IV. Dal.

A föld színénn látszott még az ég nyugodni
s a komor setéttel kékje tusakodni:
völgyeihez látszott a hegy homorodni,
melly a fellegekkel szokott társalkodni.

Hüs homály hempelygett a nagy ürességenn,
csendesség lappangott a néma térségenn,
ritka csillag látszott ragyogni az égenn,
át nem hatván fénnyek a ködös mélységenn.

A liget zavarva feküdt a rétekkel,
a mocsáros nádas a szántó földekkel.
Álmok nyájaskodtak az élő népekkel,
ereiket töltvén frissítő tüzekkel.

S ime! a szép hajnal kiüt nagy pompával,
szürkítő világot gyújt arany hajával,
s örömet gerjesztvén piros orczájával,
ifiodást hirdet víg mosolygásával.

Allig veti szemét a kelő hegyekre,
már is száll a felleg a nyíló egekre,
süllyed a nehéz köd az öblös völgyekre,
s gyöngyöt hint a harmat a rengő füvekre.

Rázkodik a szellő gallyas bölcsőjében,
ásít a tollas nép bórzadó ernyében,
sürög a kis hangya eleven fészkében,
nyujtódzik a szarvas lombos szekrénnyében.

A tehén is haggya almozott pallóját,
ébreszti a kecske szopásra ollóját,
költi a gazdasszony lomha szolgálóját,
s fejéshez készíti gazdag istállóját.

Azonban kiúszik a nap karimája,
friss tüzeket lődöz tündöklő orczája,
tűnik az egekrűl a csillagok nyája,
s megújjul a földnek viradó formája.

Gyűl a pásztor sereg a legfőbb útszához,
melly az Óbesternek vezet kastéllyához,
megy innen kárpittal bevontt ablakjához,
s elkészűl alatta pór musikájához.

Elkürtöli András lassú entrátáját,
megnyittya utánna Istók furollyáját,
czifrán billegteti Laczkó víg dudáját,
eggyenkínt elfújja kiki szebb nótáját.

Felkel az Óbester, elmegy ablakjához,
tapsol kinekkinek szíves munkájához,
végre köszönetet kiált kórussához,
s ajándékot függeszt háladó szavához.

Azalatt Asszonya lábra emelkedik,
házi köntössében útnak ereszkedik,
s a konyhába siet, hol felgyűrekedik,
s a kávé-főzésben lopva serénykedik.

A csorda is gyűl már amaz állatokkal,
mellyek a mezőkre járnak pásztorokkal;
hajtyák a leányok fenyítő botokkal,
vígan enyelegvén a friss bojtárokkal.

Oszlik a vegyűlet különös csatákra,
bömbölnek a bikák a tehén mátkákra,
sietnek a koczák a hűtő tócskákra,
s a tölgyelő kecskék a gyenge sóskákra.

De a víg leányok szint’ oda pörgenek,
hol a pásztor sípok csak imént zengtenek,
eggy szíves köszöntést eggyütt éneklenek,
ezzel a jó Úrtúl hálát érdemlenek.

Ő felvidámúlván a vett szívességre,
vissza tér magában ama kiességre,
honnan örömek köztt lengett a vénségre,
s köszönetet sohajt a kegyelmes égre.

Ammint ezek utánn ölti szebb ruháját,
megsajdíttya nyílni lassacskán szobáját.
Betekínt Asszonya, s látván víg orczáját,
bemegy s átöleli megőszűltt Pistáját.

„Harmincz lessz már, úgymond, hogy egymást szerettyük,
s a házasság jármát eggyütt viselgettyük;
harmincz, hogy e napot eggyütt szentelgettyük,
s egybekelésünköt vígan emlegettyük.

Neveltünk köz gonddal jámbor magzatokot,
tündöklő házunknak új ágazatokot;
szenvedtünk miattok bokros bánatokot,
hervadástúl féltvén gyenge bimbójokot.

Hűven felosztottad sullyát szorgalmimnak,
virágokkal hintvén rögét úttyaimnak.
Fényes napja voltál borúlt óráimnak,
örömmel szikkasztván árját bújjaimnak.

Most, hogy éldegéllyük csendes mgányunkot,
szárnyára bocsátván végső magzatunkot,
mikint rajzollyam le hű barátságunkot,
melly megkoronázza köz boldogságunkot?

Mint mikor a hárfánn eggyik húr megpendűl,
szomszédgya is töstént dalolásra zendűl;
fut a hang; az egész húr-sereg megrendűl,
s vegyülő szavokbúl harmonia zsendűl:

úgy ha eggyikünknek szíve komorodik,
vagy jobb óráiban meg felvídámodik,
másikunk is töstént vagy elszomorodik,
vagy vele a kéjben vígan osztozkodik.

