V. Dal.

Azalatt Rikóti elhagyván rongy almát,
félbe szakasztotta rövid nyugodalmát,
s átvervén nem rég szültt nótáinak halmát,
rútúl meg kínozta fótozott czimbalmát.

Mert ő versbe szedte szent István vitáit,
mellyekkel meggyőzte Kupának csordáit,
s úgy alkalmaztatta reájok nótáit,
hogy szépen lefessék a harcznak lármáit.

Mellyét is a friss ég éjjel meghűtötte,
mikor Bojtossának versét eldörgötte;
szalonnával tehát torkát megsöprötte,
s eggy jó iccze borral végig leöntötte.

Hallván a harangszót, mentét vesz magára,
felrakja kótáit görnyedő karjára,
buzgó lépésekkel felmegy chórussára,
s elkészítget mindent új musikájára.

Jön a legénység is bokrétás falkákban,
kullognak a vének ünneplő ruhákban,
gyűlnek a leányok pántlikás pártákban,
s utánnok az anyák zöld rása szoknyákban.

Része a templomban helyt foglal magának,
nem bízván inához erőtlen lábának;
része kint állongván, dicséri társának
kellemetes fénnyét szent István napjának.

Érkeznek azutánn a czifra kalmárok,
s a velek eggy rendű gazdagabb polgárok;
páváskodnak közttök az asszony-dandárok,
fejekenn ragyogván a fattyú boglárok.

S ím! egyszerre a nép felveti szemeit,
melly a templom előtt táplállya kedveit,
s eggy legénynek látván nyalka lépéseit
megtévedtt eszének neveti jeleit.

Elneveztük mink őt Katona Jóskának,
mivel fő czikkelye az bolondságának,
hogy magát gondolván a verbunk tagjának,
szüntelen azt hajtya: gyere katonának!

Törpe csákót visel zavartt koponyájánn;
tarajos sarkantyúk pengenek csizsmájánn,
tarsolyos fa-szablya lóg bal tomporájánn,
haj-csomója pedig mosdatlan pofájánn.

A Pap ugyan sokszor mondta Tanácsunknak,
hogy nem lesz böcsére nemes várasunknak,
ha parancsot nem ád ezen bolondunknak,
hogy örökre búcsút mondgyon templomunknak;

de mivel csint eddig nem tett fél eszével,
sok okot felmúlván szép csendességével,
s meg is ösmerkedtünk már öltözetével,
a Tanács sem gondolt a Pap intésével.

Még a jámbor vének Jóskánn sajnálkoztak,
a suhanczok pedig vele dévajkoztak,
addig mindenünnen sok kocsik haboztak,
mellyek a vidékbűl vendégeket hoztak.

Jön az Óbester is vidám Asszonyával,
Birgita testvére bölcs poétájával,
sok egyéb Asszonyság vezető párjával,
s az úri legénység, kiki mátkájával.

Már a kalapácsok kilenczet hangzanak,
mire a harangok mind megszóllamlanak,
s kik a templom előtt együtt mulattanak,
fő ajtaja felé nyájankint omlanak.

Rikóti meghallván a mise óráját,
elveri nagy tűzzel jel-cadentiáját,
mellyre megeresztvén egész orgonáját,
elkezdi játszani szent István vitáját.

Képzi legelőször ennek trombitáit,
mikor harczra híjja Kupának csordáit;
azutánn meg ennek sípoló szolgáit,
ammint tárogattyák pártütő nótáit.

Már az ágyúkot is bőven pattogtattya,
mellyeknek zúgását fagóttal mutattya,
s közben a puskákot azzal ropogtattya,
hogy a hang-kulcsokot új-heggyel fartattya.

Zúrzavar fogási képzik a csatákot,
mikor megeresztvén a vad paripákot,
s egymásra kivonván a gyilkos szablyákot,
darabokra szelik a rossz katonákot.

Nyögni kezd azutánn a fél tónusokkal,
mint a kik küzködvén kemény halálokkal,
s a bals sorst vádolván hörgő panaszokkal,
megtöltik az eget fohászkodásokkal.

Mind ezekhez pedig dalol szép ódákot,
mellyek magyarázván az új áriákot,
égig dücsőítik a vitéz próbákot,
mellyek letiporták a pogány falkákot.

Nem is érte volna senki fel eszével,
mit akar rajzolni sípos eszközével?
ha ki nem harsogta volna énekével,
mit tárgyaz amannak mord nyeggetésével.

Azalatt hogy egyszer végzi éneklését,
a Pap meg dalolni kezdi könyörgését,
megtöri eggy ősz pór mély elmélkedését,
illy szavakkal súgván fülébe kérdését:

„Vallyon, Komám Uram! szent István korában
voltak-e már ágyúk? Mert a krónikában
látom, hogy nyilakkal éltek e csatában;
ha csak hiba nincsen tudósításában.”

