VI. Dal.

Végezvén a Káplány lelki tanítását,
s leadván a népre egyházi áldását,
kiki hazafelé veszi vándorlását,
hogy lecsillapítsa gyomrának morgását.

De az Uraságok hintókba szállanak,
vagy paripáiknak hátára ugranak,
s az Óbester utánn házához omlanak,
hol neve napjára vígan udvarlanak.

Öszve gyűlekezvén a legszebb szálában
férjfiak, asszonyok, mind magyar ruhában,
még az ebéd készűl a gazdag konyhában,
mulatást keresnek a tereturában.

Azalatt Birgita elmegy szobájába,
por-palástot hagyít szaporán nyakába,
beülteti Mátyást frizőr-trónussába,
s öltöztetni kezdi arkangyal ruhába.

Néhány vendég fodrot tűzvén ősz hajára,
bokrétás sisakot tesz koponyájára,
s czombig érő zubont kötvén derekára,
papíros szárnyakot varr lapoczkájára.

Czipőt nem akarván húzni harisnyával,
mivel meg nem férnek magyar gustussával,
csizsmáját befonnya veres pántlikával,
felczifrázván térgyét két olasz rósával.

Őtgetése alatt angyal mundérjának
feldücsekszik Mátyás szép komornájának,
hogy ma kegyelmébűl Nagyságos Báttyának
ünnepét ülendi koszorúzásának.

Szerencsét kívánván amaz ősz fejének
felviradásához fő dücsőségének,
sokat szoll böcsérűl régen vártt bérének,
s új táplálékot nyújt bölcs szédelgésének.

De még itt Birgita izzad munkájában,
addig nagy csendesség támad a szálában,
hol a víg vendégek úsztak a tréfában,
az öröm példáját látván a gazdában:

mert a gazdasszonynak eggy jeladására,
megnyílván az ajtó a szomszéd szobára,
rá kezd eggy kar benne a szép muzsikára,
melly csak halkkal mozgott tellyesebb szavára.

S íme! jön eggy ősz pór mosolygó orczával,
nyomban eggy ifiabb élete párjával,
utánnok eggy legény pártás mátkájával,
s végre eggy gyerkőcze leányka-társával.

Illy renddel megállván a némúlt szálában,
kiki tisztességes falusi ruhában,
végre az ősz vezér, hogy a musikában
jelt hall, így énekel emennek nyomában:

„Köz nevével kis falunknak,

mellytűl erre küldetünk,

ünnep napját jó Urunknak

megtisztelni érkezünk.

Egggyügyűek, nem tagadgyuk,

illy munkára nyelveink;

ámde buzgók, azt fogadgyuk,

végzésében szíveink.

Vedd jó névenn gyermekidnek,

Atyánk! pelypegéseit,

mellyek jámbor hűveidnek

zengik érzeménnyeit.

Engedd hála-hangjainknak,

énekelni szívedet,

s Istenünktűl dallyainknak,

kérni hosszú éltedet.”

Ezt elénekelvén mély és szép szavával,
a musika pedig a cadentiával
tuttiba rohanván kellemes lármával,
elkezdik mindnyájan szép harmoniával:

„Élly, élly, élly jó Atyánk!

Lásd úri magzatidnak

serdülni magzatit,

mint sínlő napjaidnak

vídító gyámolít!

Lásd jókkal bővelkedni

tündöklő házadot,

s naponkint nevekedni

sok boldogságodat,

Élly, élly, élly jó Atyánk!”

Még ezt énekelik érzékeny buzgással,
megnyílnak a párok mértékes mozgással,
csak a legutolsó fog kezet egymással,
s átmegy amazok köztt lassúcska forgással.

Az álló vezérhez érkezvén tánczával,
elválik egymástúl, s amannak jobbjával
kezet fog a lyánka szemérmes orczával,
valamint a gyermek kinyújtott ballyával.

Azutánn előtte meg öszve mozganak,
megölelik egymást, felfelé forganak,
s hogy a musikában jeladást hallanak,
az Óbester előtt együtt megállanak.

Igy tesz a legény is pártás mátkájával,
utánnok a férfi élete párjával,
másmás helyre jutván kiki forgásával,
mikorra a gyermek megáll a lyánkával.

A köz elégedést nem lehet rajzolni.
Fül és szem volt kiki. A szívek hódolni
kezdtek, a musika csendesre hajolni,
a gyermek pár pedig imígyen dalolni:

„Szülőink plánta életinknek

adnak csak táplálékot:

de Te formátlan szíveinknek

nyitsz jobb életre útakot,

midőn a józan oskolákot

számunkra ingyen tartatod,

s a bennünk csillogó szikrákot

szép emberségre gyújtatod.