Vedd hát jó szivedért új háladásomot,
s hervadtt ajakimrúl e szíves csókomot;
nem leled fel benne ifiu lángomot;
de magával viszi hű barátságomot.”

Erre az Óbester mellyéhez kúcsollya,
kincsének nevezvén, buzgón megcsókollya,
gyöngyöző könyével képét harmatollya,
s végre köszöntését igy viszontagollya:

„Érzékeny szavaid átjárván szívemet,
sirásra késztetik apadó szememet;
allig fakaszthatom szózatra nyelvemet,
nem tudván festeni méltán örömemet.

Óh! melly szerencsésnek tett engem szerelmed,
még kies mellyedben forrott gerjedelmed!
melly boldognak tesz most apoló kegyelmed,
s terhes vénségemnek kedvező figyelmed!

Köszönöm szívednek állandó hűségét,
érettem csüggedő szép érzékenységét.
Még el nem érendem életemnek végét,
tisztelem, hálálom lelkednek szépségét.

Hogyha meggondolom szerencsés sorsomot,
víg társaságodban eltöltött koromot,
szívedbül rám forrott sok boldogságomot,
mikint áldom most is tett választásomot!

Adgyák meg az egek rövid életünknek,
hogy állandóságát lássuk épségünknek.
Adgyanak friss szárnyat süllyedő kedvünknek,
még koporsónk jobbra útat nyit lelkünknek.”

Itt újjra egymásnak nyakába borúltak,
s néhány pillantásig mélyen elnémúltak.
Majd azutánn, ammint szíveik tágúltak,
orczáik is megmeg örömre vídúltak.

A felfakadtt rósák, mikor meghevűlnek,
déltájban egymásnak ölébe ledűlnek,
s az esti szellőben lassánkint meghűlnek,
újjabb mosolygásra szinte így derűlnek.

Megszegvén az Asszony a mély csendességet;
„végy magadhoz, úgymond, eggy kis eleséget.
Én tettem mellette ma szakács tisztséget:
vedd jó névenn tőllem e kis szívességet;”

s elvezetvén férjét a kávé szobához,
a Kapitányt híjja findzsás asztalához,
ki szavát fordítván a házi gazdához,
sok szerencsét kiván szent István napjához.

Jön már a cseléd is udvar-mesterével,
ki Urát köszönti mindnyájok nevével.
Eggyeznek amazok módos beszédgyével,
kiki helybenhagyást hunyorgván fejével.

Felel az Óbester rövid háladással,
felbiztattya őköt a jó áldomással,
s a hűségre intvén egynehány mondással,
dolgokra ereszti szelid mosolygással.

Az Asszony is elmegy tűkrös szobájába,
felöltözik legszebb magyar ruhájába,
s menyasszony bonczait tűzgetvén hajába,
férjének portréját függeszti nyakába.

Addig a vitézek pípára gyújtanak,
a régi dolgokrúl néhány szót váltanak,
végre Rikótinak nevére botlanak,
s koszorúzásárúl tanácsot tartanak.

„Hogy el ne felejtsük tegnapi szavunkot,
szokott kézcsapással tett fogadásunkot,
úgymond az Óbester, végezzük dolgunkot,
s a jutalom iránt tegyük meg alkunkot.

Ha kedvemet az Úr tölti játékával,
nagyon lekötelez új barátságával.
Tisztellyen meg tehát viszont szándékával,
s parancsollyon velem mint kész szolgájával.”

Örűl a Kapitány szép nyereségének,
köszönetet mondván a Gazda szívének,
s hogy megmutathassa felségét bérének,
így kezdi festeni okát kérésének:

„A kívántt jutalom nem illet engemet,
hanem rossz gustussal küzdő nemzetemet,
s ha nyújthatom neki ebben segédemet,
soha sem sajnálom ügyekezetemet.

A köz szükségeknek igaz szépítése
akármelly nemzetnek legjobb nevelése.
Felébred ez által nemesebb érzése,
s naponkint előbbre megy kegyesedése.

Szemlélvén a köz nép jó épűleteket,
s észre vévén bennek a szép mértékeket,
megszereti lassan a kiességeket,
s gyűlölgetni kezdi a törpeségeket.

Rend támad üdővel derűlő fejében,
bölcs mértékletesség vágyódó szívében,
sűkeres ékesség kül viseletében,
érzékeny emberség minden erkölcsében.

