X. Dal.

Azalatt az Urak kik kártyát jászottak,
kik eggyrűl vagy másrúl okos szót váltottak;
kik baráttyaikkal fel s alá mozgottak,
kik meg az ablakban eggyütt dohányzottak.

A Plébános pedig fél-komor orczával;
mintha tusakodna mély gondolattyával,
eggy ablak-rámának megdűlvén hátával,
s a Kapitányt látván menni Birgitával,

„ha nem alkalmatlan a Kisasszonykának,
engedgye meg, úgymond, szíves szolgájának,
hogy eggykét szót mondván bölcs Kalaúzzának,
részesse lehessen társalkodásának!”

„Tiszta szívbűl! úgymond amaz kegyességgel,
a Plébános felé térvén sietséggel;
úgy is nehéz bánni lyánnak Vitézséggel,
ha felfegyverkezve nincsen Bölcsességgel.

Avvagy talán nekem nem kell azt hallani,
a mit Vitézemnek akarna mondani?”
Mire a Plébános gyengén mosolygani,
s mentegetésére imígy kezd szóllani:

„A Kisasszony előtt nincsenek titkaim.
Mátyásrúl támadtak új scrupulussaim;
s nehogy tán unalmat szüllyenek szavaim,
csak rövidek lesznek tanácskozásaim.

Soha úgy poéta el nem ragadtatott,
soha mint Rikóti, meg nem bódúlhatott,
móta neki a bér adjudicáltatott,
mellyre, mint fő kincsre, már régen salygatott.

Attúl nem ok nélkűl kell tehát tartani,
hogy mihelyt a laurus fejénn fog ingani,
ama’ kis észtűl is meg fogja fosztani,
mellyel meg akarták az Egek áldani.

Igy jut a vad bika vég bódúlására,
ha lebegő rongyok akadnak szarvára;
így bódúl a macska kerengő tánczára,
ha papíros rojtot függesztünk farkára.

A poézis őtet régen megrontotta,
rossz gazdának tette, megnyomorította,
cselédgyétűl szívét elszilajította,
s még tisztségében is eltébolyította.

Mit várhatunk tőlle, ha majd laurussában
kevélykedvén egyszer, mint legfőbb javában,
az fog forrni végre zavaros agyában,
hogy dúzs-gazdag úr lessz Apolló honnyában?

Naponkint láttyuk azt a nagy Tudósokban,
s kivált a classicus poémátorokban,
hogy fülig úszkálván oskola-porokban,
nyomorúltt autómák minden más dolgokban.

Sem Isten sem ember nem veszi hasznokot:
mert felleg várakba emelvén magokot,
nem a józan észnek reálitásokot,
hanem a képzésnek alkotnak bábokot.

S ezeknek majmaik mire mehetnének,
kik csak árnyékaik a képző elmének?
Az illyen fél bölcsek több hasznot tennének,
ha pennás kezekbe gereblyét vennének.

Én tehát Mátyásnak koszorúzására
úgy nézek mint végső bolondítására,
mellybűl sok rossz forrhat valamint magára,
úgy szegény házának jövendő sorsára,

hogyha ki nem vallyuk a játék végével,
hogy csak tréfát űztünk poéta fejével,
és hogy soha nem nyer fél annyit versével,
a mennyit eggy rossz pór munkás ekéjével.”

A Kapitány erre felvetvén karjait,
s megéréntvén velek a Papnak vállait,
„tisztelem én, úgymond, az Úrnak szavait,
emberségbűl tudván eredni gondgyait.

Nem is mondok ellent okoskodásának,
mellyel vészt jövendöl Rikóti agyának.
Csak azt engedgye meg szíves baráttyának,
hogy más formát adgyon végső tanáccsának.

Olly kórságnak tudgyuk a véltt tudósságot,
melly ellen nem lelni külső orvosságot:
arra kell hát birnunk az illy bolondságot,
hogy maga magának tegyen igazságot.

Mondhattyuk ezerszer Rikóti Mátyásnak,
hogy csak laptája volt a nyájaskodásnak;
és hogy fejedelme a verskoholásnak
puszta léleménnye az elmefutásnak;

el nem hiszi soha igaz beszédünköt,
s mind füstnek eresztvén józan intésünköt,
irígyeknek fogja tartani szívünköt,
s más útonn játsza meg ügyekezetünköt.

