VII. Dal.

Ha szentebb nem volna nekem józanságom,
mint nagy dücsősségre vágyódó kórságom,
haj! bezzeg volna most alkalmatosságom,
megmutatni, mit tud kis poetaságom?

Fordíthatnám én itt Márónak dallyait,
mellyekkel leírta Enéás társait,
midőn eltemetvén Anchízes csontyait,
nagy pompával ülték a tornak jajjait:

mint öntötték fűre nyájonkint magokot,
mint tépték, mint ették a jó falatokot,
mint köszönték rendre a nagy tallánokot,
szörnyű-szépen bőgvén a bús lessusokot?

De én megmaradok Brúgóm tónussában,
egyenesebb útat lelvén átallyában
a szép természetnek eggyügyű honnyában,
mint a pedánsoknak ó pusztaságában.

Nállam nélkűl tudgyák a vendégségeket,
mellyekkel Uraink ülik ünnepeket,
kik vagy tábláinknál foglalnak székeket,
vagy megűllök nézik a jó ételeket.

A beszéllgetést is kiki képzelheti,
melly olly társaságban az asztalt élteti,
hol a vendég egymást mind szívbűl szereti,
s akármelly szavait font nélkül ejtheti.

Elhagyom én hát itt az illy festéseket,
mellyekkel nagy Elmék szépítik verseket,
s inkább adom elő az olly szépségeket,
mellyek fel nem múllyák a józan eszeket.

Rikóti nem tudván bánni az étkekkel,
szüntelen’ vizsgálta or tekintetekkel,
mit csinálnak mások a serviétekkel,
a hármas villákkal, az ezüst késekkel?

Már a leves utánn égvén szomjúsága,
s a táblánn nem látván italt visgasága,
olly nagy lett a húsnál belső szorúlttsága,
hogy csöppönkint húllott hideg izzadsága.

Megsejtvén végtére a sok palaczkokot,
s bennek eggy asztalonn vizet és borokot,
felugrik, széttollya a sok inasokot,
s bevesz a veresbűl egynehány kortyokot:

Újjul a kaczagás. Dicsérik munkáját,
s annyibúl követni kezdik is példáját,
hogy kiki szóllítván talpalló szolgáját,
magához hozattya táczánn italkáját.

Erre, mihelyt Mátyás vissza ül székére,
rá kezd a Kapitány friss enyelgésére,
s előveszi szegényt a nyájas leczkére,
illy-forma szavakkal adván a kezére:

„Ej! bezzeg Rikóti! más borok termenek,
hol a szőllők körűl a Músák sürgenek!
Azoktúl a versek olly szépen zengenek,
mint mikor a felhők felettünk dörgenek.”

„Hallottam már hírét, feleli fontosan
Rikóti, székérűl felkelvén módosan;
már az ílly itallal, látom világosan,
csak fel lehet az észt tekerni okosan.

Tisztelendő Uram! ha oda juthatok,
én elég hálákot érte nem mondhatok!
Igaz, ott nagy póczra nem igen vágyhatok,
de kicsinységekben tán csak szolgálhatok.”

A titulust hallván, nagy álmélkodásra
fakadnak némellyek, néma mosolygásra
mások, az asszonyok hangos kaczagásra,
kétkedéssel nézvén mindnyájan egymásra.

Francziáúl tehát az egész táblának
elmondgya a Gazda, hogy Fébus papjának
véli a Kapitányt, ki bölcs udvarának
nevével laurust hoz költő homlokának.

A Kapitány hallván Rikóti vággyait,
mintha fontolgatná rimánkodásait,
homlokára tűzi ballyának újjait,
még a Gazda végzi tudósításait.

Azutánn Mátyáshoz fordúlván szavával,
„én ugyan Kelmednek, úgymond, ritmussával
olly contentus vagyok, mint bármelly munkával,
melly álmélkodást szül classicus hangjával:

de nincs hatalmamban Pindusra vezetni,
hanem csak azt, a ki régit tud követni,
akár víg versekben akarjon nevetni,
akár komorokkal szíveket illetni.

Vannak azonnkívül inas esztendeink.
Sokáig dolgoznak alol legénnyeink,
még a hegyre kapnak mint mester feleink.
Igy hozzák magokkal czéhes törvénnyeink.