Elbámulván Mátyás tudakozására,
„haggyuk ezt el, úgymond, alkalmasb órára.
Ha Káplányunk feláll majd a cathedrára,
megfelelek kennek helyes mondására”.

Ezzel vissza fordúl kóta-rakásához,
s a Pap is eljutván seculorumjához,
szent viadallyának lát folytatásához,
eldalolván Kupát Plútó kapujához.

Végre eggy új márssal bezárja munkáját,
s ropogtatván benne az ágyúk háláját,
harsogtatván dob köztt Mársnak trombitáját,
a győzedelemnek rajzollya pompáját.

De még ez tűrhető. Hallyátok Kántorok,
hallyátok a többit jó Lelki-pásztorok,
hallyátok kiváltkép tik Templom tútorok,
és tik bármelly rendű keresztény Jámborok!

Óh! ne engedgyétek a Musicusoknak,
kik urai vagytok a szent chórusoknak,
hogy felséges helyénn az imádságoknak,
nótáit zengtessék a szokott tánczoknak,

vagy hogy operákbúl a lágy áriákot,
néző játékokbúl a symphoniákot,
s balétokból játszák az ouvertúrákot,
vagy, bármelly pompások, a sarabandákot.

Itt ugyan már zavartt annak koponyája,
kit még bolondabbnak tesz Mátyás nótája;
de az okosnak is csak reng a bokája,
ha tánczra készteti a chórus lármája;

csak megmeg akadnak könyörgő szavai,
ha felébresztetvén víg indulattyai,
oda ragadtatnak szent gondolattyai,
hol a Mímusoknak játszanak nyájai.

Van az Óbesternek eggy verbunk-nótája,
melly már régtűl fogva fő favoritája.
Erre még akkor is felderűl orczája,
mikor a köszvénytűl szenved lábikrája.

Megfelelvén tehát az íte-missának,
s kedvezni akarván névnapos urának,
újjra mind felnyittya sípját szerszámának,
s neki esik Mátyás e verbunk-nótának.

Nossza! kedve duzzan erre bolondunknak,
ki bandáját vélvén jönni a verbunknak,
útat nyit csoporttyánn ifiúságunknak,
s közepére ugrik tömött templomunknak.

Ez az élet! úgymond hangos kurjantással,
felteszi csákóját kába mosolygással,
s megvegyítvén tánczát egynehány ugrással,
sarkantyúját veri módos tapsolással.

Mint az ölyv megsejtvén villogó szemével,
sétálni a tyúkot csirke seregével,
nyil gyanánt a prédát meglepi reptével,
s elragad közűllök eggyet or körmével;

vagy a magló látván füstyét a puskának,
melly meglőtte csontyát szalonnás farának,
neki megy sebesen halvány gyilkossának,
hogy meghűtse rajta tüzét bosszújának:

úgy fut az Egyházfi haragos orczával,
hogy megütközhessen Katona Jóskával,
s lecsapván csákóját rettentő dorgával,
jókot szed hátára dupla korbáccsával.

Fegyvert ránt a Tánczos mord ellenségére,
s tellyes erejéből rá sujt jobb kezére,
de kardgya eltörvén első ütésére,
útat vág a népenn menekedésére.

Nagy botránkozás volt az egész községben;
nyájasság zsibongott a víg legénységben;
czinczogott az öröm a friss gyermekségben,
morgott a bosszúság a jámbor vénségben.

Jóskát a templomnak űzvén ajtajához,
eljut az Egyházfi a Bíró padgyához,
ki az igazságnak értvén járásához,
fenn szóval azt mondgya execútorához:

hagyná el üldözni Jóskát haragjával,
menne a chórusra dupla korbáccsával,
s járna medve táncot az orgonistával,
ki amazt bűnösnek tette nótájával.

De a mord Egyházfi szent üldözésében
telhetetlen lévén, s nem tudván mérgében,
kinek dorgálása hangozzon fülében?
„eltalálta Kelmed! úgymond hevenyében;

ha okát büntetnők a tolvaj vétkének,
kívánsága szerint Kelmed törvénnyének,
az akasztófákonn csak azok függnének,
kik gátot vetettek jobb keresettyének.”

Ezzel uj sort vagdal görnyedő Jóskára,
s ebrúdonn vetvén ki szegényt az útszára,
szelíd szentességet terjeszt orcájára,
s vissza lépdes büszkén szokott állására.

A Plébános pedig a mise végével
az oltártúl menvén ministrans népével,
Óbester Urunkat keresi szemével,
s átüti jó szivét bús tekíntetével.

El is tökéli ez azonnal szívében,
hogy nem részesíti Mátyást kegyelmében,
ha meg nem igéri, hogy soha éltében
nem tesz többé tisztet orgona-székében.

