IX. Dal.

Csínos elejére a ház udvarának
csinált teátrumot Rikóti magának,
két pár spanyol falat tévén négy scénának,
s eggy ajtó-kárpitot előkortínának.

Kilencz nagy pór gyermek szintannyi bajnokot
képzett körűlötte: vitéz Hectorokot,
gyors Achilleseket, dühös Ajáxokot,
bölcs Ulysseseket, Agamemnonokot.

Magos tollbokréta lógott kalapjokonn,
kóczbúl vitézkötés mind a két vállokonn,
hűvelyetlen szablya fábúl oldalokonn,
s nagy papíros-tarsoly szablya-madzagjokonn.

Az Óbesternének virgoncz komornája,
Birgitának pedig víg favoritája,
Pinty Apollónia, úgymint personája
Fébus Apollónak s mint Músák dajkája,

fel volt öltöztetve Amazon ruhában.
Nagy és czifra doromb volt fábúl markában,
a harmoniának jele Zevsz korában,
mellynek megfeszítve négy húr volt hosszában.

Kilenc pór leányka volt kilencz Músája.
Szép volt e kis nyájnak falusi ruhája,
s kalárissal rakva keskeny pártácskája,
mellynek sok színt játszott kilencz pántlikája.

A folyosónn voltak már az Uraságok,
karszékekenn ültek a víg Asszonyságok,
s nagy tapsolásokra fakadt kívánságok,
hogy ne halasztasson tovább mulatságok.

A musika tehát félbe szakasztatik,
s ammint a nagy serge kétfelé vonatik,
Rikóti a színenn sétálni látszatik,
s végre bölcs szájábúl illy szózat hallatik:

„Én Márs isten vagyok, ura a hadaknak,
attya és őrzője a régi jusoknak,
híres hódítója nagy birodalmaknak,
s legfőbb pátrónussa a hív Magyaroknak.

S még is eggy asszonyság, Apollo a neve,
nem akarja hinni, mit tehetek vele?
De ha olly nagy vagy is, mint az olasz teve,
áss csak vermet nekem, magad esel bele.

Nagyságos Óbestert, legjobb hérosomot,
fel akarja velem osztani s jusomot,
mellyel úgy nézhetem mint fő sajátomot
ezt a vitéz urat s mint pátrónusomot.

Vitéz Uraimék! kérem Kelmeteket
jőjjenek eggy szóra!” ( s kimondván ezeket,
hánnya fővel, újjal a sok intéseket,
s végre kipisszenti a pór gyermekeket.

Ezek közűl eggyik izzadtt homlokára
felemelvén kezét katonák módgyára:
„Márs Uramnak, úgymond, parancsolattyára,
ime! készen vagyunk akármelly vitára.”

„Nem vita most czéllya, Vitézek! útunknak,
feleli Márs viszont. Óbester Urunknak
neve napja lévén, tisztye chórusunknak,
hogy köszöntésére mennyünk Hérosunknak.

Nyergeltessük tehát meg paripáinkot,
tegyük meg házánál respectussainkot,
s eldalolván neki szép cármennyainkot,
kérjük kegyelmét és pártfogásainkot.

Apollónak ugyan készűl ő Nagysága,
hogy minket megjátszon asszony furcsasága:
mert abban sántikál tudós hamissága,
hogy enyimnél jobban ragyogjon országa.

Azért tehát velem akar osztozkodni,
az aprekálásban hozzánk ragaszkodni,
így Urunk szívébe bellyebb lopódzkodni,
s végre talán rajtunk diadalmaskodni.

De én őtet hozzá közel sem eresztem,
s egész hatalmomot ellene terpesztem:
mert ha jussaimtúl jól el nem rekesztem,
kevés üdő múlva, tudom, mind elvesztem.

Adgy neki eggy kis helyt ma irgalmasságbúl,
holnap megkívánnya szoros igazságbúl,
holnap utánn pedig kivet a jószágbúl,
valamint a tótrúl mondgyuk nyájasságbúl.

Mennyünk hát!” s ezt mondván, elmegy seregével.
A szín bevonatván az elő-sergével,
musika hallatik. Majd ennek végével,
Apollo jelen meg a Músák népével.