De mivel Kelmednek nagyok érdemei,
s egész országunkban híresek versei,
betellyesedhetnek tán reménységei,
ha nincsenek is meg czéhbeli díszei.

Mihelyt haza jutok, felveszem causáját.
A kinek Apollo laurus-koronáját,
elküldvén, híresnek ösmeri hárfáját,
másban sem vonnya meg attúl grátiáját.

De, hogy hírt mondhassak mély ítéletérűl;
a görög bölcseknek híres könyveirűl
mit tart vallyon Kelmed? Bajnok verseirűl
öreg Homérusnak? és így a többirűl?”

Rikóti ezekre vállait voníttya,
fejét már amarra, már erre hagyíttya,
ajakit nyelvével beszédre simíttya,
bajússzát öklével kétfelé taszíttya,

S végre eggyet köpvén: „soha életemben
görögnek én, úgymond, sem mesterségemben
nem hittem, sem pedig kereskedésemben.
öt görög, öt török tíz pogány szememben.”

Tapsolnak mindnyájan bölcs feleletére;
még a Plébános is kaczag friss eszére;
az Óbester pedig megdűlvén székére,
a nagy hahotának nem juthat végére.

Addig a Kapitány rá néz mósolygással,
helyben haggya szavát eggykét főhajtással,
tüzet ád kedvének rövid biztatással,
s illy kérdést tesz újra bölcs auctoritással:

„Annyival többet tart a deák bölcsekrűl,
reménlem, Kigyelmed” Ama’ szép versekrűl,
mellyeket Máró írt a deák népekrűl?
s más egyéb római classicus könyvekrűl?”

„Igen is! feleli Mátyás nagy pompával.
Fenyegessenek bár hóhér’ pallossával,
még sem tagadom meg, eszemnek tudtával,
a római hitet legfőbb pásztorával.

Fő könyvek előttem: romanum missále,
a breviárium, az antiphonále,
melyben szépen meg van az egész chorále,
azutánn a magyar kis cantionále.”

Újjult a nevetés, nem hitvallására,
hanem vagy eszének véltt furcsaságára,
vagy némellyek szerínt ostobaságára,
mellyel görbén felelt a kérdő szavára.

A Kapitány végre: „s micsoda nyelveket
tud Kigyelmed? úgymond. Mert a szent hegyeket
hol régi kohokban sütik a verseket,
unalmas lesz lakni, ha nem tud többeket.

„Vannak ott Francziák Olasz lantosokkal,
nagy Német Bárdusok Anglus Tudósokkal,
Scótus Ossianok vegyest Spanyolokkal,
laurusért versengvén az ó Deákokkal.”

E kérdésre, kiki azt vélte magában,
más felelet nem lesz Rikóti agyában,
hanem hogy járatlan a nyelvek dolgában:
de itt sem fúlt ő meg a tudós csávában.

„Nem kell nekem, úgymond, senki társasága.
Apollo Asszonynak eggy hajlandósága,
s Tisztelentő Úrnak kegyes barátsága
lessz ott életemnek egész boldogsága.”

„Apollo Asszonynak?” kérdi ámúlással
a Plébános, szem köztt fordúlván Mátyással,
s birkozván magában a kész kaczagással,
így folytattya szavát szelíd mosolygással:

„Hisz Apollo férjfi! Báttya a Músáknak,
pártfogó istene az ó poétáknak,
musikus mestere a melodiáknak,
s fő principálissa az a patikáknak!”

Még ezeket a Pap megmagyarázgattya,
addig az Óbester fejét rázogattya,
a tagadást titkon újjal is mutattya,
s Rikótit ekképen illy szókra bújtattya:

„Követem! ne vegye rossz névenn szavamot.
Nem könnyen hagyom én megcsalni magamot.
Ösmerem már régen Plébános Uramot,
hogy mind csak cselőre csavarná szarvamot.

Apollo asszonynév! A szent legyendában
ezerszer olvastam, hogy a ki fogában
fájást szenved, szűz szent Apollóniában
segítséget lelhet mint pátrónájában.”

Vígan aprobállyák mindnyájan mondását,
erővel lenyomván a Pap állítását,
ki nem győzvén többé seriositását,
szárnyára ereszti szíves kaczagását.

