VIII. Dal.

Azalatt Birgita haza orozkodik,
nyíltt ablakja mellett székre homorodik,
új szövetségérűl mélyen gondolkodik,
s már örömre derűl, már elkomorodik.

Igy nézi a Szántó érő kalásszait,
az égre emelvén fohászkodásait:
tartsa meg házának fő táplálékait,
messze távoztatván minden csapásait.

De az Obesterné házát kikutattya,
pór énekesseit ételre biztattya,
a vendég cselédet örömre nógattya,
sajáttyait pedig jó rendre oktattya.

Azutánn megtérvén, aggódik magában,
ne hogy veszedelem történnyen házában,
s már ide már oda tekíntvén úttyában,
Birgitának kulcsot sajdít ajtajában.

„Hát te mit csinálsz itt? kérdi mosolygással.
Koholsz nyilván megint valamit Mátyással?
Meg nem lephettél ma jobban minket mással,
mint avval az angyal aprekáltatással.”

Birgita felkelvén megjelenésére,
elejébe siet, csókot tűz kezére,
s mosolygó aggódást terjesztvén képére,
illy feleletet ád nyájas kérdésére:

„Ah! most más baja van szegény lyány fejemnek,
édes Néném Asszony! Óda van szívemnek
nyugta! Habozni kezd tengere kedvemnek,
borúl fényes napja régi örömemnek.”

„No de mi bajod hát? mondgya panasszára
kétkedve az Asszony. Vagy tán csak tréfára
vegyem szavaidot?” – Tudakozására
elvezeti amaz a selyem szófára,

s melléje leülvén, imígy nyájaskodik:
„Az esküvés előtt két hétig bánkodik,
s utánna kettőig ismét szomorkodik,
a ki vagy férjhez megy vagy megházasodik.

E törvénytűl én sem veszem ki magamot.
Most a főkötőre érzem bús vágyamot,
ha pedig elüllyük víg lakadalmamot,
szűz pártámért kezdem rövid siralmamot.

Mert – s ezeket mondván felnyúlik lábára,
s rá tűzi két kezét karcsu oldalára, -
úgy nézzen Nagyságod ám Birgitájára,
mint csak imént rátott friss menyasszonykára.”

A szófára vonván derűlő orczával
a kegyes Asszonyság, s tudakozásával
ostromolván, hallya nagy contentumával
az egész frígykötést a bölcs Poétával.

„Én nagyon örvendek szív-szövetségednek,
úgymond. Boldogságát csendes életednek
már előre látom. Nemes érzésednek
olly tisztelője ő, mint derűltt eszednek.”

„Előttem a képe Bátyád örömének,
ha vége szakadván mai ünnepének,
hírét hallya tőlünk e bölcs frígyecskének,
melly már régtűl fogva fő vággya szívének.”

Allig mondgya ezt ki, berohan lármával
Rikótiné hozzá halavány orczával
lábaihoz omlik, s átfogván karjával,
bús jajokot vegyít illyen panasszával:

„Szent üdvösségére késztetem Nagyságát!
tekíntse sorsomnak, mély nyomorúságát!
három gyermekemnek boldogtalanságát,
s állya el Mátyásnak szörnyű gonoszságát!

Hogy éllyek én szentűl eggy őrdög rabjával,
ki frígyet mer kötni a pokol urával?
Mit gondol az ollyan fiával, lyányával,
ki illy szörnyen játszik önn menyországával?

Csak még Nagyságodban van eggy reménységem.
Az Istenre kérem, legyen segítségem.
Oda egyébaránt lelki csendességem,
s ha vele kell élnem, örök üdvösségem.”

Az úri Asszonyság réműl, álmélkodik,
többféle balságrúl félve gyanakodik,
magában, mit higgyen? szörnyen tusakodik,
s nem várván, még amaz tán lecsillapodik,

„de mi baja Kennek? kérdi kegyességgel,
Mit tehet az orvos a kész segítséggel,
ha csak nem ösmerős a bel betegséggel?
Kellyen Kend fel, s legyen tellyes reménységgel,

hogy segítség nélkűl nem hagyom inségét,
mihelyt kitudhatom szerencsétlenségét.
Szedgye Kend hát öszve belső csendességét,
üllyön e karszékre s mondgya el szükségét.”