Vagy tegyük, hogy végre hitelt ád szavunknak;
mi haszna, lessz vallyon igaz vallásunknak?
Szívéhez az útat elzárván magunknak,
helyt ő többé nem ád szíves tanácsunknak.

Hallya tehát az Úr az én plánumomot,
hogy akarom észre hozni Mátyásomot,
szinte csak folytatván mai játékomot,
a nélkül hogy lássa orvosló czélomot.

A jövő szüretre szomszéd jószágomban,
hogyha Isten megtart mostani karomban,
mulatságot adok nyári hajlékomban,
melly csak imént épűlt kül majorságomban.

Elkészítvén előbb számos vendégemet,
hogy secundálhassák mesterkedésemet,
imígy intézem el ügyekezetemet.
Elküldöm Mátyáshoz eggy hű emberemet,

ki hozzá érkezvén fél-képű lárvában
s hogy meg ne ösmerje, idegen ruhában,
hírül adgya neki jó deák prósában,
németes accentust majmozván szavában:

hogy nagy Apollónak parancsolattyára,
elviszi mgával Parnassus csúcsára,
hogyha egyébaránt fél-lárvát órrára,
s német ruházatot kész vonni magára.

Megütközik ebben, tudom, magyarsága:
de mivel Parnassus egész boldogsága,
nem lessz tán erősebb hazafiúsága,
mint nagy Apollóhoz hű hajlandósága;

s kivált ha majd hallya, hogy a fő lantosok,
vagy akármelly egyéb classicus tátosok,
mint németben járnak, mint a nagy orvosok:
ellenkezései nem lesznek fontosok.

A conditiók közt az is lesz végtére,
hogy kezkenőt kötni engedgyen szemére:
nem lévén az méltó e nagy szerencsére,
a ki szét tekíntget bármelly más csecsére.

Mind vaknak kell lenni a nagy poétának:
mert ha ők az észnek napjánál látnának,
a képzés szárnyainn nem bolyonghatnának,
s felségesben, mint mink, nem firkálhatnának.

Vak volt nagy Homérus, mind a két szemére,
Vakon jutott Milton classicus hírére.
Vakság birta Pfeffelt poéta reptére,
mellybűl nagy dücsősség származott nevére.

Három nappal előbb fog ő elindúlni,
s bérlett szekerekenn már félre rándúlni,
már az országútra meg vissza fordúlni
még nállam a vendég öszve fog tódúlni.

Én ezeket aztán elküldöm estvére,
szőllő hegyecskénknek berkes tetejére,
mikor épen a hold feljutván töltére,
tellyes súgárt vetend a földnek színére.

Eggy omlékony kastély áll ott ó pompában,
compossessoromnak erdő-járásában.
Csak egynehángy szoba van még bal szárnyában,
s eggy szörnyű nagy szála ránczos homlokában.

Benne van lakása egy vagy két vadásznak,
kik, ha más vad nincsen, legalább nyúlásznak;
körűlötte pedig eggy jobbágy juhásznak,
eggy fő majorosnak s egynehány kanásznak.

A vendég itt marad vagy por-palástyában;
vagy, ha inkább tetszik, szebb dominójában,
eggyik németesen, másik slafrokjában,
s ki nem vévén senkit, mindnyájan lárvában;

Én pedig felöltvén farsangi ruhámot,
s fejemre feltévén doktor parókámot,
s hegy oldalában ütöm fel tanyámot,
s ott várom meg magam inas poétámot.

Az erdőbe jutván, feloldom szemeit,
megmutatom neki a Músák telkeit,
hol megvendégelvén Apolló hűveit,
osztogatni szokták Castalis vizeit.

Nézze Ked Homérust aggott Músájával,
a ki amott útat tapogat bottyával!
Meg amott is eggy pár! Plautus Thaliával.
Itt meg Virgilius híres Petrarkával.

Igy tömöm meg fejét eggyenkint azokkal,
kiket megsajdítunk sétálni társokkal,
mélyen tanácskozni lárvás Músájokkal,
vagy bús rejtekekben küzködni magokkal.