Azalatt a Káplány kezdi tanítását,
s Rikóti felszedvén papiros rakását,
megfontollya ismét a Pórnak mondását,
mellyel megfeddette mai ágyúzását.

Rossz volna meghagyni vélekedésében,
melly messzebb terjedvén, kárt tenne hírében,
hogy tudatlanságbúl ollyast mond versében,
minek híre sem volt Kupa üdejében.

Oda oson tehát oppugnátorához,
s kóta-nyalábjával éréntvén hátához,
eggy fő-csavarással elinti magához,
csak utánnam! ugymond, s elviszi házához.

Felrakván itt terhét nyögő czimbalmára,
leülteti a Pórt legczifrább padgyára,
s maga legörnyedvén az ágy oldalára,
így szóll az ágyúknak oltalmazására:

„Nagy igazság fekszik Kelmed mondásában,
hogy nyilakkal éltek szent István korában:
de a fő mesterség az a poétában,
hogy sok szép költemény legyen munkájában.

Így ha olly menyegzőt rajzol le könyvében,
melly Almusnak történt pogány üdejében,
mikor még az erkölcs nyögvén bölcsőjében,
vadság uralkodott Nemzetünk színében;

rossz volna kitenni a tar igazságot,
sátorban köttetni a szent házasságot,
s lóhúshoz ültetni a sok Méltóságot,
s a mezőnn tartatni a nász mulatságot.

Kastélyt épít tehát szép menyasszonyának,
tükrökkel megrakván falát szobájának,
s ide gyűjti színét az atyafiságának,
köz tiszteletére menyegző napjának.

Hallván a harangszót az öreg misére,
hintókban viteti az áldás helyére,
hol a Püspök Úrnak vidám intésére,
az oltárhoz viszi esküdtetésére.

Mihelyt a Jegyesek nyilván kezet fognak,
a dobok azonnal jeladást morognak,
s még a trombitások örömet harsognak,
addig a taraczkok hálákot pattognak.

Vissza térnek innen a kész vendégségre,
szerencsét kívánnak az új szövetségre,
s erőt a jövendő poszrik dücsősségre,
ha majd zsengét küldnek a szent keresztségre.

Megrakják az asztalt drága falatokkal,
mandula tortákkal, czitromos szulczokkal.
Birkozik a vendég a töltt palaszkokkal,
Tokajit szürcsölvén egész tallánokkal.

Dél utánn a vének darokkot játszanak,
a többiek pedig két részre oszlanak,
s vagy lándler nótákra németűl forganak,
vagy czigány brúgónál magyarost ugranak.

De kivált vigyázzon tudós munkájában,
hogy úri nevelés legyen Bajnokjában,
Jegyessének pedig több ész kis ujjában,
mint eggy élelmetes mostani Dámában.

Láttya Kelmed ebbűl az ágyúk szükségét,
mikor szent Istvánnak írtam vitézségét.
Felemelik ezek a versnek szépségét,
s nagyíttyák a harcznak véres dücsősségét.”

A Pór kihallgatván mély okoskodását,
„elhiszem én, úgymond, Kelmed tanítását,
bátor fel nem érem magos szállongását;
azért nem vítatom többé ágyúzását.

De ha megvallanom kell az igazságot,
többre becsűlöm én a tar valóságot,
mint a felségesen kongó hazugságot,
melly megrontya bennünk a bölcs józanságot.

Szaporodni kezdvén száma gyermekemnek,
eggy asszonyt fogadtam egyszer cselédemnek,
hogy segédgye legyen jó feleségemnek,
ki felét sem győzte viselni terhemnek.

Eltartott ez minket pörgő beszédgyével,
estvéinket töltvén ezer meséjével.
Még a szomszédság is hozzám gyűlt népével,
mulatgatni magát friss enyelgésével.

Nem mondhattunk neki semmi kicsinységet,
mellyhez ne szőtt volna sok képtelenséget;
mert ő nem tekintvén a hitelességet,
még a koromnak is adott fejérséget.

S éppen azt szerették hallgató falkái,
ha a józan ésszel küzködtek csudái,
eggyütt beszéllgetvén vad barom-csordái,
vagy az eget víván óriás csatái.

Minthogy Jancsim azzal mindenütt kérkedett,
a mivel dajkája neki kedveskedett,
végre a Plébános hozzám kerekedett,
s tisztye szerínt velem imígy bölcselkedett:

Nem hinné Ked, úgymond, a mesék hatalmát,
mellyel víni szokták az ész birodalmát.
Ők tornyozzák reánk a sok rosznak halmát,
a jóknak gátolván édes diadalmát.

Mióta özönink part közé apadtak,
Ádámnak magzati több részre szakadtak,
s külön ágaikbúl nemzetek viradtak,
e csekély szikrákbúl sok tüzek támadtak.