Ha hajdan oktatásainknak

arattyuk drága hasznait,

s tenyészni láttyuk házainknak

mosolygó boldogságait;

örömmel fogjuk hálálgatni,

még élünk, szívességedet,

s maradványainkra harsogtatni

víg énekekben nevedet.”

Az előbbi tuttit erre megújjíttyák,
s vele a tánczot is újra megindíttyák,
mellynek szépségeit azzal szaporíttyák,
hogy a párok egymást többkép áthasíttyák.

Ez által a gyermek lejut a lyánkával.
Előttük a férjfi áll már most párjával,
ezek előtt pedig pártás mátkájával
a legény, ki így kezd dalolni társával:

„Hálálhatatlan szorgalmaidnak

érezzük már mink hasznait,

mellyekkel árva pórjaidnak

dajkálod boldogságait.

Oh! melly örömmel bájolgatnak

érzékeny indulattyaink,

mióta rendet sajdítgatnak

mindenben gondolattyaink.

Tudunk mink a nagy természetben

örömre lelni okokot,

a sík mezőkön, a ligetben

erkölcsre vonzó bájokot,

s még vígan éllyük mátkáinkkal

éltünknek legjobb napjait,

Neked köszönnyük dallyainkkal

szívünknek boldogságait.”

Erre mind elkezdik ismét tuttijokot,
s megújíttyák vele tánczos mozgásokot;
mire a házasok meghajtván magokot,
ímígy tisztelik meg szeretett Urokot:

„Kegyelme által jó szívednek

vagyunk valóban emberek,

s jóvolta által védelmednek

békében élő művesek.

Felét Te hordod terheinknek,

még munkálkodnak karjaink,

mert attya vagy kis gyermekeinknek,

kikbűl válandnak gyámolink.

Amerre néznek helységünkben

örömmel tellyes szemeink,

gyümölcsit áldgyák községünkben

Kegyességednek szíveink.

A józan mértékletességnek

ösmervén vídám bájjait,

meglellyük mink az emberségnek

ezekben minden díjjait.”

Itt ismét elkezdvén tutti énekeket,
s eljárván alatta kimértt menéseket,
eleresztik végre egyszersmind kezeket,
s tánczolva kétfelé veszik ösvénnyeket!

A két sor köztt az Ősz átlátván helyébűl,
kinek víg jámborság tündöklik képébűl,
ezt zengi minorban mély szavú mellyébűl,
még öröm-könyecskék görögnek szemébűl:

„Már édes gyermek-napjainkban

salygatván hozzánk szívedet,

elkezdtünk társaságainkban

jövendölgetni fényedet;

és ah! felmúltad jó szíveddel

ezerszer bennünk a reményt,

megvetvén, csak hogy kegyelmeddel

minket dajkálhass, a nagy fényt.

Kegyelmed által életünknek

átélvén vígan napjait,

kegyelmed által vénségünknek

könnyen viselvén súllyait,

lábadhoz tesszük háláinkot,

velünk tett sok jóvoltodért,

lábadhoz szent imádságinkot

végetlen boldogságodért.”

Erre meg mindnyájan a tuttihoz fognak,
melly alatt tánczolva már öszve mozognak,
már vezérjek körűl kerékben forognak,
s az ének végével helyekre lobognak.

A muzsika megáll. A házi gazdához,
felmegy az öreg Pór, meghajlik karjához,
s felemeli csókra kezét ajakához,
az Óbester pedig így szóll chórussához:

„Köszönöm, Fiaim! szép üdvözlésteket,
mellyel kiöntitek hozzám szíveteket.
Ezentűl is, hogyha látom inségteket,
tisztemnek tartandom segedelmeteket.”

Erre a vendégek tapsolni kezdenek,
s az énekeseknek brávókat zengenek,
kik, minekutánna főhajtást tettenek,
a szálábúl ismét vígan kisürgenek.

Helyettek azonnal Rikóti érkezik,
ki a sok vendég köztt gyorsan átférkezik,
s arkangyal ruhában oda ügyekezik,
hol a gazda éppen vígan nevetkezik.

Bámul elejénte kiki mundérjára,
nagy szemet meresztvén szörnyű bajússzára:
de, hogy rá ösmernek kántor orczájára,
ordítva fakadnak a nagy hahotára.

„Rikóti, Rikóti! harsogják egymásnak.
Hallyuk szép verseit e híres hárfásnak!”
s ezzel utat nyitnak mindenütt Mátyásnak,
mint az engedő nád délczeg Bóreásnak.

