván magában,
mint a hagymáz beteg paroxizmussában:

hogy pedig eljusson amaz érzésére,
melynek kemény szíve nem képes tüzére,
s mellyet szükségesnek tart még is versére,
veres hagymát kötött mind a két szemére.

Végre eggy Szatirus a hegynek tövében,
savanyú Cátónak bölcs öltözetében,
buzgóbban mennydörög óráló székében,
mint a prédikátor feddő beszédgyében.

Bölcs nevetés helyett fogát csikorgattya,
nyájas gúnyok helyett öklét mutogattya,
s nagy buzgóságában csak azt sem láthattya,
hogy mérges intését senki sem hallgattya.

A folyók őneki hegyekre másszanak,
a vízi állatok az égben szállyanak,
az égi madarak a vízben ússzanak,
az emberek pedig kövekké vállyanak.

Mit mondgyak böcsérűl e tudós ruhának,
titkos erejérűl legkisebb ránczának?
Ez ád magos reptet a Költő szárnyának,
Pythicus extasist meghevűltt agyának.

Mint hajdan Hercules addig füveskedett,
még a lelke az égbe fel nem emelkedett,
mihelyt a zubonban jól megmelegedett,
mellyel e hérosnak neje kedveskedett:

úgy ha tán a Költő készűlvén dallyára,
Apolló slafrokját felveszi magára,
bölcs lelke azonnal felkapván szárnyára,
Blanchard gyanánt repűl az égnek bóttyára.

Innen ő exaltáltt szent állapottyában
semmit sem lát többé igaz formájában,
s bármelly kicsiny legyen kis tárgya magában,
Caucasus hegy válik belőlle agyában.

Hérosoknak nézi a régi latrokot,
arany esztendőknek tudatlan korokot,
boldog palotáknak medve barlangjokot,
s fő igazságoknak minden mondájokot.

Őneki illyenkor a fák is lelkesek,
a forgó csillagok bájos énekesek,
a háborgó szelek küzdő fegyveresek,
a kútak és folyók fürge Najadesek.

Jobban megelégszik padlás-komrájával
mint akármelly király dúzs palotájával,
s édesebben vígad képzeltt Músájával,
mint a Hárem-basa legszebb Húrissával.

Nincs ilyenkor szomja, nincs neki éhsége,
s ha semmije sincs is, még sincsen szüksége.
Bölcs lantyának hangja egész vendégsége,
laurus-koszorúja minden dücsőssége.

De ha ezennkívűl a szerelem bántya,
óh! akkor dallyának nincs már semmi pántya.
Zaboláját az ész haszontalan rántya.
Metaforáival az eget is szántya.

„Melly gyönyörű, úgymond, Cydlimnek orczája!
Vénus pofáival küzdik két rósája.
Melly karcsú termete! melly bájos kis szája!
Szebb nállánál nem volt Páris Ilonája.

Egész paradicsom úri mosolygása,
ígéző musika hangos dalolása,
szebb a legszebb táncznál felséges járása,
férjfi szívet hódít minden mozdúlása.

De valamint Cydli fő tárgya lángomnak,
úgy ha erkölcseit nézem Chlórisomnak,
nem parancsolhatok hajlandóságomnak,
csak mágnesse ő is vágyakodásomnak.

A szemérem csillog szűz pillantásában,
a mély érzékenység nyög minden szavában,
győző harmonía zeng sohajtásában,
ellent-állhatatlan erő sírásában.

Nézd azonban amott nyájas Dórisomot!
Hogy vonnyam meg tőlle mély hódolásomot?
Allig vetettem rá eggy pillantásomot,
lobogni érzettem érette lángomot.

Teli van beszédgye hódító tréfával;
vídámságot élleszt gyönyörű dallyával;
szívet csiklandani tud kaczagásával;
szerelmet gyújtani bájoló tánczával.”

Így festi Poétánk a lyányoknak nyáját,
Cydlinek nevezvén Csordásunk Pannáját,
mennyei Chlórisnak Szűcs Pista Ilkáját,
szép Dórisnak Persit, a hajdúk mátkáját,

midőn ablakjánál ülvén slafrokjában,
kendert nyőni láttya Czidlit udvarában,
ingeket fótozni Chlórist komrájában,
hajdúkkal borozni Dórist a korcsmában.

{fel}