„Békével élte ő sokáig napjait,
úgymond Rikótiné, sorsunknak bújjait
úgy osztván fel velem mint mosolygásait,
mióta Nagyságtok könnyítik súllyait.

Veszteg firkálgatott otthon versecskéket,
vagy az orgonára új énekecskéket,
csendesen írt, metszett sok szent képecskéket,
csak mennyekbűl várván érttek bérecskéket.

Hát egyszer csak elkezd laurus-kávájárúl,
Apollo Asszonynak paradicsomárúl,
kilencz Frajláirúl, repűlő lovárúl,
s a jó Isten tudgya, mi a manójárúl.

Én ezt elejénte tréfának tartottam:
azért beszédgyére nem sokat hajtottam.
De mivel szájábúl naponkint hallottam,
végre figyelmemet jobban rá nyitottam.

Csak keveset mondván üdőnkint titkábúl,
meg nem okosodtam homályos szavábúl,
de azt észre vettem fohászkodásábúl,
hogy kiesett szíve hajdani sarkábúl.

Tegnap ammint várjuk a kész vocsorával,
haza jön későcskén nagyra fútt pofával,
s előmbe terjeszti kérkedő prósával,
hogy ma felczifrázzák borostyány kávával,

és hogy elvisz osztán gazdag lakásába,
Apollo Asszonynak messze országába,
kinek beszegődvén ma szolgálattyába,
be akarja magát fúrni udvarába.

Én szavának töstént ellene mondottam,
mert az egész dolgot gyanúsnak tartottam;
s most hogy a klastromba tanácsért futottam,
a konczonátortúl, jaj! miket hallottam.

Ne haggya Kend, úgymond, Mátyást elbódúlni.
Ő az őrdög által akar gazdagúlni.
Pedig házrúl házra sokkal jobb koldúlni,
mint üdvösségünköt pénzért elárúlni.

Azutánn elmondta, mikép gyülekeznek
éjjel eggy pinczébe, s mihelyt levetkeznek,
eggy szarvas kép előtt mikép esedeznek
pénzért, kik Plútóval öszve szövetkeznek.

Ez végre megjelen, földet hoz zsákokban,
megolvasztya velek iszonyú kohokban;
s még ez tart, gyűrűköt tartanak szájokban
mindnyájan, és kivontt kardokat markokban.

Azutánn az őrdög tüzet vesz szájába,
beül nagy pompával magos trónussába,
s kinekkinek hitét átvévén markába,
eggy ménkövet hagyít a forró kásába.

Arany lessz belőlle eggy szempillantásban.
Csapra veszi osztán, s üres Grif-tojásban
felfogván, olly rendet tart az elosztásban,
mint ők tartottak volt a hittagadásban.

A Barát legjobbnak tartotta végtére,
hogy Nagyságát kérjem keresztény hitére,
ne állyon Mátyásnak esztelenségére,
hogy pogány Fraumaurer legyen vénségére.”

Birgita e szóra sivít nevettében,
már ide már oda dűllöng ülésében,
s ezzel a mosolygást felgyőzi Nénnyében,
bátor harag kezdett forrani szivében:

De Rikótinénak mély szomorkodását
nevekedni látván, fojtya mosolgását
az úri Asszonyság, feddi kaczagását
öccsének, s illy szókkal festi háborgását:

„Ha tudatlanságbúl mondotta ezeket
az a Barát, úgymond, mint elhitt híreket,
nem győzöm csudálni a felsőségeket,
hogy illyen mesterre bízzák a lelkeket.

Ha pedig csak játszik az eggyügyűséggel,
tréfábúl rémítvén illyen szörnyűséggel,
nem hogy igazgatná pásztor bölcsességgel,
hogy férhet ez öszve a szent szelídséggel?”

Erre Mátyásnéhoz fordítván szavait,
„vesse meg Kend, úgymond, rémítő vásszait.
Tudom én Mátyásnak legkisebb titkait,
s nem tartom rosszaknak iparkodásait.

Ő olly bölcsek közé fog ma számláltatni,
kikre újjal szokott a világ mutatni,
mivel nagy urakot okosan mulatni,
s gyönyörű versekben tudnak dalolgatni.

