XII. Dal.

De már a Kapitány felűl trónussára,
s még mosolyogva bámúl kiki a pompára,
kilépvén a kar is a ház balkonnyára,
rá kezd trombitákkal a nagy entrátára.

Elérvén helyére a koszorúzásnak
tudós taligája Rikóti Mátyásnak,
ketté válik népe a festivitásnak,
s általellenében megállván egymásnak,

a trónusnak jobbját Apolló Musái,
ballyát elfoglallyák Mársnak katonái.
Ezekhez szorúlnak Rikóti kanczái,
amazokhoz pedig késérő szolgái,

még maga kimászik bölcs lektikájábúl,
melly azonnal félre vitetik úttyábúl.
Tudósság ragyog ki kántor ruhájábúl,
doctori méltóság nagy frizúrájábúl;

titkos örömében könyeznek szemei,
vágyakodásában rezketnek térgyei,
s előtte lebegvén dücsének képei,
szinte kapkodnak már utánnok kezei.

Eggyikét Apollo megfogván ezeknek,
mellyel igazgatta hegyét a fészeknek,
hová bérit várja mind a vitézeknek,
mind a velek tartó épos-müveseknek,

a trónusnak viszi alsó grádiccsához,
s illy beszéddel fordúl a Músák papjához:
„Felhatván nagy híre Parnassus csúccsához,
s tudós királynénknak híres udvarához,

kinek szerencsém van személlyét agálni,
hogy Rikóti Mátyás szép verset csinálni,
öcsettel és késsel képeket formálni,
s még az orgonánn is jól tud musikálni,

kívánom Asszonyunk parantsolattyára,
ki méltónak leli szokott jutalmára,
emeld a kőltőknek classicus rangjára,
s tedd fel a borostyánt bölcs koponyájára.”

A Kapitány erre nagy auctoritással:
„nem kések én, úgymond, a koszorúzással,
úgy megelégedvén Rikóti Mátyással,
mint akármelly egyéb classicus hárfással:

de törvényünk, tudod, azt hozza magával,
hogy meg ne tisztellyünk senkit a kávával,
ha meg nem mutattya signáltt palétával,
hogy eggy Meczénáshoz beállott lantyával.”

„Itt a paxus! úgymond amaz e szavára.
Óbester Urunknak parancsolattyára,
vég keresztet vet ő rossz kántorságára,
s udvari költőnek lép nálla rangjára.”

A Kapitány hallván e bizonyitását,
elveszi keszébűl quid pro quo írását,
s hamar elvégezvén ennek olvasását,
elkezdi végtére borostyányozását.

Lábaihoz Mátyást letérgyepelteti,
a mysticus lárvát képére kötteti,
kezeivel gyengén vállait illeti,
s e jelnek értelmét imígy fejtegeti:

„Valamint veleje nincs ezen lárvának,
úgy elég a képzés a jó poétának,
s valamint a lárva nem képe urának,
úgy a poéta is mindenik szavának

idegen értelmet adgyon verseiben.
Valóság ne legyen kőlteménnyeiben,
melly az ó meséknek öltözettyeiben,
vagy a képzelésnek új piperéiben

ne negédeskedgyen a világ hasznára:
mint a szép kisasszony, ki úgy néz magára,
mint a természettűl elhagyott árvára,
s termet-rontó ruhát von karcsú taillára.”

Ammint a Kapitány végzi e szavait,
Apolló felinti taligás lyányait,
s kezeikbe nyújtván a slafrok csúccsait,
befödeti vele Rikóti vállait.

Szépen felemelvén térgyérűl lábára,
felöltik e ruhát mind a két karjára,
s gombokkal gallérját rá zárván torkára,
nagy máslit csinálnak az övbűl hasára.

Akkor a Kapitány így kezd perorálni:
„A nagy poétának slafrokban músálni,
az igaz világtúl egészen elválni,
s négy fala között kell holtig vegyetálni.

Itt ő új világot alkotván magának,
ne tudgya szokásit mostani korának,
ne szemléllye fénnyét az elme napjának,
melly déli pontyához közelít úttyának;

hanem a felhőkbűl vonnyon le bábokot,
a régi mesékbűl teremtsen vászokot,
saját álmaibúl faragjon titkokot,
extazissaibúl fő valóságokot.”

Ezekre Apolló felmegy a szolgával,
kit érkezni láttunk a matriculával,
s megfogván a könyvet mind a két karjával,
átadgya Papunknak reverentiával.

Diáriumja ez a házi Gazdának,
mellybe jövedelmét minden jószágának,
főbb történeteit familiájának,
költségivel eggyütt beírja házának.

Ezt hát a Kapitány felvévén ölére,
s mihelyt Mátyás ismét leborúl térgyére,
gyengén lefektetvén hajlott nyakszirtyére:
„a ki feljut, úgymond, ama szerencsére,

hogy neve ragyogjon e matriculában,
az már classicusnak minden oskolában,
Musák kedvessének Apollo honnyában,
s hérosnak tartatik a poétikában.