„Hiába Márs! úgymond, vad ellenkezésed!
Nem viszi azt végbe sem vitézkedésed,
sem kéz alatt való friss mesterkedésed,
hogy közös ne legyen szép nyerekedésed.

Megelégedhetsz te Bajnokunk kezével,
melly felékesítve van szép fegyverével.
Én is meg elégszek osztán bölcs fejével,
s tanúltt emberekhez hajlandó szívével.

Te nem akarsz velem carment felmondani;
sőt hozzá sem akarsz engem bocsátani:
azért paripádra látlak felugrani,
s népeddel nélkülem hozzája szállani,

De mind haszontalan! Ne kezdgy asszonyokkal,
hanem tarts te inkább szemesebb pártyokkal.
Eggy asszony kilencszer megcsal szép módokkal,
még te eggyet fordúlsz karddal, pisztolokkal.

Azért hát Músáim! tik ne búsúllyatok.
Pejgazosra velem mind felugorjatok,
s kik mellém nem fértek, nyakára másszatok,
vagy hosszú farkába megkapaszkodgyatok.

Mint a nyil, ugy fogunk Urunkhoz szállani,
s nálla Mársnak úttyát el fogjuk állani,
s ha velünk nem akar osztán is tartani,
majd akkor más fortélyt fogok tanácslani.”

Meghajtván eggy Músa térgyét e szavára:
„Nagyságodnak, úgymond, igazgatására
haggyuk mink magunkot, s parancsolattyára
felülünk azonnal Pejgazos hátára.

Sebesebbek ennek ezerszer szárnyai,
mint Márs lovainak legfrisebb lábai.
Úgy Nagyságodnak is bölcs gondolattyai
frisebbek mint Mársnak tanácskozásai.”

Ez volt a második felvonásnak vége,
mellybűl kiragyogván Mátyás elméssége,
s a Drammatikában nem vártt mestersége,
új brávókra kapott tudós dücsőssége.

A harmadik actust ismét Márs kezdette.
Újját, ammint sétált, homlokára tette,
fejét gondolkodva hányta és vetette,
s végre haragosan e szókat ejtette:

„Ha boszorkány volna Apolló Nagysága,
nem lehetne, úgy se! nagyobb gyorsasága.
Friss paripáinknak olyan hamarsága
hozzá képest, mint a szamár lassúsága.

Már ő régen itt van a Músa lyányokkal:
mink csak most érkezűnk izzadt homlokokkal.
Pedig úgy nyargaltak tátosink urokkal,
az őrdög sem jobban a boszorkányokkal.”

Bejön eggyik vitéz ezen mondására,
s „nagy Apolló, úgy mond, Mars udvarlására
akar lenni.” – „Jöjjön!” feleli szavára
Márs mord tekintettel, s leül trónussára.

Apolló belépvén, mosolyog mérgére,
nagyon mély térgyhajtást vet tiszteletére,
s hanyatt dűl szegényke a szín közepére,
szinte megnyökkenvén véletlen estére.

Kikapván Rikóti mind a két karjával,
meg akarja estét gátolni markával,
de székébe akad nagy sarkantyújával,
s a lyány mellé zuhan iszonyú lármával.

Igy omlik a boglya tövétűl messzére,
melyet a pór görbén rakott mezejére,
mikor a vak szélvész csatázván kénnyére,
sebesen rá rohan görnyedt gerinczére.

Hangzott a tapsolás a nagy hahotával,
harsogtak a brávók sok nyájas mondával,
még végre nagy Mársunk felkelvén társával,
az Uraságokhoz fordított orczával:

„mink ezt nem akartuk, úgymond, producálni!
De a hol remeket akarunk csinálni,
ammint Nagyságtok is hallyák prédikálni,
ott szokott az őrdög leginkább vájkálni.”