Búcsút mondván tehát kántorkodásának,
legalább felével saláriumjának,
udvaromba veszem házi poétának,
s annya leszek Kenddel három magzattyának.

Deák oskolába jártatván Miskáját,
asszonyi munkákra oktatom Pannáját,
Kend pedig nevelvén addig kis lyánkáját,
igazgassa nálam a cseléd munkáját.

Eledelt és italt adok elégségest,
fát, gyertyát, két szobát tágast, egésségest,
ruhát mind az ötnek kettőt tisztességest,
s Pannának, ha hű lesz, bért is közönségest.

Tetszik-e az alku?” kérdezi végtére
a könyező asszonyt. Ez pedig térgyére
borúlván előtte, csókot ont kezére,
s víg hálákot zokog kegyes kérdésére.

Azutánn búcsúzik nagy elégedéssel
De az Óbesterné új kegyeskedéssel:
„Kend Szent Istvány napját, úgymond, kesergéssel
kezdte; végezze hát dupla örvendéssel.

Fogja Kend! ossza el három magzattyával;
Ételkét is adok; vigye el magával;
csak még egy vagy két szót váltok Birgitával,
mulasson azonban lent a komornával.

Hogy pedig gyanúja ne legyen urára,
vessen Kend ruhácskát három magzattyára,
s hozza el magával a comédiára,
s apjoknak ma esti koszorúzására.

Lássa Kend a dolgot tulajdon szemével.
Azt legalább, hiszem, feléri eszével,
hogy az én házamnál, s Uramnak hírével,
senki sem köt frígyet Belzebub népével.”

Mátyásné elmenvén le a komornához,
az úri Asszonyság így szóll Birgitához:
„mit mondasz, Édesem! e csúnya tréfához?
hogy juthat jó ember illy teretúrához?”

„Én e Szerzetesnek tudom jámborságát,
feleli Birgita, tudom buzgóságát,
istenes életét, alázatosságát,
sőt a könyvekben is nagy járatosságát:

de a vidámságnak esküdtt üldözője.
Az öröm előtte a bűnnek szülője,
a táncz és a játék az őrdög ülője,
a nevetés pedig a bolond bőgője.

Vagyok vele ollykor Szentiné házában,
s a minap hogy errűl szó történt vaktában,
ő pedig messze ment szent buzgóságában,
szószóllóné lettem az öröm dolgában.

Azt mondottam neki: hogy vagy nyavalygásnak
tartom a zsembes bút vagy képmutatásnak;
és hogy van üdeje mind a vigadásnak,
mind pedig a komor seriositásnak.

Szent és fontos dolgot nevetve tractálni,
annyi mint belőlle csúfságot csinálni:
de kicsinységekben Cátót affectálni,
annyi mint szomorú hanczburstot agálni.

Akinek nincs baja, s még is epekedik,
homlokát ráncollya, dúl, fúl, zsembeskedik,
az minden bizonnyal vagy esztelenedik,
vagy, hogy mást megcsallyon, abban mesterkedik.

Vane képmutató, ki nem komorkodik?
Nem bús lappangóe, a ki tolvajkodik?
Láttyuke vigadni, a ki gyilkoskodik,
vagy a ki rágalmaz, üldöz, fondorkodik?

Az a természete minden gonoszságnak,
hogy lárvájában jár a szent komorságnak.
Azért nem is tartom józan gazdaságnak,
soha helyt nem adni a bölcs vidámságnak.

Ez a Jót a Gyaztúl megkülönböztetné:
mert mihelyt a Jámbor tisztyét végezhetné,
orczáját azonnal vígra deríthetné,
s ezzel jó szívének nyugtát jelenthetné;

még a gonosz lelkű váltig komorkodna,
s mint az első gyilkos, sohasem nyugodna,
mivel vagy teendő rosszban ravaszkodna,
vagy az elkövetett bűn miatt bánkodna.

Nem tartom azonban mind illy gonoszoknak
kik komor gravitást adnak orczájoknak,
hanem, ha kicsinység oka lárvájoknak,
csak gúny-nevetésre méltó csalárdoknak.

Mert ők mindég másnak akarnak tetszeni,
mint a minek merik magokot érzeni.
Igy akar a félénk bravúrát színleni,
az ostoba pedig mint nagy bölcs fényleni.