Az nyeri el pedig csak e dücsősséget,
ki mint gyermek űzvén már a mesterséget,
mellybűl nőni mondgyák a szép emberséget,
hátúl szürcsölget be minden bölcsességet,

s bimbói megnyílván kovácsoltt eszének,
olly szabad repteket enged képzésének,
olly tekergő járást honbéli nyelvének,
hogy fel ne érhessük értelmét versének.

Téged hát Rikóti! Apollo nevében,
mivel olly nagy lettél szép mesterségében,
a minő nem lehet soha életében,
a kinek józan ész országol fejében,

e végső ütéssel csaplak hérossának,
a képfaragásban tündöklő mustrának,
a harmonikában hallatlan csudának,
híres képírónak, czéhes poétának.”

Ezt mondván, a könyvvel jót csap a hátára.
Rikóti megnyökken vitéz csapására,
s le is bukott volna valóban órrára,
ha nem esett volna Papjának hasára,

mellyet majd átdöfött tudós homlokával.
Azutánn a könyvet ünnepes orczával
oda nyújtván emez, inti súgásával,
tisztellye meg nyilván hódoló csókjával.

De már most Apollo jelt ád a szolgának,
a ki hordozója a laurus-kávának,
s átvévén fő bérét a költők nyájának,
felviszi pompásan a Músák Papjának.

Ezt ő zöld fájárúl csak az nap metszette,
gondos újjaival megkerekítette,
veres máslicskákkak felékesítette,
s arany pihecskékkel bőven meghintette.

A Kapitány tehát felteszi fejére,
jó mélyen lenyomja mind a két fülére,
s erősen letűzvén három hajfürtyére,
illy formán perorál Mátyás örömére:

„Most már oszlopa vagy a Músa-országnak,
classicus kútfeje minden tudósságnak,
hajnali csillagja a poétaságnak,
világító napja széles e’ világnak.

Tiéd a jutalom, melly utánn kapkodnak,
kik Homérus nyománn rapszodiáskodnak,
Aenéis apjáénn szörnyen bárduskodnak,
vagy Horátiusénn büszkén lantoskodnak.

De valamint kicsiny ennek karimája,
úgy a nagy Kőltőnek szoros a svérája:
mert bátor mindenrűl dalolhat hárfája,
a minek van vagy nincs existentiája,

semmit mindazáltal ne mondgyon versében,
a mit a Görögnek classicus könyvében,
régi Rómainak tudós remekében,
s mai majmaiknak nem lel énekében.

Hogy a mai világ nem érti dallyait,
ha hűven követvén ezeknek nyomait,
mythosokbúl fonnya nagy gondolattyait,
héros fabulákbúl paradoxumait,

avval ne gondollyon! Nem ír ő póroknak,
nem gondos szülőknek, nem köz polgároknak,
nem kis nemeseknek, nem nagy magnásoknak,
nem hadi tiszteknek, hanem tudósoknak,

kik vele forogván picziny svérájában,
úgymint kis czéheknek izoláltt honnyában,
nem igazságokat keresnek dallyában,
hanem ó mondákat oskolás pompában.”

Erre a Kapitány felkelvén székérűl,
s a Lauerátust is felintvén térgyérűl,
még ezt prezentállya kávázó helyérűl,
így szól a Nézőkhöz új dücsősségérűl:

„Az egész világnak adatik tudtára,
hogy kiki úgy nézzen Mátyás lárvájára,
tudós slafrokjára, zöld borostyánnyára,
mint nagy Apollónak adjusztírungjára;

s e’ Laureátusnak ezentűl versei,
vésett, metszett, öntött vagy rajzoltt képei,
orgonára való hangszüleménnyei,
úgymint a szép észnek legfőbb remekjei,

mustrái legyenek minden szép munkának;
s a ki fejet nem hajt auctoritássának,
tellyes hitelt nem ád oráculumának
vagy teményt nem áldoz classicus dallyának,

azt én már hoc ipso gyanúsnak találom,
nagy Apolló ellen láznak declarálom,
classicus czéhünkbűl excomunicálom,
s Parnassus nevében ludasnak csinálom.

Szabad legyen őtet bottal megczáfolni,
hazug páskvilussal nyilván lemocskolni,
minden gonoszságrúl vaktában vádolni,
s mint veszélyes embert semmivé gázolni.

Mink pedig hódollyunk drága Mátyásunknak,
úgymint fő classicus magyar auctorunknak,
s tellyes erejébűl harsogó torkunknak
kiáltsunk vívátot Laureátusunknak!”

Erre a vendégek tapsolni kezdenek,
a Músák s Hérosok vívátot zengenek,
s még velek a szolgák hűven versengenek,
a dobok s trombiták közökbe dörgenek.