Nevelik ezeket a jó rajzolások,
a tudós vésőkbűl zsengő faragások,
a musikabéli remek dalolások,
vagy akármelly egyéb kies alkotások;

s mikor már a szívek illyképen lágyúlnak,
a rendetlen rúttúl önnkint elfordúlnak,
az érzékeny széphez örömmel hódúlnak,
s a nemes érzésre könnyen felbuzdúlnak:

érkezik a Kőltés kies énekekkel,
az Ékesen-szóllás vonzó beszédekkel,
s megbájolván ököt nemes ihlésekkel,
könnyen jóra győzik szelíd intésekkel.

Mint mikor a földet a vas felfeszíti,
a hüvítő harmat átát nedvesíti,
jön a Gazda, s magvát belé szenderíti,
melly gyenge gyökerét azonnal zsendíti;

a növő kalászok könnyen emelkednek,
kevés üdő múlva vígan fejesednek,
sűrűen serdűlő maggal tellyesednek,
s a munkásnak gazdag bérrel kedveskednek;

úgy a szív helyt adván a szebb érzéseknek,
kaput nyit egyszersmind a bölcs intéseknek,
s megfelelvén a köz kötelességeknek,
annya lessz sok nemes cselekedeteknek.

Szoktassuk ellenben érzéketlenséghez,
hidegítsük vérét az igaz szépséghez;
mi eszközzel férjünk illy íztelenséghez,
hogy szítni tanítsuk a szép kegyességhez?

A Relígyiónak ásít intésére,
nevet a törvénynek fenyegetésére,
s ha titkon kicsaphat vétkes ösvénnyére,
csak eggy tűt se bízzunk szűk emberségére.

Illy fontosok lévén a szép mesterségek,
mellyek nélkűl fagynak az érzékenységek,
csiga lábonn járnak a kötelességek,
s magvokban megfúlnak a lelki szépségek;

tűrjüke, hogy velek kiki vissza éllyen?
hogy a zab Ritmista sültt kordét meséllyen?
a vargának termett képeket metéllyen?
s a tudatlan tollú könyveket vetéllyen?

vagy tán segítsük is azokat pénzünkkel,
nádlóra ültessük ál dicséretünkkel,
kik pogányúl bánván srófra tett nyelvünkkel,
kénnyekre koczkáznak zsengő ízlésünkkel?”

Itt az Óbesterné hozzájok érkezik,
a beszéd tárgyárúl vizsgán értekezik,
s hallván, hogy vendége bérért törvénykezik,
illy biztatások köztt vígan nevetkezik:

„Csak járja ki az Úr a kőltők ösvénnyét,
s fejje meg kedvére Meczénás erszénnyét!
A ki fel akarja érni ennek fénnyét,
nem kell annak szánni pénztartó szekrénnyét.

Én eggy tuczat versért legszebbik pípáját,
eggy egész énekért Aktéon kutyáját,
egész poémáért Londoni óráját,
s a mai munkáért kérném paripáját.”

De amaz megtérvén beszéd-fonalára:
„nem vágyok én, úgymond, Nagyságtok tárjára;
csak vessenek békót Rikóti karjára,
hogy rögöt ne hánnyon a Szépnek úttyára.

Könnyen megtehetik egynehány ígével,
hogy önnkint felhagyván Kántor tisztségével,
a szolgáltt várasnak méltó segédgyével
magányosságában élődgyön békével.

Fessen ő bár ebben képeket magának,
sürgesse bordáit rongyos czimbalmának,
nyargallya ki lelkét vad Pegasussának!
legalább nem árthat a köz cultúrának.”

Nevetvén a Gazda szent buzgóságára,
orozva tekintget már víg Asszonyára,
már a Kapitánynak tüzes orczájára,
s végre így felel meg bölcs kívánságára:

„Látom, hogy ellenem complótot szőttetek,
s a város Papjával frigyet kötöttetek.
Még tegnap sétáltam, tik addig főztetek.
s véletlen ostrommal reám ütöttetek.

Ma pedig kapuim nyitva is állanak,
szívemnek bástyái őr nélkül naplanak,
első szavatokra könnyen leomlanak,
s kívánságtok alá akartva hajlanak.

Én tehát veletek harcra ki nem szállok,
hanem hevenyében amícát csinálok,
s mivel vita nélkűl kéréstekre állok,
engedelmetekbűl így capitulálok:

Rikótit kezébe adom Asszonyunknak.
Bízassa bár másra kúlcsát chórusunknak!
csak azt engedgye meg kitett Kántorunknak,
hogy örök zsellére legyen udvarunknak.