Az öröm ellenben ártatlan szívünknek
olly bizonyos jele mint egésségünknek;
s valaminthogy a só ízt ád ételünknek,
úgy ez is fűszere frígyes életünknek.

Én, ha ma koronát tehetnék fejemre,
de úgy hogy keresztet vessek örömemre,
inkább rabbilincset tetetnék kezemre,
ha győzhetetlen bút nem hozna szívemre.

Hogy a Barát tőllem ezeket hallotta,
vállát fél-orozva megmeg vonította,
vélelmemet kurtán helyesnek mondotta,
s a beszédet töstént másra fordította.

Ebbűl azt lehetne talán gyanítani,
hogy ha meg találván naggyábúl hallani,
a mit Rikótival akarunk játszani,
örömünknek gondolt gátot támasztani.”

„Ez nem lehetetlen! mondgya Birgitának
viszontag az Asszony: mert ha regulának
tarthattya irtását a vídám tréfának,
bút is kész okozni felebaráttyának.

De akármi legyen czéllya meséjének;
vedd e kis esetet, Édesem! leczkének:
hogy sok ellenséget szerez az nevének,
a ki nyilván áldoz józan örömének.

Eddig okod nem volt mérgektűl tartani,
képesek nem lévén nyugtodnak ártani;
mert a ki semmit sem látszik ohajtani,
lehetetlen annak úttyát elállani.

De ha férjhez menvén, kilépsz a világra,
s felosztván jussokot a nagy társaságra,
módokot adsz nekik irígy fondorságra,
csak készítsd szívedet a sok bosszúságra.

Mint a ki erdők köztt folytatván úttyait,
s dalolva csörgetvén hangos tallérjait,
magára csűdíti a latrok nyájait,
kik a vad környéknek lakják barlangjait:

úgy a Rosszak látván nyájasságaidot,
hirdetni szívbéli gazdagságaidot,
megirígylik töstént boldogságaidot,
s versenyre sokíttyák gyilkos bújjaidot.

Láttm már én ennek számtalan példáját,
mióta ösmerem a világ pállyáját.
Láttam, hogy akármint ógassa bástyáját,
a jó szív viseli a rosszak igáját.

Volt eggy jó barátném menyecske koromban.
Részesítse Isten a nyugodalomban!
Te akkor tanúltál a Váczi klastromban,
mikor ő kiadta lelkét e karomban.

Férje még most is él messze jószágában,
mellynek Regementünk feküdt tájékában.
Csak eggy hajszálonn múlt, hogy ő is bújjában
meg nem halt utánna szép férjfikorában.

Az asszony szerette a bölcs vigasságot,
s kiváltkép házában a jó társaságot;
nagyobbra böcsűlvén a nyíltt barátságot,
mint akármelly egyéb lármás mulatságot.

Öszvegyűltünk nálla már eggy kis lombrára,
már, mível fliget vert, csendes musikára,
s józan örömének vonzó példájára,
versengve fakadtunk mink is a tréfára.

Derék Plébánossa jó nagy helységünknek
lelke volt mulató gyülekezetünknek.
Lelt ő táplálékot nevetkezésünknek,
mihelyt szendergését látta örömünknek.

Musikus is nagy volt. Szép férjfi szavának
nem hallottam párját, sem musikájának.
De soha legkisebb percze tréfájának,
sérelmére nem volt szent hivatallyának.

S áh! mely szívrehatók voltak intései!
melly pásztorhangúak szelíd beszédgyei!
Atyát leltek benne falunk szegénnyei,
nevelőt árvái, támaszt özvegyei.

Víg Barátnőm őtet felette szerette,
mert még szép eszével örömét éltette,
házát is tanáccsal bölcsen segítgette,
gyermekeit pedig szentűl nevelgette.

Hallgad, mi vége lett ily vídámságunknak,
hallyad gonoszságát eggy özvegy társunknak,
keseredéseit jó Gazdasszonyunknak,
s rettenetes sorsát bölcs Plébánosunknak.

Az özvegy amannak ezt megirígylette,
s magához hivatni gyakrabban kezdette.
Már tanácsokot kért, már megvendéglette,
s magát, ha elmaradt, betegnek is tette.