Mégy nagyobb lett erre a köz nyájaskodás;
Rikótiban pedig nőtt a sopánkodás,
s a bocsánat-kérő néma rimánkodás,
még végre megszünvén a víg zavarodás,

„no csak tovább” úgymond szép Apollójának,
ki töstént hódolván prancsolattyának,
folytatásához fog alak-játékának,
illyen okát adván látogatásának:

„Megelőztem ugyan ide Márs Uramat,
sokkal sebesebben végezvén útamat.
Elmondhatnám nála nélkül is dalamat,
de jobb, alku által megnyerni jusamat.

Óbester Urunknak nagy a vitézsége:
karja tehát legyen az Úr dücsőssége.
Szívére, fejére nincs Mársnak szüksége:
ez hát Apollónak legyen öröksége.”

„Nem, nem! én belőlle semmit sem engedek,
kiáltya Márs viszont. Inkább meggöbbedek.
Apolló Asszonytúl még meg nem ijedek:
azért Nagyságátúl törvényt nem szenvedek.

Ez az én törvényem!” s ezt mondván, kezével
megüti a kardot. „Ennek segédgyével,
akármit kohol más ellenem eszével,
paksust írok neki pokolba vérével.”

Músáit kiáltván e fenyegetésre
Apolló, s ezeket látván az intésre
érkezni: „mink, úgymond, fegyverviselésre
nem termettünk, hanem bölcs vetekedésre:

azért hát Músáim! mondgyatok okokot:
mért kívánhatok én Márstúl illy dolgokot?
és hogy meg kell adni másoknak jussokot;
máskép ők is vetnek miénknek gátokot.”

„Mit? Nekem, úgymond Márs, argumentumokot?
Betömöm, ne búsúlly, mindgyárt bölcs szájokot.
Vitézek, gyertek be, húzzatok kardokot,
s vigyétek profúzhoz e tudós lyányokot!”

A héros nép tehát kirántván kardgyait,
mihelyt Mársnak hallya comando szavait,
berohan, s elkezdvén harcz-visításait,
meg akarja lepni Apolló lyányait.

Ámde Birgitának titkos tanáccsábúl,
új kilenc leányka tör ki a scénábúl,
kiknek edényeket adott a konyhábúl,
megtöltvén vízzel a háznak kúttyábúl.

Várták a kis Músák a segedelmeket,
s kikapván zsebekből a bodza-csőveket,
felszíjják ezekkel hamar a vizeket,
s teli lövik velek a héros szemeket.

Váratlan védelem volt ez Márs népének,
s lobbant is már lángja bosszúló mérgének,
de még öszve szedte erejét eszének,
meg új kilencz lövés jött nyíló szemének.

Nagyobb részént tehát szaladni kezdenek.
Csak négyen maradtak, kik harczra keltenek.
De a szemes lyánkák mind öszve sürgenek,
s edényekbűl rájok sok záport öntenek.

Ők is megszaladtak csakugyan végtére,
Eleget kiáltott Márs futó népére,
elég szitkokot hányt a lyányok fejére,
de senki sem hajtott mord mennydörgésére.

Az Uraságoknak hallván kaczagását,
enyhűlni érzette belső háborgását,
s végre nem tarthatván ő is mosolygását,
„elrontották, úgymond, a játék járását,

azok a kis szajhák bodza puskájokkal!
Nekik kellett volna a nyúl bajnokokkal
pardonrúl tractálni mint hódítójokkal;
úgy mehettem volna Apolló annyokkal

én is osztán kivántt békesség-kötésre.
No de semmi! Lépjünk a vég jelenésre!”
Újjra elfakadván szíves nevetésre,
biztatták az Urak a befejezésre.

„Apolló Asszonyom! úgymond hát végtére,
láttya, hogy rabságot hozott bölcs népére!
Azért hát javaslom, térjen meg eszére,
s ne vággyon olly mohón Márs Úrnak kincsére.

Azonban, ha tetszik meg is alkudhatunk.
Mink egymásnak úgy is sokat szolgálhatunk.
Ha tehát örökös frigyet csinálhatunk,
talán könnyebben is megboldogúlhatunk.

Legyen hát Apolló Mársnak felesége.
Óbester Urunknak híres vitézsége,
s világos fejének súgár bölcsessége
így mind a kettőnknek lessz köz dücsőssége.”