Tartsuk el szegénykét agg feleségével;
tegyünk jót sinlődő három gyermekével.
Élhetsz te ezeknek dolgozó kezével,
még én vén apjoknak enyelgek fejével.

Eleget nevettük elmepúposságát,
mikor fitogtatta zab poétaságát:
azért ha elvesszük vékony kántorságát,
gyámollyuk egyébkép gyenge korosságát.”

Kezet ád az Asszony, s nagy érzékenységgel
„megleptél ma, úgymond, ezen emberséggel.
Befogadom Mátyást anyai készséggel,
s nem hagyom, még élek, küzködni szükséggel.

Mulassa óráit magányosságodnak,
mikor az unalmas telek uralkodnak,
s derítse ki ránczát borúltt homlokodnak,
ha tán kedved utánn a búk ólálkodnak.”

Erre Húga belép a házi Gazdának,
legszebb köntössében magyar gardrobjának,
s néma tisztelettel térgyet hajt báttyának,
így mondván fel fajját Rikóti tollának:

„Örvendem Nagyságod friss egésségének,
mellyel ma megélte ünnepét nevének.
Kivánok minden jót becses személlyének,
sok számos esztendőt kedves életének.

Távozzék szívétől minden szomorúság,
lakjék benne mindég az igaz vigaság.
Essék az egekből házára boldogság,
s tenyésszék földeinn sokféle gazdagság.

Ne ártsanak nyavalyák egésségének,
sem harag vagy bosszúság nyájas kedvének,
sem a csúnya bűnek ártatlan lelkének,
sem pedig a halál drága életének.

De ha még is eljön az a végső óra,
melly Nagyságodot elhijja más világra,
ne jússon a körmös őrdög rabságára,
hanem szállyék mindgyárt fel a menyországra,

hol szent István Király nagy Pátronussával
tellyék meg az Isten színe látásával,
s vígadgyék örökké sok angyal társával,
és a többi szenteknek vídám nyájával.

Ez hogy megtörténnyék, addig imádkozom,
még a szűz Anyától meghallgattattatom.
Addig is pediglen magamot ajánlom,
és szívességét is kérni bátorkodom.

Szenvedgye Nagyságod igaz szívű húgát,
mint legkisebb de leghívebb szolgálóját,
és vegye jó névenn e csekély cármennyát,
mellyel énekeli aprecátióját.”

Ezeket elmondván seriositással,
meghajtya térgyeit mély kukorodással.
Brávókat mond Báttya hangos tapsolással,
öleli, csókollya szíves kacagással.

A kapitány látván kedvét a Gazdának,
maga is neki kezd a víg hahotának,
s kezéhez békélvén nyájas Birgitának,
nagy dicsíretet mond magyar ritmussának.

Régen ösmerte ő elmés nyájasságát,
tisztelte szívének érzékeny jóságát,
s átfontolván sokszor szép tulájdonságát,
nagy kárnak itélte bús páratlanságát.

Maga ugyan vágyni nem mert birtokára,
félénk szemmel nézvén kapitány rangjára,
mellyel kénytelen volt kilépni nyugtára,
súlyos sebet kapván mind a két karjára;

de kereste még is szíves barátságát,
s látván az örömre nagy hajlandóságát,
már nyájas versekkel éltette vígságát,
már bölcs enyelgéssel eszes furcsaságát.

A kisasszony tehát kérkedő salygással,
„érzi az Úr, úgymond, s látom, ámúlással,
hogy teli van versem Rikóti Mátyással;
azért tiszteli meg illy magasztalással.

Kan poéta is ő, akármit mondgyanak,
kik, mivel Músák köztt ritkábban forganak,
Apollót pedig tán soha sem láttanak,
Mátyás munkáival pipákot gyújtanak.

Mik ő hozzá képest a setét bárdusok,
kiknél olly kedvesek a magos tónusok?
mik a felhők közé tévedtt mysticusok,
hanem abroncs-ugrók? hanem castrátusok?

No bizony nagy dolog meséket koholni,
vagy a tudatlannak csudákot papolni,
a vad seregeket harczokra huszolni,
vagy a szenvedőköt sírásra csaholni!

Az bánik mint mester a poétasággal,
ki átfonnya versét hasznos nyájassággal,
s még azt is mozgásra csallya vídámsággal,
ki a sírok köztt ül mély szomorúsággal.

Ver az inashárfás könnyebb fogásokot,
ver a gyakorolttabb lassú darabokot,
de csak, a nagy mester víg szaladásokot,
allig illetvén meg a feszes húrokat:

úgy a gyermek elme csak prósát scandálgat,
a duzmadó képzés meséket pingálgat,
a közönséges ész mollbúl predikálgat,
de a fájn poéta nevetve formálgat.”