Gonosz szándékárúl senki sem álmodott,
sőt mikor álnokul lele nyavalyodott,
víg barátném töstént hozzá takarodott,
s gyógyúlása iránt nagyon gondoskodott.

Egyszer észre vesszük a Papot némúlni,
s társaságainkból lopva ellódúlni,
vagy ha meg nem tudott tőllünk szabadúlni,
magányos szugokban aggódni, búsúlni.

Hasztalan kérdeztük okát bánattyának,
s meg nem leltük volna kulcsát bús titkának,
ha nyíltt-szívűsége barátném urának
fel nem törte volna rejtekét bajának.

Tudom már én, úgymond egyszer hitvessének,
nyájaskodó tónust adván beszédgyének,
tudom egész titkát Barátunk szívének.
Elárúlták okát keserűségének.

A szerelem bántja, s te vagy a kedvesse!
Hű relátiómot az Úr ne nevesse,
úgymond ma eggynémelly, hanem azt sürgesse,
hogy a scandalumnak a Pap végét vesse.

Még ő hahotázva imígy tréfálkodott,
felesége addig pirúlt, álmélkodott,
a Plébános pedig elhalaványodott,
s magában, mit véllyen, szörnyen tusakodott.

A víg Gazda tehát megfogván karjait,
ha, úgymond, az szülte az Úrnak bújjait,
hogy e rágalomnak hallotta szitkait,
csillapítsa, kérem, ez iránt gondgyait.

Ha nem ösmerném is szivét barátomnak,
példás jámborságát lelki pásztoromnak,
ösmerem hűségét derék asszonyomnak,
s nevetem fúllánkját minden rágalomnak.

Azonban jól tudván, hogy gonosz nyelveket
szüntelen élezvén, mint fő fegyvereket,
versengve hirdetik az illyen híreket
a csürhék, mint saját szépítgetéseket;

s hogy valamint nagy tűz támad eggy szikrábúl,
hó-torony a hegyrűl görgő darabkábúl,
halál a kis sebnek terjedő rákjábúl,
úgy sok rossz eredhet illy tereturábúl:

mihelyt Hírmondómnak vég szavát hallottam,
homlokomat én is neki fordítottam,
a menekedésre úttyát elállottam,
s nem gonosz lelkére illyformán szóllottam:

Én az Urnak tudom igaz jámborságát,
emberséges szívét, józan okosságát.
Átláttya s gyülöli a nyelvnek gazságát,
melly az ártatlannak mocskollya jóságát.

Pedig hogyha mindent jól megvisgálgatunk,
a miben másokrúl meg csalatkoztatunk,
semmiben oly könnyen meg nem botolhatunk,
mint mikor valakit bujának ugatunk.

Mert a szerelemrűl tudgyuk általlyában,
hogy szemesebb lévén érettebb korában,
mint tapasztalatlan ifiúságában,
soha sem jelen meg saját orczájában.

Már a barátságnak színli kül formáját,
már a mulatságnak öjti fel ruháját,
már a tanúlásnak veszi fel kápáját,
már meg a szent frígynek majmozza lárváját.

Mikor pedig eljut fő esdekléséhez,
saját formájában csúszván kegyesséhez,
tanú nélkül lappang öröm-rejtekéhez,
s lámpás-tartót sem hí titkos ünnepéhez.

Vajmi nehéz tehát megkülömböztetni:
kelepczét akare az asszonynak vetni,
vagy benne barátnét tisztelni, szeretni?
a ki társaságát látszik keresgetni.

Ezt jól megfontolván, vegyük a károkot,
vegyük a temérdek botránkozásokot,
ha meg nem választván a hír-forrásokot,
bujáknak hirdettyük a jámbor papokot.

A szent Relígiót jóbban megalázzuk,
legfőbb oszlopait szörnyebben megrázzuk,
ha szenteltt szolgáit vaktában gyalázzuk,
s puszta gyanúságbúl bujáknak orczázzuk,

mint, ha feleséget adnánk a papságnak.
Állyuk hát el úttyát ama gonoszságnak,
melly ál színe alatt a szent jámborságnak,
hírét nevét öli az ártatlanságnak.