A Kapitány pedig nagyon megdicséri
poéta elméjét, s újra megigéri,
hogy mihelyt Pindusnak csúccsait eléri,
ott neki a lakást azonnal kikéri.

De Birgita erre el kezd fohászkodni,
s Rikótija ellen nyilván panaszkodni,
hogy olly messze akar tőlle hordozkodni,
ki nélkűl nem tud majd hanem csak bánkodni.

„Előbb hittem volna, úgymond, halálomat,
mint illy hűtelennek hozzám Mátyásomot.
Apollo! megérzed bosszúállásomot!
Haszonnal veszem meg rajtad e káromot!”

Csak az eggy Kapitány értette szavait:
mert más még fríggyeknek nem tudta titkait
s Rikótinak látván könyhúllajtásait,
imígy engyhítette belső habzásait:

„A Kisasszony bajánn könnyű segíteni,
ha el nem akarja Kelmedet veszteni.
Kész vagyok én ennek jó módgyát ejteni,
csak tudgyam, ha kedvét fogom-e tölteni?

A kilencz Músának egész dücsőssége
a tüzes képzésnek piperés bősége.
Legszebb dallyaiknak nincs sükeressége,
mivel ritka bennek az észnek épsége.

Azért láttyuk veszni voltt ereditumjokot.
Mert a mai világ az igazságokot
nagyobbra böcsűlvén mint az agybábokot,
csemegéknek tartya fellengő dallyokot.

Nagyon nagy szükségünk van hát olly Músára,
ki a józan észnek vigyázván jussára,
úgy gyújtsa elménket a kies munkára,
hogy az igazságnak ne költsünk kárára.

Ez a tisztség jó lessz a Kisasszonykának;
s így, ha jelét adgya kész akarattyának,
mihelyt jó vége lessz Kelmed causájának,
elvisszük magunkkal tizedik Músának.”

Ezzel Birgitára fordíttya szemeit,
ki a sok brávónak hallván zengéseit,
s ezek köztt Báttyának nyájas jegyzéseit,
elő nem adhattya elmés mentségeit.

Több illy tréfák utánn hármat üt az óra,
s valamint a huszár a trombita-szóra
felugorni siet a hortyogó lóra,
úgy rohan székérül Mátyás az ajtóra.

„Hová? hová?” kérdik. – „A litániára
hí a Káplány”, úgymond. – Ezzel az útszára
kiszalad, nem hajtván angyal ruhájára,
s orgonálni siet kántor trónussára.

A vendégek tehát kaczajra zendűlnek,
a pecsenye mellűl rendre felcsődűlnek,
s az ebédlő háznak ablakihoz gyűlnek,
hol nevetésekben majdnem megőrűlnek.

Mert ammint Rikóti kijut az útszára,
valamint a gőböly saját gazdájára,
ki csak ritkán megy ki látogatására,
úgy bámúl a sok nép angyal mundérjára.

Lekapják a vének rendre süvegeket,
kiáltyák az anyák dicsértessenyeket,
a gyermekek pedig meghajtván térgyeket
ájtatosan verik előtte mellyeket.

Ammint a templomnak eljut ajtajához,
az úri sereg is megtér a táblához,
s hozzá látván ismét kiki munkájához,
víg mondákot függeszt falatozásához.

Mátyásrúl a gazda víg anekdotákot,
másokrúl meg mások mondanak tréfákot;
rajzol a Kapitány sok olly fantasztákot,
kik fonákúl ülik a szegény músákot.

Felkelvén végtére, más szobába gyűlnek,
s még az asszonyságok kávéhoz készűlnek,
addig a férjfiak itt-amott megdűlnek,
s két-három páronkint beszédbe merűlnek.

A kapitány mellett eggy illyen falkában,
mellynek Rikóti volt éppen a szájában,
megállván Horáczi, ki az oskolában
primusnak tartatott a poétikában,

„én Rikótit, úgymond, szívembűl sajnálom,
hogy sok fő dologban gyengének találom:
mert hogyha munkáit hidegen visgálom,
mesterségét eggyben ritkának csudálom.

Szépen rajzolta ő valamint dallyával
a mai misénél, úgy orgonájával
szent Istvány csatáját Kupa táborával,
s kivált az ágyúkot dörgő fagóttyával.”