Kezet csap Apolló a hadnak urával,
„s Isten neki! úgymond szemérmes orczával.
Parancsollyon az Úr Apolló lantyával,
én is fogok élni Márs Uram kardgyával.

Dalollyuk el már most köszöntő versünköt,
s ammint öszveadtuk szent frigyre kezünköt,
úgy öszve kapcsolván szivünköt lelkünköt,
Obester Urunknak tegyük meg tisztünköt.”

Rá kezdenek tehát egy hosszú ódára,
a búcsúztatóknak szokott nótájára;
felosztván mgokot, Márs a mély kontrára,
nagy Apolló pedig a vékony prímára.

Szembe tünt a Contrast. Szomorú nótájok,
s víg köszöntésekkel megrakott ódájok,
ama szép Elméknek lehetne mustrájok,
kiknek minden újtúl irtózik hárfájok.

De Horáczi még is, nem szemtelenségbűl,
hanem csak egyedűl tudós hevességbűl,
melly csudát csinálván minden régiségbűl,
csúfot szeret űzni az új elmességbűl,

„A la moderne!” úgymond fojtott kaczagással,
Azutánn a Paphoz fordúl mosolygással,
s meg a Kapitányhoz kérdő salygatással,
ki a Nézők között támadó zajgással

elnyomatni látván Rikóti ódáját
s mosolygva fogadván Horáczi tréfáját,
a szálába kullog, meggyújtja pípáját,
s át kezdi gondolni jövendő pállyáját.

Amaz is hát töstént hozzá sompolyodik,
a mulatság ellen nagyon panaszkodik,
a moderna iránt satiricuskodik,
a régirűl pedig adorátorkodik.

A Kapitány soká hallgatván szavait,
megvonnya némellykor mosolygva vállait,
de végre nem győzvén triumfálásait,
imígy feddegéli tétovázásait:

A régi Görögnek sok rapsodiája,
vagy chórussainak tragicus nótája,
mellyhez accord nélkül hangzott musikája,
nem volte csekélyebb mint Mátyás ódája?

Vallyuk meg magunknak a tar igazságot,
s ne magasztallyuk úgy a görög óságot,
vagy a még csekélyebb régi deákságot,
hogy lenyomjuk vele a mostaniságot.

Mikor mesterei az Argívusoknak
szímetriát adtak a rajzoltt tagoknak,
emelő árnyékot a festett lapoknak,
s indúlatosságot az ábrázatoknak:

mikor úgy alkották az épűleteket,
hogy megelégítvén a köz szükségeket,
szembe is tüntessék ama mértékeket,
mellyek szülni szokták a kül szépségeket:

mikor unisone zengtették lantyokot,
hogy el ne tévesszék eggyügyű dallyokot,
vagy három scálára osztván a hangokot,
megkülömböztették a moll s dúr módokot:

mikor mértékeket adtak verseiknek,
tüzes czikornyákot köz beszédgyeiknek,
hogy így, elragadván szívét népeiknek,
hitelt nyerhessenek tündér meséiknek:

akkor elbámulván az új szépségekre,
kik pártosan néztek e nagy mesterekre,
munkáikra pedig mint fő remekekre,
versengve fakadtak a dicséretekre.

Igy mondgyák mesternek sokan kántorjokot,
ha jobbacskán veri nagy orgonájokot,
s hazugnak csak akkor érzik lármájokot,
mikor zengni hallyák a nagy Motzártokot.

Ha most sírjaikbúl azok felkelnének,
kik précói voltak a Görög eszének,
tudom, hogy azokra még jobban hűlnének,
a miket most alkot fénnye az elmének.

De a mit hirdettek hajdan írásaik,
felkapták azutánn deák inassaik,
s Róma este utánn barbarus majmaik,
sőt még ezeknek is vad maradékaik.

Csak uralkodásra vágyván e nemzetek,
s harczra, vadászatra enyészvén életek,
elsínlettek nállok minden szép termetek,
s nem váltak agyokbúl hanem csak szemetek.

Azért ne csudállyuk azoknak szavait,
kik az ó précóknak olvasván sorait,
ollyaknak hirdették a Görög fajjait,
mellyeknek elérni nem lehet bájjait.