De vele magamot meg nem ösmertetem,
nyelvemet mindvégig deákúl pörgetem,
s még a látandókra eszét készítgetem,
hogy nyelveket nem tud, nagyon feddegetem.

Kapujához jutván az ó palotának,
első látására az új poétának,
hír adatik töstént a Kőltők nyájának,
harsogása által eggy fa trombitának.

Öszve gyűlvén tehát a kapu bóttyába,
s kiki kezet nyomván Rikóti markába,
felvezettyük némán a pompás szálába,
s mihelyt nagy Apolló beül trónussába,

prezentálom Mátyást eggy deák ódával,
letérgyepeltetvén czeremóniával.
Felel a királyné egynehány szócskával,
s megérénti fejét tudós sceptrumával.

Térgyérűl azutánn felintem lábára,
s kegyes Apollónak parancsolattyára
mind letelepedvén több czifra szófára,
őt is leültetem az inas lóczára.

Apolló megkérdvén kegyelmes orczával,
mikép elégszik meg Mátyás új sorsával,
móta tündérkedvén dücső laurussával,
az Óbester Urat mulattya lantyával?

Megfelelek neki Rikóti nevében:
hogy a laurus ugyan legfőbb kincs szemében,
hanem inkább élne Parnassus berkében,
mint akármelly Úrnak legjobb tisztségében.

Erre majd Apollo imígy fog szóllani:
A ki Parnassusonn akar megszállani,
Uraknál kell annak lantot gyakorlani,
s dallyával czéhemnek sok hasznot hajtani.

A kiket itt Kelmed szemlél udvaromban,
vagy hérosok voltak némelly bölcs harczomban,
vagy megöregedvén hű szolgálatomban,
pensióra kaptak paradicsomomban.

Mert az egész világ mind az én országom,
hol széthányva szolgál tudós társaságom;
Pindus hegye pedig földi menyországom,
hol bérét veendi lantos jobbágyságom.

Járjon el hát Kend is új hivatallyában,
az Óbester Úrnak főnemes házában.
Mennél hűvebb lessz Kend poétaságában,
annál szebb bére lessz a Músák honnyában.

De ne csak versekkel szolgállyon Urának.
Gondgyát is visellye úri udvarának,
s jó példákot adván a többi szolgának,
minteggy lelke legyen a házi munkának.

Azt pedig, kívánom, tegye fő gondgyának,
ha lakossa lenni Parnassus csúcsának,
s kegyelmébe jutni akar a bandának,
melly itt udvarolgat a kilencz Músának,

hogy eggy újjabb nyelvenn tanullyon szóllani.
Rómának nagy teste lassankint omlani,
s több új országokra elkezdvén oszlani,
nyelve is elkezdett vele hanyatlani:

de halála utánn hajdani annyának,
sokáig szolgált még új Európának,
úgymint köz eszköze a politicának,
a relígyiónak és a cultúrának,

s megszülvén azalatt sokféle lánnyait,
mellyeknek beszítta egyszersmind mocskait,
hanyatlani látta hajdani bájjait,
nponkint gyengűlni vedlékeny szárnyait.

Lyányai elvégre megtelvén bájokkal,
filozófiával, nagy gondolatokkal,
új udvarisággal, szép fordúlásokkal,
verset kezdtek futni haldokló annyokkal,

s fel is múlták szegényt közepénn úttyának,
díszével az olasz harmoniájának,
a német és anglus mély gravitássának,
a franczia pedig friss módosságának.

Mikor a Magyarok új hont kerestenek,
s új Európában letelepedtenek,
még akkor e nyelvek fel nem serdűltenek
s az ország dolgai deákúl mentenek:

ők hát frígyre lépvén e sok nemzetekkel
könnyen felérhették rügyező eszekkel,
hogy élni kívánván ennyi frígyesekkel,
meg kell ösmerkednek köz deák nyelvekkel.

Ez végre kihalván az új országokban,
az anya nyelv zengett a processusokban,
a társalkodásban, a tudományokban,
a franczia pedig a főbb udvarokban.

Elterjedt ez hamar új Európában.
Sürgött a német is mindenütt nyomában.
Utánna az olasz bouffon kápájában,
s végre az anglus is imponens gownnyában.