A Kapitány rá néz bel tusakodással:
ha tréfále vagy sem a magasztalással?
de, hogy ezt valónak leli ámúlással,
így szóll végre hozzá szelíd mosolygással:

„Járatosabb az Úr az Aestheticában,
hogysem fájn szatirát ne lellyek szavában.
Kis gustusnak tudgyuk ezt a poétában,
s nagy vissza-élésnek a melodiában.”

„Hogyhogy? kérdi amaz halavány orczával,
Megmutatom én azt sok híres példával,
s a criticusoknak auctoritásával,
hogy ez a gustusnak megfér nagyságával.

A quadrupedante Máro munkájában
nem magasztaltatik az Aesthetikában?[1]
Nem mondgyae Ebert számtalan nótában
szépnek az effélét fordított Youngjában?”[2]

Tömve legyen versünk rövid szózatokkal,
mikor fellegvárhoz mászunk a bajnokkal;
valamint ellenben gyors trochéusokkal,
mikor megszaladunk a szétvertt sorokkal.

Sziszegjen vagy zúgjon a rút szélvészekkel,[3]
dörögjön, morogjon a mennydörgésekkel,
nyifogjon, zokogjon a kesergésekkel,
czinczogjon, nyerítsen a nevetésekkel.

S az öszvebetűzést Virgíliusunkban,
s Erythraeus szerint vén Homérusunkban,
sőt nagy Dryden utánn sok új auctorunkban,
ne vegyük mustráúl versdalolásunkban?”[4]

A Kapitány erre már fejét rázgattya,
más mosolygások köztt vállát vonítgattya,
s végre, mivel amaz felelni nógattya,
Jobb vélekedését illyformán vítattya:

„Követem az Urat! Auctoritásokra
itt semmit sem hajtok, hanem csak okokra.
Minek támasszam én magamot másokra,
mikor nekem is van eszem illy dolgokra?

Ha tán az lett volna czéllya Istenünknek
bölcs alkotásánál emberi nemünknek,
hogy setét pállyájánn rövid életünknek
juhmódra kövessük nyomát vezerünknek,

nem kellett volna észt adni mindnyájunknak,
hanem csak egynehány predecessorunknak,
kiktűl megtanúlván titkait útunknak,
csúccsára juthatnánk fő boldogságunknak.

Ámde ellenkezőt mond tapasztalásunk:
mert bármelly nagy legyen állati vonzásunk,
hogy másét majmozza minden mozdúlásunk,
csak nagy a régitűl még is távozásunk.

Cak későn kötöttek őseink frígyeket,
hogy megszelídítsék a vad embereket;
lassankint lelték fel a mesterségeket,
hogy megkegyesítsék kőkemény szíveket.

Lassan fojtogatták a vad szokásokot,
lopva mértékelvén az indúlatokot;
lassan érlelgették a tudományokot,
orozva hozván be a változásokot.

Igy jutott a világ mai formájára,
így ügyekszik most is nagyobb cultúrára,
így jutand üdőnkint uj változására,
úgy nézvén az óra, mint gyermek korára.

Még a zsembes vén is, mikor panaszkodik,
hogy az egész világ roszra homorodik,
mivel a régitűl félre tántorodik,
saját túdta nélkűl váltig módosodik.

Itéllyük meg tehát tulajdon eszünkkel:
ha vallyon megfére helyes ízlésünkkel,
hogy lelketlen hangot majmozzunk versünkkel,
vagy harmóniásan zengő eszközünkkel?

Mi a czéllya bennünk a beszéllhetésnek?
Nem, hogy majma legyen a barom bőgésnek,
a béke szóllásnak, a szarka csörgésnek,
a víz-szakadásnak, vagy a mennydörgésnek.

Rajzolni kell neki képzeléseinket,
másokkal közleni itéleteinket,
elő terjeszteni érzeménnyeinket,
köz haszonnal kötni szövetségeinket.

Ez volt eggy eszköze a társaságoknak
s a belőllök támadtt roppantt országoknak,
mellyeket nyelv nélkűl csoportozásoknak
nevezhetnénk inkább hogysem kormányoknak.

A nyelv köt ezek köztt megmeg uj frigyeket,
hogy lábra segítse kereskedéseket,
s öszvebarátítván a sok nemzeteket,
egyy Egésznek teszi mind az embereket.