Ők sem tudhatták még a homály korában,
mi az igaz szépség egész pompájában?
s mire mehet az ész férjfiabb korában,
melly akkor elzárva szunnyadt bimbójában?

Végre, hogy ezen ész fel kezdett viradni,
méltán jónak vélte, csak abban fáradni,
hogy az igaz szépség fel tudgyon támadni,
melly elől a vadság el szokott tikkadni.

Azért hát a régit dicsérni kezdette,
a görög munkákot fő mustráknak tette,
s fáradozásának nagy hasznát is vette,
mivel az elméket arra ingerlette,

hogy elhagyván lassan tévesztő úttyokot,
ott keressék inkább fő oskolájokot,
hol az ó Görögök formálván magokot,
gyönyörködtetőknek tették munkájokot.

A nagy Természetnek értem oskoláját.
De mivel ez sokban megtartya formáját,
sokban változtattya naponkint orczáját,
hallyuk meg ez iránt az ész reguláját.

A mik most is hordgyák a régi formákot,
kövessük azokban a görög mustrákot,
ki nem gondolunk mink soha szebb orczákot,
sem a tagok között szebb szimetriákot.

Az építésben is szépek mértékeik,
jók a musikában első lépéseik,
a metrumra nézve kiesek verseik,
a kifejezésben igazak nyelveik.

Helyesen rajzollyák az indúlatokot,
ammint elboríttyák az ábrázatokot.
Hű öcsettel festik a változásokot,
mellyek szülik, nyövik az alkotmányokot.

De a mik elhagyták régi formájokot,
tökélletesb póczra emelvén sorsokot,
ne járjuk ezekben a görög nyomokot,
hanem csak annyibúl kövessük módgyokot,

hogy a minéműek a tárgyak magokban,
ollyanoknak haggyuk a rajzolatokban.
Sok változás történt az országlásokban,
sok őtöllök fogva a köz szokásokban!

Ábéczének lellyük bölcs hagyománnyokot,
ha most megtekíntyük a tudományokot;
hiányos kezdetnek szűk ethicájokot,
ha melléjek tesszük a mai jusokot.

Melly nevetségesnek tenné az munkáját,
ki vén Homérusnak követvén példáját,
parasztnak rajzolná eggy Marsalnak száját,
kofáknál nyelvesbnek tiszt-öves gárdáját?

s annak ne nevessük púposkodásait,
ki az ó Görögnek vad szabadságait,
a római népnek szilajkodásait,
s vak kormánnyaiknak imádgya gáncsait?

s ki hogy elhitesse velünk a mondákot,
mellyekkel feddezi a mai hibákot,
régiekbűl pökdös auctorításkakot,
nem lelvén fejében fontosabb próbákot?

Az olvas haszonnal classicus óságot,
a ki már ösmervén a mai világot,
ki tudgya amabbúl szedni a virágot,
s elmellőzni benne a rozsdás zsibságot.

E regulák szerint zsengvén a szépségek,
lábra emelkedtek a szép mesterségek,
kegyesen terjedtek az érzékenységek,
versenyre élledtek a bölcs elmésségek,

még végre megnyíltak az észnek rügyei,
mellynek a Görögnél nem voltak nedvei,
a képzésnek lévén vak repűlései
nálla minden szépnek legfőbb érdemei.

Igy jutott a pictor a perspectívához,
a musika-szerző a harmóniához,
az építő-mester ökonomiához,
a poéta pedig filozófiához.

A régi mesterek nem tudták ezeket;
nem tudtak sok egyéb mester lépéseket,
mellyek rendbe szedvén a vak képzéseket,
ésszel koronázzák az új szépségeket.

De mit is kínozom az Urat illyekkel?
Nállam nélkűl felhágy a régi szépekkel,
s akarva kezet fog az újjabb bölcsekkel,
ha megösmerkedik a mai nyelvekkel.”

Horáczi ezekre koránt sem hallgatott,
hanem mindenfélét öszve hordogatott,
s a régiek mellett addig harczolgatott,
még a bölcs Kapitány unalmat mutatott.