Vegyük elő rendre azon személyeket,
kik papunkrúl hordgyák az ocsmány híreket,
s kitudván ekképen fő eredettyeket,
lássuk át, ha lehet, helytelenségeket.

Nevezze meg az Úr, a kitűl hallotta;
mennyünk hozzá, s majd ha ő is megvallotta
annak nevét, a ki nékie mondotta,
tanúllyuk ki végre azt a ki kohlotta.

Bár mind így tennének földi isteneink,
mikor mocskoltatnak előttök neveink!
mint szígyenűlnének fondor irígyeink,
kiknek nyelvek alatt nyögnek érdemeink!

Tanácsom megtetszett. Elvitt komájához,
ez pedig eggy végben sógorasszonyához,
ki meg eljött velünk mostoha báttyához,
s meg ez is végtére eggy exapáczához.

Sürgettük a vallást már szép kérleléssel,
már fontos okokkal, már fenyegetéssel,
s Kajcsinénak nevét hallván vérhűléssel,
mind a hatan hozzá mentünk sietéssel.

Bámulván az özvegy e vegyűltt bandára,
s a bandának nem vártt látogatására,
gyanakodó szemet vet az apáczára,
pirúl, gagyog, remeg, leül a szófára.

Kérdésére tehát: mi oka útunknak?
elejébe rakván velejét dolgunknak,
szentségére kérem ó barátságunknak,
ne vessen akadályt köz nyomozásunknak,

hanem méltóztasson nevét kivallani
s mi előttünk annak szemébe mondani,
ki jó asszonyomrúl e hírt támasztani,
vagy legalább neki merte sugarlani.

Ő az egész dolgot tagadni kezdette,
s ezzel az apáczát nagyon megsértette,
ki szent hevességgel olly rútúl letette,
hogy a tramontánát helyben elvesztette.

Elkezdett azutánn ímezni, ámozni,
az úgy se nem úgy között félénken habozni,
hiú mentségekre hiúkot halmozni,
s mind a kettőtöknek sok teményt áldozni.

Mink megelégedvén szígyenítésével
s ártatlanságtoknak fenn hirdetésével,
mellyet egynehányszor pecsételt hitével,
elszélledtünk tőlle nyugodott elmével.

A Plébános hallván végét a causának,
én nagyon köszönöm, mondá a Gazdának,
valamint az Úrnak, úgy többi társának,
hogy gátot vetettek a terenturának.

Titkoltam én eddig okát bánatomnak,
kimélni akarván kútfejét bajomnak,
de súlyos veszéllyét látván barátomnak,
fel kell szakasztanom pecséttyét titkomnak.

Énnekem Kajcsiné kelepczéket vetett,
s végre rossz életre nyilván is késztetett:
de mivel semmikép meg nem keríthetett,
vég búcsúzásomnál nagyon fenyegetett.

Többet gondoltam én megromlott szívével,
mint dühbűl eredett berzenkedésével;
s most is csak játszanék kipökött mérgével,
ha mást nem sértene kivűlem nyelvével.

Ebbűl tehát könnyű kilátni czéllyait,
s hiúnak ösmerni rágalmazásait.
Ő azért hintette sült hazugságait,
hogy megéreztesse velem fúllánkjait.

Azonban jól tudván, hogy a gyanúságok
könnyebben tenyésznek mint a barátságok,
és hogy csak addig jók a jó házasságok,
még habozni nem kezd bizodalmasságok:

eltiltom magamot az Úrnak házátúl
s az egész világnak társalkodásátúl,
s azt kérem egyedűl hű barátságátúl,
ne vonnya meg szívét jámbor asszonyátúl.

Hol vegyek, Birgitám! magyarázatokot,
hogy lerajzolhassam az indúlatokot,
mellyek megzavarták e jó barátokot,
s az Asszonnyal eggyütt sok hallgatójokot.

Rosszaltuk mindnyájan a papnak végzését,
versengve kérleltük szent heveskedését,
s végtére a Gazda látván küzködését,
illykép forgatta fel végső tökéllését:

Gaz nyelvek kedvéért kínozni magunkot,
félbe szakasztani társalkodásunkot,
megszomorítani sok jó barátunkot,
annyi, mint harcz nélkül elhagyni várunkot.