El akarván Mátyás mondani ódáját,
mellyel megköszöne borostyány-káváját,
Apolló Papjának kéri grátiáját,
nyomja le e’ végbűl a nézők lármáját:

ámde hallván ennek tanácsló szavait,
hogy írja le inkább szépen e’ dallyait,
s küldgye Apollónak mint háladásait,
hamar félben haggya ő is szándékait.

Ammint tehát lelép a földnek szinére,
az első taraczkot vég tiszteletére
kisütik megette. Nagy dördűlésére
megijed szegényke s lerogy alfelére.

Újjúl a tapsolás vídám kaczagással,
a dob s trombitaszó a kurjongatással;
ő talpára szökvén betyáros ugrással,
„majd elesek, úgymond, komor mosolygással,

Apolló Asszonynak hosszú slafrokjában!
De nehéz is látni ebben a lárvában!”
Az Óbester fúlván nagy kaczagásában,
s tellyes kedvét lelvén Laureátussában,

ismét a szálába viszi vendégeit,
nézni Rikótinak remek szökéseit,
mellyekben honunknak könnyű legénnyeit
s a táncznak felmullya legjobb mestereit.

A Gazdasszony hallván szándíkát férjének,
megragadgya kezét Rikóti Nejének,
s meghagyván egyszersmind menyasszony öccsének,
legyen kalaúzza három gyermekének,

a vendégek utánn elviszi magával.
Követi Birgita nyomban Pannájával,
a vidám Kapitány fürge Miskájával,
a komorna pedig kis leánykájával.

Mindnyájan eljutván úttyoknak czéllyára,
a házi Gazdának parancsolattyára,
rá kezd a musika eggy magyar nótára,
s Rikóti lerakván a kis asztalkára

tudós slafrokjával mysticus lárváját,
meginti fenn szóval musikus-bandáját,
hogy neki frissebben pörgesse nótáját,
s el kezdi nagy tűzzel fárasztó munkáját.

A Gazdasszony látván betyár hevességét,
oda kanyaríttya neki feleségét,
s mint mikor a kánya nem győzvén éhségét,
nyil gyanánt meglepi a csibék községét,

úgy rohan nejének Mátyás nagy lármával,
s jól termett derekát átkapván jobbjával,
úgy kezdi forgatni mind a két karjával,
hogy csak allig éri a földet lábával.

Azutánn szabadon eresztvén szárnyára,
a tactust csapdossa már sarkantyújára,
már meg tenyerére vagy csizsmaszárára,
s édesen mosolyog tánczoló társára.

Ez pedig módosan futtatván lábait,
csípőire tűzi negédes karjait,
vagy Mátyásnak hallván tenyér-csapásait,
helyben megújjíttya sebes forgásait.

Illyenkor Rikóti neki rugaszkodik,
terjesztett karjával belé kapaszkodik.
De ez hóna alatt meg’ ellopódzkodik,
s magányos tánczára vissza futamodik.

Végtére csak ugyan ölbe szoríthattya,
nyájas bosszúságbúl szörnyen megforgattya,
s már a levegőbe felkanyarítgattya,
már meg maga előtt fogva tánczoltattya.

Nagyon megfáradván, véget vet tánczának,
s lenyomdosván tűit laurus-kávájának,
hajpor-levét törli híg frizúrájának,
melly magát ránczába vette orczájának.

Brávózzák mindnyájan ritka mesterségét,
égig magasztalván madár könnyűségét.
Dicsérik azután karcsú feleségét,
remek fogásait, virgoncz frisseségét.

Eggy jó Özvegy pedig az egész tréfához
allig mosolyogván, s az új poétához
szánatot érezvén, mint játék-laptához,
illy szavakkal járul a házi Gazdához:

„Mátyás sorsa ugyan Nagyságtok kezében
jobb lábonn áll, tudom, mint akárkiében:
de részesek lévén mink is ünnepében,
s örömöket lelvén ma viseltt tisztyében,

nem volna emberség, ma nem adakoznunk,
súlyos munkáiban torkig vigadoznunk,
s jutalmazásárúl még sem gondolkoznunk.
Szabad legyen tehát megajándékoznunk.”

Engedelmét vévén erre a gazdának,
megragadgya talpát eggy ezüst táczának,
s kéri vendégeit az egész szálának:
vessenek valamit a nagy poétának.

Annyi pénzt egyszerre soha életében
nem látott Rikóti tudós tenyerében,
s már is duzmadozni kezdett reménnyében,
hogy még gazdag Úr lessz Apolló mennyében.

„Mondgya már valaki, úgymond most magában,
hogy a ki músákot cultivál honnyában,
éhen szomjan fázván rongyos viskójában,
holtig bölcs koldúsnak nyavalyog rangjában!”

De im! az Asszonynak parancsolattyára
rakják az étkeket ismét a táblára.
Tedd hát el, Olvasóm! e könyvet pócczára,
s jer velem, ha tetszik, a kész vocsorára.

{fel}