Térjünk tehát tőlle mink is az ódára.
Az új pár eljutván a végső strófára,
az Óbesterhez ment kézcsókolására,
ki szép köszönetet mondott munkájára.

Az Urak azutánn a szálába gyűltek,
s mivel a folyosónn nagyon meghevűltek,
a kész fagyadékhoz örömmel repűltek,
s végre külömbféle tréfákra üdűltek.

Csak bús Rikótiné aggódott magában,
félre vonván magát a cseléd szobában,
s meg nem emészthetvén semmikép gyomrában,
a mit hallott s látott a comédiában.

Pinty Apollóna volt oka haragjának,
hogy szeme láttára annyi sok Dámának,
olly könnyen engedvén Rikóti szavának,
egybekelést ígért más asszony urának.

Mátyás bedobbanván e gondolattyára,
„no mit mondasz, úgymond a comédiára?
Csak haragszok mégis a kilencz Músára,
hogy úgy elrontottak mindent utóllyára.”

Fenyegetvén erre az asszony újjával:
„Apjok, Apjok! úgymond szomorú orczával,
megszomorított Kend uj házasságával,
avval az úrias ifiu lyánkával!

Ez hát Kelmednek kegyes pátrónája,
kinek országárúl annyit járt a szája?
Ez a pojétáknak szárnyas parípája,
kinek Kend örömest lenne lovászkája?

Allig várják Kentek, látom, halálomot:
de biz én felteszem minden vagyonomot,
hogy még be sem lepi az új fű síromot,
megsirattya Kelmed farba-rúgásomot.

Nem Kennek való ő úri kantussával;
s gyermek is; teli van a hejehujával.
Óh! tik szegény árvák illyen mostohával!”
s erre sírva fakad három magzattyával.

„Ugyan, úgymond Mátyás, ne rontsd el kedvemet!
Hát még sem ösmered hozzád hű szívemet?
Hogysem másnak adnám valaha kezemet,
inkább megnyíratnám barátnak fejemet.

Hisz ez csak játék volt! Az ílly komornának
az órra sem áll úgy, mint ama Dámának,
ki szép vidékiben Parnasszus csúcsának,
nagy nevét viseli a Músák Annyának.

Látod, én sem vagyok a hadak istene!
Azért hát a dolgot nevetned kellene.
Olly Apollót, mint ő a papnak tehene,
s Márst is ollyant, mint én, kaczagva ellene.”

Még így enyhítgeti gondgyát bús párjának,
érkezését hallya Pinty Apollónának,
ki nevét kiáltván a hadak urának,
egyszerre közepénn terem a szobának.

Megsejtvén Mátyásnét, neki rugaszkodik,
gyermekes örömmel reá kapaszkodik,
ettűl Pannához fut, belé ragaszkodik,
s már evvel már avval vígan csókolkodik.

„Gyertek hozzám, úgymond, Mátyást öltöztetni!
Tudsz már, Panna lelkem! úgye férczelgetni?
Kötni könnyen tanúlsz! mosni, ágyat vetni?
Hm! négy holnap alatt hajt is tudsz égetni!”

Azutánn ajakát illetvén újjával,
s alacsonyabb hangra leszállván szavával:
„most szóllottam úgymond, a Kisasszonykával.
Haj? be megvígasztalt tudósításával!

Kürtösim kapja el itt a kántorságot!
Ő tanította rá kinn a jobbágyságot,
hogy küldgyön be mára dalló társaságot,
melly megüdvözöllye a jó uraságot.

Pannát megtanítom komorna munkára,
s mihelyt alkalmatos lessz hivatallyára,
Kürtösi keze lessz hűségemnek ára,
s nagy ebédet adnak mennygzőm napjára.”

Ezt mondván, magához viszi mindnyájokot,
s tánczolva megfogván váltólag karjokot,
csókokkal köszöni a szép mondásokot,
mellyekkel mutattyák jó akarattyokot.

Azutánn Rikótit eggy székre ülteti,
a hajpor palástot agg nyakába veti,
haját papírusba mind betekergeti,
s végre meleg vassal fodrokra égeti.

{fel}