De tegyük, hogy az Úr feladni jussait;
bús rejtekbe ásni szép talentumait,
s önnkint el akarja hagyni baráttyait,
hogy a rágalmaknak bedugja torkait;

szabade elfutni más kárvallásával
olly tűz elöl, mellyet elolthat lábával?
a rossz nyelvek elől Asszonyom kárával,
mellyeket lenyomhat eggy tapodásával?

Víz lessz ez malmára a rágalmazásnak.
Mert ki ne adgyon helyt a gyanakodásnak,
hogy azért vet véget a társalkodásnak,
mivel czéllya kisült a barátkozásnak?

Kíméllye meg tehát hirét Asszonyomnak,
s ne nyújtson új fegyvert a gaz rágalomnak,
vesztére a rajta nyert diadalomnak:
egyébkép nem tartom igaz barátomnak.

Átlátván sükerét a gazda okának
a jámbor Plébános, engedett szavának,
s eltünvén lassankint ráncza homlokának,
víg lelke lett ismét a compániának.

Eggy esztendő múlva szegény citáltatik,
eggy lyány vallására törvényre vonatik,
a Püspök hírével tömlöczbe záratik,
s plébániájátúl csúful megfosztatik.

Barátnémnak férje benyargal hozzája,
s megkérdezvén tőlle: mibül áll causája?
tanácskozásoknak az volt fő sommája:
hogy ez Kajcsinénak dühös praktikája.

Elmegy a Bírókhoz, s megmondván okait,
hiúnak hirdeti a lyánynak szavait;
de ez megújjítván régi vallásait,
mind jégre vezette fáradozásait.

A pör tíz holnapig el nem végződhetett,
mivel a törvényszék tanút nem lelhetett,
sem a lyánybúl semmit ki nem préselhetett,
kit mint gyermekölőt tömlöczbe vettetett.

Ez végre az Ügyészt magához kéreti,
bús sorsát előtte sírva festegeti,
magát, hogy nem gyilkos, hittel mentegeti,
s hosszas fogságának okát kérdezgeti.

Kajcsiné, úgymond ez, oka e bajodnak,
gyanúsnak adván fel halálát lyányodnak,
s a Plébánost vélvén e bűnben társodnak.
Egyébkép ma vége lehetne dolgodnak.

Kicsoda? Kajcsiné? kérdi bosszúsággal
a leány. Ő terhel engem gyilkossággal?
Megösmertetem én az egész világgal,
hogy teli van lelke lator hamissággal.

Ezzel megbeszélli hűltt Prókátorának,
hogy Kajcsiné fia volt apja lyányának,
s hogy csak kérésére a legény annyának,
vallotta a Papot csábító bujának.

Megígérte neki ezért pártfogását,
s gyermekével eggyütt titkos táplálását.
A Pap, úgymond, ezért nem láttya bántását,
de fiam elrontya előmozdulását.

Amaz a gyalázást lerázza nyakárúl;
fiamra ellenben könnyen sok rossz hárúl,
eltünvén reménnye dús házasságárúl,
s ez által nyerendő szép hivatallyárúl.

A Szék megújjitván bíró nyomozását,
s végre kifacsarván Kajcsiné vallását,
világosnak lelte a lyánynak mondását,
s Barátném férjének bölcs gyanakodását.

Ez sorsa többnyire a víg személyeknek,
kik jelenlétében a gaz embereknek,
szabad reptet adván ártatlan kedveknek,
belső nyugodalmát árullyák szíveknek.”

Ezt mondván az Asszony víg Birgitájának,
bölcs mértéklésére tréfálkodásának
s közepénn meglátván Mátyást a szobának,
félbe szaksztotta fonalát szavának.

„Tik, úgymond emennek complementumára,
készűlni akartok a comédiára?”
s rá vetvén szemeit a vitéz ruhára,
mellyet Mátyás otthon felvett volt magára,

meg nem zablázhatta szíves kaczagását,
s megdicsérvén kurtán katonás állását,
rá adta nyájasan gazdasszony-áldását,
hogy jól végezhesse komédiázását.

Elsürgött azután le a komornához,
s innen a Dámáknak compániájához.
Sietett utánna Mátyás is dolgához,
a Kisasszony pedig a játszó bandához.

{fel}