Igy tehát a Magyar sem deákságának
nem veheti hasznát, sem magyarságának,
ha példája szerint sok bölcs szomszédgyának,
útat e nyelvekhez nem csinál magának.

Deákúl azóta nem szóllnak Músáim;
új nyelvekenn zengnek régi poétáim,
németek, anglusok legbölcsebb mustráim,
olaszok, francziák leghűvebb szolgáim.

Ezek a deáktúl már úgy elszoktanak,
hogy, ha valakitűl más szót nem hallanak,
hidegvérűséggel vállat vonítanak,
s mint vad barbarusra nevetve salyganak.

Láttya Kend ezekbűl okát mondásomnak.
Lakossa nem lehet Kelmed udvaromnak,
ha eleget nem tesz e kívánságomnak.
Ez condítiója legfőbb fávoromnak.

Most, hogy reménységet jövendő bérére,
just lantossaimnak bölcs szövetségére,
s instructiót adgyak poéta tisztyére,
felhívattam Kendet Parnassus hegyére.

Vegyen Kend kóstolót az ambroziábúl,
paradicsomomnak édes nectarjábúl,
híres chórusomnak szép musikájábúl,
s nyájas Músáimnak eleven tánczábúl.

Erre egy komorna kijön eggy táczával,
megkínállya Mátyást eggy szelet tortával,
s eggy serleg tokaji jó essentiával,
térgyet hajtván neki mosolygó orczával.

Mikor ez történik a gála szálában,
musika kezdődik a szomszéd szobában,
teli érzeménnyel melodiájában,
hangolvadásokkal harmoniájában.

Egynehány pár végre, Apolló szavára,
egybe kerekedik eggy magyar contrára:
mert a mesterséges angloisnek trucczára,
a magyar is képes az illyen rámára.[1]

Ez alatt némellyek Mátyáshoz sürgenek,
németűl, olaszúl eggyet mást kérdenek,
de mivel deákúl eggy szót sem értenek,
órr-fintorgatással meg tovább pörgenek.

Apolló végtére azt mondgya Mátyásnak:
Láttya Kend mustráját ama vígodásnak,
melly bére Pindusonn a versdalolásnak,
ha nyomainn marad a régi szabásnak.

Részes lessz Kend benne annak üdejében,
csak járjon el hűven, mint eddig, tisztyében.
Semmi egyéb Kennek ne legyen fejében,
hanem hogy urának maradgyon kedvében.

Ő a Kapitánynak invitálására,
holnap elérkezik ennek jószágára,
hol már kész is minden dúzs fogadására,
s még a borszüret tart, víg mulatására.

Kennek tisztye tehát azt hozza magával,
hogy nyomában legyen mindenütt lantyával:
de mivel száz órát tölthetne úttyával,
s még sem érne oda a legjobb postával,

Pegazus lovamnak üllyön Kend hátára.
Máro lovászomnak parancsolattyára,
ki nagy tátost ellett Trója romlására,
elviszi ő Kendet vég státiójára.

Csak mivel még Kelmed sem sebes repteit,
sem fent nem ösmeri felleg ösvénnyeit,
kösse be magának, javaslom, szemeit,
ne hogy megújjítsa Faeton esteit.

Apolló törötten s rossz deák prósában
szóllván poétánkkal e comédiában,
fordúlás történik, jól tudom, agyában,
s nem fog többé mennyet látni Pindussában.

Ezzel úgy vezetem a hegynek allyára,
ammint kötött szemmel felvittem csúccsára,
s felültetem alól eggy fa machinára,
melly rá lessz állítva eggy birucs szíjjára.

Hátánn eggy nyereg lessz, kétfelűl karfával,
kengyelszíjak helyett eggy pár tarisznyával,
mellybe bebújhasson harisnyás lábával,
s hátúl, mint eggy karszék, ellenző deszkával.

Jó nagy szárnyakot is tetetek szűgyére,
mellyek négy lovamnak friss ügetésére,
mikor négy kerekenn elviszik helyére,
szellőt csapdossanak Rikóti képére.