Ő hát homlokához érintvén ballyával,
s complementumokot rugdasván lábával,
ezeket órállya harsogó szavával,
csipőirűl gestust lökdösvén karjával:

„Én arkangyal vagyok, és Gábor a nevem.
Szent István királytúl ide küldettetem,
hogy, ha Nagyságodat idehaza lelem,
nevével mai nap szépen megtisztellyem.

Köszönteti hát ő Felsége az Urat,
s általam aprecál sok boldogságokat.
Ne búsúllyék semmit! mert ő Nagyságodat
úgy portállya, még él, mint nagy hazafiat.

Semmi baja sem lessz soha e világonn.
Nagy híre neve megy hetedhét országonn.
Úgy fog vigadozni, mint madár az ágonn,
s contentummal élni, mint méh a virágonn.

Holta utánn pedig maga mellé veszi,
az Isten színének elejébe viszi,
s mennynek országában olly nagy úrnak teszi,
hogy kiki Excellentiásnak nevezi.

Ez hogy mind meglegyen, szívembűl kívánom,
s az Istent magam is naponkint imádom.
Amit maga kíván, azt mind aprecálom.
Addig is pediglen magamot ajánlom.”

A vendégek, ammint vég szavát hallották,
mivel a nevetést eddig elfojtották,
torkokot egyszersmind örömre nyitották,
s tapsaikkal szegényt elbolondították.

Elkezdték némellyek csudálni ruháját,
emlegetni mások mai musikáját;
magasztalták ezek magyaros pennáját,
dícsérték amazok poéta vénáját.

Az Óbester tehát vígan kihirdeti,
hogy sok érdemeit tovább nem nézheti,
hanem még ma estve megdücsőíteti,
s a laurus-koszorút fejére teteti:

mire megszóllítván úri társaságát,
kéri, ne sajnállya tőlle barátságát,
s várja ki e napnak esti pompaságát,
melly póczra teendi Mátyás auctorságát.

Igérik mindnyájan részesűléseket,
ujjra elharsogván sok dicsérettyeket.
Rikóti ellenben látván kegyelmeket,
nem győzi köszönni dücsőítéseket.

Még ezek történtek a vendég szálában,
addig a Kapitány aggódván magában,
gyújthat-e szerelme lángot Birgitában?
véletlen’ megjelent ennek szobájában.

Bocsánatot kérvén előre magának
merészsége iránt látogatásának,
mellyel akadályt vet jobb mulatságának,
így kezdte folytatni fonalát szavának:

„Én tovább nem győzvén viselni kínomot,
mellyel a kétségek szaggattyák voltomot,
Barátnémhoz veszem folyamodásomot,
hogy kezébe tegyem jövendő sorsomot.

Az Óbester Úrnak ma ejtett szavára,
s kivált Asszonyának nagy biztatására,
reménységem támadt eggy ollyan mátkára,
kinek allig mertem vágyni birtokára.

Elmúltak, megvallom, nyersebb esztendeim,
mellyekben lángokra lobbhattak tüzeim.
Hamu alatt égvén parázs érzéseim,
lassacskán vernek már vértartó ereim.

Nem nyújthatok tehát ollyas boldogságot,
mint a ki érezvén az ifiúságot,
kérkedve ajánlya a szent házasságot,
hanem majd egyedűl csak hű barátságot.

De ha öszve tartom okait eszemnek
tapasztalásával egész életemnek,
barátság a vége minden szerelemnek,
mihelyt meghűl heve a gerjedelemnek.

Ha pedig ez czéllya minden mátkaságnak,
bércze világunkonn minden boldogságnak;
ki merje mondani merész bolondságnak
mennyegzős vágyait a frissebb aggságnak?

Ezt előre küldvén mint fő mentségemet,
nem veszi rossz névenn, hiszem, lépésemet,
mellyel lábaihoz vetvén személyemet,
ajánlni merészlem szerelmes frígyemet.

Tegye a Kisaasszony boldognak kezével,
kit eddig nem sajnált ápolni szívével,
s kit azt helyre hozni kész tiszteletével,
a mit csak ifiú igérhet tüzével.”

Birgita bámúlván, nem ajánlására,
mert megemlékezett reggeli szavára;
hanem hogy olly gyorsan ügyekszik czéllyára,
illy feleletet ád rimánkodására:

„Köszönöm az Úrnak bizodalmasságát,
mellyel bennem lelni véli boldogságát,
s higgye meg, hogy többre zöld ifiúságát,
soha nem böcsűlném, mint hű barátságát.

Huszonnyolc esztendős leányka létemre,
építhet tán az Úr annyit nyíltt eszemre,
hogy inkább ügyelek bölcs csendességemre,
mint akármelly egyébb gyönyörűségemre.