Itt a bölcs Kapitány felfogván szavait,
megdicséri ugyan friss állításait,
de így mentegeti azoknak dallyait,
kik a komor lantnak nyögtetik húrjait:

„Ritka tulajdonság az elme-frissesség,
mellynek legfőbb dísze a nyájas kegyesség.
Közönségesb ennél a feszes bölcsesség,
vagy az alacsonyan tréfáló nyersesség.

Azért szenvedgyük meg a komor ódákot,
ha jóra indittyák a tudatlankákot,
s ne várjunk azoktúl oktató szócskákot,
kiknek a természet nem adott tréfákot.

Rikótit ezekhez ne tegyük lantyával.
Nem oktat ő senkit éretlen tollával,
sem nem gyönyörködtet rögös ritmussával,
hanem csak nevetést szül majmozásával.”

„Az igaz! feleli Birgita ezekre.
De én boldogtalan! amaz énekekre,
mellyek felhők közé hígatnak lejtekre,
vagy a czinterembe mély kesergésekre,

nem tudok érezni olly gyönyörűséget,
hogy elhaggyam érte ama kiességet,
hol czinczogni hallom a bölcs nevetséget,
melly játszva terjeszti a szép emberséget.

Ha pedig illy kincshez soká nem juthatok,
bátor a könyvekben napestig kutatok,
biz én par compagnie mással nem jajgatok,
hanem inkább addig Mátyással mulatok.

Tudnék ugyan eggyet, ki eggy kis ódával
több hasznot hajt, mint más nagy poémájával,
a szivet mindaddig csiklandván dallyával,
még jóra nem gyújtya érzékeny lángjával:

de áh! olly ritka ő szegény várasunkban,
hogy mind elhalhatnánk szomorúságunkban,
e vigasztalatlan magányosságunkban,
ha ressourcet nem lelnék dalló Mátyásunkban.”

„Jól mondod, harsogja Báttya vig lármával.
Kapitányunk engem látogatásával,
s tégedet olly ritkán vígasztal lantyával,
mintha fösvénykedne barátkozásával.

De ha neked volnék, majd más útra hoznám;
mert én hideg szívét addig csiklandoznám,
s ha ez nem használna, addig bűbájoznám,
még a szerelemmel hozzám nem hurkoznám.

Vesd ki bölcs fejébűl a nőtelenséget,
s önts belé nemedhez több érzékenységet.
Ne nézze méh-rajnak a köz emberséget,
mellynek csak heréi vesznek feleséget.”

Mosolyogván amaz a nyájas dorgára,
„kész vagyok én, úgymond, az édes igára,
s mindég is úgy vágytam érzékeny lyánkára,
mint a boldogságnak igaz forrására:

de még virágjában volt ifiúságom,
nem lelt nekemvalót akár okosságom,
akár, ha úgy tetszik, inkább fínyásságom,
s nagyon is fejemben volt katonaságom.

Most pedig mit várhat asszony illy gúnártúl,
ki már őszűlni kezd a sok napsugártúl?
s a mi több, nem félek úgy akármelly kártúl,
mint a leánykézbűl érkező kosártúl.”

„Mind kopasz mentségek! mondgya mosolygással
az Asszony. A férfi négy keresztvonással,
ha nem kell vínia egyéb nyavalygással,
semmit sem riszkíroz a házasodással.

A kosártúl pedig csak akkor tarthatna,
ha más nagy díszekre nem provocálhatna,
vagy nagyon éretlen leánykát vítatna,
kit töltött erszénnyel meg nem vakíthatna.

Én eddig nem tudtam az Úrnak okait,
mért tölti nő nélkűl magányos napjait?
de hiúknak látván vonakodásait,
barátságnak tartom nyugtatni gondgyait.

Azért hát csak rajta! fogjon a munkához,
mihelyt hozzá férhet az ollyan lyánkához,
kitűl szeretet remélhet magához,
s kapcsollya önn sorsát gond nélkül sorsához.”

Hajtván a Kapitány nagy biztatására,
„megcselekszem, úgymond, Nagyságod szavára:
de ha nem juthatok eggynek birtokára,
mással csak szívemet nem vetem koczkára.”

Ezt az egész háznak ejtvén örömére,
jelt ád a nagy harang az öreg misére.
Elszélledvén tehát kiki ösvénnyére,
felkészűl a napnak szent tiszteletére.

{fel}