„S e díszt alázzuk le a hangmajmozásra,
mint torkát a szajkó a szó-csácsogásra,
vagy a krokodilus a csalárd sírásra,
mikor felbuzdúlunk a versdalolásra?

Sok imitativum van ugyan nyelvünkben,
mellyekkel bízvást is élhetünk versünkben,
de nem, hogy lójárást fessenek fülünkben,
hanem hogy érzeményt gyújtsanak szívünkben,

Így fogunk itélni a melodiárúl,
s a hang-szerszámoknak harmoniájárúl,
ha megemlékezünk igazi czéllyárúl,
s terjedtt hatalmának világos okárúl.

A ki hangoztatni kezdte a dalokot,
a kegyes sípokot, a nyögő húrokot,
nem akart majmozni madár-szózatokot,
sem mennydörgéseket, vagy víz-morgásokot.

Nyelvet akart adni bel érzeménnyének,
melly táplálékokot nyújtván örömének,
szótlan panasszának, keserűségének,
mással is közöllye titkait szívének.

Vegyük a mennydörgést a theátrumokban!
villámlyon helyesen a gyújtott szurkokban,
morogjon, csatázzon a rejtett dobokban,
csattogjon a titkon kilőtt pisztolyokban:

ezzel eleget tesz untig a képzésnek,
melly örömest hódol a remek festésnek.
Ámde az vég czéllya itt a mennydörgésnek,
hogy rést nyisson bennünk a félénk érzésnek,

s ezt kell segíteni a melodiával.
De ha szemünk előtt dörög ez dobjával,
égcsattogást harsog amaz trombitával,
ez pedig villámlik húr-czinczogásával,

megcsökken ereje a rejtett doboknak,
sínlik hitetése a szurok lángoknak,
megtompúl mennyköve az ál pisztolyoknak,
s elenyészik képe az égmorgásoknak.

Még tehát ezekkel titkon mennydörgenek,
kik a scénák megett Jupitert képzenek,
addig az Actorok félnémán féllyenek,
az orchestrák pedig csendesen nyögjenek.

Akkor elfelejtvén csalatkozásunkot,
szélvésszel küzködni véllyük Actorunkot,
habozzuk érezzük szorongatásunkot,
s gyönyörködve láttyuk enyészni gondunkot.

A hangmajmozások a melodiában,
és ezerszer inkább a Músa szájában,
ollyanok előttem mind eggyáltallyában,
mint a kép-játékok a gyermek agyában.

Papirusbúl sárkányt csinál ő magának,
eggy darab deszkábúl hintót kis húgának,
eggy ökölnyi sárbúl házat mátkájának,
azutánn nádra ül, s örűl szép lovának.

Nevesd ki ezerszer képzeltt lovaglását,
ő, hogy megmutassa a nádnak mozgását,
helyette a lónak képzi nyargalását,
s rúgásival eggyütt pajkos hortyogását.

Így a nagy gyermek is Virgíliussában
a quadrupedantét pörgetvén szájában,
mindaddig forgattya meghevűlt agyában,
még lójárást talál a vers járásában.

Akadtam én egyszer eggy díbdáb nótára,
mellynek die Bataille volt írva homlokára,
Angrif, Geschütz, Rückzug néhány tactussára,
mint szükséges kulcsok a képzés titkára,

s az jutott eszembe, hogy jó daraboknak,
mellyek hű nyelvei az indúlatoknak,
akár komoroknak, akár vidámoknak,
nem kell vezérlése az illyen kulcsoknak:

Csábító szavoknak vaktában engedünk,
ha panaszolkodnak, sajnokra ébredünk,
ha érzékenykednek, bánatnak eredünk,
ha pedig vígadnak, örömre gerjedünk.

Ez a hangjátékrúl az én itéletem.
Az öszvebetűzést nem is emlegetem,
mert szóra méltónak lenni nem hihetem,
hanem mint csemegét inkább csak nevetem.”

Eddig a Kapitány. Helyt adtak szavának
mind a kik átlátták sükerét okának,
s illattyát érezvén a kávé-párának,
végét szakasztották a bölcs disputának.

A kávézás utánn a Dámák játszottak,
vagy egyrűl és másrúl tanácsot tartottak,
sok férfiak pedig szerteszét oszlottak,
s itt ott a folyosónn pípákra gyújtottak.

{fel}