Ollyannak egyedűl az Urat ösmerem,
kivel e szerencsét reménleni merem,
és ha igéretét csak egyre megnyerem,
még ma tenyerében lessz talán tenyerem.

Ez pedig abbúl áll, hogy a nagy világot
szívembűl gyűlölvén mint sültt bolondságot,
haggya meg holtomig azt a szabadságot,
hogy falunn keressek földi menyországot.

Csak a természetet tartom én szépségnek,
az érzékeny szívet fájn erkölcsösségnek,
az ész gyakorlását igaz emberségnek,
s az elmés örömet fő gyönyörűségnek;

és ezt meg nem lellyük a nagy várasokban,
ha torkig úsznak is a gazdagságokban;
hanem a falusi barátkozásokban,
mint legtermészetesb társalkodásokban.

Mi a nagy világnak véltt gyönyörűsége?
Az etikét lévén egész embersége,
mellynek jéggel küzdik meredt hidegsége,
az észre és szívre nincs neki szüksége.

Kiki megtanúlván felvett personáját,
szinte mint a szajkó egynehány mondáját,
naponkint eljátsza kész comédiáját,
a nélkül hogy öröm kövesse munkáját.

Ha tehát az Úrnak nincsen ellenére
a falusi élet, s a váras mennyére
keresztet mer vetni; Birgita kezére
szintúgy tarthat számot, mint igaz szívére.”

Mint a ki habjainn a tenger vizeknek,
háborgási között a szörnyű vészeknek,
sokáig laptája lévén a szeleknek,
nyildogálni látta torkát a mélyeknek,

s véletlen megsejtvén honnyának partyait,
kinyújtya feléjek remegő karjait,
s mihelyt a szárazra teheti lábait,
a fövenyre borúl s rá tűzi csókjait:

úgy a Kapitány is leborúl térgyére,
tüzes csókokat tűz Birgita kezére,
s feltekintvén végre pirúló képére,
illy köszönetet mond tett igéretére:

„Mikép hálállyam meg e nagy kegyességet?
A mély tiszteletet, az örök hűséget,
a holtig hódoló igaz szívűséget
úgy nézem érette mint kis kicsinységet.

A falusi élet? Ez volt kívánságom;
mihelyt hűlni kezdett gyermek buzgóságom;
s csak azonn múlt eddig e fő boldogságom,
hogy kedvemre asszonyt nem lelt finnyásságom.

A páratlan magány nem illik voltunkhoz,
mely minket ok nélkűl nem von nőtársunkhoz;
s nem is jutunk ittlent szín boldogságunkhoz,
ha nem iparkodunk érni e czélunkhoz.

De az viszont úgy él mint isten mennyében,
ki a természetnek gyönyörű kertyében
igaz szívű asszonyt apolván ölében
élledezni láttya magát gyermekében.

Közel a várashoz van egy kis jószágom.
Ez lessz jövendőben bölcs magányosságom,
Édenem, Sans-soucim, király mulatságom,
s Birgitám ölében legfőbb boldogságom.”

A Kisasszony hallván plánumát hűsének
rejtek helye iránt házas örömének,
nagy jeleit adgya elégedésének,
s illy szókkal szakasztya végét beszédgyének:

„Szíveink e szerint már eggyet értenek;
más gáttyai pedig frígyünknek nincsenek;
mert rokonyim, tudom, inkább örvendenek,
hogysem szerencsémnek akadályt vessenek.

De, hogy meg ne sértsük az illendőséget,
titkollyuk mindaddig ezt a szövetséget,
még arra lelhetünk eggy kis ürességet,
hogy megadgyuk neki a törvényességet.

Mihelyt a vendégek elhaggyák házunkot,
Bátyámmal azonnal közlöm szándékunkot,
s ammint ő el fogja intézni dolgunkot,
a szerint vezessük czéllyára nászunkot.”

Azalatt hogy eggyütt illy szókot váltanak,
ebédre csűdítő csengetést hallanak.
Egymásnak hát végre frígy-kezet nyújtanak,
s az étkekkel rakott táblához szállanak.

Itt már a vendégek kikérték magoknak
gyűlekezetétűl a nagy Asszonyoknak,
hogy engedelmébűl házi gazdájoknak,
prézesse lehessen Mátyás asztaloknak.

Leültetik tehát angyal ruhájában.
Negédet duzmadni látván pofájában,
s caricatúrákot minden mozgásában,
repedni kezd kiki a nagy hahotában.

Alsó végénn ült ő a hosszú táblának:
de mivel szavábúl a házi gazdának,
ezt gondolta lenni a prézes pócczának,
iszonyú gravitást adott orczájának.

{fel}