Veszedelem nélkűl ülvén paripáját,
s eggy selyem kantárral zabolázván száját,
kitölti reptével rétemenn óráját,
s eléri végtére falunknak útszáját.

Házamnál megszállván eggy külön szobában,
s ámúlást sajdítván a cseléd szájában,
azonn fog leginkább aggódni magában,
hogy németnek nézik német ruhájában.

Mink addig a hegyenn folytattyuk tánczunkot,
s a mikor megúnnyuk mulatozásunkot,
eggy kis vocsorával meglepvén gyomrunkot,
nyugovásnak adgyuk elfáradtt tagunkot.

Más nap felocsódván, mind máskép öltözünk,
útazó hintókban házamhoz költözünk,
Mátyás jelenléténn rendre megütközünk,
s ruházattya ellen gúnyokat lődözünk.

Elmondgya ő, tudom, mentegetésére,
hogy felvezettetvén Parnassus hegyére,
bölcs Kalaúzzának sok sürgetésére,
illyen ruhát kellett őteni testére.

Sőt ha felbiztattyuk poéta vénáját,
egészen elmondgya bölcs avantúráját,
s allig ha nevetni győzzük czikornyáját,
mellyel leírandgya audientiáját.

Én neki azutánn nyilván gratulálni,
s nagy szerencséjérűl kezdek prédikálni.
A Dámák ellenben nagyon protestálni,
s engem vele eggyütt meg fognak rostálni.

Mind tűrhető volna, azt fogják mondani,
a mit Apollóról Mátyás tud szóllani:
csak azt ne kellene, fájdalom! hallani,
hogy magyarban hozzá nem szabad szóllani.

Nem lehet hát Magyar méltó Pindussára,
ha csak külső ruhát nem von fel magára,
s anyai nyelvünknek minteggy csúfságára,
deákul nem felel deák szózattyára?

nem, ha csak fel nem hágy magyar erkölcsével,
s a mostaniságnak jobb itéletével?
nem, ha meg nem tömi versét ó csecsével,
melly új nemzetünknek meg nem fér eszével?

Elégedgyen meg Kend zöld borostyánnyával,
úgymint Apollónak jeles vallásával,
hogy eggy rangban van Kend sok nagy poétával,
s ne gondollyon semmit paradicsomával.

Jobb paradicsomok termékeny földgyeink,
édesebb nectarok szőllő terméseink,
ízesb ambróziák szalonnás étkeink,
s legigazabb Músák jól termett Szépeink.

Parnassusért Magyar ne adgya hazáját,
se száz Apollóért eggy illyen Músáját,
s tépje inkább öszve borostyán káváját,
hogysem bölcs gubáért elvesse ruháját.

A nyájas Dámáknak illy ostromlására,
az Óbester Úr is kiáll a pállyára,
s ház-mester hivatalt tesz Mátyás vállára,
ha keresztet akar vetni Pindussára.

Igy gondolom Mátyást észre téríteni!
Plánumom az Úrnak meg fog tán tetszeni,
hogyha nem sajnállya hozzá eszmélleni,
a mit rövid szókkal nem lehet festeni.”

Erre a Plébános meg nyugodtt elmével,
kezet fog nevetve Birgita hűsével,
s bizonyossá teszi egynehány igével,
hogy ő is megeggyez jó reménységével.

Illy végét szakasztván a csendes vitának,
vezető nyomainn a Kisasszonykának,
szobájába mennek Apollóniának,
hogy rendet szabjanak az esti pompának.

Teli lévén Mátyás sok papíruskával,
s meg nem eggyezhetvén nagy frizúrájával,
úgymint magyar főre nem való czifrával,
tusakodott éppen Apollóniával.

A Kapitány tehát fejét megcsóvállya,
komor tekintettel Mátyást megdorgállya,
s végre a frizúrát nyilván approbállya,
mivel Parnassusnak csúccsát páreállya.

Azutánn meghaggya Apollóniának,
úgymint nagy Apolló reprezentánsának,
rendét mind Rikóti prezentálásának,
mind a koszorúzó czeremóniának.

A Plébános pedig, ki már meghallotta,
Rikótiné szívét mi gyanú bántotta?
a Barát szavait addig síkárlotta,
még az asszonyt végre lecsillapította.

{fel}