Őseink jó végbűl szülték a meséket,
úgymint figyelemre ingerlő csecséket,
mellyekbe borítván sok józan leczkéket,
erkölcsre akarták csalni az elméket:

de a gyenge ember látván a bábokat,
nem győzte csudálni tündér orczájokat,
s elvetvén belőlök lelkítő agyokot,
úgy kezdte tisztelni mint valóságokot.

Hogy ezek üdővel meggyökeresedtek,
s a köz tiszteletre felfel nevekedtek,
végre egymás ellen harczra tüzesedtek,
mellybűl táméntalan rosszak kerekedtek.

Meglepvén egyszersmind köddel az elméket,
megszaporították ama kelepczéket,
mellyek az igaztúl tiltván a gyengéket,
elfojtyák szívekben a józan zsengéket.

Találunk még most is ollyan országokot,
mellyek a mesékben hallván a pontyokot,
mint tartottak hajdan tanácskozásokot,
szállottaknak vélik a régi barmokot.

Találunk népeket víni nemzetekkel,
hazákat bajlódni felekezetekkel,
szülőket harcolni saját gyermekekkel,
mivel meg nem férnek tiszteltt meséjekkel.

Csak akkor van böcse a kőltött szépségnek,
mikor úttyát járván a hitelességnek,
s gyümölcsit érlelvén a köz kegyességnek,
bizonyos hasznokot hajt az emberségnek.

Így festette Papunk nekem a meséket,
méltán féltvén tőllök a gyermek elméket,
s helyettek még most is küldöz könyvecskéket,
melyekkel bölcsebben töltsük az estvéket.

Megpróbálván akkor Jancsimnak ízlését,
hűlve tapasztaltam szörnyű tévelygését,
mert ő a dajkának hallván csevegését,
mind igaznak vélte tündér enyelgését.

Tanáccsára tehát lelki pásztoromnak,
hogy jobb útra hozzam eszét magzatomnak,
nőül adtam amazt eggyik juhászomnak,
kit bérlett pusztámra tettem fólnagyomnak.

De ha tudtam volna böcsét a költésnek,
melly bábruhát szővén a tar születésnek,
olly nagy méltóságot ád a verselésnek,
hasznát vettem volna tán a mesélésnek.

Melly öröm volna most Jancsimonn megélni,
hogy versben akarván, mint Kelmed, beszéllni,
a régit úgy tudná elő berbitélni,
mint akik Toldirúl szeretnek mesélni.”

Nem kellett több ennél Rikóti Mátyásnak,
ki dícséretére a ritmusozásnak,
neki fut egy szörnyű papíros rakásnak,
s kivonja festését eggy nagy vadászásnak.

Elolvas belőlle egynéhány strófákot,
majd minden vers után csinálva nótákot,
hogy észre vetesse a bölcs fortélykákot,
mellyekben felmúllya mind a poétákot:

mint nyög eggyik verse a lelőtt vadakkal?
mint száguldik amaz a gyors agarakkal?
mint ropognak mások a puska-lyukakkal,
meg lévén torolva pif, puf, paf szavakkal.

Hallván hajdan a Pór deák oskolákot,
s még most is olvasván ollykor jó munkákot,
nevette magában a nád lovacskákot,
mellyeken hajházza Mátyás a Músákot:

de hogy meg ne bántsa tudós hiúságát,
tetetve csúdálta nagy poétaságát,
azzal lobbantgatván kivált buzgóságát,
hogy nagyon dicsírte magos magyarságát.

„Melly szép szavak, úgymond, kimércsikélhesse,
csapinós, kandicsál, ádia, hirhesse,
ergózia, mív, nyír, spinácz, repestesse!
Ugyan Magyar legyen, a ki megérthesse!”

Mint mikor a nadály vérre vágyakodik,
tellyes erejével bőrbe kapaszkodik,
s úri asztalánál addig torkoskodik,
még nagyra pöffedvén, el nem vánszorodik:

úgy esett Rikóti ősz hallgatójának,
fülébe harsogván naggyát munkájának,
s édes hangzattyára magasztalásának,
megduplázván tüzét bölcs torkosságának.

Meg is ölte volna vers-olvasásával,
ha Miska érkezvén képtelen lármával,
nem intette volna haza-futásával,
hogy más dolga vagyon glicseriájával.

Elbúcsúzván tehát kedves komájátúl,
kikéri magának ó barátságátúl,
hogy jőjjön, mikor mentt házi szorgalmátúl,
másszor is tanúlni kegyes Músájátúl.

A Pór megörülvén szabadúlásának,
szép köszönetet mond bölcs Professorának,
s haza menvén, hittel igéri magának,
hogy békét hágy, még él, minden poétának.

Mátyás pedig buzgón kapván kalapjához,
felmondandó versét eldugja magához,
csak egyetek! úgymond élete párjához,
s majd lélekszakadva elfut Birgitához.

{fel}